Pár perc út után, mert, ahogy Emett vezet az őrület, meg is érkeztünk. A Cullen ház az erdő sűrűjében volt előtte pedig egy gyönyörű kis tisztást pillanthattam meg. A ház valóban nagy volt és gyönyörű. Én már teljesen elámultam pedig csak a külsejét láttam, akkor elképzelhetem, hogy mi lehet bent.
-Na gyere, menjünk be! – sétált mellém Carleslie.
-De ne várjunk egy kicsit? Mi van, ha nem fognak elfogadni? Végül is olyan gyors minden. – mondtam nekik, mire Emett felnevetett.
-Ugyan kislány a vámpíroknak semmi sem gyors! Na gyere, vagy ha nem akkor beviszlek! – fenyegetett meg, majd hátulról elkezdett tolni a ház bejáratához. Amikor beértünk a házba, én például a kedves Emett segítségével, akkor a nappaliban találtam magam. Nagyon tágas volt és világos. A bútorok gyönyörű egyedi darabok. A nappaliban ott ültek Ők. Kissé megijedtem, de amilyen gyorsan jött az ijedtségem olyan gyorsan ment is. Valami nem stimmel velem.
-Nos ő itt Lia! Már sokat meséltem nektek róla. – mutatott be Carleslie.
-Szia Lia! Alice vagyok, de ezt már úgy is tudod. Úgy örülök, hogy végre itt vagy, már mióta vártam erre. – Alice mindenkitől gyorsabban vetette rám magát, majd meg is ölelt. De legalább kedvesen fogadott, optimista egyéniség.
-Én is örülök, Alice. – mondtam udvariasan. Alice visszaszökdécselt Jasper mellé, aki immár az egyik fotelben ült.
-Szia kedvesem! Mi már találkoztunk párszor. Örülök, hogy újabb taggal bővül a család. – mondta Esme, majd gyengéden megölelt és büszkén nézett a férjére.
-Hello! Nos… örülök, hogy itt vagy. Ha bármiben a segítségem kellene… ugye érted mire gondolok? Akkor csak szólj! Köszöntelek nálunk! – fejezte be Rosalie. Tudtam, hogy az autókra gondol. Ez is megvolt, még sincs este.
-Én meg Tanya vagyok. Én viszont nem tartom annyira jó ötletnek, hogy egy embert fogadunk magunkhoz, de nem bánom, ha ettől a többiek boldogok, és ha őket nem zavarja. – Ez fájt. Tanya lekezelően bánt velem. A családból páran szúrós pillantásokkal jutalmazták őt emiatt.
-Már ismersz szerintem, de nem biztos. Örülök, hogy itt vagy. – Edward hamar lerendezett és nem is közeledett felém. Megértem. Túl gyors minden.
-Hát nagyon örülök én is, hogy itt lehetek és remélem, hogy nem okozok nagy felfordulást. Köszönök mindent nektek. – mondtam végül miközben a padlót, nézegettem.
-Gyere Lia! Megmutatom a szobád. – szólt Rosalie, majd odasétált mellém és elkezdett az emelet felé húzni.
-Neked nem baj? – kérdeztem, miközben a jövőbeli szobám felé haladtunk.
-Nézd! Van egy közös szenvedélyünk, és mivel eddig senkivel sem tudtam megosztani, aki lány lett volna, így nagyon örülök neked. – Ez jól esett Rosalietól. A suliban valahogy mindig hűvösebbnek látszott. De a látszat néha csal…
-Na ez lenne az! – nyitotta ki előttem az ajtót majd betessékelt rajta.
-Ez gyönyörű! – ámuldoztam. A szobámnak narancssárga színe volt, de olyan, amiről a perzselő hőség jut az eszembe. Volt benne egy hatalmas baldachinos ágy, egy fotel, egy egész szekrénysor, ami gyönyörű sima, finom fából volt kidolgozva. Azon kívül kaptam egy íróasztalt, valamint egy fésülködő asztalt. A szőnyegem barna volt és nagyon puha. A szobámat már most imádtam. Olyan mintha a mindennapi borús életembe egy kis napsugár csöppent volna bele, de ez el kell itt Forksban.
-Tényleg tetszik? – kérdezte Rose az ajtóban állva.
-Persze, hogy tetszik. – válaszoltam mosolyogva.
-Akkor jó. Én most megyek egy kicsit szerelni. Alice segít neked kipakolni. – mondtam azzal ott hagyott, de vele ellentétben megérkezett Alice.
-Na itt is vagyok. Én elkezdem befelé hordani a cuccaidat te meg pakold, oda ahová gondolod. – mondta, aztán, meg mint akit felhúztak életre kelt. Alice számomra olyan volt, mint egy energiabomba.
-Ezeket te rajzoltad? – kérdezte mikor már ő is segített pakolni, mivel két perc alatt behordott mindent.
-Igen… régen. – motyogtam szomorkásan, és még mindig pakoltam.
-Már nem rajzolsz? – kérdezte és megfogta a karomat kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek.
-Nem már nem igazán. – próbáltam a szemébe nézni, de nem igazán ment, pedig nem hazudtam.
-Nehéz lehet most neked. – mondta majd megölelt. Majdnem meghatódtam, de nem akartam ennyire elengedni magam.
-Köszönöm Alice. – a hangom kicsit rekedtes lett, de el tudtam mondani, amit akartam.
-Ugyan! De ajánlom, hogy kezdj el rajzolni, mert nagyon élethűek a képeid, valamint gyönyörűek. – Pár perc alatt odalett a szomorú hangulatom szerencsére Alicenak. Rendes lány.
-Gyere, ülj le! – paskolta meg maga mellett az ágyat Alice. Leültem mellé, majd beszélgetni kezdtünk.
-Voltál valaha is szerelmes? – kérdezte meg, mire teljesen zavarba jöttem, pedig nem is jellemző annyira rám ez a reakció.
-Hát… nem igazán. Nem. – Kidülledt szemmel meredt rám.
-Tényleg soha nem voltál még szerelmes? – kérdezte újra.
-Nem, nem voltam. Volt olyan fiú, aki tetszett, de én valahogy sosem éreztem magam… – elhallgattam.
-Ahh… széplány vagy Lia! Nézd a nagy szemeidet és ráadásul kék a színük. A hosszú derékig érő hollófekete hajad és ráadásul ezt még csak kiemeli a hófehér bőröd. – Miközben beszélt néha-néha megbökött, de mosolygott mindvégig.
-Nem is ez, csak a fiúk olyan bonyolultak. – kacagtam el magam a végére és velem együtt kacagott ő is.
-Bejöhetek? – Amikor megfordultam Edward állt az ajtóban, mire Alice behívta. A szeme, amikor még az ajtóban állt aranybarna volt de, ahogy közeledett felém fekete lett. Ezt nem tudtam mire vélni így inkább meg sem szólaltam.
-Megmutathatnád Edwardnak a rajzaidat! – Állt elő Alice egy rémes ötlettel. Miért érdekelné a rajzom?
-Nem hiszem, hogy fontos és nem is érdekesek. – motyogtam halkan. Alice felpattant majd pillanatok alatt Edward kezébe nyomta a portfoliómat.
-De ezek nagyon szép képek! Élethűek, és sok mindent elárul arról, aki készítette. – Edward belenézett a szemembe majd úgy mondta ezeket, a szavakat. Zavaromban másfelé néztem.
-Köszönöm. – mondtam.
-Nincs mit. – mosolyodott el.
-De egyébként Carleslie el akarja mondani a titkunkat. – hirtelen lett feszült, ami rám is átragadt.
-Hát akkor menjünk. – mondtam majd lesétáltunk a nappaliba, ahol már mindenki ott ült.
-Lia akkor, ahogy mondtam, elmondom a titkunkat. – kezdte Carleslie.
-Szerintem, nem kellene még! – vágott közbe Rosalie.
-Most vagy soha! – mondta Jasper.
-Nos, mint ahogy megfigyelted néha tényleg nagyon furcsán viselkedünk. Ez azért van, mert mi nem olyan emberek vagyunk, mint te. Szóval mi vámpírok vagyunk. – mondta ki végül. Pár percig csendben ültem, majd végül megszólaltam.
-Szóval… vámpírok. Hát oké. Semmi gond. Végül is van ilyen, nem? Dehogynem! – mondtam feszülten.
-Ennyi? Komolyan nem zavar, amik vagyunk? – kérdezte egy horkantás kíséretében Tanya.
-Nem, egyáltalán nem zavar. Ez számomra semmit nem von le az emberségetekből. Ettől nem foglak rosszabbnak hinni titeket. Vagy mit csináljak? Nem, én megértem. Van ilyen és kész. – fejeztem be mosolyogva. Mindenki meglepődötten figyelt és biztos azt gondolták, hogy ez a lány meg van hibbanva, de ekkor megszólalt újra Carleslie.
-Rendben ez… gördülékenyen ment. Nos akkor azt is tudnod kell, hogy vannak különleges képességű vámpírok a családban. Alice, Jasper és Edward is az. – bólintottam.
-Figyelj! – ugrott elém Alice. Elködösült a tekintete majd megszólalt.
-Pár másodperc múlva megszólal Rose telefonja. – jelentette ki mosolyogva a tündér. Igaza volt Rose máris rohant a telefonjáért.
-Húúú! De jó neked! – Csak ennyit bírtam kinyögni, mire mindenki nevetni kezdett.
-Én a jövőbe látok. Nem mindig biztosak a látomásaim, de többnyire bejönnek. – fejezte be mosolyogva.
-Értem. Na és neked Jasper? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-Nekem? Na most figyelj! – mondta majd koncentrálni kezdett. Először nagyokat ásítottam, majd hirtelen dühös lettem és felugrottam.
-Tanya rettenetes a ruhád! – mondtam neki. De egyből a számra tettem a kezem. A többiek persze nevettek.
-Ezt meg sem hallottam. – mondta fölényesen.
-Oké! – mondtam.
-Ezt te csináltad? – fordultam Jazz felé.
-Aha. Tudom irányítani, tudom az érzelmeket. – válaszolt mosolyogva.
-Értem. Na és te Edward te mit tudsz? – kérdeztem meg tőle. Olyan sötét a szeme most is, mint az éjszaka. Félelmetes.
-Mi van az éjszakával? – kérdezett mosolyogva, mire én levegő után kezdtem kapkodni.
-Te meg honnan tudod? Belelátsz a fejembe? – kérdeztem ijedten, mire rázni kezdte a fejét, ettől kissé megnyugodtam.
-Tudok, de nálad csakis szavakat tudok kivenni. Semmi mást. – mondta szomorkásan.
-Jajj várj, mindjárt megsajnállak, hogy nem tudsz a fejemben kontárkodni! – vágtam vissza, mire meglepődve nézett rám.
-Talán volt valami olyasmi a fejedben, ami nem oda illett volna, és nem akarod, hogy megtudja Edward? – kérdezte szemöldök húzogatva Emett.
-Nem! Nincs. – vágtam rá gyorsan. Talán túl gyorsan.
-Ahha na persze! – mosolygott gonoszan Emett.
-Chh… – Már nem tudtam mit mondani, így nem szólaltam meg.
-Milyen harcias! – szólalt meg újra Emett.
-Emett! – emeltem fel a hangomat, de ő csak nevetett. Megráztam a fejem majd tovább, csevegtem velük. Néhány óra múlva Esmének találkozója volt az árvaházba és mivel sütit kellett sütni így mi is segítettünk.
-Én had nyújtsam a tésztát! – kiáltott fel Emett.
-Jól van, mindenkinek jut munka, ha nagyon szeretnétek. – szólalt meg Esme. Én kidíszítettem a kész süteményeket. Már vittem volna Esmének, hogy kész, amikor Tanya, hirtelen nekem jött és egyben direkt is. Az összes sütemény, ami készen volt, mind a földre hullott.
-Ilyen kétbalkezes tyúkot! Hogy mertetek rábízni akármit is? Oda az össze sütemény, ami az árváké lett volna! Ez a lány csak Eve néni szégyene. – hordott le Tanya. Nem tudtam megszólalni. A torkomban gombóc keletkezett. Sírnom kellett.
-Annyira sajnálom! – mondtam gyorsan, de már a könnyeim folytak. Felmentem a szobámba majd leültem az ágy szélére.
-Nem szoktam sírni! – mondogattam magamnak. Nem szoktam ilyen hamar kiborulni, mi lett velem?
-Mindenki szokott sírni. – mondta egy mély hang. Amikor megfordultam Edward állt az ajtóban.
-Miért vagy itt? – kérdeztem kissé szipogva, majd nem sok sikerrel de próbáltam letörölni a könnyeimet. Tiszta csokis voltam, az arcomtól kezdve egészen a pulóverem aljáig. Szépen nézek ki.
-Meg akartam nézni, hogy vagy. – válaszolt, majd leült mellém és letörölte az arcomról a csokit.
-Láttad, hogy vagyok. Menj inkább Tanya ruhája is tönkre ment. Biztos teljesen ki van akadva. – mondtam mereven magam elé nézve.
-Tanya direkt ment neked. Láttam a gondolatait. – Ezzel nem sokat segített. Ezt eddig is tudtam.
-Még sem álltál ki mellettem. De végül is miért tennéd? Csak befurakodtam ide. Te pedig az első perctől kezdve utálsz, valószínű, de mindegy. Most megyek, rendbe kell hoznom a kárt, amit okoztam. – mondtam majd fel is álltam.
-Te tényleg azt hiszed, hogy utállak? – kérdezte és elállta az utamat. Én csak bólintottam, mire ő elengedte a karom és szabad utat adott nekem.
-Esme nagyon sajnálom. – mondtam mikor leértem.
-Semmi gond kedvesem, majd útközben bemegyek egy közértbe és veszek valamit. – Nem mondtam semmit csak megöleltem.
-Köszönöm Esme annyira rendes vagy velem. – Ő csak finoman de szeretetteljesen rám mosolygott, majd elment az árvaházba. Én leültem a nappaliba és olvasgattam Carleslie könyveiből, amik a vámpírokról szóltak. Nem sokára lejött Edward a lépcsőn és ő is helyet foglalt az egyik fotelban. Felpillantottam rá, de mivel nem lehetett róla leolvasni semmit ezért tovább böngésztem a könyveket. Éreztem, hogy figyel, de most a könyv sokkal jobban lekötött. Tanya csatlakozott hozzánk.
-Hát te? Azt hittem már rég eltűntél innen! Nem okoztál még elég bajt? – kérdezte fölényesen. Edward próbálta csitítani de nem jött össze a dolog.
-Nézd Tanya! Örülnék, ha nem piszkálnál egyfolytában, nincs jobb dolgod? – kérdeztem vissza.
-Jobb, ha befogod a szád, vagy egy szempillantás alatt, végzek veled. Oké? – kérdezte a szempilláit rebegtetve. Edward már felállt és óvatosan megölelte hátulról Tanyát.
-Oké, legalább nem fogsz piszkálni egyfolytában és nyugtom lesz. – mondtam mosolyogva. Tanya fújt egyet majd megcsókolta Edwardot de előtte egy eléggé jelentőségteljes pillantást vetett rám. Ez így ment hónapokon keresztül. Tanya egyfolytában keserítette az életemet. A többiek kiálltak mellettem, kivéve Edwardot. Mondjuk őt eleve nem értem. Aztán eljött a születésnapom. Mindenki sürgött forgott a házban, pedig én mondtam, hogy nem kell semmit sem csinálni.
-Na fújd el a gyertyákat! – mondta Alice, én pedig megtettem, amit kért. Mindenki elém jött egy-egy kis ajándékkal és átadta azt. Majd Tanya lépett elém.
-Most én jövök! Boldog 17. születésnapot! – mondta majd megölelt. Nem akart elengedni aztán hirtelen letépte a gyönyörű ruhámat, de előtte leöntött üdítővel. Betelt a pohár. Hónapok óta nem sírtam, de ő hónapok óta keseríti az életemet.
-Elegem van belőled! – borultam ki sírva. Eközben Tanyát már Emett és Jasper fogták le.
-Mindent tönkreteszel, ami velem kapcsolatos. Ha ennyire utálsz, inkább ölj meg, minthogy egyfolytában kínzol. Hónapok óta. Elmegyek! – jelentettem ki majd feltrappoltam a lépcsőn és bevágtam a szobám ajtaját, amit kulcsra zártam és elkezdtem pakolni. Előtte átöltöztem, mert nem szakadtan akartam utazgatni.
-Mégis hová mennél? – kérdezte Alice.
-Carleslienak vannak barátai Denaliban, és így végül is Carleslielal maradok részben, így nem szegi meg az Eve nénikémnek tett ígéretét. Már találkoztam velük és akkor is jól kijöttünk. – Emlékeztem vissza, amikor eljöttek Forksba.
-Nem, muszáj elmenned, elmehet más is. – Tudtam, hogy kire gondol Alice, de perpillanat nem érdekeltek az ajánlatok.
-Nem Alice! Elmegyek! – jelentettem ki erélyesen, majd hallottam amint elmegy az ajtó elől.
-Nos köszönöm, hogy befogadtatok de, most úgy gondolom, hogy egy kicsit arrébb kell állnom. Vissza fogok jönni, de most elmegyek. Vigyázzatok egymásra! – mondtam majd kimentem és elindultam az utamra. Szomorkásan néztem vissza a Cullen villára, amit pár hónappal ezelőtt félénken közelítettem meg most pedig elhagyom…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó