- Nem!- keltem ki magamból. Az elmúlt öt percben- miközben Carlisle kiselőadást tartott nekem a feltételezett közelgő trónátvételemről- a feszültségemet a helyiség körbejárásával vezettem le. De az utolsó mondatától, miszerint már a jövendőbeli feleségem is meg van, végleg elvesztettem a fejem.
- Ez nem kérdés volt. – állt fel a trónból apám.
- Miért én? Miért nem Jasper vagy Emmett? – tettem felé néhány lépést.
- Jaspert már így is lefoglalja a hadsereg fejlesztése és az újszülöttek kiképzése. Emmett meg…- köszörülte meg a torkát – nos, te is tudod milyen Emmett.
Hát igen! Abban egyet kellett értenem Carlisle-al, hogy Emmett lenne az utolsó vámpír a Földön, aki alkalmas lenne a fajunk irányítására. Az öcsém ugyanis, ha lehet így fogalmazni, lélekben örök kisgyermek maradt. Képes lenne egy videó játékért eladni a királyságot.
- És egyáltalán miért van erre szükség? – léptem apám elé. – Nem lehetne más az uralkodó?
- Csak nem gondolod, hogy azok után, amiket átéltem, átadom a trónt másnak? – emelte meg a hangját. – Az irányítás a mi kezünkben van és abban is marad.
- És mit szólna Esme ehhez? – néztem vele farkasszemet. Carlisle megragadta a torkomat. Tudtam, hogy a legfájóbb pontját érintettem meg.
- Ne merd Esme nevét még egyszer a szádra venni! – morgott rám, majd eleresztett.
- Most pedig takarodj! – fordult meg, majd ült vissza a trónba. Nekem sem kellett több. Elhagytam a helyiséget, de még az épületet is. Az erdő felé vettem az irányt, és miután már kellő távolságra voltam mindenkitől, leültem egy fa alá.
- Istenem, miért büntetsz így engem? Pontosabban minket? – temettem az arcom kezeimbe. Bárcsak visszatekerhetném az időt három évre ezelőttre! Bárcsak megváltoztathatnám azt a végzetes napot, amely tönkretette az életünket. A vámpír memóriámnak köszönhetően nem tudom elfelejteni egyetlen egy másodpercét sem. Pedig ha megtehetném…
Egy szombati napon történt. A Volturi küldöttei, mint már oly számtalanszor, felkeresték a családot, hogy Alice és én csatlakozzunk hozzájuk. A válaszunk természetesen nem volt. Egyikünk se lett volna képes elhagyni a többieket, vagy gyilkolni. A Volturi volt ugyanis akkoriban az, amit ma már a Cullen család képvisel: a vámpírtársadalmat irányító család. Már ha lehet családnak nevezni a gyilkolás mániás vámpírok gyülekezetét. A válasz nemlegességéhez az is hozzátartozott, hogy a Volturi tagjainak kötelező volt emberi véren élniük, míg az én családom csak állat vért vett magához. Miután Jane-ék kitették a lábukat a házból, mindenki fellélegzett. Azt hittük megúsztuk. De mekkorát tévedtünk…
Esme később elment egyedül vadászni. Azt mondta egy kis nyugalomra van szüksége. Mikor már két órával később sem jött vissza, aggódni kezdtünk, így hát elindultunk a megkeresésére. Már tíz perce kutattunk, mikor egy sikoly hasított át az erdőn. Mindannyian a hang irányába futottunk, de amikor megláttuk a tüzet…ahogy Esme benne égett…a Volturi küldöttek körülötte…vigyorral az arcukon…Ezt a pillanatot sosem felejtem el. Carlisle bele akarta vetni magát a tűzbe, hogy követhesse feleségét a túlvilágra, de Emmett és Jasper lefogták. Apámat ezelőtt még sohasem láttam így viselkedni. Kétségbeesetten üvöltözött, kapálózott, de a testvéreim szorításából nem tudott szabadulni.
- Miért? – ordítozott, akár egy őrült. – Miééééééééééééért?
A fedő sztori az volt, hogy nomád vámpírok támadtak Esmére, és a Volturi küldöttek is későn értek ide. Demetri gondolatai közül azonban- mielőtt még távoztak – kiolvastam, hogy meg akarta erőszakolni, de Esme ellenállt. Úgy küzdött, akár egy anyatigris, de Demetri erősebb volt.
- Kérem, ne! – könyörgött Esme, miközben egy fának nyomta, és erőszakosan beléhatolt. Az aktus közben néhányszor felpofozta Esmét. Demetrit ez indította be. Miután végzett vele, az elgyötört Esmét megölte. Demetri egy állat volt. A bátyáimmal a lelkileg összetört Carlislet hazavittük. Az elkövetkezendő egy hónap minden másodpercében volt mellette valaki, nehogy őrültséget kövessen el. Bár semmi jelét nem mutatta, hogy öngyilkos hajlamai lennének. Nem csinált semmi mást, csak az Esmével közös képüket szorongatta, miközben felesége nevét suttogta. Még vadászni sem volt hajlandó elmenni. A családot is tönkretette az, ami történt. Aztán egy nap minden megváltozott. Carlisle, mintha felébredt volna téli álmából, elhagyta a házat vadászat céljából Jasperrel. Egy órával később, valami szörnyűséggel tértek vissza. Egy emberrel.
- Mégis mi folyik itt? – csattantam föl. A gondolatikból kiolvastam, hogy táplálkozás céljából hozták.
- Mi? Megőrültetek? Te, Carlisle, ember vért akarsz inni? – fordultam apám felé.
- Jasper mindent elmondott Esme halálának körülményeiről egy hete. Volt elég időm gondolkozni. Bosszút akarok. Azt akarom, hogy mind a pokol legmélyén égjen el. De ehhez elég erőre van szükségem – és ezzel a lány nyakába vájta fogait. Nem tudtam elhinni. Az oly sok éven át emberek életét megmentő Carlisle Cullen, most elveszi az egyikét.
- Miért mondtad el neki? – kérdeztem dühösen Jaspert.
- Joga volt megtudni – küldött felém nyugtatóhullámot.
- Mégis mit értett azon, hogy bosszút áll? – kérdeztem Jaspert, mert Carlisle gondolatai csak az ízletes vér körül forogtak.
- Hadsereget toboroz a Volturi ellen. Felkeresi majd a románokat, és megpróbál tagokat szerezni a barátai körében is. De ahhoz, hogy egyenlő ellenfelek legyünk, nekünk is emberi véren kell élnünk. Csak így győzhetjük le őket.
- Hogy érted azt, hogy mi? – de mire feltettem a kérdést, húgom gondolatai választ is adtak.
- Ti is? – fordultam Alice, Rosalie és Emmett felé. – Mióta tervezitek már ezt? Mivel tömtétek tele Carlisle fejét? – morogtam rájuk.
- Senki se tömte tele a fejem – hallottam meg Carlisle hangját a hátam mögül. Épp akkor dobta le a földre a halott lány testét, amikor megfordultam.
- De miért? Miért akarod ezt csinálni? – kérdeztem kétségbeesetten tőle.
- Te is tudod mit jelentett számomra Esme. Ő volt az életem, de az a mocsok elvette tőlem. A halála bosszút kíván. Azt akarom, hogy az a szemét az én szemembe nézzen, mielőtt megdöglik. – minden szavát átjárta a gyűlölet, amit Demetri iránt érzett.
- És ti? – fordultam a többiek felé. – Ti is embereket akartok ölni? – hallgattak. De a hallgatás beleegyezés, nem?
- Te is Alice? – néztem mélyen húgom szemeibe.
- Sajnálom Edward, de Esméről van szó – sütötte le szemeit.
- Kérlek, fiam – tette rá kezét vállamra Carlisle. – Szeretnénk, ha csatlakoznál hozzánk. Tedd meg Esméért! – gondolataiban emlékekkel árasztott el.
- Hagyd abba! – ordítottam rá, de ő kitartóan folytatta. – Hagyd abba!- suttogtam, miközben lehanyatlottam a földre, arcom kezeimbe temetve. Végül sikerült meggyőzniük, s attól kezdve megállíthatatlan voltam. A románok szó nélkül belementek a harcba. Demetri tettén nem rökönyödtek meg, hisz szerintük, aki kígyóval barátkozik, ne csodálkozzon, ha megmarja – ezzel Carlisle és Aro „barátságára” utaltak. Pár hónappal később sor került az összecsapásra, amit hála a létszámfölényünknek és Jasper remek kiképzésének, megnyertünk. Carlisle betartotta az ígéretét. Ő volt az utolsó, akit Demetri látott a halála előtt. Így került a Cullen család a Volturi helyébe. A háború befejeztével nem változott semmi. Ugyanúgy vérszomjasak és kegyetlenek maradtunk. Nem tértünk vissza az állat vérre, bár én pár hónapja próbálkozom vele - több-kevesebb sikerrel. Eddig Carlisle töltötte be az uralkodó szerepét, de most át akarja adni nekem a helyét. Állítása szerint belefáradt. Még beleszólásom sem lehet a dologba. Na, jó, ne sajnáltasd magad Edward Cullen. Irány haza!- ezzel felálltam és egyenes a szobám felé vettem az irányt. Az ajtómnál azonban már vártak rám.
- Szia, Edward – mondta mézes-mázosan, miközben kezeivel átkulcsolta nyakamat.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó