Ha a mai napot visszaforgatnánk a helyére, gyönyörűvé válna a reggelem. A borús felleget világos felhőkké festeném, az órát a kisszekrényen mosolyogva üdvözölném. A párnát megpuszilnám a kezemben és elpiruetteznék vele a fürdőbe. Onnan új emberként törnék ki, bájosan, megalázkodón, tele életkedvvel. Lisa néni arcát puszikkal lepném el, és dúdolnék a rádióból felharsanó csodás zenére. Még a megnevezhetetlen ízű turmixszármazékot is lenyomnám a torkomon teljes beleéléssel. Most az egyszer nem tehetnénk úgy, mintha a repülők az égen hullócsillagok lennének? Igazán jól jönne, ha most kívánhatnék egyet. Mert akkor azt kívánnám, hogy bárcsak ez az egész nap ne történt volna meg, és kezdjük előröl. A legelejéről. Amikor felkelek Lisa néni ébresztésére. Többet sosem követném el ezt a hibát, soha, soha, soha… Esküszöm az életemre! Nem… az már nem ér semmi. Elvesztettem a becsületemmel együtt. Inkább esküszöm az Edward iránt érzett szerelmemre, amit bemocskoltam. Semmisé tettem egy mozdulattal, egy megingással. Hánynom kell magamtól, undorodom a testemtől. Legalább húszszor mostam meg a fogam, de még most is érzem Hugh leheletét a bőrömön. Hogy kínálhattam fel tálcán magam? Miért nem ellenkeztem, csak amikor már megtette? Amikor birtokba vette az ajkaimat, mintha az az övé lenne? Megbecstelenítettem magam egy ilyennel, már soha nem törölhetem le magamról a piszkát. Megbélyegzett egy életre, mint egy eladásra váró kancát. Rosszabb vagyok, mint egy út szélén álló… nem is mondom ki a nevét. Miért tenném? Ő a megélhetésért teszi ezt, bár lenne más lehetősége. Én viszont? Amikor kivillantotta az oroszlán a fogát lemerevedtem, megnémultam, hol ott harcolnom kellett volna. Miért nem tettem? Miért? Mert gyenge vagyok, rossz kifogás, de igaz. Megszoktam a folytonos mentőakciókat. Edward nélkül csak egy kis senki vagyok, akit a sárba tipornak. A vámpírok közelében biztonságban vagyok, megóvnak a bajtól, de mikor magamra hagynak összeomlok. Lehullik a maszk rólam, amivel takargatom magam. Mert újra egyedül leszek elárvultan, kiszolgáltatottan. Sajnáltatni bezzeg tudom magam. Ez az egy jól megy. A szüleim haláláért a mai napig mindenki részvétet nyilvánít a suliban. Talán még segítenének is, ha nem utasítanám vissza őket. De mással is történnek ilyen tragédiák és lábra állnak. A szívük vérzik, a tüdejük sír a levegőért, mégis talpon maradnak. Felkészülnek az újabb, erősebb megrázkódtatásra. Akkor én miért maradok a hóban fagyba, miért nem állok a talpamra? Mert félek. Félek, hogy mit hoz a holnap. Félek, hogy rosszabb lesz mint volt, és akkor mégis miért harcoljak? De nem élhetek egész életemben a földön fekve, várva az újabb támadást. Az nem élet lenne, hanem maga a horror. Azzal hogy védem magam kizárom a rossz dolgokat, de velük együtt a jó sem szűrődik be. Anya sem úgy gondolta, hogy szigetelődjek el a társadalomtól, hanem figyeljek a jelekre. A vibráló energiára, ami képes bántani engem és a szeretteimet. Meg kell erősödnöm, vissza kell csapnom a saját érdekemben. Bármi is lesz a vége, legalább úgy halljak meg, hogy azt mondhassam: Bella Swan vagyok és megpróbáltam. Adtam egy esélyt az életnek és ezzel együtt magamnak. De vajon én kapok egy második esélyt Edwardnál? Visszasírhatom ezek után magam a kegyeibe? Vagy szembe kell néznem a szemeivel, amiben a megértés apró kis csíráját sem találhatom? Mégis mit mondanék neki? Hogy megbántam és sajnálom? Ez olyan sablonos szöveg!. Egyből az utamra bocsátana, rosszabb esetben még végig sem hallgatna, de már ítélkezne felettem, amire minden joga megvan. Ő lenne a legfelsőbb bíróság és a végrehajtó egyben. Az ő szájából hallani, hogy gyűlöl és megvet, fájdalmasabb lenne mindennél – húzódtam össze az ágyon a rémképtől, ami elém vetült. A könnyeim órák óta csordogáltak le az arcomon. Annyira hozzászoktam, hogy szinte már észre sem vettem őket. A bánatban dagonyáztam egész délután. Ahogy megtörtént az ominózus eset Hugh-t otthagytam az erdőben és visszasiettem a táborozási pontunkra. Mark rögtön észrevette, hogy nincs minden rendben velem és a reggeli rosszullétem is rásegített, hogy azonnal hazafuvarozzanak. Lisa néni párszor megpróbált bejönni, hogy felmérje mennyire rossz a helyzet, de valamilyen indokkal mindig elhajtottam. Ilyen állapotban jobb, ha nem lát meg. Még megijedne a kisírt szemeimtől. Kezeimet szorosabban kulcsoltam össze a párna körül és ráhajtottam a fejemet. Szükségem volt valamire, amiben megkapaszkodhatok. Ami nem tűnik el mellőlem az éjjeli virrasztás során. A vörösen izzó óra számlapja szerint most hajnali fél három múlt el pár perccel. A fáradtságtól nekem az órák inkább napoknak tűntek. Megduzzadt szemeim egyre sűrűbben ragadtak le, mígnem elnyomott az álom…
Pár óra alvás után – amikor nem csak változtattam a fekvési pozíciómat, de aludtam is valamicskét – fejfájással ébredtem. A legrosszabb és fájdalmasabb mégis a szívem közepén égető láng volt, amit semmivel sem tudtam csillapítani. Jesszusom, már magamnak is hazudok! Ez egyre rosszabb lesz… hova süllyedtem. Tudnék rá oltóanyagot, de félek a következményektől. Mi lesz ha odaállok Edward elé és ő a szemembe fröcsögi, hogy öt másodpercet kapok a távozásra? Gondolom, már az egész családja tudja mit tettem. Alice mindenről tájékoztatta őket. Hiába a legjobb barátnőm, erre nincs mentségem, nem fog megbocsátani, hogy összetörtem a testvére szívét. Mégis meg kell próbálnom elmagyaráznom a hibámat. Ha nem bocsát meg, legalább tudja, ő semmiről nem tehet. Neki boldognak kell lennie, ha ez a boldogság Tanya oldalán lesz is – nyeltem le a hirtelen keletkezett gombócot a torkomban. Ő megmondta már az elején az iskola parkolójában, hogy adjam fel, nem érdemes ellene harcolnom. Mekkora igaza volt. Elérte a célját a megbotlásomnak köszönhetően. Edward és köztem akkora ék keletkezett, hogy most már könnyen közénk fúrhatja magát a bestia. De ahogy az éjjel eldöntöttem, nem adom fel, amíg Edward szájából nem hallom a szívszorító szavakat.
Az élet nem fáj, egészen addig, míg el nem kezdek azon agyalni, hogy mennyire megváltoztak a dolgok, hány embert vesztettem el, és hogy mennyi volt ezek közül az én buta hibám. A Cullen házra forduló kavicsos úton megálltam. A motor köpködve szűrte a benzint, ezáltal még lassabbá vált az elérhető sebességhatár. Fejemet nekinyomtam a kormánynak nagyokat lélegezve. Össze kell magam szednem. Nem mehetek oda ilyen nyúzott állapotban. Szörnyű szónok voltam világéletemben, tehát katalogizálnom kellett a gondolataimat. Összeszedetnek kell tűnnöm, és egy esetleges visszautasítás esetén sem törhetek össze. Előttük semmiképp. Ahogy ezt lebonyolítottam magamban lenyomtam a gázpedált és továbbhajtottam. Megszakítás nélkül skandáltam magamnak a pozitív gondolatokat, amíg oda nem értem a házhoz. Reszketeg lábakkal kiszálltam és az ajtóhoz lépkedtem a lépcsőkön. Mintha minden egyes lépcsőfok újabb ólmot tett volna rám, egyre lassabbá váltak a mozdulataim. De a teher nem csak a járásomon mutatkozott meg, a szívemben is nehezedett a súly. Az ajtó magától tárult ki, mikor odaértem. Alice villámokat szórt a dühtől, kobold mása szigorúan mért végig. Ajkai összeszorultak, a mosoly legkisebb jele sem mutatkozott meg.
- Szia – néztem rá esdeklőn, de ő nem viszonozta a nézésem. Helyette még keményebb maszkot öltött magára. – Beszélhetnék Edwarddal?
- Hogy tehetted ezt vele, velünk? – szomorodott el az angyali arc. A csalódottság ott égett a szemeiben. Épp szólásra nyitottam a számat, mikor Edward állt meg mellette. Értetlenül fürkészet, mintha nem tudna semmiről. Elég siralmas látványt nyújthattam kisírt szemekkel a hajnal közepén.
- Beszélhetnénk? – remegett meg a hangom az idegességtől. Sorsdöntő volt, hogy mit fog válaszolni.
- Menjünk a szobámba – felelte szűkszavúan. Néma csöndbe burkolóztunk a szobáig, de ott elszakadt bennem a mécses. Az álarc többé nem maradt meg az arcomon, leolvadt rólam. A színkavalkád sem könnyített a helyzetemen, szinte már szédültem az álomszerű víziótól.
- Alice elmondta? – néztem rá figyelmesen.
- Nem. Egész este gyötörtem, de tartotta magát az elhatározásához. Azt mondta, ezt tőled kell megtudnom. És most itt állok tele kétellyel és semmit nem értek. Elsőnek azt hittem bajod esett, de Alice megnyugtatott, hogy erről szó sincs. Akkor mégis mi történt Bella? Olyan gyászos mindkettőtök arca – suhant át a fájdalom és értetlenség kettőse a szemein. Lekaptam róla a tekintetem és a padló repedéseit kezdtem el tanulmányozni. Nem tudtam hozzákezdeni, egyszerűen túl nehéz volt megszólalnom.
- Bella, kérlek, nézz rám – simított végig keze az államon, majd óvatosan felhúzta.
- Meg fogsz gyűlölni, de nem számít. Mert bizalom és igazság nélkül egy kapcsolat semmit sem ér. Nagyon szeretlek, bármit is fogsz hinni ezek után – buggyant ki az első könnycsepp a szememből és lassan aláhullt a földre. Edward nem törölte le, helyette megfigyelte hogyan ér le a parkettára. Most jöttem csak rá, hogy mennyire hasonlítok egy cseppre. Víz vagy könnycsepp mindegy. A lényege ugyan az marad. A magasból indul el boldogan, a cellájából kiszabadulva, a végén mégis a földön köt ki szétloccsanva, megmenthetetlenül. Alig pár másodpercnyi szabadság jut számára, amivel gazdálkodhat. Mégis milyen nagy távolságot tud megtenni nagysága ellenére. Mennyire boldog abban a kis intervallumban.
- Én is szeretlek – terelte vissza a gondolataimat Edward a medrébe. Ajkai felém közeledtek én pedig most az egyszer meggátoltam őket. Előbb tudnia kell az igazságot, még ha az utolsó lehetőséget is szalasztom el. Tisztában kell lennie az egész történettel.
- Hadd mondjam végig! – kértem esdeklőn, remegő végtagokkal. – Tegnap piknikezni mentünk Lisa nénivel. Meghívta Markot és a fiát. Hugh folyamatosan engem piszkált, amiért otthagytam őket és bementem az erdőbe… – Edward arca az erdő szóra megrándult. Egyetlen kis kérést kért tőlem, de én erre sem voltam képes. Most pedig nem lennék ilyen helyzetben, ha betartottam volna. – Egy ideig magamban sétáltam, amíg Jacobot farkas alakban nem találtam.
- Megölöm – keményedett meg az arca a dühtől. Mi tagadás, nem igazán szerette Jake-t . – Mit csinált veled? Bántott? – vizsgált végig szemeivel.
- Nem. Persze, hogy nem – sóhajtottam fel. Bárcsak bántott volna, az is jobb lenne, mint ez. – Megpróbáltam vele kommunikálni, de ez most nem számít.
- Akkor mi számít? Bella nem értem, hogy hova akarsz kilyukadni – sóhajtott fel a megfejtésre várva.
- Hugh utánam jött, hogy bocsánatot kérjen az elviselhetetlen viselkedéséért. Aztán a tenyerébe fektette a saját kezemet és… - csuklott el a hangom a végére. Egyszerűen képtelen voltam kimondani azt az egy szót. Égette a torkomat a gyász, a szívem zsibbadt a félelemtől.
- És? – komorodott el. A szemei ónix sötétségűre feketedtek. Látszott az arcán, tisztában van vele mit műveltem. Hogy mennyire naiv és hülye voltam.
- És megcsókolt – borult lángba az arcom és kitört belőlem a zokogás. Az iménti fogadalmam így semmisé vált, nem tudtam visszatartóztatni az áruló cseppeket.
- Értem – lépett egyet hátrébb. Úgy éreztem, hogy ez lesz! Nem fog megbocsátani. Látszott a szemében a düh, a csalódottság, ami egy életre belém ivódott. Nem tudtam levenni róla a tekintetem, vonzott magához. A könnyfátyolon át éreztem a közöttünk húzódó hasadékot. A különbséget, ami mindig is ott lappangott kettőnk között. Jobbat érdemel nálam ez nem kétséges – fordultam meg és az ajtó felé siettem lehajtott fejjel. Ennyi boldogság jutott neked Isabella Marie Swan, nem több, nem kevesebb. Remélem kiélvezted, mert mostantól az unalmas, szürke hétköznapok következnek. Nincs többé közöd a vámpírok életéhez, ezt magadnak köszönheted. De rajta, utoljára még nézz rá! Csodáld meg az arcot, ami mindig vissza fog köszönni az álmaidban. Öregkorodig kísért majd és meggyőz, hogy milyen szörnyű, ostoba hibát követtél el annak idején. Búcsúzz el tőle szó nélkül! – szólított fel a bűntudatom. Lassan megfordultam az ajtóban és ránéztem. Ő is engem nézett és mintha mondani akart volna valamit. A kezemmel lesöpörtem az engem gátoló könnycseppet és a szemeibe néztem, ahogy azt a lelkiismeretem kérte. Majd mintha mi sem történt volna újra a lépcsők irányába néztem. Egy új sors, egy új végzet felé. Mert ennek már befellegzett, az sem érdekelt, ha most azonnal meghalok. Úgy is mindegy lenne nélküle…
- Bella – kapta el a csuklómat Edward, és visszahúzott egyenesen a szoba falának préselve. A hirtelen gyorsaságtól nem tudtam mi történik körülöttem, mígnem találkoztak az ajkaink. Egyszerre éreztem magam felszabadultnak és bűnösnek. Bűnösnek, mert ezt nem szabadott volna megtennünk. Mégis nagy szükségem volt rá, mint a levegőre. A sírástól rázkódtam, de a lehető legtöbb érzelmet belevittem a csókunkba. Muszáj volt utoljára végighúznom a nyelvemet a hideg ajkakon. Utoljára a leheletével dulakodnom, ami felemésztett, magába szippantott. A felszabadultságot pedig Edward szemeinek köszönhettem. A mézbarna tekintet megsemmisítette a vétségem. Semmisé tette, akár a víz ősi ereje. A négy elem közül az egyik erő. A torkon lekúszva kitisztítja a légutakat, a tüdőt… beszivárog a vérbe és a szívbe. Az életünk központjába. Aztán kimossa a terhet a gyomorból, ahol annyi stressz és nehézség emésztődik, lebénítva az éltető energiát. Edward átnedvesedett arcát fürkésztem az undor nyomai után kutatva, de a mérhetetlen szerelmen kívül semmit sem találtam. Letöröltem róla az elmaszálódott könnycseppjeimet, de a szemkontaktust továbbra is fenntartottam. Féltem, hogy ez csak egy illúzió, amit az elmém kreált, elég egy pislogás és máris eltűnik. A védekező mechanizmusom tréfát űz velem, Edward hologramját vetíti elém, hogy ne fájjon annyira. Ne érezzem a feszítést a szívemben. Ő már biztos mérföldekre van tőlem. Az is lehet, hogy elájultam. Máskor is megesett már…
- Bárcsak te lennél az igazi és nem csak egy másolat – fűztem ujjaimat hajába. Szemeiben értetlenség cikázott, ami gyorsan kihunyt, átváltozott valami mássá. A mosolya lehengerlő volt.
- Butus Bella, én igazi vagyok. Nem csak beképzeled. Szeretlek és bármi is történt köztetek, nem bírom nézni a szenvedésedet. Ha kell félreállok az útból, szabad utat engedek a szerelmeteknek. Örökké szeretni foglak, mégis az számít nekem, hogy boldog legyél. És ha ez a boldogság az Ő oldalán van, akkor elengedlek. Mert mellette teljes életed lehet – halkult el a hangja, majd összepréselte ajkait a lehető legkisebbre.
- Sosem lenne teljes életem nélküled – ráztam meg a fejem fájdalmasan. – Csak úgy éreztem, mintha Hugh sarokba szorított volna. Nem tudtam támadni, mert beijedtem. Igaz a végén lekevertem neki egy pofont, de ez sem ment fel a bűnöm alól. Sajnálom.
- Nekem kellene bocsánatot kérnem. Megígértem, hogy mindig vigyázok rád, de nem voltam melletted mikor szükséged volt rám.
- De… - vágtam közbe Edward szavába. Miért hibáztatja mindig magát? Az egyik ujját az ajkamra tapasztotta, így nem tudtam ellenkezni.
- De a múltat nem tudjuk megváltoztatni – hunyta le a szemeit egy pillanatra, mintha ezzel beletörődne. – A jövőben viszont egy pillanatra sem eresztelek el magam mellől. Vigyázni fogok minden egyes lépésedre – perzselt a tekintete a megannyi érzelemtől.
- Akkor megbocsátasz? – kúszott föl a gombóc a torkomon.
- Nem – felelte egyszerűen, gyorsan. A fejemet lehajtottam szégyenemben. Nem akartam azt hallani, hogy legyünk csak barátok. Az olyan lenne, mintha szükségtelenül venném a levegőt – Bella nincs mit megbocsátanom, mert ez nem a te hibád – húzta fel az állam a szeme magasságáig.
- Szeretlek – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott a köztünk gyúló szikrák közepette.
- Ahogy én is szeretlek kis bárányom – hajtotta előre a fejét, felkínálva az ajkait. Mosolyogva dőltem előre és újból sírni kezdtem. A testemben játszó tűzijáték egyre nagyobb magasságra hágott. A földszintről jövő tapsvihar kissé megzavarta a koncentrálásom. Azt hiszem a hallgatótáborunk az elmúlt percekben igazi szappanoperaként követte nyomon a kibékülésünket. Boldogan nyomtam a mellkasomat Edwardnak és szárnyaltam az örömtől. Még egy ilyen pasi nincs a földkerekségen, ebben biztos voltam…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó