|
29. fejezet (2. rész)
2010.07.28. 10:06
Renesmee
Kővé dermedve álltam a lépcsőn, és nem hittem a fülemnek.
Tényleg azt mondták, hogy itt marad?
Az agyam leblokkolt, nem tudtam se, mozdulni se beszélni. Csak álltam ott, mint egy jégszobor.
A tudatom egy halvány sarkában éreztem ennek a hírnek a súlyát, de még nem álltam rá készen, hogy esetleg valaki kimondja.
És pont Alice! Az apám pedig igazat adott neki! Azok után, amit velem művelt, és ki tudja mit tett, volna, képes itt marasztalni?
Nem volt elég az, hogy az anyámnak is neki akart menni? Ha Jacob nem áll elé, biztosan széttépte volna az a nő, és az apám nem tett semmit sem ellene.
Az érzés, hogy az apám nem mozdult, kődarabokat hasított ki a szívemből és szórta szét őket.
Olyan hideg volt a mellkasomban a szívem ez után, hogy azt hittem többé már nem képes dobogni. Pedig dobogott, csak most kétszer olyan sebességgel, mint eddig.
Apa tekintete rám siklott, arcán lágyságot és szeretet láttam, de ez most feldühített.
Ha szeret, miért hagyta, hogy ellökjön Kathrine és nekimenjen anyának?
- Nessie – suttogta.
Nem nagyon foglalkoztam a kíváncsi, hol aggódó tekintetekkel.
Csak apát bámultam, kidülledt szemekkel, és majd szétvetett a gyilkos düh.
Ugyan megszólalni nem tudtam, de a szemem mindent elárult neki, és a gondolataim is.
- Nessie – szaladt hozzám anya és meleg ölelésébe zárt, ami most jól esett, de nem segített a testtartásomon. Jó volt, hogy ölelt, mindig is szerettem ezt az érzést, és megadtam volna bármit érte, de most nem lazított el, mint oly sokszor.
Anya után Rosalie néni is odajött, babusgatva édesgetett, de a bűntudatom ellökte őt magamtól. Miattam veszekedtek Emmettel, ami még bántott. Nem mertem a szemeibe nézni.
A szememet a könny csípte, de visszatartottam őket, ahogyan a gondolataimat is ezzel kapcsolatban.
Csak azt vettem észre, hogy már mindenki körülöttem van.
Aggodalmasan néztek rám, hogy nem vagyok-e rosszabbul, de most nem érdekelt, hogy vagyok.
Mikor lejöttem a lépcsőn, még szédültem, de az azon nyomban elmúlt, mikor meghallottam a beszélgetést idelent.
Apa is felállt, és a családtagjainkon keresztül kiáltott át.
- Jobban vagy, édes? – kérdezte, hangjában feszültséggel.
Ha egy héttel ezelőtt kérdezte volna ezt, elpirulok, és a mellkasába temetem az arcom, de most nagyobb volt a döbbenet.
Megéreztem a karomon egy forró érintést, és azonnal követtem a húzást, mely kirángatott a családom „börtönéből”.
- Hagyjátok őt levegőhöz jutni! – morgolódott Jacob. Az iránta érzett szerelmem ébresztett fel, mint Csipkerózsikát a herceg csókja.
- Mit mondtatok az előbb? – kérdeztem minden szempárt, kérdést, mondatot elengedve a fülem mellett.
Síri csend lett, nem néztek felém, mutatva nem kívánnak megszólalni.
Döbbenetem és dühöm keveredett. A vér az arcomba tódult, és a szívem remegett az idegtől.
Nem akartam elhinni, amit hallottam, mert azt senki sem engedné meg ezek után. Olyan nincs, hogy hagyják itt maradni!
- Valaki mondjon már valamit! – mondtam a kelleténél hangosabban és indulatosabban.
Sosem voltam a harag királynője, de ebben az esetben még egy grizlit is képes lettem volna felnyársalni.
Senki nem válaszolt ezért, anyához léptem, magam mögé. Kezemet szorongatta, de nem nézett az arcomra, helyette a nyakamat bámulta.
Anya lenne az utolsó, aki engedné, hogy itt maradjon, és meg lehet rá az ok, hogy gyűlölje azt a nőszemélyt!
- Anya, mond, hogy nem marad itt, mond! – könyörögtem. De válasz helyett csak a fejét rázta, amitől holtsápadt lettem és utolsó mentőövként az apám felé fordultam, hátha nem ő akarta ezt, csak a többiek győzték meg.
- Apa?
Apa úgy nézett rám, mint aki halottat lát. Egy olyan embert, akinek már nincs menekvés, aki már meghozta a döntést, és nincs vissza út.
Hitetlenkedve ráztam a fejemet, a szótlan igen jeleként, és a sokktól, amiért valóban itt lesz, és nem küldték el.
- Csak pár hónap, Nessie! – mondta anya, nyugtatásképpen.
Anya nyugtatása csak még jobban megerősítette bennem a szikrát, hogy ez vészes hiba volt.
Nem akartam, hogy pár hónap legyen! Sőt egy napot sem akartam. Nem fogom megtűrni, hogy ez a nő belopja magát a családunkba! Az első pillanattól kezdve, ahogy megláttam nem volt szimpatikus, és ugyan megértettem hogy van, tűrtem is. De kedvelni sosem kedveltem.
Sápadtan néztem apám áruló aranybarna szemeibe, melyben a megbánás tükröződött.
Ebben a pillanatban nem érdekelt, kinek okozok fájdalmat.
- Hogy tehetted ezt? – kérdésemből csak elhalt hangok szűrődtek ki, mint ahogyan szerettem volna. Mert bent ordítottam, a dühtől és a fájdalomtól, amit az utóbbi szavaim már vissza tudtak adni, mert a hangom megjött végre. – Soha többé nem állok veled szóba! – vicsorítottam a megbántottságtól érdes hangon és lefejtettem magamról anya ölelő kezét. Megfordultam, és nem törődve a szűkölésekkel felrohantam apám régi szobájába, magamra zárva az ajtót.
A düh hirtelen csapott át szúró fájdalomba, amit a szememnél éreztem.
Fújtattam, de nem az indulattól, hanem a sós cseppektől melyek csípték az arcomat, ahogyan az első csepp legurult az arcomon.
Annyira megbántottnak és elárultnak éreztem magamat, hogy legszívesebben lementem volna és megráztam volna az apámat.
„hé, hogy tehetted ezt! Majdnem megölt! Miért hagyod, hogy anya is még jobban szenvedjen?”
Tehetetlenül rogytam le a bezárt ajtó előtt, és magzat pózba ereszkedtem, felülve.
Ugyan tökéletes hallásommal hallottam az odalent még pár szavas beszélgetést, örültem neki, hogy nem jött utánam.
Nem tudom, mit vágnék most a fejéhez, ha megtenné.
- Most hagyd őt! – szólt nagynéném, bizonyára apámra, aki utánam akart jönni.
- Jobb lesz, ha most a kettőtök problémájával foglalkoztok, úgy vélem van mit megbeszélnetek – mondta Alice, és már hallottam is a halk dobogó lépteket felfelé.
Kettőjük problémája?
Ennyire rossz lenne a helyzet, hogy még köztük is feszültség honol?
Sosem szerettem, ha a szüleim veszekedtek, mert olyankor nem láttam a tiszta szerelemet a szemükben. Igaz, még nem láttam őket veszekedni, de most tisztán látszott a távolságtartás anya részéről.
A testem némán zokogott. Nem rázkódtam, csak a könnyeim áztattak.
A fájdalom érzése ellepett, és körbevont belülről, és haladt egyre kijjebb.
A végtagjaim nem engedelmeskedtek, talán dacára a fajdalomnak.
Éreztem a kilincs súrlódását a gerincemnél, és az ajtó nyikorgását, ahogy próbáltak bejöni, de mivel kulcsra volt zárva nem tudtak.
- Nessie, kérlek, nyisd ki az ajtót! – kérlelt Jasper, akinek ugyan úgy át kellett élnie velem a fájdalmat, a megbántottságot, az elárultság érzését, mint ahogyan saját magamnak is.
Neki is fájdalmat okozok, de nem tudok az érzéseimnek parancsolni, hiszen maguktól mennek.
- Kérlek! Segítünk, de ki kell nyitnod! – kérlelt Alice is. Hangjában nem véltem felfedezni a szokásos magabiztosságot, mintha nem tudná mi fog történni.
Ami igaz is volt, hiszen engem azért nem lát, mert Jacob itt van, de ha Alice nem lát, akkor nem is tudja, mit fogok tenni…
Szipogva és remegő kézzel nyúltam fel a zárhoz és fordítottam el a kulcsot, majd csúsztam arrább, így az ajtó mögé kerültem, amikor az ajtó kinyílt.
Egy pillanatig csend volt, majd meghallottam, ahogyan beljebb lépnek és átlépik az ajtó küszöbét.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó