Éppen csak az első hangok csendültek fel a telefonomon, és már ki is nyomtam anélkül, hogy igazán felébredtem volna. Ki mondta, hogy a félvámpíroknak nem lehetnek tökéletes reflexei? A sikeresen kivédett ébresztés után fordultam egyet, és máris újra álomba merültem. Később természetesen alaposan megbántam, hogy nem a jól ismert csengőhangot választottam - apám cirka egy évszázada nem alszik, és ezalatt totálisan elfelejtette a kíméletes ébresztés fogalmát. Akárcsak a konkrét felkelést megelőző, regenerálódási fázis létfontosságát. Bezzeg gyerekkoromban, amikor az ilyesmi még nem érdekelt, zongorára keltem. Igaz, akkor nem voltak szomszédaink...
- Leo, el fogunk késni, szedd már össze magad! - hajolt be most anyám az ajtón.
- Öt perc - motyogtam. Tegnap este kicsit túl sokáig lógtam az internet előtt...
A szüleim halk vitába keveredtek, de ami máskor élénk hallgatózásra hívott fel, most álomba ringató duruzsolásnak tűnt.
- Leo, számoltam, tizenkilencedszer szólok! - hallottam újra Apát, ezúttal közvetlen közelről.
Gondoltam, hogy a huszadiknál kicsit rámenősebb lesz, talán lerángatja a paplant - nem lenne jó ötlet -, a fülembe fúj, vagy rázogatni kezd. Mindegyik előfordult már, mert Em szívesen oktatott ilyen jellegű dolgokat a szüleimnek. De úgy tűnik, Apa az új tanév tiszteletére új trükköt is tanult, és eléggé hatásosnak tűnt. Abban az édes félálom szerű állapotban voltam, ahonnan még olyan könnyű visszaaludni, amikor éreztem, hogy félre húzza a paplant, aztán váratlanul két jéghideg kéz csusszant a nyakamra, én pedig azonnal felébredtem. Mintha egy vödör jeges vizet borított volna rám - habár az még hidegebb lehet, hiszen kettőnk hőmérséklete között nincs olyan nagy különbség -, és lényegében így is tett, csak ez praktikusabb, hiszen nem lett vizes az egész szobám.

- Te vagy a legkegyetlenebb apa a világon - morogtam sötéten, mialatt kikecmeregtem az ágyból.
Apám még csak nem is próbálta elrejteni elégedett vigyorát, habár Anya rosszallóan rázta a fejét.
- Te akartál magad kelni, mert nem vagy már pisis, hát látod, nem sikerült, és minta-apaként nem hagyhattam, hogy elaludj! - vágta rá egy kicsit komolyabb arcot vágva.
- Ha egy kicsit éberebb lennék és több időnk lenne, most csúnyán visszavágnék - zsörtölődtem tovább a konyhába menet.
- Ha így lenne, talán lenne értelme beszélgetnünk - kuncogott, aztán odébb állt.
Habár külsőre nagyjából velem egykorúnak tűntek, általában sikerült felnőtt emberhez méltóan viselkedniük, de a jelek szerint rossz hatással van rájuk a suli. Reméltem, hogy ennél jobban nem fejlődnek vissza, mutassunk bármit is a külvilágnak, mégiscsak a szüleim, nem holmi haverok!

Anyám szótlanul tette elém a reggelimet, aztán ő is magamra hagyott. Kedvetlenül rágcsáltam a müzlit, és azon filóztam, hogy mi lenne, ha induláskor eljátszanám, hogy visszaszaladok valamiért, és mikor elmentek visszamásznék a puha ágyikómba...
- Siess, Leo! El késel - szólongatott anyám, és rájöttem, hogy a tervem halálra van ítélve. - Whitney már biztos nagyon vár!
- Ki az a Whitney? - kérdeztem homlok ráncolva. Oké, reggelente kissé nehezen megy az ilyesmi. Próbáltam az agyam működésre bírni, egy arc után kutatva, akihez a név tartozhat, és van oka várni engem.
- Az autód - szánt meg Anya. Elkapta előlem az üres tálat, amit továbbra is kanalazgattam. - Hol jársz, kisfiam? Szerintem menj gyorsan a fürdőszobába, egy kis hideg víz nem árthat meg...
A hideg víz említésére összerázkódtam, de aztán feltápászkodtam, és fürdő felé vettem az irányt...
Tíz perccel később - megkockáztatom, hogy éberen - álltam a szobámban, és idegesen turkáltam a szekrényben a kedvenc piros pólóm után kutatva. A hideg víz tényleg hatásosnak bizonyult és sajnos már mindennek tudatában voltam. Kissé kínos volt, hogy a tegnapi nap történései ilyen lassan szivárogtak vissza a tudatomba, de inkább előre koncentráltam - ha nem készülök el időben, nem csak Whitneyt váratom meg... Megkímélve magam a szemrehányó mondatoktól, és a rendetlenségre vonatkozó megjegyzésektől inkább nem kértem segítséget anyámtól, és a piros helyett egy kék pólót húztam. Végül is nem mindegy? Rekordsebességgel felöltöztem, felkaptam a táskám, remélve, hogy minden benne van, ami kellhet és kihasználva a félvérségem adta sebességet a következő pillanatban már a bejárati ajtó előtt álltam, kezemben a kocsikulccsal.
- Elmentem, ott találkozunk! - kiáltottam.
- De sürgős lett hirtelen - motyogta Anya, adott egy puszit, aztán szép napot kívánt. Nem mintha nem találkoznánk úgyis tíz perc múlva...

Leszáguldottam a lépcsőn, ki a házból és meg sem álltam az autómig. Sietség ide vagy oda, először alaposan körüljártam, hogy nem érte-e semmi baleset az éjszaka, gyorsan ellenőriztem a kerekeket, de szerencsére minden sértetlennek bizonyult. Beültem és elégedetten végigpillantottam a nappali fényben halványan világító műszerfalon.
- Indulhatunk, bébi? - simítottam végig a kormányon.
Elfordítottam a slusszkulcsot, megnyomtam a Start gombot, és már indulhattam is. Hetente ritkítottam az erdőlakókat, szóval a legjobb akarattal sem lehetne környezetvédőnek nevezni, de azért örültem, hogy hibrid autót kaptam, még ha nem is egészen az. Miután pedig kiderült, hogy Olivia hatalmas környezetbarát, még jobban tetszett. Ennek ellenére csak akkor használtam a takarékos üzemmódot, ha ő is a kocsiban volt - amiről nem tud, az nem fáj neki. Mivel most nem volt ott, lelkiismeret-furdalás nélkül mentem a sportos üzemmódban, ennek megfelelően pedig tíz perc sem kellett, hogy beérjek. Sikerült behoznom a zombi-fázis okozta lemaradást, és remélhetőleg Olivia előtt beérnem. Ezt persze nem tudhattam, amíg be nem mentem, mert nem volt kocsija, minden áldott reggel begyalogolt az iskolába. Igaz, a sportos életmódnak meg is volt az eredménye...
Ábrándképek helyett az élő személyt választottam, és elindultam a suli felé. Ugyan nekem matekom lesz, neki meg történelem órája, de Leo Cullennek az ilyesmi nem akadály!

Otthon - merő önzetlenségből, hogy szüleim dolgát megkönnyítsem - még tegnap este lenyúltam a kitöltendő papírokat, persze csak miután anyám már kitöltötte őket a hamis információkkal, és most hirtelen olthatatlan vágyat éreztem, hogy mielőbb leadjam őket. A kis alibi kitérőm tovább tartott, mint gondoltam, mert a titkárnő szükségét érezte vagy fél tucat újabb udvariaskodó kérdésnek. Ha nem lenne köztünk minimum tíz év, még azt hinném akar tőlem valamit. Igaz, tegnap úgy láttam, Apa jobban bejön neki. Hát, egészségére. Micsoda mázli, hogy nekem nem kell gondolatokat hallgatnom!
Az iroda mellett felmentem a lépcsőn, felvettem a legtanácstalanabb arckifejezésemet és úgy kóvályogtam a folyosón, mintha fogalmam sem lenne, hol vagyok. Tökéletesen véletlenül kötöttem ki a töri terem előtt, és látszólag csak a terem számozását kerestem, amikor vidám köszöntést hallottam.
- Leo, szia! - integetett Olivia, felpattant, és kecsesen kilibbent a teremből.
- Nahát, szia! - tettetem meglepettséget. Csekély színészi képességeimet apámtól örököltem, és próbáltam a lehető legtöbbet kihozni belőle. Határozottan fejlődtem, vagy Olivia volt könnyű eset...
Nyomott egy gyors puszit az arcomra, amit sokkal jobban tudtam értékelni, mint anyámét, és már hátrébb is lépett. Szemérmesen pislogott, mintha zavarban lenne, hogy elárulta magát, de kezdtem kiismerni. Nyilván azért volt ilyen könnyű megtéveszteni, mert ő maga sem volt túl jó színésznő. Gyorsan végigfuttattam rajta a szemem, szűk fekete farmert viselt fehér felsővel, ami az egyik vállát szabadon hagyta, és mindezt még egy piros övvel is megdobta. Nem rossz, határozottan nem rossz, állapítottam meg, és a reggeli ábrándképek újra felvillantak.

- Nagyon csinos vagy - mondtam ki hangosan is a véleményem, némileg cenzúrázva...
- Köszönöm - mosolygott rám. - Mi járatban errefelé?
A mosolya miatt szükségem volt egy-két másodpercre, hogy összeszedjem magam, és eszembe jusson az elveszett diák története.
- Hát, azt sem tudom merrefelé vagyok - böktem ki. Csak megjegyzem, ezerszer jobban játszottam, hogy zavarban vagyok. - Le kellett adnom pár papírt az irodában, feljöttem a lépcsőn, és egy kicsit megkeveredtem. Esetleg... meg tudnád mutatni, merre van a matek terem?
Újabb ragyogó mosolyt kaptam cserébe, Olivia karon ragadott, és lelkes mesélésbe kezdett.
- Ne aggódj, mindenkivel előfordul az elején. Igazából tök közel vagyunk hozzá, csak ha a másik lépcsőn jössz fel, az megzavar. Itt balra - mutatta, és sajnos elengedett. Azt hittem, ott is hagy, de szerencsére jött velem tovább. - Itt már ismerős?
- Igen! Ebbe még bele kell jönnöm. - Vajon lenne értelme még párszor előadni az eltévedt szerencsétlent? Lehetséges, de egy kicsit unalmas, mert valójában tegnap az ebéd szünet után már egyedül is tudtam közlekedni az iskolában...
- Nyugodtan szólj, ha segítség kell - kacsintott rám Olivia. Mondom én, hogy nem olyan kis szende, mint sokszor megjátssza. Csak ki kell hozni belőle a valódi énjét... - Én lassan megyek is vissza, francián találkozunk.
- Alig várom - feleltem és ezzel sikerült előidéznem egy valódi pirulást. Helyben vagyunk...
Olivia intett, és visszaindult. Úgy tűnik, búcsúpuszi nem jár napközben, de nem estem kétségbe.

Matekon többé-kevésbé sikerült bepótolnom a reggel erőszakosan megszakított alvást, de fizikán nem engedhettem meg ezt a luxust, így is eleget bénáztam a táblánál Gordon és Patrick nagy örömére. Utóbbi annyira jól szórakozott, hogy a végén már a fél osztály őt bámulta, a csuklós-fuldoklós hangeffektjeivel alaposan felhívta magára a figyelmet. Jó nekem, addig sem rám bámultak, ahogy próbálom kieszelni a helyes képletet. Gordon ennél jóval visszafogottabban élvezte a szenvedésemet: szabaddá tette az egyik fülét, hogy halljon - a zenétől egyébként csak beszélgetések során válik meg, néha -, kicsit kevésbé tűnt búskomornak, és mint óra után kiderült készített egy aprócska karikatúrát.
Természetesen rólam, némileg eltúlozva a feladat okozta nehézséget. Ennek ellenére nekem tetszett, úgyhogy el is kuncsorogtam tőle. Rendben. Nem akartam, hogy esetleg megmutassa Oliviának...
A francia tudásom elég rémes volt, és valószínűnek tartottam, hogy idén sem fog javulni. Természetesen ez nem az én hibám volt - akárcsak tavaly, idén is megnehezítették a dolgom. A franci órának bűvereje volt, mindig túlságosan csinos padtársat kaptam. A jegyeim szempontjából ez eléggé szomorú hír volt, viszont szerencsét hozott. Az előző barátnőmmel, Megannel is így jöttem össze. Megmondtam neki, hogy elvonja a figyelem, mire ő felajánlotta, hogy korrepetál. Kemény tanulás, véletlen érintések, hosszú beszélgetések, randi, csókok, minden földi jó... Voilà. És ez még franciául is van. Igaz, a szókincsem itt véget is ér... Talán Olivia segíthetne...
Végszóra megérkezett Olivia, és könnyedén helyet foglalt mellettem.
- Ollie - sietett hozzá Patrick, mielőtt újra örülhettem volna, hogy milyen nagyszerű lehetőségeket kínál a közös pad. - Megcsináltad a házit?
- Persze, tessék - lökte oda neki kedvetlenül. Gondolatban vállba veregettem magam, amiért én megírtam - megpróbáltam megírni - a házit.
Patrick dühítően közel volt hozzá, míg lemásolta a mondatokat, de lenyeltem a mérgem, elvégre unokatestvérek, csak nem hajt rá!

Szerencsére a tanárnő beszedte a feladatot, így nem kellett izgulnom, hogy Oliviának lehetősége lesz elolvasni. Úgy tűnik, neki annyira nem tetszik, ha valaki nem tanul, szóval talán mégis össze kéne szednem magam. Ezért elég kínosan érintett, amikor egy beszélgetős feladat következett, holott tegnap még pont ilyesmire vágytam. Magamban megjegyeztem, hogy talán ideje volna elfogadni Apa ajánlatát, hogy korrepetál egy kicsit.
Eleinte egész jól sikerült megoldom a dolgot, én kérdeztem, így a nagyobb feladat Oliviára hárult, és mondanom sem kell tökéletesen megoldotta... Mikor viszont a tanárnő bejelentette, hogy szerepcsere következik, nem húztam sokáig. Már a harmadik kérdésnél összevissza motyogtam.
- Bocs, csak... nehezemre esik koncentrálni, ha ilyen csinos partnerrel kell beszélgetni - próbáltam kivágni magam a szorult helyzetből. Reméltem, hogy ez a mondat most is megteszi a hatását.
- Ugyan, Leo - mímelt Olivia megint zavart. Ha majd összejövünk... Úgy értem, amikor majd összejövünk, finoman célozgatnom kell neki, hogy ezzel a szokásával hagyjon fel. Ami engem illet, a merész, kacsingatós oldala jobban bejön.
- Ez az igazság - vigyorogtam rá szemtelenül. erre rögtön anyám hangját hallottam, ahogy ezerszer megjegyzi, hogy ez mennyire hasonlít Emmettre. Nem mintha ezt nem venném bóknak, de valahogy nem tartom túl normálisnak, hogy anyámat hallom a fejemben flörtölés közben.
- Hát, akkor most nem is tudom, mit csináljak... - kopogtatta a padot hosszú, vörösre lakkozott körmeivel. Vörös körmök? Ezek után ugyan kivel akarja megetetni, hogy ő egy ártatlan kislány? - Te mit gondolsz? Szívesen segítenék, de félek, hogy az még jobban összezavar... Jobb lenne, ha keresnénk egy másik partnert?
- Dehogy - tiltakoztam gyorsan. Elégedetten mosolygott. - Majd igyekszem koncentrálni, de talán segítene, ha elmagyaráznád...

A francia óra végül remekül sikerült, Olivia szívesen elmagyarázta nekem az egész anyagot. Ez persze nem jelenti azt, hogy most többet tudnék. A francia nyelvről legalábbis, mert Olivia parfümjéről valószínűleg többet tudok már... Szóval a hétvégén mindenképpen szükségem lesz némi segítségre Apától. Addig még kitalálom, mi legyen az oka a hirtelen támadt lelkesedésnek.
Tornaórán megint külön voltunk, de nem bántam annyira, mert habár kedveltem a sportokat, családi okokból főleg a baseballt, ezt a tantárgyat ki nem állhattam. Félig vámpírként gyorsabb és erősebb voltam, mint a többiek, ami folyamatos figyelmet igényelt, nehogy kitűnjek az átlagból. Talán ezzel még megbirkóztam volna, de valamennyit örököltem anyám emberi szerencsétlenségéből is. Ergo három felé kellett figyelnem egy egyszerű kosármeccsen - egyrészt ugye a játékra, aztán arra, hogy ne legyek túl jó és arra is, hogy e közben ne essek el a saját lábamban. Mondanom sem kell, hogy nem igazán sikerült mindig ez így, egyszerre... Ezért direkt örültem, hogy Olivia nem látja a bénázásomat, és az a veszély sem fenyegeti, hogy túl erősen találom el...
A cserepadon ültem, és unottan bámultam a játékot. Tegnap egy kicsit bénáztam, és ez elég volt a többieknek, hogy ide száműzzenek. Éppen mikor megszólaltam volna, becserélték a mellettem ülő Jake-et, hogy aztán Patrick üljön le a helyére.
- Dumálhatnák, Leo? - kezdte szinte azonnal. Remek szaglásomnak hála első kézből tapasztalhattam meg, mi történik, amikor hat liter kölni tömény izzadtság szaggal keveredik... - Lenne egy-két kérdésem.
- Parancsolj - mondtam, és igyekeztem észrevétlenül távolabb húzódni.

- Úgy látom, bejön Olivia... - kezdte és kérdő pillantást vetett rám. Bólintottam, hiszen már úgyis tudta - már áradoztam a csinos boltos csajról, mielőtt megtudtam volna, hogy unokatestvérek. - Hát, legyen. Úgy látom rendes srác vagy, szóval nem szándékozom akadékoskodni. De azért ne légy teljesen nyugodt, figyelni foglak!
Kívülállóként első pillantásra talán rá fogadtam volna, egy kicsivel izmosabb volt nálam, de magasságban már nem vert, és ott voltak az én titkos tartalékaim, a félig-meddig örökölt vámpírerő... Nem aggódtam túlságosan.
- Mindegy, most nem erről akartam beszélni - folytatta, de biztos voltam benne, hogy azért ezt nem véletlenül említette meg. - Ha már ráhajtottál az unokatesómra, gondolom nem zavar, ha feltennék pár kérdést a nővéredről.
Automatikusan intettem, hogy folytassa, aztán hirtelen bevillant Anya arca, és alig tudtam visszatartani egy meglepett kiáltást. Mi van az anyámmal?!
- Elég... csinos - kezdte, és a hosszú szünetből rájöttem, hogy más jelzőt akart használni. Kezdtem émelyegni. - A suliban is láttam párszor, de már vasárnap volt az a kis afférunk, és hát... Eléggé bejön. Nem lenne gond, ha bemutatnál minket egymásnak...
Mély lélegzetet vettem, de a kezem remegésén így sem tudtam úrrá lenni. Miféle affér?! Mi a szart akar Patrick az anyámtól?
- Vasárnap? Nem is mondtad eddig - jegyeztem meg bővebb részleteket remélve. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, tudnom kellett mi folyik itt.
- Bevásárolni volt, és éppen hazafelé tartott, amikor találkoztunk. Felajánlottam a segítségem, beszélgettünk egy kicsit, ilyenek. Éreztem a vibrálást a levegőben, de ellenállt nekem, azt mondta elbírja egyedül. Nem semmi csaj, bírom, ha küzdeni kell értük... Aztán az ebédlőben jöttem csak rá, hogy ő a te tesód, és biztos voltam benne, hogy segítesz majd.
Vibrálás... A nagy faszt! Valóságos érzelem hurrikán kavargott bennem, a rosszullét környékezett, és közel jártam hozzá, hogy bemossak egyet Patricknek. Mégis mit képzel magáról, hogy képes...
- Cullen! - kiáltott rám az edző váratlanul. - Állj be Peterson helyett!

Patrick ezzel most megúszta, de ha még egyszer szóba hozza ezt a témát, esküszöm megfojtom. Az anyámról van szó! Lehetséges, hogy tininek néznek ki, és elismerem, néha elég gyerekesen viselkednek, de mégis csak a szüleim!
Sosem tekintettem rájuk egyenrangúként, mindegy milyen testvéri kapcsolatot játszottunk meg, vagy mennyire közeledtem hozzájuk korban, ők voltak a szüleim. Számolnom kellett volna ezzel, de mivel én sosem gondoltam ilyesmire, eszembe sem jutott.
Nekem passzolták a labdát, de olyan dühös voltam, hogy nem vettem észre, és elsüvített mellettem. A csapattársak zúgolódását is alig hallottam. Haragudtam a szüleimre, amiért folyton költöznünk kellett, és most még iskolába járni is elkezdtek! Ha ez nincs, Anya nem játszana tinit, és Patrick nem akarna járni vele! De tudtam, hogy ők sem gondoltak bele a következményekbe, csak a család miatt döntöttek így. Patricknek viszont semmi mentsége nem volt. Akárhogy küzdöttem, lelki szemeim előtt lassan kibontakozott egy kép anyámról és Patrickről. A kis buzi gusztustalanul taperolta anyámat, bennem pedig gyilkos vágy kezdett tombolni. Valaki megint vakmerően nekem dobta a labdát, ezúttal elkaptam, és mivel senki nem volt elég közel, minden dühömet beleadva a palánk felé hajítottam. Még csak a közelében se sikerült találom, de visszapattant a falról és gyomorszájon talált valakit az ellenfél csapatából. Páran megint morgolódtak, mások viszont gratuláltak, mert kiütöttem a legjobb játékost. Az edző finoman lecseszett, és megkért, hogy üljek vissza a kispadra. Patrick váltott, nagy szerencséjére, különben ott helyben kitekerem a nyakát.
Pár perc néma zúgolódás, és gondolatban elvégzett gyilkosság után kicsit lehiggadtam. Próbáltam tisztán látni a dolgokat, és tudtam, hogy - talán életemben először - nekem kell cselekednem a szüleim érdekében. Ha kell, a csillagokat is lehazudom majd az égről, hogy elvegyem Patrick kedvét anyámtól. Persze azért vele is beszélni fogok, hogy feltűnésmentesen kerülje a srácot. Viszont Apa nem tudhatja meg... Én csak sejtettem Patrick gondolatait, de ő tisztán hallhatná, és egész biztos nem lenne túl kíméletes. Még ha nem is szólok neki, így is elcsíphet véletlenül egy árulkodó piszkos gondolatot... Nem biztos, hogy nagy kár lenne érte, de így lehiggadva már nem éreztem szükségszerűnek Patrick halálát...

Az ebédlőbe Jake-kel és Patrickkal együtt léptem be. Láttam, hogy Anyáék már ott vannak, és sajnos Patrick is észrevette. Némileg udvariatlanul beálltam elé a sorba, és amikor végeztem, villámgyorsan az asztalunk felé vettem az irányt.
Volt még egy szabad hely Oliviával szemben, de le kellett mondanom róla, hogy Agnes mellé ülve elfoglaljam az utolsó szabad helyet azon az oldalon. Így Patrick csak háttal tud majd ülni a szüleim asztalának. Nem egy nagy eredmény, de talán nem kell kajálás közben a vágyakozó képét lesnem...
A terv sikeresen bevált, és miután egy beszélgetés eléggé lekötötte a figyelmét már nem is próbált forgolódni, én pedig kicsit fellélegezhettem. Csak azt kellett kitalálnom, hogy mivel engeszteljem ki Oliviát, aki meglepően szótlan volt egész ebéd alatt... Némán eszegette a salátáját, és alig nézett rám. Én le sem vettem róla a szemem, így azt is megállapíthattam, hogy úgy ette meg az ebédjét, hogy a szájfénye sértetlen maradt... Vannak a lányoknak érdekes trükkjeik.
Földrajzon is egymás mellett ültünk, de a hangulat érezhetően elromlott. Alig-alig szólt hozzám, és csengetés után azonnal eltűnt. Hízelgett, hogy a hiányom ekkora hatással van rá, de egy kicsit már sokalltam a sértődöttségét egy nyamvadt ülésrend miatt. A töriórát végigszenvedtem, még aludni sem tudtam, az agyam vagy Patrick lehűtésén vagy Olivia engesztelésén járt... Végül Jake volt a segítségemre, aki szavak nélkül is rájött mi a helyzet. Nyugodtan beszélhettünk, a tanárnak úgysem tűnt fel. Neki az évszámok jelentették az igazi izgalmat... Mindig is voltak a világon furcsa emberek...
- Látom, kicsit megakadt a dolog - kacsintott rám. - Nyugi Gordonnal már kitaláltuk a megoldást.
Az említett most is a füzetébe firkálgatott, miközben zenét hallgatott, és tökéletesen kizárta a külvilágot. Sejtésem szerint Jake kitalált valamit, Gordon pedig azt mondta, oké. Amíg papír, ceruza és a lejátszója vele van, Gordonnak mindegy hol ül éppen és mi folyik körülötte. Kissé fura figura volt, de megbízható. Ha egyszer úgy adódna a helyzet, tudtam, hogy rá számíthatok.

- És mi a nagy terv? - kérdeztem unottan. Jake-et ismerve valami hülyeséget vártam. Az egyszerű, de nagyszerű válasz így jócskán meglepett.
- Patrick, Hugh meg az ikrek, Jane és Joe elmennek ma délután moziba. Oliviát is hívták, de nemet mondott, túl véres a film. Szóval elhívom Agnes meg őt, hogy megint lógjunk egy kicsit a parkban, mint tegnap. Gordon is ott lesz, szóval nem lesz randi-szaga a dolognak. Aztán ő lelép, valami indokkal, tőle úgyse furcsállja senki. Már egy ideje alakulnak a dolgok Agnes meg köztem, azaz mi is eltűnünk majd. És máris kettesben vagytok, visszatér a tegnap esti hangulat, megbeszélitek a dolgot, vagy levezetitek a feszültséget másképp, nekem mindegy. Te is jól jársz, én is, Gordon meg... Hát, majd kifizetjük neki a következő adagját... Szerintem úgyis azért megy majd.
- Ennyire függő? - vigyorogtam, de gondolatban már a tegnap este folytatását terveztem. Ha nem jön az a rosszul időzített hívás Agnestől, akármi lehetett volna. Ketten egy kocsiban, valami naplemente szerűséggel megdobva...
- Nézz rá - vont vállat Jake. Igaza van, Gordon csak a rajzoknak él, most is elmélyülten alkotott, pedig reggel ihlethiányra panaszkodott.
- Majd felezzük az árát, jót fog neki tenni... - tette hozzá még Jake, épp mielőtt a tanár is befejezte.

A terv első fele remekül alakult, Olivia azt mondta, ha Agnes is megy, ő is ott lesz, Jake pedig ezt illetően biztos volt a dolgában. Kifelé jövet a teremből szembe találkoztam Anyával. Egy hangos, furán öltözködő csajszi magyarázott éppen neki, ezért csak odaintett, és tovább bólogatott. Jake velünk jött az angol terem felé, hogy megkérdezze Agnest, és már lelkesen tervezgetett.
- Ott a bátyád. Szólj neki, hogy nem mész haza - váltott hirtelen témát.
Megálltunk és megvártuk, amíg Apa odaér hozzánk. Mondott pár szót a srácoknak, akik vele jöttek, mielőtt odajött.
- Mi újság, öcsi? - kérdezte.
- Csak gondoltam, szólok, hogy délután megint elmennék a srácokkal - Kérlek, Apa! tettem hozzá gondolatban.
- Felőlem menj, csak a holnap délutánod legyen szabad, vészesen közeledik Bella szülinapja, és még nem vettünk neki semmit. Vár ránk egy kis ajándékvadászat - mondta, jól megnyomva az utolsó szót. Szóval holnap délután vadászni megyünk...
- Oké.
Agnes is igent mondott, szóval remek délután elé néztünk. Olivia is megenyhült, legalábbis erre következtettem abból, hogy hajlandó volt az én kocsimmal jönni a parkba. Ami azt is jelentette, hogy kénytelen voltam Econ üzemmódban vánszorogni, de... megérte. Megérkeztünk, hülyéskedtünk egy kicsit, aztán Gordon lelépett. Tíz perccel később Jake és Agnes - akik egész délután „észrevétlenül” taperolták egymást - is elindult. Nem aggódtam, Olivia már teljesen nyugodtnak tűnt addigra...

Nem akartam elsietni a dolgokat, egy baki egy napra bőven elég, ezért körülbelül két órán keresztül csak beszélgettünk. Sok minden szóba került, és Olivia bevallotta, hogy rosszulesett neki az ebédlői jelenet. Csűrtem-csavartam a dolgot, de végül kénytelen voltam beismerni az igazat - legalábbis részben.
- Patricknek bejön a nővérem, Bella, folyton bámulja és megjegyzéseket tesz... - kezdtem bele.
- Olyan ízléstelen, Patrick-módra? - kérdezte Olivia együtt érzően.
- Előfordul. Ez nekem már önmagában is elég zavaró, mégis csak a nővérem, tudod... Ráadásul pont most, ez az egész eléggé megviselt minket, én próbálok túllépni... De neki különösen nehéz ez, és nem is akar mostanság semmiféle kapcsolatot. Azért ültem Agnes mellé, hogy Patrick háttal üljön a nővéremnek, és ne bámulja olyan feltűnően. Bocsi...
- Jaj, Patrick olyan rémesen érzéketlen tud lenni. Majd beszélek vele, rám általában hallgat - vigasztalt meg Olivia. Két legyet ütöttem egy csapásra. Lehet ekkora szerencsém? Olivia következő megjegyzése meggyőzött, hogy még nagyobb is lehet...- Kezd hideg lenni...
Leugrottam a padról, ahol addig ültünk, és kitártam előtte a kocsim ajtaját. Az, hogy átkaroljam logikusabb és romantikusabb megoldásnak tűnt volna, de nem valószínű, hogy az én testhőmérsékletem segítene a hideg ellen.
- Hölgyem - segítettem be az autóba, gyorsan megkerültem, és én is beültem.
Beindítottam a fűtést - nem tudom, talán nem volt egészen környezetbarát, de Olivia egy szót sem szólt.

- Kérdezhetek valamit? - törtem meg pár perc múlva az ablakon-kibámulós, zavart csendet.
- Hát persze! - bólintott.
- Kitalálhatok neked egy becenevet? Úgy értem, az Olivia olyan hosszú, és... sokszor szeretném kimondani, viszont lusta vagyok. Megengeded? - néztem fel rá könyörgően. Újabb apróság, amit Apától esem el. Anyánál mindig bevált, és Oliviánál is.
- Egy becenév? Jaj, ez nagyon jól hangzik! Csak ne Ollie legyen, azt utálom! - lelkendezett. - Neked is van beceneved?
- A nagybátyám Lee-nek hív. De most csss, koncentrálnom kell, hogy megtaláljam a tökéletes nevet - hallgattattam el, és elgondolkodva bámulni kezdtem.
Valójában persze ezzel a csöndes nézelődéssel egészen más terveim voltak, és ha jól alakulnak, majdnem mindegy, milyen név fog hirtelen az eszembe jutni... Minden érzékszervem a maximumon működött, ahogy szemügyre vettem Oliviát.
Éreztem a parfüm édeskés felhőjét, mellette pedig a bőrének és a vérének az illatát, az ő saját, csábító illatát. Hallottam a légzését, ami egyre gyorsult, meggyőzve, hogy az érintések nélküli simogatás megteszi a hatását. Ahhoz nem volt elég jó a hallásom, hogy a szívverését is érzékeljem de szerencsére a légzés pont olyan árulkodó volt. Őszintén szólva, nem hiányoztak a tökéletes vámpír érzékszervek, különösen, hogy ezzel együtt járt az emberi vér iránti érdektelenség is. Ha valaki az orrom előtt elvágta volna a kezét, még csak meg sem rándulok, míg a szüleim levegőt venni se nagyon tudnak ilyenkor.
Lassan közelebb húzódtam, és ő önkéntelenül is leutánozta ezt a mozdulatot. Felemeltem a kezem, hogy ujjaimmal is bejárjam az utat, amit a szemem már jó párszor megtett az elmúlt percekben. Olivia megremegett, ahogy lassan végigsimítottam a kezén, a póló által szabadon hagyott vállán, fel a nyakáig, és tovább. Finoman két kezem közé fogtam az arcát, és lassan kezdtem megszüntetni az arcunk közti távolságot.

Olivia már valósággal kapkodta a levegőt, és amikor az ajkunk végül puhán összeért újabb remegés futott végig a testén. A csókunk először lágy volt és puhatolózó, óvatos érintések. Aztán a szenvedély és a tűz egyre nőni kezdett, amennyire az autó engedte igyekeztünk még közelebb kerülni egymáshoz, Olivia a hajamba túrt, az én kezeim pedig lassan a derekára csúsztak... Már éppen kezdett volna igazán elmélyülni a csók, amikor megszakítottam. Olivia tiltakozni akart, de a szájára tettem az ujjam. A női praktikák csődöt mondtak, és a salátával ellentétben én sikeresen eltüntettem a szájfényét...
- Maradjon valami holnapra is - mosolyogtam rá, és hallottam, hogy az amúgy is kapkodó légvételei még gyorsabbak lesznek.
Puszit nyomott az ujjamra, újra a nyakam köré fonta a karját, és próbált közelebb húzni.
- Szerintem ideje lenne hazavinnem téged - intettem a világító óra felé egy röpke csók után. Olivia követte a pillantásom és nehézkesen bólintott.
Nem tudtam elfojtani az elégedett mosolyomat, miközben csendesen a házukhoz autóztam. Kicsit talán lehiggadt, de a szemében látott izgatottság meggyőző volt. Ráadásul kiderült, valóban semmi köze ahhoz a szende virágszálhoz, akit időnként alakít. Boldogan mértem végig a szemem sarkából. Még nem ismertem igazán, de biztos voltam benne, hogy szép pár leszünk.

Leparkoltam előttünk, megkerültem az autót, és kisegítettem. A kapuhoz kísértem, és ezúttal elsőre engedtem a kísértésnek. Hosszú percekig álltunk a kapuban összegabalyodva, ezúttal már igazi, forró csókokat váltva. Azt hiszem, így is marad valami holnapra. Meg holnaputánra. Sőt, Olivia annyira vonzott, hogy talán még jövő évre is simán marad valami...
- Ideje mennem - búcsúztam, ezúttal én is kissé kapkodva a levegőt. - Jó éjt, Olive!
Kábultan állt a kapuban, és jó eséllyel nem is fog emlékezni a becenevére, de ez izgatott a legkevésbé. Óvatos lökéssel elindítottam befelé, és a kocsiból vártam meg, míg biztonságosan beért. Aztán beindítottam a motort és természetesen sportosra váltva jó negyed óráig száguldoztam a város széli utakon. Ki kellett vernem a fejemből minden csókot és érintést, minden kompromittáló gondolatot és a Patrickkel kapcsolatos aggodalmaimat is. Leparkoltam pár utcányira a házunktól, egy csöndes környéken és mélyeket lélegezve csillapítottam tomboló érzéseimet. Lehunyt szemmel keresgéltem a suli és a délután olyan emlékei közt, amiket felvillanthatok Apa számára, és igyekeztem minél több apróságot felidézni, hogy a mentális után a verbális vallatáson is helyt álljak. Kellő koncentrációval feltűnés nélkül rejthettem el dolgokat előlük... Mindenkinek jobb volt ez így.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.