|
11. fejezet - Alice...!
2010.07.31. 18:17
- MICSODA?! - ültem fel hirtelen az ágyban, mire mindketten nagy szemekkel néztek rám. Hupsz….
Most rájöttek, hogy végig kihallgattam őket… Ráadásul miről beszéltek?! Hogy én és Jake összejövünk! Egyik részem repesett az örömtől, a másik viszont össze volt zavarodva. Mi van, ha nem is rólam meg Jacobról beszéltek? Jake összejön valakivel? Az én farkasom?! Visszanéztem a szobában lévőkre. Még mindig kerek szemekkel bámultak rám. Hát ezt jól elszúrtam… Jacob megrázta a fejét és beszélni kezdett:
- Nessie, te ébren voltál? – kérdezte összeszorított szemekkel. Most mit mondjak?
- Igen, most ébredtem fel. Vagy még mindig alszok és ezt is álmodom? – próbáltam menteni a menthetetlent, és megcsíptem a karom. Halkan felszisszentem majd tovább beszéltem – Ööö… ez se fájt. Na látjátok, hogy alszok? Szia, álombeli Jake és Alice!
Ilyen hülyeségeket összehordani… Vajon bevették?
- Renesmee Carlie Cullen! Végig ébren voltál, nem vallod be és még át is akarsz verni minket?! – mondta kissé hangosan Jake.
- Renesmee Carlie Cullen? Ez az igazi nevem? Ez tetszik. Mostantól használhatom ezt a Vanessa Wolfe helyett? – próbáltam terelni a témát.
- Neked is jobban tetszik? Nekem is. Szerintem nyugodtan hasz… Nem erről beszéltünk! Mit hallottál a beszélgetésből? – A francba… Alice-re néztem. Ő még mindig csak állt, szemeiben nem láttam dühöt. Ellentétben Jake szemeivel… Most mit mondjak? Egy ideig haboztam.
- Ha nem vagy hajlandó elmondani, idehívom Jaspert, hogy elmondja az érzéseid, mekkora füllentésre készülsz! – Tovább hallgattam. – Nagyot csalódtam benned Nessie-m. Átversz minket és ki is hallgatsz.
- Miért? Valami titkos dologról beszéltetek? Mert nem úgy hangzott. Apropó, hogy jössz össze és kivel? – árasztottam el kérdéseimmel. Akkor esett le. Még egy hupsz. Most mit mondjak, hogy miért akadtam ki azon, hogy összejön valakivel? – Csak mert… ha itt fog élni… Azt hiszem, jogom van tudni… - füllentettem.
Kis hallgatás után, szavakat keresgélve megszólalt:
- Nessie, rólad volt szó, de nem úgy… Az összejövés, vagyis hát, úgy értette, hogy… vagyis, hogy…
- Jake azt akarja mondani, hogy én arra értettem, hogy jöjjön ki a szobából, majd holnap úgy is összejövünk este a partin. Mivel Jacob beszélni akart veled, most. – Sietett a segítségére Alice. De tudtam, hogy valamit titkolnak előlem…
- Akkor most nyugodtan elmondhatja, ébren vagyok – mondtam Alice-nek, majd Jake-re néztem. Épp egy gyilkos pillantást küldött a kis kobold felé.
- Ááá…már lényegtelen – motyogta Jake.
- De akkor miért vagy még mindig a szobába?
- Ööö, hát az úgy volt, hogy…
- Nessie, szerintem inkább aludj! – szólt közbe Alice. – Már csak 2 óra maradt a vásárlásig, nekem meg még díszítenem kell!
Jake egy hálás pillantással ajándékozta meg megmentőjét. Na most hogyan szedem ki belőlük? Gondolkozz Nessie… Ekkor tudatosult bennem az, amit Alice mondott. Már csak 2 óra?! De akkor… Már 6 óra van?! Jó sokat aludtam… Mostanában sokat alszok. Pedig nem szoktam, csak kb. hat órát aludni. Ez az utóbbi pár nap lehet az oka. Minden olyan hirtelen jött.
- Nem sokára jövök – kacsintott rám Alice és eltűnt. Azt nem mondta, hogy hova, de szerintem tuti, hogy díszíteni. Minek ekkora felhajtás?
Körbenéztem a szobában. Csak Jacob és én maradtunk bent. Felnéztem az arcára és észrevettem, hogy ő is engem néz. Hirtelen elkapta a fejét és lesütötte a tekintetét. Mitől jött zavarba? Én nem zavartattam magam, tovább néztem a farkasom. Hogy lehet valaki ennyire jóképű? Maga a megtestesült csoda. Jézus miket gondolok?! De legalább azt tudom, hogy nem vagyok apafil. Apafil… Ki is találta ki ezt? Apafil, apafil, apafil… Ekkor leesett. Nyeltem egy nagyot. Matt. Vajon mi van vele most? Még mindig utál? Mikor fogok találkozni vele? A sok kérdés csak gyűlt a fejemben.
- Akkor… Jó éjt vagyis hajnalt, Nessie! – mosolygott rám még mindig zavartan Jake.
Épp meg akartam kérdezni, hogy mit titkolnak előlem, mikor kilépett az ajtón, maga után hűvös szellőt hagyva. Majd a hűvös szellő átváltott hideggé és egyre erősebben áradt az ablak felől. Nyitva volt. Ki nyitotta ki? Felálltam, hogy bezárjam, mert eléggé lehűlt a szoba. Hirtelen megszédültem és visszahuppantam az ágyra, de ezt csak annak adtam be, hogy túl gyorsan akartam felkelni. Még egyszer, most már lassabban, felültem és beledugtam lábaimat a puha papucsomba. Kissé nehézkesen, de felálltam, mert közben újra szédülés jött rám. Odacammogtam az ablakhoz és kinéztem rajta. Megint megcsapott a hideg levegő és védelmezően kaptam magamhoz kezeimet. Hogyan fázhatok ennyire? A pizsamám eddig sosem hagyott cserben, a hosszú nadrág és a rövid ujjú felső nagyon meleg volt… Jézus mi van rajtam?! Szemeim elkerekedtek, ahogy végignéztem magamon. Egy borzasztó, ruhának sem nevezhető izéé volt rajtam. Hogy…? Ki…? Merre…? Mikor…? Biztos voltam benne, hogy ez csak egy ember lehetett.
- ALICE!!! - mondtam kissé hangosan, mire halk kuncogást hallottam magam mögül.
Hogy ért vissza ilyen hamar? Miközben megfordultam, minimum 100 féle módot találtam ki arra, hogy hogyan öljem meg, de végül a fojtogatásnál maradtam. Végül is, hagyta, hogy ebben lásson Jake! Már emeltem a kezem az illető nyakához, mikor megláttam Dora-t. Nem Alice volt. A kis mázlista… Nem baj majd máskor végzek vele... Isadora értetlenkedve meredt a még mindig a levegőben tartott kezeimre, mire én leengedtem azokat. Dora szemei megakadtak a „pizsamán”, és kacagni kezdett. Gyorsan magam elé kaptam a kezeim, és éreztem, hogy melegség önti el az arcom. Már megint ez a fránya elpirulás…
- Legalább te ne nevess – nyögtem. – Elég lesz Alice idegesítő kacarászását hallgatni.
- Igazad van – próbálta elfojtani a nevetését Dora – csak azért jöttem, hogy alszol-e még?
Nem éreztem fáradtságot. Amúgy se tudnék aludni, mert álmomban biztos Alice „pizsamái” üldöznének…
- Nem, már nem – mosolyogtam Dora-ra.
- Akkor maradhatok itt? – kérdezte félénken.
- Persze! Legalább lesz társaság. Most már a család tagja vagy – mondtam kedvesen és leültem az ágy szélére. Tovább gondoltam Alice megölésének módjain. Miatta látott Jake ebben a ruhában! Ez alig takar valamit! Amúgy is, hogy áll rajtam! Eddig se volt sok esély arra, hogy összejöjjünk, de most aztán végleg kiszeretett belőlem…
- Tudom milyen érzés – sóhajtott fel Dora.
Miről tud? Ja, arról, hogy mekkora dühöt érzek most a kis életvidám törpe iránt?
- Miért, már veled is történt ilyen? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem, dehogy is. Csak együtt érzek mindenkivel… Tudod? Vámpírképesség… Vagy nektek, fél vámpíroknak nem olyan jó a memóriátok? – kérdezett vissza Isadora kuncogva.
- Ááá… Bocsi elfelejtettem… - sütöttem le a szemem. Hogy lehetek ilyen feledékeny?
- Semmi baj – mosolygott rám Dora. Halkan felkordult a hasam.
- Azt hiszem ennem kellene valamit – javasoltam és elindultam az ajtó felé. Nem hallottam, de tudtam, hogy követ Dora. Jake ott ült a fotelban és aludt, Alice pedig még nem ért vissza. Alice… Hogy szakadna széjjel az összes ruhája… Gyorsan visszafordultam a szobába és a szekrényemhez fordultam. Dora visszajött hozzám halkan kacarászva.
- Miii az? – kérdeztem mit sem sejtő hangon.
- Seeemmi… - kétkedve pillantottam rá – vagyis, majd meglátod.
Mit látok meg? Most teljesen összezavarodtam… Na mindegy. Kinyitottam a szekrényem ajtaját, hogy ruha után keressek, de szörnyű látvány várt. Szájtátva néztem az előttem álló polcokra, tele az ismeretlen ruhadarabokkal. Isadora hangosan kacarászott tovább mellettem, de most nem tudtam rászólni. Sokkot kaptam a sok szörnyűségtől. Ki vesz fel ilyeneket? Szemeimmel végigfutottam a sorokon és miközben a ruhákat pásztáztam, egy fehér borítékon akadt meg a szemem. Kivettem és felbontottan. Egy kis cetli volt benne, gyönyörű betűkkel ráírva a következő sor:
„ Sok szeretettel a kedvenc unokahúgomnak!Alice ”
- Alice…. – morogtam halkan – Hogy a nyavalya enné meg….
A levelet a földre ejtettem, s az lassan súrolta a földet. Most mi lesz? A ruháim! Az én imádott ruháim. Na jó, nem imádtam őket, de sokkal jobbak voltak, mint ezek a borzalmas, semmit sem takaró izék. A fürdőszobába rohantam a szennyeshez, hátha benne maradt néhány ruhám. Semmi. Kerestem mindenhol, de semmi. Épp a mosógépben néztem meg, nem-e maradt benne, mikor egy másik fehér borítékot találtam. Ezt már majdnem széttéptem, mikor kivettem belőle a lapot. Mérgesen olvastam el a mondatokat rajta:
„ Ugye milyen jó? Te is örülsz Nessie? Sokat segíthettünk a régi, elnyütt ruháiddal a Vörös kereszten! Most öltözz, mindjárt megyünk vásárolni! Alice”
- Alice!!! – ordítottam fel, mire Jasper mellettem termett.
- Te aztán jól be tudsz gurulni, Ness! – tette rá a mérgességtől remegő vállamra kezét Jazz.
Kissé sikerült megnyugtatnia, de még mindig csak Alice tettére tudtam gondolni. A ruháim. Odaadta egy alapítványnak. Az ÉN ruháimat. Megszédültem, már épp a föld felé estem, mikor Jasper elkapott.
- Nessie, jól vagy? – kérdezte aggódva. A fejem irtózatosan lüktetett, ráadásul teljesen kibuktam. Ez már sok volt. Először megtudom, hogy vámpírok és vérfarkasok között élek, ráadásul én is vámpír vagyok félig-meddig… Matt majdnem megöl, Alice elajándékozza a ruháim.
- I-gen…De miért csinálta ezt? Nem látta előre, hogy haragudni fogok rá? Most mit veszek fel? - na jó, ez kissé hisztérikusan hangzott, de tényleg? Mit veszek fel?
- Nessie, én megértem ezt, de te nem látod Alice szemszögéből a dolgokat. Igaz, kicsit túlzás volt, de most nagyon maga alatt van, bár nem mutatja ki. Esme-ék elvesztése, Edward és Bella halála teljesen lehangolta. De próbál vidámnak tűnni, hogy ti se legyetek annyira szomorúak. De Alice, már csak Alice marad. Ha bánatos, vásárol. Ha vásárol másokat idegesít… - nevetett fel a végén Jazz. Biztos megérezhette zavartságom, mert elengedett és felsegített a földről – Szóval kérlek nézd ezt el neki… Tudom, hogy nem könnyű, de ha ez teszi boldoggá. Én se kevés dolgot viseltem el eddig mellette – nevetett fel megint, most már velem együtt.
- Nessie, siess! Elkésünk! – termett mellettem a kis kobold. Kezeim meglendültek a nyaka felé, de Jasper rosszalló pillantást küldött felém, és leengedtem magam mellé.
- Na, mire vársz még? – kérdezte, és kirángatott a szekrényem felé. Az új ruhák ismét látása miatt megint dühös lettem, de Jazz a fürdőből még mindig sugározta felém a nyugalmát. Magamban köszönetet adtam neki ezért, de azért megkérdeztem Alice-t:
- Tulajdonképpen mit tudok felvenni ezek közül?
- Mondjuk… Ezt! – mutatott fel egy jól kivágott darabot – Vagy ezt. De ez is jól állna.
Megakartam mondani neki, hogy szívem szerint egyiket sem venném fel, de mivel láttam, hogy mennyire elmélyül a választásban, feleslegesnek találtam. Igaza lehet Jazz-nek. Még sosem láttam Alice-t szomorúnak, mindig tele volt élettel. Elég furán vidítja fel magát a vásárlással, de hát… Ő már csak ilyen. Alice észrevette, hogy nézem, és egy pillanatra hozzám fordult.
- Ugye nem haragszol, Nessie? – kérdezte kiskutya szemekkel. Most mondjam meg, hogy igen? Rá haragudjak? Az képtelenség. Erős késztetést éreztem arra, hogy megbocsássak.
- Hét persze, hogy nem – mosolyogtam rá és megöleltem.
- Jippí! Akkor most vedd fel ezt, én addig összeütök neked egy kis harapnivalót – tapsikolt a kis kobold, s hirtelen eltűnt a kedvesség belőlem. Helyét megint felváltotta a mérgesség. Ekkor tudatosult bennem, hogy csak Jasper miatt bocsátottam meg Alice-nek. Mi mindent meg nem tesz az ember a szerelméért? Huhh…
Alice kiviharzott, én pedig a „ruhámért” nyúltam. Egy V alakban kivágott piros felső volt, egy farmer miniszoknyával. Ezt?! Én?! Felvenni?! Ilyet nem szoktam hordani, ez nem az én stílusom. Lenyomódott a kilincs és Alice jött vissza, kezében egy szendviccsel.
- Miért nem vetted még fel? – kérdezte, és közben arcomat vizsgálta – Jacob-nak tetszeni fog… - kacsintott rám, de alig hogy kimondta, elkezdtem magamra húzni a felsőt. Alice nevetni kezdett. Hupsz… Ez kissé túl gyors volt… Alice csak tovább nevetett.
***
- Na, hogy tetszik? – kérdeztem az épp felkelő Jake-et. Farkasom kinyitotta szemét, majd megdörzsölte azt.
- Wáo! – nyögte ki. Egyre jobban kezdtem megszeretni ezt a ruhát.
- Én mondtam! – súgta nekem Alice, mikor észrevette az elégedett mosolyom. Mindig le kell buknom? Elvörösödve kezdtem enni a szendvicset.
***
A kocsiban ültünk. Alice-en egy kesztyű és egy kendő volt, nehogy észrevegyék csillogó bőrét. Egész úton beszélt, de én már az elején elvesztettem a fonalat. Hagytam, hogy gondolataimba temetkezzek mikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőn ott villogott Daniel neve. Mit akarhat most? Benyomtam az elfogadás gombot és beleszóltam.
- Haló?
- Szia Vanessa! Itt Daniel. Csak azért hívtalak, hogy már jobban vagy? – kérdezte. Csak nem aggódás volt a hangjában?
- Igen, már sokkal jobban vagyok, köszi – kis hallgatás után újra beleszóltam – Itt vagy Daniel? Akarsz még mondani valamit?
- Ööö… Igen. Csak azt akartam kérdezni, hogy ha már úgy is jobban vagy, és ma vasárnap van, nekem nincs semmi dolgom, és remélem neked sincs, akkor ha van kedved…
- Egy szóval? – kérdeztem sóhajtva.
- Elmegyünk valahová? – fogta rövidre Dan. Mi? Csak nem azt hitte, hogy ő meg én…? Most mit mondjak neki?
- Ömm… Hát tudod az a helyzet, hogy ma Matt-tel találkozok…
- Óóó… Akkor majd beszélünk. Szia! – mondta és azzal letette. Huhh… Ezt megúsztam. Gyorsan elraktam a telefont és Alice felé fordultam. Épp telefonált. Mikor letette, mosoly jelent meg az arcán.
- Kivel beszéltél? – kérdezetem gyanakodva.
- Matt-tel – motyogta még mindig mosolyogva.
- Miért hívtad fel? – tettem fel az újabb kérdést elhaló hangon.
- Ha már úgy is „vele találkozol ma”, akkor gondoltam, hogy elhívom a délutáni partira – vigyorgott rám a nagynénim. Micsoda???
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó