Már épp olastam volna az első sort, amikor kinyílt a fürdő ajtaja, én pedig felpillantottam. Edward megint félmeztelenül jött ki. Volt egy póló a kezében, amit lassú mozdulatokkal magára segített, és ledobta magát a fotelba.
- Köszönöm, hogy tiszteletben tartod a kérésem.
- Nincs mit – mosolygott hátra. – Az meg mi a kezedben? – esett a pillantása a kezemben tartott papírra. Nem tudtam miért kérdezi, de aztán megláttam a papír sarkában Alice monogrammját.
- Belecsúsztatta a zsebembe mielőtt eljöttünk. De különben is, miért érdekel? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, csúfondáros vigyorral az arcomon.
- Nem érdekel. Csak megkérdeztem – mormogott.
Végre elolvashattam a papírt. Alice gyöngybetűivel a következő idézet volt ráírva:
„Azt hittem, ismerlek, de azt hiszem, könnyebb az igazság helyett azt látni, amit akarunk. Azt hiszed, ismersz engem, pedig nem, így azt sem tudod, mire vagyok képes.”
Ez alatt egy telefonszám, majd Alice aláírása.
Mi a szösz?
Percekig csak meredtem a papírra. Mit akart ezzel Alice mondani? Ez is valami jövőbelátó cucc lehet? Vagy ez mire vonatkozott? Muszáj lesz felhívnom.
Előkotortam a mobilomat a táskámból (Alana volt olyan kedves, és ezt is elhozta nekem).
- Edward, megtudnád mondani nekem Alice telefonszámát?
- Ha nem, akkor mi lesz? – szólt hátra felém se nézve.
- Semmi, csak szeretnék vele váltani egy pár szót a… mármint szeretnék vele beszélni.
- Mit írt a papíra, hogy arra vetemedsz, tőlem kérd el a számát?
Valahogy nincs kedvem az orrára kötni, mi áll benne. Ez nekem szól, és nem neki.
Mostmár azt sem fogom megkérdezni, hogy ez a szám Alice száma-e, inkább felhívom.
Elfordultam tőle, és át állítottam a telefonomat úgy, hogy ne jelezze ki a mobilszámom, amikor felhívom. Beírtam a számokat, és rámentem a hívás gombra. Abban a pillanatban Edward mobilja csörögni kezdett, én pedig gyorsan kinyomtam.
Nem akartam, hogy rájöjjön, én hívtam őt, ezért gyorsan rámentem Alana nevére, és őt hívtam.
Közben Edward érdekes pillantásokkal méregette a mobilját. Még a gondolatait is hallani véltem.
„Ki hívhatott vajon? A családtagokon kívül senki sem tudja a telefonszámom. De az is lehet, hogy valami hülye hecces kedvében lévő tinicsoport szórakozik. De akkor miért nem hagyták, hogy felvegyem?”
- Bella? Halló? Mi történt? Ott vagy? – hallottam Alana kétségbeesett hangját a telefonba.
Edward rám nézett, én pedig gyorsan elkaptam a pillantásom, és Alana-ra fordítottam a figyelmem.
- Igen, bocsi. Egy pillanat, csak kimegyek.
- Ha attól félsz, hogy kihallgatom a beszélgetést, nem kell tartanod tőle – szólalt meg Edward.
Válaszra sem méltattam, csak kiléptem az ajtón a szabadba és szaladni kezdtem.
Amikor már elég távol voltam, beleszóltam a telefonba.
- Mostmár beszélhetünk. Azért hívtalak, mert… - Elmondjam neki, vagy ne mondjam? Inkább Alice-t kellene megkérdezni. De előtte persze ki kellene szedni Edwardból a telefonszámát. De... oh! Mi van, ha Alana is tudja? - …,mert szeretném, ha megmondanád nekem Alice Cullen telefonszámát.
- És honnan szívjam ki? A kisujjamból?
- Megpróbálhatnád. De akkor te sem tudod?
- Nem. Akarsz még valamit? Mert ha nem, akkor megyek vissza… Épp benne vagyok valamiben. Héj, Adam! – kiáltotta testvérem nevetve. Gyorsan kinyomtam a telefont. Nem volt kedvem végighallgatni az előjátékuk második fázisát.
Visszafelé menet folyamatosan a fejemnek ütögettem a mobilom, ezzel próbálva gondolkozásra ösztökélni önmagam.
Gondolkozz, gondolkozz! Hogy tudnád Edwardból kicsikarni Alice telefonszámát?
Pár perces gondolkozás után elfogyott az út, ami a házhoz vezet, de még mindig ott tartottam, hogy: Gondolkozz, gondolkozz!
Tehát sehol.
Bementem a házba, és leültem Edwarddal szemben az asztalra. Látszólag belemerült a könyvébe, de azért rám is felpillantott.
- Mit szeretnél?
- Alice telefonszámát.
- Miért?
- Magánügy.
- Alice telefonszáma is privát telefonszám, az ő felhatalmazása nélkül pedig nem adhatom meg.
Legszívesebben hozzávágtam volna a fejéhez, hogy bunkó, sunyi, tisztességtelen, fajankó, szívtelen (és még sorolhatnám) vámpír, de nem tettem. Nem. Ahhoz, hogy megkapjam, amit akarok, nem szabad gorombának lenni. Főleg nem vele, mert ha az leszek, akkor elszáll az agyam. De könyörögni sem fogok, abban biztos lehet.
- Akkor hívd fel Alice-t, hogy megadhatod-e nekem a telefonszámát vagy valami. Vagy kérdezd meg, hogy mit akart azzal üzenni, és ennyi.
- Mi ez a ködösítés? – csapta össze a könyvet, és közelebb hajolt hozzám. – Mi az a nagy titok, amit nem akarsz nekem elmondani?
- Nincs semmilyen nagy titok – nyögtem ki nagy nehezen. Miért van az, hogy ilyen örjítő illata van?
- Óh, dehogyisnem – nevetett. – Csak túl makacs vagy hozzá, hogy elmond.
- Miért van az, hogy néha olyan goromba vagy és néha ilyen kedves? – kérdeztem lágy hangon, amin magam is megütköztem.
Edward arca egy pillanat alatt zárkózottabbá vált. Gratulálok Bella! Legközelebb meg ne merd kérdezni!
- Nem értem miről beszélsz. Alice száma pedig itt van, tessék – nyújtotta felém a mobilját, amiben rekordgyorsasággal megtalálta a számát.
Át akartam írni az én telefonomba, hogy arról hívjam fel.
- Nyugodtan hívd fel az enyéről.
Próbáltam volna neki válaszolni, de nem tudtam. Azt hiszem Edward jelenleg nagyon elgondolkozott, és gondolatai nagyon messze jártak. Talán Forks-ban, vagy valahol máshol, de nagyon messze. Csendben kimentem újfent az erdőbe, és felhívtam Alice-t.
- Mi az Bella? – szólt bele csilingelő hangon Alice.
- De te... oh... igen, a jövőbelátás – esett le hirtelen. – Azt nem tudod, hogy miért hívtalak?
- Tudom, csak szeretném a te szádból hallani – nevetett csilingelően. – A többieknek idegesítő, hogyha mindig úgy beszélek, hogy tudom mi lesz a következő szavuk.
- Akkor elmondom azt, amit már te is tudsz: Miért azt az idézetet küldted? Mire vonatkozik?
- Gondolom felhívtad a telefonszámot, amit ott hagytam.
- Igen, és azt sem értem, hogy az miért volt ott – morogtam dühösen.
- Rakd össze a két dolgot. Elég okos vagy te hozzá. Majd még hívlak. Puszi.
- De Alice!!! – kiabáltam a süket telefonnak. Megpróbáltam visszíhavni, erre egyet sem csörgött és kinyomta.
Ha az enyém lett volna a telefon, nekivágom a legközelebbi fának. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő? Csilingelően kacag a nyomoromon, aztán leteszi.
Füstölögve rontottam be a házba, és bevágtam az ajtót. Komolyan kezdem sajnálni.
- Látom, nem kaptad meg a kívánt válaszokat – állapította meg a lényeget.
- Hát nem. A húgod hogy lehet ennyire…
- … kicsi és idegesítő? – nevetett halkan.
- Igen, pont ezeket a szavakat kerestem – nevettem el magam én is.
Nagy csend állt be, amit csak hatalmas sóhajom tört meg.
- Itt a telefonod – nyújtottam felé. – És köszi.
Mikor a kezünk összeért, újra felcsaptak azok a szikrák. Nem tudom megmagyarázni, de újra éreztem őket.
Visszahúztam a kezem. Elmentem az ágyhoz, amiről lehúztam a plédet. Felmarkoltam az iPodomat és elindultam a patak felé.
Vagyis indultam volna, de Edward megállított.
- Megkérdezhetem hová mész? – A hangja most nem volt se goromba, se kedves. Úgy a kettő közt valahol.
- Kimegyek a patakhoz. Lefekszem a fűbe és bámulom a csillagokat. Jössz te is? – kérdeztem meg kis hezitálás után.
Az arcán meglepetés suhant át, de aztán újra visszakerült a jóöreg maszk.
- Inkább nem. De mit szólnál, ha elkezdenénk most a tanulást? Bemehetnénk a városba, és gyakorolhatnál. Ilyenkor úgy sincs olyan sok gondolat. Nappal pedig nem biztos, hogy ki tudunk menni. Lehet, hogy sütni fog a nap.
Hát, ez a tervem is csődbe ment. Nem gond, fő a tanulás. Meg persze az, hogy tudjam használni a többi képességem.
- Okés. – Kicsit csalódott volt a hangom.
- Akkor tedd le bent a cuccokat, és hozd el magaddal, amit hozni akarsz. Bemegyünk Port Angelesbe.
- Ilyen közel vagyunk Forks-hoz?
- Nem. Port Angeles van közelebb, öt perc futva.
Nekiindultunk, és öt perc múlva már tényleg Port Angeles utcáit róttuk.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó