|
2. fejezet - 150 évvel később
2010.07.22. 11:22
Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy miért nem haltam meg.
Nem egyszer érdekelt volna, hogy miért voltam annyira értékes, hogy mi volt bennem a jó, a szép. Aro erre csak azt mondta a képességem mindent visz… Félix azt, hogy a társaságom mindent megér. Heidi szerint meg túl csinos volt az arcom. A többieket nem érdekeltem.
Mondjuk Heidi is inkább az ellenfelet látta bennem, mint a barátnőt. Félix meg csak meg akart dönteni, és mivel nem álltam kötélnek még csábítóbb voltam.
Azt hiszem, Arónak van igaza… A képességem miatt élek.
Pedig én kértem, hogy öljenek meg, aztán mégse… Sok mindent megtettem, hogy kivégezzenek. Vagy egy évig mindent megpróbáltam. Aztán lemondtam mindenről, mert rá kellett jönnöm… Aro direkt csinálja. Nem fogja azt tenni, amit én akarok. Nem fog megöletni, mert szeretném, ha meghalnék. És már csak azért sem ölet meg…
És az indok mindig ugyanaz volt: túl tehetséges vagyok.
Évtizedekig éltem már. Sokat láttam, még többet tudtam, de egy valami nem változott: gyűlöltem.
Gyűlöltem mindent és mindenkit, aki csak megemlítette a Cullen családot. Gyűlöltem Edwardot, Alice-t és az összes többit. Gyűlöltem az életmódjukat, a felfogásukat. Gyűlöltem, hogy szembeszállnak természetes valójukkal, és még jobban gyűlöltem azokat, akik követni kezdték őket. Pedig egyre többen csinálták azt, amit ők, mert életet akartak. Olyan normális félét, csak nem esett le nekik, hogy vámpírként soha nem lehetnek normálisak! Egy mitológiai lények; elvileg nem is léteznek, de normálisak és átlagosak akartak lenni… Logikátlan és szánalmas…
Nem találkoztam velük, pedig sok helyen jártam. És biztos voltam benne, ha összefutunk, nem megússzák élve. Talán jobb is az ő érdekükben. Miattuk lettem, az ami! Miattuk nem úgy élek, ahogy szeretnék! Miattuk kell minden egyes nap felkelnem!
Rohadjanak meg! Szemetek!
Szép lassan elfelejtettem, ki vagyok. Nem emlékeztem az apámra, az anyámra. Nem tudtam kik a barátaim, és már arra sem emlékeztem, mikor születtem vagy, hogy hol laktam. Emlékeztem viszont Jake-re, talán az egyetlen kellemes dologra. Szívesen elfelejtettem volna Edwardot, de nem tudtam. Beleívódott az elmémbe, a létembe és egyszerűen kiirthatatlan lett. Az iránta érzett gyűlölet lettem én magam.
Sokszor hittem, hogy nem vagyok más csak egy… gyűlöletgombóc. Vagy nem tudom, minek mondjam. Annyira a részem volt az utálata, hogy néha azt hittem, nem tudok szeretni. Képtelen vagyok rá, elfelejtettem, hogy kell. Talán nem is létezik szeretet…
Keserű voltam, és magányos.
De aztán jött Vien, és minden megváltozott. A gimnáziumba ismerkedtünk meg, a városban, ahol ezelőtt laktam. Én elsős voltam, hogy sokáig maradjak, ő meg harmadikos.
Nem hagyott békén… Annyira idegesített! Annyiszor gondoltam rá, hogy inkább átharapom a torkát, az is könnyebb, mint hallgatni az örökös fecsegését. Egyszerűen ki nem állhattam.
Aztán, ne kérdezzétek, hogy hogyan, de barátok lettünk. Rájöttem, hogy tudok szeretni és, hogy szeretem Vien, és sok mindent megtennék érte, hogy senki ne bántsa.
Aztán elárulta, hogy azért nem hagyott békén, mert vámpír vagyok. Nekem az állam leesett, ő meg kinevetett. Aztán kiderült, hogy mindent tud rólunk, és rólam is, mert… Szánalmas, de azért, mert egy vámpír a barátja. A rendes és igazi.
Annyira… pocsék volt látni, hogy a történelem semmi újat nem tud kitalálni. És még pocsékabb volt, amikor bemutatta nekem a kedvesét, Petert, aki -meglepetés!- szintén vegetáriánus volt, és istenítette a Cullen családot.
Én meg kifejtetem nézeteimet… Majdnem megöltük egymást, úgyhogy nem találkoztunk többet…
Én meg fogtam magam és elköltöztem, de Viennel még mindig tartom a kapcsolatot. Ő akarta és akarja Petert, én nem fogok beleszólni. És attól, hogy Peter… nem egészen épelméjű, Vient még szeretem.
Tulajdonképpen utáltam vámpír lenni. Utáltam azt, ami vagyok, és nem tudtam mit csinálni, hogy ne legyek… ez. Utáltam, hogy négyévente költözöm, hogy mindenkinek beadom, hogy az apám egy másik városban dolgozik, ezért nem látják soha. Utáltam házat építeni, de muszáj volt, mert nem kicsit lenne feltűnő, hogy egész éjjel ég a villanyom…
Utáltam Arót is, mert valahogy kötelességének érezte, hogy eltartson, és nem egyszer kaptam tőle horribilis összegeket. Persze ellenszolgáltatást várt cserébe, és amikor ő fütyült, én mentem… De utáltam, mert ha nem is kell ételt vennem, valamiből meg kellett élnem. Utáltam a kontaktlencsét, amit naponta ötször raktam be, hogy senkinek ne tűnjön fel vérvörös szemem. Utáltam, hogy nem tudok a városban vadászni, mert túl kicsi volt. Utáltam, hogy sokat utazok… És utáltam azt, hogy suliba járok, és semmi újat nem mondanak. Utáltam az életet…
De volt, amit szerettem… Kezdjük Viennel, mert benne biztos vagyok. Szerettem a várost… Inkább falu vagy nem tudom mi. Forks.
Keveset sütött a nap, sokat esett, ami állandó pesszimizmusomnak kiváló volt. Szinte… normális lehettem, de a normális fogalmát már kimerítettem. Szerettem, hogy normálisan táplálkozom, és teljesen tökéletesnek tartottam a felfogásom. Havonta két bűnözővel nem volt semmi gond…
- Gondolkozom, tehát vagyok… A felvilágosodás egyik alapeszméje Renée Descartes szájából…
Mondom, hogy unalmas… Ha egy kicsit hamarabb születek, akkor saját fülemmel hallom, hogy ezt mondja…
Elővettem az egyik füzetemet, és firkálni kezdtem bele. Úgyse mondanak semmi újat, még ha ez filozófia is.
- Az emberi elme csodálatos dolog…
- Főleg, hogy olyan beszűkült Mr. Paul!
- Elnézést…
Nah! Felemeltem a fejem, hogy lássam ki merte megszakítani a tanárt. Az egyik srác, aki szinte feküdt a széken; flegmán beszélt, és még a fáradságot se vette, hogy a tanárra nézzen. Köcsög! Olyan szívesen kitekertem volna a nyakát!
- Beszűkült! Semmi újat nem tud csinálni vagy tenni…
- Ennek remek ellenpéldája az irodalom! Folyamatosan új és új dolgokat írnak, Mr…
A srác fölpattant, és kiment a táblához. Felénk fordult, és elkezdett hadonászni a kezével.
- Az emberi elme nem tud újat mondani, ahogy a történelem se tud újat kitalálni; és már megbocsásson, de minden egyes könyv általános sztereotípiára épül! Ugyanúgy ahogy a könyvek ezrei, a történelem is ismétli önmagát, állandóan és folyamatosan ugyanazokat a hibákat követve el. Ti is mindig elkövetitek a hibákat, pedig tudjátok, hogy nem kellene. Amikor puskáztok egy dolgozatnál… Tudjátok, hogy nem kéne, de megteszitek, mert megszoktátok. És ez csak egy kicsi példa. A kabátodat reggel nem azért veszed fel, mert tudod, hogy ebben a tetves városban bármikor eshet az eső? És miért veszed fel? Megszokásból, berögzültségből! Mert nem tudsz más megoldást, nem tudsz újat kitalálni!
Pedig nem érdekelt, amit mond, és hülyén magyarázott. De valahogy mégis értelmes volt… Volt valami, ami logikus volt ebben a srácban… A firkálást abbahagytam, és csak figyeltem a srác hadonászását.
- A történelem… Az idő is relatív dolog, és míg mások elképzelik egy egyenesnek, addig valójában egy kör alakú pálya, ami folyton… körbemegy. Vegyük példának a dinókat. Szépen kifejlődtek, akárcsak az ember. Szépen a csúcsra küzdötték magukat, akárcsak az ember, aztán szépen kihaltak. Mi is meg fogunk dögleni, ha tetszik, ha nem, mert genetikailag kódolva van ez az egész baromság. Mert úgy lettünk megtervezve, és mert nem tudunk visszafelé haladni a körön. Az ember hiába okosabb, és fejlettebb, csak egy faj, még ha ez nem is tetszik. Biológusok is aláírják, hogy igenis kifejlődtünk, és csak azért vagyunk különlegesek, mert képesek vagyunk gondolkodni. De annyira be vagyunk rögzülve, annyira egyszerűek vagyunk! Mondhatják, hogy az emberi test bonyolult, és az az is… De az elme? Az agynak a 93%-ról azt se tudják, mit csinál. Csak van! Nem tudunk újat mutatni, ezért az emberi elme se képes olyat kitalálni, amit ne látott volna már előbb! Vagyis minden, amiről azt hisszük, hogy nincs. A sárkányok, a varázslók, a boszorkányok a vámpírok… Igenis léteznek, mert látták őket, csak annyira képtelennek tűnik az egész, hogy nem hiszik el a létezését.
Kezdetnek nem rossz a kiscsávó!
- Mert ezeknek a létezésére nincsen bizonyíték Mr.! Nincs se élő, se holt sárkány, nem találtak leleteket; és én még egy vámpírt se láttam…
Nevetni támadt kedvem! Drága tanár úr! Naponta lát egyet, mégpedig az én személyemben! Nem hiszi? Most villantsam ki a fogam, vagy kezdjek el futkosni a terembe, esetleg szívjam ki valakinek a vérét? Melyiket óhajtja?
Kuncogni kezdtem, majd újra a firkálásnak szenteltem magam. Már nem érdekelt, hogyan veszekednek azok ketten, és az osztályt se érdekelte. Amíg a srác beszélt mindenki figyelt, de amint megszólalt a tanár a lelkesedés… csökkent.
Így megy ez már évtizedek óta!
Szép lassan veszekedés alakult ki a tanár és a diák között, de senkit nem érdekelt. Az egyik eltökélt volt, a másik meg csak a leletekkel és a tárgyi bizonyítékokra hagyatkozott. Hát ez van. Talán ezért nem érdemes tudniuk a létezésünkről… Mindig lesznek szkeptikusok…
Az órámra néztem. Már csak fél óra… A fenébe! MÉG fél óra? Felsóhajtottam, és kinéztem az ablakon. Ez túl sok, és ráadásul úgy tűnik, hogy a nap is kezd kisütni. Lehet, hogy le kéne lépni, nehogy meglássák, hogy csillogok. Mit mondanék? Vadiúj csillámpor? Vagy csillogós testápoló? Ráadásul éreztem, hogy a lencsémet is ki kell cserélni.
Utáltam, hogy kétóránként szétmarja a méreg. Először csak a szélét marja, és kicsipkézi, mintha valami ruha lenne; majd egyre beljebb halad, és egyszerűen felszívódik. Már láttam, hogy csipkésedik a széle, szóval még úgy egy órám van… Utáltam, mert annyira rontotta a látásomat! Korlátozott, és beszűkítette a látóteremet.
Aztán a tanár és a diák veszekedését félbeszakította a kopogás. Nem érdekelt, ki az. Biztos túl hangosak voltak, és most a szomszéd tanár kéri, hogy fogják vissza magukat. Visszahajoltam a firkám felé, és újabb kockákkal meg körökkel gyarapítottam a rajznak nem nevezhető valamit.
Kinyílt az ajtó, és azonnal megéreztem az illatukat. Ketten. Egy fiú és egy lány… Ismerős volt, de nem tudtam megmondani, honnan…
Kíváncsiságom végül nagyobb volt érdektelenségemnél. Felemeltem a fejem, hogy lássam kik azok. Nem… Ez nevetséges…
A JÓ BÜDÖS FRANCA, ÉS A KURVA ÉLETBE!
Azonnal éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim. Az asztalba markoltam, tudtam, hogy ott marad a kezem nyoma. Saját mérgemet nyeltem, és gyilkos indulattal meredtem a két alakra… Mi a szart keresnek ITT?!
Mosolyogtak a tanárra, és elnézést kértek a késésért.
Végignéztem, ahogy a lencsémet egyszerűen felemészti a mérgem. Felszívódott, és tudtam, hogy vörösen izzik a szemem, de nem tudtam elfordulni. Aztán észrevettek.
Előbb Edward. Ledermedten nézett a szemembe, nem kevés kérdést láttam benne, és láttam, hogy elnyílik a szája. Éreztem, hogy morgás akar feltörni a torkomból… Nem szabad… Észrevesznek.
Meglepő, te rohadék? Furcsa, hogy élek, ugye?
Mi a büdös francot keresel itt? Ez az ÉN városom! Legalábbis négy évig az enyém! Takarodj!
Aztán Alice is észrevett. Bemutatkozóját félbeszakította, és csak nézett rám. Elmosolyodott, de úgy, ahogy még soha nem láttam senkit.
Tudtam, hogy nincs sok időm… Észre fogják venni a többiek a szemem…
A tanár már keresni is kezdte, hogy kit néznek ennyire az „új” diákok. Becsuktam a szemem, és lehajtottam a fejem, nehogy észrevegye.
Lélegezz, Bella! Csak lélegezz!
De most ez sem nyugtatott meg, mert éreztem az illatukat. Most, hogy tudtam kiké, egyáltalán nem tetszett. Undorodtam a jelenlétüktől, és egyáltalán nem segített rajtam, hogy folyamatosan nyeltem a mérgem. Éreztem, hogy a gyomrom égni kezd, folyamatosan törtek fel a morgások, amiket alig tudtam csillapítani.
Alice újra beszélni kezdett, sokkal nyájasabb és csengőbb hangon. Edward nem szólalt meg.
Újra felemeltem a fejem, Edward már bezárta a száját, de még mindig engem nézett. Összeráncolta a szemöldökét, és mereven tartotta magát.
DÖGÖLJ MEG!
Szét fogom törni az asztalt… Szét fog roppanni, ha tovább szorongatom…
Elengedtem, és szinte ugyanazzal a lendülettel felkaptam a cuccaimat. Elindultam kifelé. Nem szaladhattam, pedig akartam. Rohanni, hogy minél távolabb legyek ezektől, nehogy nekik essem…
Már Edward előtt álltam, és tudtam, hogy engem néz.
- Ms. Swan! Még nincs vége az órának! – A tanár hangja megállított. Megtorpantam, de nem fordultam felé.
- Szarok rá! – kiáltottam, és újra elindultam. Hallottam a füttyögéseket a hátam mögött, és, hogy mindenki röhögni kezd.
Nekimentem Edwardnak, de nem izgatott. Nem érdekel, mint csinál! Nem érdekel, hogyan reagál!
- Bella… - Alice is felém fordult, és láttam, hogy nyújtja felém a kezét.
- Menjen az igazgatóhoz, kisasszony! – A tanár üvöltött, de nem érdekelt.
Kicsaptam az ajtót, és futni kezdtem. Nem érdekelt, ki látja meg. A cuccaimat útközben eldobtam, nem érdekeltek.
Rohantam a parkoló felé, és bevágódtam a kocsimba…
Itt vannak! És ha Edward meg Alice itt van, akkor a többiek is! Ideköltöztek.
Miért pont ide, és miért pont most, csesszék meg!? Még egy éve sincs, hogy itt vagyok! Még a tetves kilencediket se fejeztem be!
Pedig annyira egyszerű lett volna kitekerni a nyakukat. Nem törődni a következményekkel, és egyszerűen csak kinyírni őket!
Megérdemelték volna! Annyira megérdemelték volna! És komolyan mondom, annyira jólesett volna!
Szenvedtem miattuk! Majd megőrültem! Depressziós lettem, aztán csak úgy poénból egy rohadék átváltoztatott! Nem kellett volna elhagynia! Neki kellett volna átváltoztatnia! Családtagnak kéne lennem már 150 éve! Ott kéne lennem!
De elhagyott. Nem kellettem neki, és még a többiek se mondtak semmit. Baromi nagy barátság volt, Alice! Képes voltál csak úgy lelépni! Rohadtul szerethettél, te mocsok, hogy egyik napról a másikra lelépsz! Baromira… De komolyan!
A kocsim beindult én meg kilőttem a parkolóból.
El innen! Azonnal el innen, messzire, amennyire csak lehet!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó