Unalom.
És unalom mellé… unalom. Azt hiszem ennyivel el lehet mesélni az elmúlt hetven évemet. Megkérdezik, hogy mi történt, és én nem azért mondom, mert semmi, mert nem akarok mesélni, hanem, mert tényleg semmi nem történt. Most mondjam, hogy megtanultam Debussy századik darabját is? Vagy, hogy az ezredik CD-met is beszereztem? Erre ők nem kíváncsiak, más említésre méltó dolog meg nem történt.
Talán annyi érdekes, hogy húszadszorra is leérettségiztem. Jaj, de jó nekem!
És már más se hiányzik…
- Edward! El fogunk késni!
Csak ez… Gimnázium. Huszonegyedszer. Ez az!
A kanapémon feküdtem, és erősen fontolgattam, hogy nem megyek el az iskolába. Elvégre; először is, semmi újat nem tudnak mondani; másodszor, mivel most kéne először mennünk fel se tűnne a hiányunk; harmadszor… Unalmas.
- Edward!
- Megyek! – kiáltottam, majd inkább felkeltem, és elindultam lefelé a lépcsőn.
Csak tudnám, Alice mi jót lát abban, hogy iskolába mehet! Mi olyan jó benne? Rose és Emmett is már kijárták egy jó párszor. Jasper meg inkább kívánkozik… Úgy igazából bárhova máshova, csak gimnáziumba ne.
Ha már nehezen bírja, szólj!
Más tényleg nem hiányzik, ebből a remek napból, minthogy figyeljem Jaspert. A hab a tortán, és még csak reggel fél nyolc van!
Én legszívesebben egész gondolatmenetemet kikiabáltam volna. És milyen kár, hogy az egész csak egy lemondó sóhajban mutatkozott meg!
- Mond csak Edward, milyen érzés sokadszorra járni a kilencediket? – kérdezte Em a hátsó ülésről előre hajolva.
- Egy élvezet – mondtam mindenféle lelkesedés nélkül, és próbáltam az útra figyelmi. Nem mintha problémát jelentene a két dologra figyelés, csak még mindig jobb, mint Emmett gúnyolódásait hallgatni.
- Jazz legközelebb nem kéne megtámadni az osztálytársad! – mondta Emmett, majd óriási vigyorral nézett Jasperre.
De Jasper nem viszonozta a mosolyát, és ez szerintem se volt vicces. Jaspernek eléggé nehéz, nem kell még az orra alá is dörgölni, hogy már megint miatta költöztünk el. Már vagy ötödszörre.
Alice feszülten nézte Jaspert, én meg a visszapillantó tükörben néztem a reakcióit. Csak remélni mertem, hogy nem borul ki, mert akkor jobb, ha fordulok vissza.
- Ez még megbeszéljük! – mondta fenyegetően Em felé, és még egy mosollyal is megtoldotta. Miért van az az érzésem, hogy nem azért vigyorgott rá, mert viccesnek találta az egészet?
- Ez az! – kiáltott fel Emmett, és kisfiúsan mosolygott.
Ennyire ment ki az egész? Hogy verekedjenek délután? Ennél nincs jobb programjuk?
Mondjuk… Nincs jobb dolguk.
Lassan gördültem be az iskola parkolójába, és még lassabban szálltam ki. Közben gondolatban Rose sajnálkozásait hallottam, hogy nem a Mercedesével jöttünk, Em csak a Jasperrel való verekedésre gondolt. Alice Jasperre figyelt, Jasper meg épp azon volt, hogy ne vegyen levegőt.
Az meg már más téma, hogy a diákok, hogy fogadták a látványunkat. Ha nem szoktam volna meg, akkor most nem tetszene, de már meg se lepődtem a több, mint huszonöt szempártól, akik meglepődve meredtek ötünkre.
Még szerencse, hogy csak az első két-három hétben vagyunk ennyire különlegesek. Utána meg már csak öt közömbös iskolatárs.
- Elkértem Esmétől az órarendeket! – csacsogta Alice, és elő is kapott egy köteg lapot. Az én kezembe is nyomott egyet, majd sóhajtva néztem rá, hogy kiderítsem mi az első órám.
- Angol – mondta Alice, mintha tudta volna, mit keresek. - Velem együtt vagy, majdnem minden órán – tette hozzá csak úgy mellékesen.
- Szerintetek Carlisle ír nekem egy felmentést tesi alól? – kérdezte Rose, miközben a saját órarendjét nézegette.
- Minek? – kérdezte Em, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy a galacsinná gyűrt órarenddel beletaláljon az ötven méterre lévő szemetesbe.
- Női dolgok, szívem! Te ezt nem értheted! – mondta Rose lemondóan, majd megindult az egyik épület felé. - Ebédnél találkozunk! – kiáltott még hátra, majd eltűnt.
- Na gyere kettes számú öcsi! – mondta Emmett, majd átkarolta Jaspert. - Vár ránk egy kis agytágítás a matek teremben! – Jasper azonnal ellökte magától Emmettet, és reméltem, hogy csak nekem tűnt fel a fogainak kivillantása.
- Szerintem jó hely! – mondta Alice bizakodva, és kereste velem a szemkontaktust. - Kellőképpen esős, fiataloknak mondtuk magunkat. Egész sokáig itt lehetünk! – mondta bizakodóan, és rám mosolygott.
- Igen. Szerintem is egész jó hely.
- Edward! Szinte normálisnak tűnhetünk! – mondta, majd belém karolt, és elindult az egyik épület felé.
Végül is Alice-nek igaza van. Egészen normálisak lehetünk, olyan keveset süt a nap Forksban. Eléggé fiatalok vagyunk, Carlisle is kapott állást, és egyenlőre minden rendben van. Azért azt remélem, hogy senki nem fogja megkérdezni, miért is jöttünk át a szemeszter közepén! Elég unalmas lenne elmagyarázni, legalábbis a hivatalos verziót. A nem hivatalos izgalmas lenne, csak akkor mehetnénk is innen, ahogy jöttünk.
Pedig én reménykedtem! Én tényleg reméltem, hogy lesz valami… új. Valami meglepő. De nem volt, és, azt hiszem, hogy megkíméljem magam a csalódástól, már reménykedni se fogok.
Tejesen felesleges.
Az angol tanár a könyvből olvasott ki mindent. A matek tanár a táblának magyarázott, és senki nem értette az agyagot. A történelem tanár teljesen elveszett a politika folyamatos szidásában. A spanyol tanárnál bármelyikünk jobban beszélt…
Így semmi nem volt… jó. Unalmas volt.
Az ebédszünet is fölösleges volt, legalábbis nekünk.
Most is az egyik legeldugottabb sarokban ültünk, előttünk minden érintetlen volt, és szinte nevetséges volt, hogy némán ülünk egymás mellett.
Szerintem Emmett ezerszer megbánhatta, hogy Rose-nak internetes telefont vett a szülinapjára, mert Rose most is épp az internetes vásárlással volt elfoglalva. Emmett lemondóan nézte az ebédlőt, Jasper inkább feszülten, Alice meg csak meredt maga elé.
Edward! Jól van?
Alice mániája. Felnéztem a plafonra, majd úgy tettem, mintha nagyon érdekelne a repedés a padlón. Talán ez volt a legizgalmasabb a napban. Alice-szel már remekül megy a szavak nélküli kommunikálás, főleg mivel Jasper a téma. Élveztem, hogy csak ő tudja, hogy ez egy bólintás volt. Legalább ennyi izgalom volt a mai napban…
A biológia se volt izgalmas. Végül is, mi újat mondhatna a tanár, annak, akinek már két biológiai diplomája is van? Vagyis lenne… Ha elmentem volna az államvizsgára. De mindegy.
Az utolsó reményem a tesi volt. De aztán rájöttem, hogy milyen szánalmas a testnevelés élvezetességében reménykedni. Röplabdázni, meg mindenki tud.
Ennek ellenére az utolsó sorba álltam, nehogy megüssem a labdát. Azt hiszem, csak akkor néznének nagyot, ha a labda kilyukadna, ahogy beleütök.
Azt hiszem, jobb, ha én is szerzek valami felmentést…
Az autómnak támaszkodva vártam a többieket, és hálát adtam annak, hogy kicsit félelmetesnek nézünk ki. Így legalább senki nem mer megszólítani.
Rose meg is jelent, még mindig a telefonját nyomkodva. Alice épp Jaspernek csacsogott, Emmett, meg Rose-t nézte.
- Komolyan mondom, lassan féltékeny leszek a mobilodra! – mondta, majd vádlón nézett Rose-ra.
- Ugyan – mondta Rose, majd tovább nyomogatta a készüléket.
- Rose! – kiáltott Emmett, majd megpróbált a sokszori felesége szemébe nézni.
- Igen? – kérdezte Rose, és nem nézett fel. Chanel leárazás van! – kiáltott Rose boldogan, majd még hevesebben kezdte nyomkodni a készüléket.
Emmett erre kikapta felesége kezéből a mobilt, és a földhöz vágta. A kis készülék ezer darabra tört, nem egy diák feléjük fordult. Rose dühösen meredt Emmettre, Emmett meg vigyorgott, hogy Rose végre rá nézett.
- Jasper után az enyém vagy! – mondta Rose fenyegetően.
- Alig várom, kicsim! – mondta Em, majd beszállt az autóba.
Én csak megráztam a fejem, majd én is beültem a kocsiba.
Nos az első nap leltárja: unalom, unalom, unalom, törött mobil, unalom.
Lehet, hogy jobb lenne, ha én is keresném a bajt, mint Emmett. Emmett vajon unatkozik valaha? Vagy a sok hülyesége miatt mindig van valami, amivel eltöltheti az időt?
Amint ráfordultam a házunkhoz vezető útra kicsit feljebb kapcsoltam a sebességet. Legalább ez jó abban, hogy eléggé elvonultan lakunk.
- Milyen volt az első nap? – kérdezte Esme, amint hazaértünk.
- Jó – mondta Alice, és Jasperre nézett.
- Emmett eltörte a mobilom! – mondta Rose keresztbe tett karral, és vádló hangon. Vajon csak nekem tűnt úgy, mintha egy kislány panaszkodna a mamájának?
- Rose meg nem foglalkozott velem egész nap! – kiáltott fel Emmett eltorzítva a hangját, mint egy kislány. - Mama, védj meg! – kiáltotta, és Esme háta mögé bújt.
Csak egy kicsit volt vicces, hogy a kétszer nagyobb Emmett elbújik a pöttöm Esme mögött…
Esme csak megrázta a fejét, és a magazinjaival együtt eltűnt a Carlisle-jal közös szobájukban.
- Még számolunk! – mondta Rose és az ujját fenyegetően Emmett felé tartotta.
- Egy, megérett a meggy. Kettő, csipkebokor vessző. Három, te vagy az én párom… Jól mondom, kedvesem? – kérdezte Em szemtelenül, majd Rose-t a derekánál fogva magához rántotta.
Hirtelen vágyni kezdtem Schubert Csönd című nagylemezére, ezért felmentem a szobámba.
Levetettem magam a kanapéra és eltökélt szándékom volt ott maradni egészen másnap reggelig. Pár perc múlva hallottam, hogy Emmett és Jasper egymásnak estek az udvaron, majd még egy pár perc múlva Esme kiáltozásait, hogy most már hagyják abba.
Újabb percek elteltével hallottam, hogy Rose elszámol Emmettel a hálószobájukban, bár azt inkább nem hallgattam volna végig, de még arra is lusta voltam, hogy fölálljak és berakja egy lemezt. Így az első sorból hallgathattam végig az „elszámolást”.
És már el is ment két óra! Ez valami hihetetlenül izgalmas! Már csak tizenegy óra és megint mehetek iskolába… Jaj, de jó!
Néha akaratlanul is azt kívántam, bár tudnék aludni. Most is azt kívántam… Akkor biztos gyorsabban ment volna az idő. Mennyivel lenne… kényelmesebb az élet, ha tudnék aludni?
Legalább gyorsabban menne, az biztos.
Amikor már azt hittem, hogy tényleg a létezésem legunalmasabb napját élem, akkor csörömpölést hallottam.
Szuper! Legalább este beüvegezhetem a nappalit! Komolyan örültem neki, hogy végre van mit csinálni.
Örömmel pattantam fel a kanapémról, és mentem le a lépcsőn. Széles mosollyal néztem a családra, és vártam, hogy, meghalljam a vádaskodást, hogy ki, és miért törte be az üveget.
De mindenki felállva nézett két alakot, akik szorosan összekapaszkodva birkóztak az üvegdarabok között.
Egy barna hajú nő volt és egy szőke férfi.
Teljesen lementem a lépcsőn, és szinte szájtátva néztem a jelenetet. A többiek is a két alakot nézték. Senki nem értette, hogy kerülnek ide…
- Ez az kiscsaj, adj neki! – kiáltotta Emmett, amikor félig magához tért.
A nő lelökte magáról a férfit, aki így egy újabb üveget kitörve kiesett a teraszra.
- Bocsánat a felfordulásért! – mondta teljesen természetesen, és kisimított egy tincset a hajából. Vérvörös szemei ragyogtak, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit épp most támadtak meg…
- Természetesem kitaka… – A szőke vámpír újra ráugrott a lányra, a torkukból hörgés szakadt fel. Esme gondterhelten nézett a nőre, Emmett meg vigyorogva szemlélte őket.
Jasper felhúzta a szemöldökét, és magában elemezte a haditechnikájukat.
A nő sokat tud… Képzett…
Carlisle meg se tudott szólalni, Alice meg hatalmas mosollyal nézett a lányra.
A nő egy újabb lökéssel kidobta egy másik üvegen a férfit. Megint ezer darabra hullt az üveglap hatalmas robajjal.
- Egy pillanat és jövök! – mondta mosolyogva, egyenesen rám nézve.
Szép nő volt. Kicsi, és kecses, mégis erős. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy csak egy kicsit mosolygott. Akkor finomabbak voltak a vonásai.
Az arcára újra vicsorgás ült ki, és kiugrott az ablakon egyenesen a férfire.
- Gyerünk, kislány! – kiáltott megint Emmett, amint kiért a verandára, hogy szemmel kövesse őket.
- Ez meg mi volt? – kérdezte Esme az üvegszilánkokat szemlélve.
- Még nincs vége – mondta Alice mindentudó mosollyal, majd ő is megindult a veranda felé.
Kiáltásokat és csapkodásokat lehetett hallani, majd füstszag terjengett az egész nappaliba.
Emmett röhögését lehetett hallani. Már engem is érdekelt, hogy mi történt, így kimentem a verandára. A nő egy telefonszerű kütyüt nyomogatott, majd zsebre vágta.
Elindult felénk, kecsesen lépkedett fel a lépcsőkön, és bocsánatkérően nézett körbe a szilánkokon.
- Sajnálom az üveget! Természetesen kifizetem, és kitakarítok – mondta, majd rám nézett.
Újra mosolygott, és nem tudom miért, de én is visszamosolyogtam rá.
- Carlisle Cullen vagyok – mondta fogadott apám, és elindult a nő felé, hogy kezet fogjon vele. - És ők a családom – mutatott körbe felszínesen. - Esme, a feleségem, Rose, Alice, Emmett, Jasper és Edward.
- Tök jó! Hogyhogy arany a szemetek? – kérdezte a nő minden kertelés nélkül, és leplezetlenül bámult Carlisle szemébe. Kicsit közelebb húzta magához, Carlisle kezét továbbra is szorongatta, és, ha nem lettem volna tisztában a helyzettel, azt hiszem, hogy meg akarja csókolni. - Megesküdnék rá, hogy vámpírok vagytok…
- Igen, azok vagyunk, csak vegetáriánusok – mondta Carlisle mosolyogva, majd kirántotta a kezét a nőéből.
- Oh, bocsánat! – mondta a nő kicsit zavartan. - Teljesen megfeledkeztem róla.
Utána, mintha kicsit zavarba jött volna. A fejét a padlón kezdte jártatni, és érdeklődéssel szemlélte a cipője orrát.
- Mi az a vegetáriánus? – kérdezte meg végül egyenesen rám nézve.
- Állatvéren élünk – mondtam egyszerűen a szemébe nézve, majd megindultam felé.
Valami elemi erő vonzott hozzá, és meg akartam érinteni a bőrét. A szemei szikrákat szórtak, de nem úgy, mintha dühös lenne. Ezek inkább… szenvedélyes szikrák.
- Edward Cullen – mondtam, és a kezeimet úgy zártam az övére, mintha az életem múlt volna tőle. Továbbra is a szemeit néztem, olyan mélyen, ahogy csak tudtam.
- Bella vagyok - mondta a nő, miközben ő is szorosan kapaszkodott a kezembe. - A Volturi bérgyilkosa.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó