|
28. fejezet
2010.07.25. 22:16
Edward
Mindvégig ledermedve hallgattam a beszélgetést. Még levegőt sem vettem.
Ennyire félre ismertem volna Bellát? Ennyire nem törődtem volna vele az utóbbi időben?
Sosem gondoltam, hogy így érez. Természetesen tudtam, mennyire fáj neki, ez az állapot, melyet próbáltam kevésbé fájdalmasra alakítani, de ez nem sikerült.
Most tudatosult bennem, hogy minden hiába.
Bella addig szenvedni fog, amíg Kathrine itt van.
Sokáig gondolkoztam azon, míg haza felé futottam, vajon hogyan fog reagálni rá a család. Hogy Kathrine csak pár hónapig marad, azután elmegy, és valószínűleg nem találkozunk egy ideig. De igazából nem is a családomtól kell engedélyt kérnem erre, hiszen ők minden döntésben mellettem állnak. De Bella gyűlöli Kathrine-t, és biztos vagyok benne, hogy ennél nagyobb fájdalmat nem üthetek a szívébe.
Többé már nem!
Nem engedem saját magamnak, hogy újra bántsam lelkileg. Az mindkettőnket tönkre tenné, a házasságunk is rámenne. Amikor ez tudatosult bennem hátrahőköltem.
Miért nem vettem eddig észre mennyire törődik velem? Hogy lehettem ennyire hülye?
Sokszor a jó dolgokat, ami az orrunk előtt van, nem vesszük észre, de ez más. Én mindvégig láttam, de mégsem. Kicsit kacifántos, de így van. Bella csak azért aggódott, hogy ne legyen bűntudatom, ezért elrejtette a fájdalmát, amit Kathrine jelenléte okoz számára. Ezzel is mellettem, van és csak a csodának köszönhetem, hogy még nem borult ki emiatt.
Kivéve azt a beszélgetést úgy egy órával ezelőtt.
A bűntudat apró hasítékot ejtett a tüdőmben újra és megmarkolta a szívemet, hogy csűrve csavarva vissza vágja a mellkasomba, majd újra megtegye ezt.
A fejemet ráztam…
Hogyan tehetném könnyebbé?
Az örömöm, aminek az érzése órák óta eltűnt belőlem, ennek az érzésnek az ellenkezőjét váltotta fel.
A szomorúságot.
Tehetetlenségemben magamnak is be kellett vallanom, hogy továbbra is csak ez a megoldás, és ha megmutatom Bellának mennyire szeretem őt – csak ezt tudtam megtartani – akkor talán könnyebb lesz neki, és Nessienek is. Ha mellettük állok, és közben Kathrine-t is megismerik, talán belenyugszanak a szomorú ténybe, ha nem is kedvelik meg és fogadják el.
Igen! Ezt kell tennem!
Persze, nem csak ez volt az, ami fejtörést okozott.
A falka szinte őrjöngött, mikor meglátták Kathrine-t és veszélyesnek ítélték, annak ellenére, hogy látták velünk van.
Úgy látom Carlise-val meg kell beszélnem egy-két dolgot ezzel kapcsolatban, és Jacobbal is üzenni kell.
Sam bár már nem tekint ellenségnek, és szinte minden hétvégén eljönnek ebédelni hozzánk – az egész falka -, de az új jövevények felzaklatják. Amit meg is értek. Én is így tennék egy ismeretlen farkas láttán, akiről azt sem tudom honnan jött és a Quielette-hoz tartozik-e vagy sem.
De Jacob igazságtalanul ítél ezúttal. Miért kéne „elpaterolni”?
A sötét humora néha az agyamra megy…
Mindenképpen meg fogom akadályozni, hogy kárt tegyenek Kathrine-ben, és Bella mellett fogok állni a végsőkig.
Ökölbe szorított kezem most elernyedt, és kinyújtóztatva vettem egy mély levegőt.
Még láttam, ahogyan Jacob egy kifürkészhetetlen pillantást küld az erdő felé, ahol én álltam, majd Bellával az oldalán bemennek a házba.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de tudtam ez a megkönnyebbülés nem tart sokáig, hiszen be kell mennem a házba, mindenki elé oda kell állnom, és el kell mondanom mindent…
Gyorsan átgondoltam mit fogok mondani, majd tettem egy lépést a ház felé.
De megtorpantam.
Húzni akartam az időt, ami fogyott, de legalább volt egy jó ürügyem. Odabentről aggódó hangok hallatszottak. Rosalie Engem szidott, amiért ilyen tapló vagyok, míg Emmett csak röhögött. Érdekes, hogy nem áll Rosalie mellett. Kihallottam Esme kétségbeesett nyöszörgését, nem csak Bella és miattam aggódott. Az odafent alvó Nessie nemsokára tudatában lesz annak, mi folyik itt.
Carlise gondolat foszlányai csendesek voltak, amit furcsálltam.
Újra vettem egy mély lélegzetet és háborgó lélekkel indultam meg otthonom felé…
Az aranybarna szempárok egy emberként bámultak rám. Volt, aki fájdalmasan nézett, volt, aki szigorúan, csúnyán, mérgesen, együtt érzően, elszántan, még boldogan is. Elkerekedtek a szemeim ennyi érzelem láttán.
Az előszobában álltam, aki ahogyan beléptem felhagytak minden tevékenységgel.
- Edward – köszöntött Esme és odajött megölelni. Szeretetteljes hangja volt, így már biztos voltam benne, hogy mellettem van.
„Aggódtam, merre voltál? Minden rendben?”
- Minden, már – válaszoltam bólintva, mire halvány mosoly futott keresztül angyalian kedves arcán. Annyira szerette volna nekünk adni a boldogságát, hogy az már szívfájást okozott, ha a vágyódó tekintetébe mélyedtünk.
- Hogy érted, hogy már? – kérdezte Rosalie lehuppanva a kanapéra.
Ránéztem.
Már nem volt a fejében semmi olyan, ami felingerelt volna, így bentebb léptem. Esme karon ragadott és maga mellé húzott, bár jobb szerettem volna most Bella mellé ülni, aki most Jacob mellett volt.
Újra szúrt egyet a szívem, de elfojtottam. Később úgy is lesz alkalmam beszélni vele.
- Minden rendben Edward? Olyan… távolinak tűnsz – kérdezte Carlise.
Mindenki miattam aggódik?
Megráztam a fejemet.
- Nem, már minden rendben – ismételtem. – Szeretnék valamit mondani – kezdtem bele.
- Izgatottan várjuk. Elküldted? – kérdezte Rosalie.
- Nem beszéltünk arról, hogy elküldjük, Rose – mondtam keserűen.
Rosalie szemöldökét felvonva nézett rám, de nem szólt.
„Azt hittem egyértelmű, azok után, ami kint történt…”
Elengedtem a fülem mellett a mondatát, helyette Bellára néztem, és minden bátorságom elszállt.
Amikor a szomorú szempárban néztem mindig megfutamodtam. Lehetséges lenne, hogy rosszul döntöttem?
- Beszéltem Kathrine-nel – mondtam egy hatalmas gombóc kíséretével a torkomban.
Bella rám kapta a szemeit, melyek most csillogtak, de hogy mitől azt nem tudtam.
- Mit mondott? – kérdezte Carlise.
- Sajnálja – mondtam.
Bella felhorkantott.
- Sajnálja? Azzal már egy kicsit elkésett.
Csak lehajtottam a fejemet, nem szóltam.
- Mit mondott? – kérdezte Carlise sóhajtva, újra.
Felnéztem és belenéztem apám szemeibe.
- Hogy nem érti miért nem kedvelitek és hogy Bella minek rontott neki – mondtam az igazat, és vetettem egy pillantást kedvesemre, aki remegett. Arca dühtől forrongott.
- Miért? Talán, azért mert úgy illette magát előtted! Tudta, hogy velem vagy! Mégis ezt műveli! Micsoda egy mocskos kurva! – kiáltotta, és időközben felállt, Jacob úgy nyomta vissza maga mellé.
- Teljes mértékben igazad van, de kérlek, ne sértegesd őt Bella – szólt rá apám, és én ledöbbentem.
Eddig egy szót nem mondott senkinek, hogyan érez ezzel kapcsolatban. Senkinek, még a gondolatai is üresek voltak.
Bella zavarodottan nézett el rólam.
Én pedig újra fájdalomban úsztam, amiért nem védtem meg.
- Szóval… fiam?
- Egy ideig itt marad – mondtam, mire mindenki felmorgott, apám halkan mondott valamit az orra alatt, de nem tudom mit, mivel túl halkan beszélt és motyogott is.
Bellának most volt túl sok, ezért elkiáltotta magát.
- Miért? Miért? Edward, mond, miért kell itt maradnia? Azt akarod, hogy tönkre menjünk… tökmindegy már megtörtént! – ordibálta közvetlen közelről az arcomba. Az öklét rázta felém, így én elkapva a csuklóját lefogtam, és magamhoz húztam. Az arca mentén, egészen a kulccsontján átmentem felfelé, majd utamat hátra irányítottam.
A fülénél álltam meg.
Nem húzódott el csak remegett, és fújtatott.
- Csak pár hónapig marad, és veled még beszédem lesz – mosolyogtam rá, értetlen tekintetére csak egy lágy csókot kapott a homlokára, majd meglökve a térdemet beleültettem az ölembe. Úgy simult hozzám, mint egy jól nevelt kis kölyökkutya, a remegése azonnal megváltozott, és immár azért remegett, mert a hatásom alatt volt.
Lágyan simogattam a haját, miközben hangosan is kimondtam a szavakat.
- Kathrine, csak pár hónapig marad, azután elmegy. Kérlek azt a kis időt, bírjátok ki és legyetek vele kedvesek! – kértem a többieket.
Egy ideig frusztrált csend volt, senki nem szólt és már kezdtem azt hinni, hogy nem is fognak megszólalni, amikor Jacob felszólalt.
- Részemről oké, de ha bármi…
- Oké, nem kell kimondanod, így is tudjuk – mondta Rosalie szemét forgatva. – Ha csak pár hónap és utána végleg eltűnik, oké – mondta vállat vonva.
Jacob mérgesen nézett Rose-ra, aki kinyújtotta rá a nyelvét.
- Még nem menekülsz, blöki – mondta neki, majd visszafordult hozzánk.
Kérdőn pillantottam rá, mire csak rám mosolygott.
„Tudod milyen, vagyok, és úgy gondolom most szükséged, van arra, hogy támogassalak. De Nessie számomra szent, ha bármi baja lesz, nem állok jót magamért”
Bólintottam felé hálásan.
Emmett magában őrlődött, hogy ő is mellém, álljon-e vagy inkább hagyja az egészet. A második lehetőségnél döntött és vállat vont, majd rám vigyorgott.
- Mindig szerettem az új családtagokat – nézett Bellára, aki elfordította róla a tekintetét.
Carlise sem örült túlságosan, de jól ismertem és bízott bennem annyira, hogy mellém álljon.
Ő is és Esme is rábólintottak, mivel Esme szíve egy merő szeretet, nem tudott csak úgy nemet mondani.
Amikor Alicere tévedt a pillantásom bánatot láttam rajta. Nem volt látomása, a felől, hogy valami rossz fog történni, de nem örült Kathrine itt tartózkodásának.
„Sajnálom Edward, de nem hinném, hogy itt kéne maradnia. Úgy vélem, bajt hoz ránk” – mondta szomorúan, és Bellát kezdte fixírozni.
Miatta aggódott, hogy miatta nem lesz jó nekünk. És hogy Bellának még nagyobb fájdalmat okoz ez.
Jasper is ellenezte, mivel Alice nem találta jó ötletnek, hiába saját döntés, mégis úgy érezte ez a nő túl nagy szerelmet táplál irántam, és nem akarta megkockáztatni, hogy bízzon benne. És Nessie-t annyira szerette, szinte már bűntudata volt, amiért nem állította meg odakint a nőt.
„Bár megtettem volna… szegény Nessie… Edward, én nem bízom a nőben, remélem hamar elmegy…”
Bólintottam, jelezve a döntésük elfogadását.
Mindenkit megértettem, hiszen én hogyan reagáltam volna hasonló helyzetben, mikor valamelyik másik családtagommal történik ez?
Fogalmam nincs, de tűrtem volna, mert szeretem őket, és ezt bennük nagyon megbecsülöm.
- Köszönöm mindenkinek – mondtam és megöleltem a karjaimban lévő Bellát.
- De csak pár hónap ugye? Utána elmegy? – kérdezte Alice felbuzdulva.
- Igen, megígérem – mondtam és a lépcsőre siklott a tekintetem, ahol Nessie állt, megkövülve.
- Nessie – suttogtam, és ellágyultan néztem rá, de ő csak döbbent és dühös tekintettel nézett vissza rám.
Nessien ugyanaz a halvány, tört fehér hálóing volt, amit Rosalie adott rá, mikor visszafektettük az ágyba.
Annyiban különbözött attól a hálóingtől, hogy ez most szét volt gyúrva az idegességtől.
Megkövült teste már sokkal jobb színben pompázott, mint egyébként.
Visszatért arca halvány rózsaszín árnyalata, a szemei most feketén csillogtak, de telt ajkai megy pirosan tündöklöttek.
- Nessie – szaladt oda hozzá Bella és Rosalie is, majd lassan az egész család körülötte volt.
- Jobban vagy, édes? – kérdeztem a körülötte állókon keresztül.
- Hagyjátok levegőhöz jutni – szólt rájuk Jacob és idegesen kirángatta onnan állát vesztett lányomat.
- Mit mondtatok az előbb? – kérdezte halálra vált arccal.
Mindenki zavartan nézett el másfelé, nem igazán szerettek ilyen dolgokról beszélni Nessievel.
- Valaki mondjon már valamit! – szólt erélyesen. Türelmetlenül lépett anyja elé, aki nem mert ránézni, csak a kezét szorongatta.
- Anya, mond, hogy nem marad itt, mond! – könyörgött az anyjának, aki nemlegesen rázta a fejét.
- Apa? – nézett rám.
Megfagyott szívem körül most jéghurok táncolt és nem akarta elengedni. Olyan könyörgően nézett rám, hogy belepusztultam volna, ha tudtam volna. Ha úgy vesszük, már bele is haltam.
Fejét rázva próbált megszabadulni a gondolatoktól, nem akarta elhinni, hogy itt marad.
- Csak pár hónap Nessie – mondta neki Bella nyugodtan, habár ő sem volt jobban. Próbálta leplezni a lányunk előtt, de előttem nyitott könyv volt.
- Hogy tehetted ezt? – nézett rám sápadtan. – Soha többé nem állok veled szóba! – mondta dühösen és kitépve a kezét az anyja szorításából felrohant az emeletre.
Utána akartam menni, de Alice hangja visszarántott a köd alól mely az előbbi szavainak hallatán ereszkedett rám.
- Most hagyd őt! – mondta és Jasperrel az élen utána mentek.
Bella is akart menni, de őt is megállították.
- Jobb lesz, ha most a kettőtök problémájával foglalkoztok, úgy vélem van mit megbeszélnetek! – mondta és eltűnt.
Holtsápadtan hanyatlottam vissza a fekete bőrkanapéra, és tehetetlenül temettem az arcomat a kezeimbe.
Ha lenyúzhattam volna magamról a bőrt, már megtettem volna…
Mit tettem? Szentséges szűz!
A lányom…
Elvesztettem…
Gyűlöl engem, mert ezt tettem, hagytam, hogy Kathrine itt maradjon.
Ezért többé már nem akar velem beszélni…
Bella odajött hozzám és megfogta a kezemet, erőszakosan próbált felráncigálni, de jelenleg még lélegezni sem volt kedvem.
Szőrnyű férj, szőrnyű apa, és fiú vagyok… és szőrnyű barát…
- Edward, Nessie megbékél majd, ha lenyugodott, kérlek, gyere – szólt gyengéden Bella, de a hangjában lévő fesztültség ott volt.
- Menj fiam, itt minden rendben lesz – mondta apám és a lépcső aljához sétált, megnézni minden rendben van-e.
Nagy nehezen álltam csak fel, az érzelmi sokk, mely átitatta minden egyes szövetemet, ott volt bennem, és nem bírtam még mozogni sem.
Fogalmam sincs, hogyan jutottam el a házunkig, de csak azt vettem észre, hogy a hálószobában ülök, és Bella mellettem üldögél.
- Jobban vagy? – kérdezte, de az ő szemei is ugyanolyanok voltak, mint amilyen az enyém lehetett.
- Persze – mondtam, de belül nem így gondoltam. – Megérdemlem, hogy gyűlöl. Minden oka megvan rá, szőrnyű apa vagyok, és férjenek sem vagyok éppen minta példa…
Bella nyugodtan, szemeiben vad lobogással fogta meg a kezemet.
- Ne mondj ilyet. Az én részemről nincs veled semmi gond, és ha az én apám lennél, örülnék neki – halvány mosoly terült szét megviselt arcán. Így felemeltem a kézfejemet, és alig hozzáérve végigsimítottam az arcát.
Olyan sima volt, hogy örökké tudtam volna simogatni az ő arcát. Lehunyta a szemét és elmosolyodott újra. Vajon mi jutott eszébe?
- Mi jár a fejedben? – kérdeztem halkan.
Kinyitotta a szemét, és vágyakozva tekintett ajkaimra.
- Olyan régen érintettél meg…
Elszégyelltem magam. Igaza volt. Az utóbbi időben elhidegültünk egymástól, és nem mondtam neki gyakrabban mennyire, szeretem. Csupán, az hogy fogtam a kezét, mutattam meg egy részét.
- Sajnálom! – mondtam, és közelebb csúsztam hozzá.
Karomat a hátára raktam, és a másik kezemmel megfogtam az arcát.
Bella felsóhajtott.
- Csak pár hónap? Biztosan? – kérdezte és nem nézett rám, a lábát nézte.
Követtem a pillantását, és megvártam még rám emeli kavargó tekintetét.
- Igen, biztosan – mondtam neki, mire megkönnyebbült lélegzet hagyta el a tüdejét.
- Bella, tudnod kell, hogy Kathrine fontos nekem, de senki és semmi nem fontosabb nálad és Nessienél. Nekem mindig is TE voltál az igazi, és még most is utánad vágyakozom, de Kathrine a barátom, megmentettem, amit nem kellett volna, aztán segített nekem, és én ezt tettem vele – mutattam magamra. – tartozok neki annyival, hogy mellette leszek, ha már elhagytam – mondtam, és közelebb dörgölőztem Bellához.
Sóhajtott.
- Belenyugodni sosem fogok, de megpróbálom elnyomni, és azt nézni, hogy itt vagy velem – mondta pár másodperchallgatás után.
- Nem kell vele beszélgetned, sem szeretned, barátságot kötni vele, csak tűrd meg, és el fog menni – mondtam és ajkammal súroltam a nyakát.
Nem remegett meg, ahogyan szokott ezért elhúzódtam, és szeminek mélységes folyamát pillantottam meg.
Csak néztük egymást, és összekapcsolódott tekintetünk mindent elárult a bennünk kavargó érzelmekről.
A színtiszta szerelemről, amit egymás iránt éreztünk.
- Szeretlek – súgtam, és egy kiálló kósza tincset visszasimítottam a háta mögé.
- Szeretlek, és csak hogy tudd, nem fogom hagyni, hogy elvegyen tőlem, ha később megpróbálná – mondta és ő is hozzáért az arcomhoz, mintha csak erre várt volna lehunyta szemét, és élvezte a bőröm puhaságát. Ahogyan én az övét.
Hogyan adhatott az isten nekem, ekkora ajándékot? Azt hittem megharagszik majd, erre, tessék. Mellettem van és próbál együtt élni vele.
- Köszönöm hagy vagy nekem, mert nálad szebb ajándékot nem is adhatott volna nekem az ég – mondtam érzelgősen, de már nem zavartak a csöpögős szavak. Mert tudtam mekkora szenvedélyt és szerelmet fejeznek ki.
Bella rosszallóan tekintett rám, amit nem értettem. Ettől kétségbeestem. Meggondolta magát?
De aztán elnevette magát, amit régen tett ilyen felhőtlenül, és puszit adott az orromra.
- Hé, ezt én akartam mondani – búgta csábosan.
Elvigyorodtam és belenéztem a szemibe.
Örömmel vettem észre, hogy a szemei már nem szomorúak.
Úgy fénylettek, mint csillagok az égen.
És immár a boldogságtól.
- Boldog vagy most? – kérdeztem és még közelebb vontam magamhoz.
Hümmögött és ajkaival végig súrolta a nyakamat.
Jóleső borzongás lett úrrá rajtam. Nagyon hiányzott az érintése.
- Örülök – mondtam.
- És te? Nessie meg fog bocsátani! – nézett fel rám.
Elhúztam a számat.
- És ha nem?
Bella eltűnődött, amitől nekem feltámadt a kíváncsiságom. Mindig ezt csinálta, és nem tudtam, mire gondol. Majd megevett a fene, hogy nem tudtam mi az, ami elgondolkoztatja.
- Mire gondolsz? – kérdeztem.
Bella csücsörített, majd kinyitotta a száját.
- Nessiet nem úgy ismerem, mint aki haragtartó lenne. Te is tudod milyen. Ismered. Találd ki, hogyan teszi túl magát rajta, hiszen te még a gondolatait is hallod – mondta, és igazat is adtam volna neki, de visszaemlékezve Nessie gyűlölettel teli gondolataira, kételkedtem abban, amit mondott.
Nagyot sóhajtottam, és belesűrítettem minden felgyülemlett fájdalmat, bosszúságot, feszültséget…
Bella türelmesen nézett rám.
- Ne emészd magadat, meg fog bocsátani csak most egy kicsit sok neki, beszélni fogok vele – mondta és még közelebb férkőzött hozzám, elterelve a figyelmemet.
Egyik ujjával végig simította a mellkasomat, a másikkal a hajamba túrt.
Hátán nyugodó kezemet egészen a nyakáig vezettem, ott megálltam egy pillanatra és egyik hajtincsét két ujjam közé vettem.
Óvatosan morzsolgattam őket, a puha, fényes hajtincset.
A tekintetünket mindvégig egymáson tartottuk.
Lefektettem Bellát a fekete selyemmel letakart baldachinos ágyra, és a nyakába csókoltam, miközben ránehezedtem.
Bella sem sietett és én sem, mert most nem a testiségen volt a hangsúly. Azon, hogy bebizonyítsuk szerelmünket, és bepótoljuk az utóbbi időben lazává vált köteléket közöttünk.
Kínzóan lassan csúsztattam le a térdemig a fekete jól megszokott farmeromat, míg a másik kezemmel Bella blúzát gomboltam ki.
Miután sikeresen leszedtem magunkról a ruhákat, Bella combja közé férkőztem.
A szemei örvénylettek, és mielőtt megadhattam volna vágyának kioltására szolgáló tárgyát, nem bírtam megállni, hogy ne érezzem őt alattam.
Neki nyomtam a testemet az övének. Fogai közt hallottam halk, már erotikus nyögését, én pedig örömtelien felsóhajtottam. Mert már tudtam, hogy semmi nem választ el tőle.
Semmi, és ezt be is fogom neki bizonyítani. Nem tudom miért tartott ilyen sokáig, hogy erre rájöjjek, és hogy végre megadjam neki, amit annyira kíván, de mindkettőnknek hiányzott, és most boldogok voltunk, amiért meg is kaptuk. Amit annyira kívánt, hogy Kathrine eltűnjön innen, és meg is fogja kapni pár hónap múlva.
Kathrine nem fog az utunkba állni, és tudom miattam lett az, ami, de csak addig marad, amíg meg nem ismerik. Örömmel és felszabadultsággal szeretkeztem Bellával, és kizártam a fejemből mindent, ami gondot okozhatott volna.
Talán Nessie örökre utálni fog, amit meg is értek, hiszen ő is gyűlöli Kathrine-t, mellette szeretnék lenni. Mellette, és meg fogok küzdeni azért, hogy újra olyan legyen minden, ahogyan régen volt. Talán ennek a dolognak a súlya mindig is a szívemet és a többiek szívét fogja nyomni, tudják kik mellett, állok, és bár a fejemben lévő kapcsoló azon nyomban lecsukódott, ahogyan Kathrine szóba került. Őt sem hagyhatom el. A barátja leszek, és meg fogom ismerni a másik lányomat, de ennél többet nem tudok neki nyújtani.
Szégyellném bevallani, hogy ennyi idő után most jövök rá, de úgy érzem meg kellett történni ennek a lelki kalamajkának ahhoz, hogy a végső döntésben segítsen nekem.
És a segítség nem váratott magára.
Bella hangosan sikítva a nevemet, érte el a mennyek kapuját, én pedig fulladozva omlottam számomra törékenynek tűnő testére.
Ahol talán örökre maradok is.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó