„Nem lehet halott,
Ami ennyire élő!
Ezt el nem hinné más!
Én tudom, hogy merre jársz!
Egy árnyék az ágyon,
Félbemaradt álom,
Ezt el nem hinné más!
Én tudom, hogy merre jársz!”
(Ákos: Tudom, hogy merre jársz)
(Edward szemszöge)
-Na, mesélj, te, szentfazék! – ugrált mellém Emmett, mint valami ötéves és ezzel sikeresen elijesztette az előttem álldogáló szarvascsordát.
-Emmett, éppen vadászom, ha nem vetted volna észre! – förmedtem rá és felegyenesedtem, hogy átvágjak a tisztáson, újabb figyelemelterelő után kutatva.
-Pár napja már vadásztál, semmi szükséged rá – oktatott ki és tartotta a tempómat. – Szóval, ki vele! Mocskos részleteket akarok hallani! Hol, hányszor, hogyan, milyen volt?
Vajon tényleg ennyire perverz a bátyám, vagy csak engem akar felhúzni?
-Honnan veszed, hogy megtörtént az, amire te gondolsz? – vontam fel a szemöldököm és futásnak eredtem.
-Onnan, hogy az érzelmi állapotod kissé megugrott pozitív irányba és még finoman fogalmaztam – csatlakozott hozzánk immár Jasper is.
Tudtam, hogy a társaságuk még mindig jobb, mintha egymagamban ténferegnék, és azon agyalnék, mit csinál éppen Bella és Macario. Azt viszont mégsem akartam, hogy én legyek a középpontban. Jobban mondva: Bella, én és a régi házunkban eltöltött idő…
-Nem ti lesztek azok, akikkel ezt majd megtárgyalom! – sziszegtem a fogaim között és megállva a levegőbe szimatoltam, mert a szél felém fújt egy édeskés illatot, ami elkeveredett a hulló hóval.
A közelben egy hiúz vadászott, annak az aromáját szagoltam ki.
-Különben is, miért nem érdeklődtök a házi jósnőnél, ő mindenre tud válaszolni – vetettem a szemükre és megindultam a szag irányába.
-Az első, amit megtettünk az volt: bepróbálkoztunk Alice-nél és elhiheted, Jazz eléggé meggyőző volt, de semmi – sóhajtotta Em.
-Hogyhogy semmi? – kaptam fel a fejem.
-Úgy semmi, hogy szó szerint semmi – morogta Jasper. – Te Bellával voltál, és mivel Alice nem látja Bellát, ezért a te jövőd is eltűnt.
Nem tehettem róla, de a háztól való eljövetelünk óta először mosoly ült ki az arcomra, ami széles vigyorrá terebélyesedett, ahogyan végiggondoltam a dolgokat.
-Tehát, ha az ember, akarom mondani vámpír Bellával lóg, akkor Alice nem látja őt – morfondíroztam.
A tarkómnak hatalmas csattanással egy hógolyó vágódott neki és a nyakamat tapogatva megfordultam. Jasper állt mögöttem és csak ő lehetett a bűnös, ugyanis kizárt dolognak tartottam, hogy a hóban fetrengő és a hasát fogó Emmett ezt össze tudta volna hozni.
-Nem neked kell elviselned őt olyankor – mormolta és dühösen nézett rám. – Rosszabb, mint te a legpocsékabb napodon, és azt tényleg nehéz überelni!
Villámgyorsan lehajolt, összekapart egy újabb adag hógolyóra valót és felém hajította.
-Várj már egy kicsit! – ugrottam félre. – Gondolkozz egy percig!
-Nincs miről! – és újra támadásba lendült.
-Öreg, ez egy csomó új lehetőséget tartogat a számodra is! – védekeztem.
Em felült és figyelmesen tanulmányozott bennünket, Jasper megállt és értetlenül meredt rám. Itt volt az alkalom, hogy részletezzem nekik a dolgot.
-Ha Alice nem látja Bellát, akkor azt sem látja, ha valamit közösen kitervelünk vele. Ha pedig valamit közösen kitervelünk Bellával, akkor az meglepetésként fogja érni kobold hugicánkat. A kulcsszó itt a meglepetés.
Mindketten gondolkozni kezdtek, de Jazz kapcsolt előbb és kajánul elvigyorodott. Em csak a fejét vakarta és próbálta összerakni a kirakós darabjait, de nem sok sikerrel.
-Tudtam én, hogy egy zseni vagy, csak jól titkolod! – jött oda hozzám, és belebokszolt a vállamba.
-Kösz a bókot! – poroltam le a havas keze okozta nyomot.
-Miről is van szó? – kérdezte Emmett.
Jasper annyira el volt foglalva a továbbszövögetéssel – házassági évfordulós ajándékok és a többi –, hogy kénytelen voltam én elmagyarázni bátyánknak a helyzetet. Megálltam felette, és halkan mormoltam, mert nem lehetett tudni, hogy ki van a közelben.
-Apám, ez de zsiráf! – kiáltott fel néhány perc múlva és hálából kirántotta a lábamat, így végigvágódtam a havas földön.
-Kicsi a rakás! – ordította Jasper és tisztára úgy éreztem magamat, mint Forsban a baseball meccs után.
A két srác rajtam kötött ki és még szerencse, hogy nem volt szükségem levegőre, mert a testsúlyuktól az összes kiszorult a tüdőmből. Jazz még nem is lett volna annyira vészes, de amikor Emmett ráugrott a kupacra, hát… Az rémisztő volt! Esküdni mertem volna, hogy valami még roppant is… Talán egy borda…
-Nahát, a Cullenek is tudnak néha gyerekesen viselkedni! – szállt felénk a közeli fák közül egy női hang.
-Tanya – mormolta Jazz és Em egyszerre, majd lekászálódtak rólam és Em a kezét nyújtva felsegített a földről.
-Ti semmit – válaszolta és elrúgta magát a fatörzstől, aminek nekidőlt. – Az öcsétekkel akarok beszélni, négyszemközt.
-Szeretnék – mondta Em karba font kezekkel.
-Tessék? – kapta felé a fejét Tanya.
-Úgy mondjuk, hogy „Az öcsétekkel szeretnék beszélni, négyszemközt.” Nem pedig „akarok” – vigyorogta a bátyám, mi meg alig tudtuk visszafogni kitörni készülő nevetésünket.
-Részletkérdés – sziszegte a lány és jelentőségteljes pillantást lövellt felém.
Felsóhajtottam.
-Menjetek – adtam ki az utasítást. – Majd később találkozunk!
Emmett morogva elsüvített a fák között. Jasper, mielőtt még eltűnt volna hátrafordult és tekintetét egyenesen Tanyára szegezte.
-Ha szeretnéd megtartani az összes ujjadat, azt ajánlom, hogy ne nagyon érj Edwardhoz – suttogta lazán, de a fenyegető él ott bujkált a hangjában. – Bella rendes kislány, de ma láttam, hogy többre is képes, mint amit megmutat. Ezt tartsd szem előtt ezen beszélgetés során végig – és kettesben hagyott az eperszőke vámpírlánnyal.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó