|
12. fejezet - Képesség
2010.08.02. 21:10
Megjegyzés: Nessie jövőjét nem látja tisztán Alice. A farkasokét még homályosabban.
- Ha már úgy is „vele találkozol ma”, akkor gondoltam, hogy elhívom a délutáni partira – vigyorgott rám a nagynénim. Micsoda??
De mi van, ha még mindig haragszik rám? Képes lenne megölni a többiek előtt is? Jézusom! Alice kezd meghülyülni? Hogy volt képes meghívni pont őt?
- Hahó! – valaki vadul hadonászott a szemeim előtt – Föld hívja Renesmee-t! Itt vagy Nessie?
Kérdezte Alice, de még mindig nem tudtam válaszolni neki a döbbenettől.
- Nessie - morogta idegesen Alice – most csendkirályt játszol? Elvitte a cica a nyelved? Hahó!
Megráztam a fejemet. Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam és megszólaltam:
- Alice. Miért hívtad el Matt-et? – magam is meglepődtem hangom erőteljességén. Alice csalódottan és összezavartan nézett rám.
- Azt hittem örülni fogsz… - sóhajtott fel.
- Mégis mit hittél? A volt „pasimat” - aki meg akart ölni, mert azt hitte, hogy egy vérszívó, emberölő vámpír vagyok, de nem sikerült neki s az óta nem tartjuk a kapcsolatot – meghívod életem eddigi legjobbnak ígérkező partijára, amivel teljesen el is ronthatod azt – fakadtam ki.
- De én látta…
- A látomásaid képlékenyek! – vágtam hozzá, mire ő meglepődve nézett rám.
- Ezt meg honnan veszed? Az én látomásaim rólad, bár igaz, hogy csak kevés van, mert rólad nem tisztán látok mindent, de 100%-ban be fognak teljesülni, vagyis ha nem, az az egy biztosan – vigyorgott maga elé.
- Jasper mondta, hogy azok. Mert a jövő folyton változik. Amúgy megosztanád velem a rólam szóló látomásaidat? – kérdeztem, mert kissé kíváncsi voltam.
- Ha úgyis változik - szerinted – akkor miért érdekel? – mondta, majd sértődötten elfordult tőlem.
Elrontja a napomat azzal, hogy elhívja az exemet a bulira és ő sértődik meg? Jól jött volna most Jazz, mert kezdtem elveszíteni az irányítást dühöm felett. Jól van Nessie – jesszus, magamhoz beszélek?! – nagy levegő! Ki a rosszat, be a jót! Gondolkozz ésszerűen. Ha most beszólsz Alice-nek, akkor még jobban elrontod a délutánt, és még Alice is mérges lesz rád. De ha most nem kötsz bele és csak magadban hordod le mindennek, akkor még jó napod is lehet, sőt Jacob is ott lesz. Szóval terv: úgy viselkedni, mintha nem zavarna a tudat, hogy az expasimmal találkozok, és kedvesnek lenni a nagynénimmel. Csak megoldom valahogy. Észre se vettem volna, hogy megérkezünk, ha Alice nem állítja le a kocsit. Felé néztem, de ő meg sem moccant. Tekintete sivár volt, előre meredt. Még mindig duzzogott. Valamivel ki kell engesztelnem. Gondolkozz…
- Sajnálom – na, ez aztán a legjobb bocsánatkérés. De Alice még mindig nem mozdult meg. Most mit csináljak? Alice mitől vidám? Amit szeret. Mit szeret? Vásárolni? Á, megvan – Akkor egyedül menjek be a Gucci-ba?
Siker! Alice szemei felcsillantak és máris kipattant a kocsiból. Lassan kikászálódtam én is, majd észrevettem, hogy Alice leveszi a kendőt. Nem fél attól, hogy meglátják a gyémántszerűen csillogó bőrét? Mikor meglátta érdeklődő tekintetemet, rám mosolygott:
- Csak délután fog sütni a nap – jelentette ki és elkezdett rángatni a pláza felé. Behúzott az épületbe, én pedig körülnéztem. Jesszusom, ennyi ruhát! Ugye még nem késő? Visszafordulhatok? Segítsééég!!! De Alice csak húzott a boltok felé, s közben sorolta a meglátogatandó boltok nevét…
***
- Kész vagy, Nessie? – szólt be az öltözőfülkébe Alice. Ha tudná, hogy már 1 perce csak ülök, és hozzá se értem még a ruhához. Már teljesen elfáradtam… A hasam émelygett, a fejem fájt és iszonyatosan szédültem. Teljesen összeroskadtam. Ez volt a 6. bolt ahova bementünk, mindenhol minimum 12-13 ruhapróba, és mindezt 1,5 óra alatt. Azért figyelembe vehetné, hogy én csak félig vagyok vámpír, nekem alvásra is van szükségem.
- Nessie, bemegyek, ha nem jössz ki! – fenyegetőzött Alice, de nem érdekelt. Túl fáradt voltam a veszekedéshez is.
- Ha most azonnal nem jössz ki, bemegyek! 1…2…3…
A próbafülke függönye kivágódott és a kobold jött be rajta. Mikor meglátta, hogy ott ülök, odajött és felsegített.
- Már kezdtem azt hinni, hogy kiszöktél! – sóhajtott fel, majd kifejezése idegessé vált – Miért nem öltözöl?
- Máris, csak kissé rosszul érzem magam. Ez túl sok volt nekem…
- Ne panaszkodj Nessie! Ez az utolsó bolt, majd pihensz, miközben csinálom a hajad – utolsó bolt? Ezt is megélem? Hirtelen kaptam egy kis energiát és kitessékeltem Alice-t, hogy fel tudjam venni a ruhát.
- Na, ezt szeretem – mondta elégedetten Alice, látva, hogy kedvem lett.
Megnéztem a ruhát. Már megint mit ad rám? Egy mélykék, fodros, a vállamat szabadon hagyó darab volt. A címkén francia szavak álltak, biztos drága lesz. Felvettem, s összehívtam a cipzárt az oldalán. Alice hirtelen elhúzta a függönyt.
- Tökéletes – mondta elégedetten.
Visszaöltöztem és a pénztárhoz mentünk. Beálltunk a sorba, csak ketten voltak előttünk.
- Én tudtam, hogy megtaláljuk a legjobb ruhát számodra – mosolygott Alice.
- Egy dolgot elárulsz? – kérdeztem nyúzottan, mert a rosszullét ismét rám jött – Miért vettünk annyi ruhát, ha csak ez az egy kellett?
- Csak nem hiszed, hogy üres kézzel hazamentünk volna? Amúgy is, ez a póló olyan cuki! – mutatott az egyik kosár tetejére.
***
Idegesen doboltam ujjaimmal a fürdőszobaszekrény szélén. Végtagjaim teljesen elzsibbadtak a sok üléstől. Már két óra tizenhét perce ültem itt. Unalmamban a perceket számoltam magamban. Alice mérgesen nézett rám, mert körömlakkom majdnem elkenődött.
- Hogy álltok? – kérdezte Jake kintről. Az utóbbi két órában gyakran jött megkérdezni ezt.
- Már csak egy perc. Kibírod! – utasított a parancsnok, s úgy mondta, mintha mindkettőnknek szólt volna mondata.
Most a hajamat igazította meg, majd hátrébb állt egy lépéssel és így szólt:
- Kész is vagyunk! Most várj még egy percet, amíg megszárad a lakkod, addig én elkészülök! – adta ki a parancsokat megint, de meg se várta a válaszomat, már ki is ment.
Fáradt voltam. Alig bírtam megszólalni, sőt még a sok ülés is rossz volt. Felálltam, hogy megmozgassam izmaimat. Lábam egy nagy roppanással jelezte elgémberedtségét. Meg akartam ropogtatni az ujjaimat, mikor Alice visszaért. Zöld ruhát viselt, a szokottnál is gyönyörűbb volt. Szájtátva néztem, hogy ennyi idő alatt kész lett. Mosolyogva húzott ki a folyosóra. Egy gyönyörű nő állt ott. Szép, göndör fürtjei lágyan omlottak vállaira, s kék ruhát viselt.
Kezemet nyújtottam felé, hogy kezet fogjak vele, de ugyanerre gondolt, mert az ő keze az enyémmel egyszerre lendült meg. Gyorsan visszakaptuk mind a ketten a kezünket, majd zavartan pillantottunk egymásra. Alice kuncogni kezdett bakizásunkon. Észrevettem, hogy a nő mögött is kacarászik a nagynénim. Hogyan? Aztán leesett. A nő én voltam. Szemeim a tükörben kikerekedtek és úgy néztem az Alice által készített „magamat”, mint egy gyengeelméjű. Jake kiszólt a szobájából:
- Kész vagytok? – szobaajtó kilincse lenyomódik. Jacob elindul felénk. Én még mindig csak bámultam magam, mintha még nem néztem volna soha életemben tükörbe. Jacob egyre közeledett és megint beszélni kezdett, amolyan Alice-s módon, hadarva – Csak mert, 2 órával hamarabb kellene mennünk, hogy mindent elkészítsünk, bár szerintem már te mindent elkészítettél, igaz Alice? De szükséges lenne odaérnünk hamarabb, hogy azt higgyék én is segítettem. Kivéve ha, minden rózsaszín lett, vagy tündéres, mert az nem vállalom magam… Bella?!
Jake szemei kitágultak és furcsállóan meredtek rám. A hasamban pillangók repkedtek és elpirultam nézésétől. Csak egy dolog nem stimmelt. Miért mondta azt, hogy Bella? Rám értette? Bella az anyukám neve volt. Összekevert anyával? Zavartságomban Alice-re néztem, aki fájdalommal teli szemekkel merengett. Olyan rossz volt így látni. Megböktem a könyökömmel:
- Alice, jól vagy? – mondtam, s ahogy a szavak elhagyták a szám, Alice megrándult, idegesen körbenézett. Majd mikor észrevette a társaságunkat, mosolyogni kezdett, de ez a mosoly nem az Alice-es mosolygás volt. Olyan volt, mint egy maszk, amit magára húzott álcaképpen. Csilingelő hangján megszólalt, de most ez is fájdalmasan csengett.
- Nem, nem Bella. Jake, nem kellene venni neked egy szemüveget? Nem ismered meg Nessie-t? – próbálta oldani a feszültséget. Jacob rájött, hogy még mindig engem stíröl, ezért megrázta a fejét és Alice felé fordult. Csak képzelődtem, vagy tényleg ki volt pirulva az arca?
- De, megismerem, csak a ruha zavart be – mondta kábult hangon – tudod, hogy Bella ilyen ruhában volt Edwarddal a bálon, mikor gipszbe volt a lába.
- Indulhatunk? – kérdeztem, mert nem értettem, hogy miről beszélnek és kissé kényelmetlenül éreztem magam.
- Persze – mosolygott rám Alice – úgy látom Jake is megtalálta a ruháját, amit kikészítettem neki – kacsintott rám, mire eszembe jutott, hogy mire céloz. Eddig meg sem néztem, hogy miben van Jake? Végignéztem a farkasomon és elképesztő látványban részesültem. Istenien nézett ki (nem mintha amúgy nem jól nézett volna ki…). Kékes-szürke ing, fekete mellény volt rajta, egy farmerrel és tornacipővel. Haja kócosan állt, szívdöglesztően jól állt neki. Alice megrázta a vállamat.
- Akkor menjünk – mondta 1000 Wattos mosollyal és az ajtó felé húzott minket.
***
Fél órás út után végre megérkeztünk. Bár elég jó volt az út, mert Alice vezetett, a kajáknak lefoglalta az anyósülést, minket meg egymás mellé ültetett, de ügyelt arra, hogy 1 cm távolság se legyen köztünk. Mindent telerakott cuccokkal, s nekünk majdnem, hogy 1 ülésen kellett megosztoznunk. Mikor kiszálltam az autóból, vettem egy mély levegőt, és megmozgattam elült izmaimat. Alice a ház felé terelt minket, ami kívülről is tökéletesen fel volt díszítve, de mikor nagynénim beinvitált minket, azt hittem elájulok.
- Ez gyönyörű – nyögtem ki a kék díszítés láttán. Majd magamra és Jake-re néztem és rádöbbentem az egészre. A ruhánk színe tökéletesen passzolt a berendezéshez. Hát igen, Alice már csak Alice, és nála a színeknek passzolniuk kell…
- Köszi – vigyorgott rám a „lakberendező”.
- Amúgy honnan szerezted a házat? – kérdezte a farkasom.
- Egy ismerősöm adta kölcsön. Most pedig nézzük meg a partot!
A távot futva tettük meg, így 4-5 percbe tellett. A part kissé messze volt, de megérte lemenni oda. A hely szintén tökéletesen be volt rendezve. A panoráma csodálatos látványa majdnem úgy kápráztatott el, mint Jake. Mmm… Miket gondolok?!
- Tetszik? – kérdezte boci szemekkel Alice.
- Hát hogy ne tetszene? – kérdezett vissza Jake.
- Úgy érzem… Valami azt sugallja, hogy nagyon szép napotok… köhömm… napunk lesz! – mondta Alice és egyszerre megölelt mind a kettőnket, majd fejével hátrább araszolt úgy, hogy a mieink majdnem összeértek. A gyomrom megint remegni kezdett és meg is szédültem, gondolom Jake közelségétől. Jacob köhintett egyet és szétrebbentünk egymástól. Alice egy rosszalló pillantást vetett a farkasomra, aztán elindult vissza a ház felé, hogy ott fogadhassa a vendégeket. Halkan dudorászott, de tökéletesen hallottam énekét:
- tá-rá-rá-táríráraram… - mi?! Ez nem az esküvői induló? Ez most vicc? Ránéztem Jake-re. Maga elé meredt. Bármit megadtam volna, ha most tudtam volna, mit gondol. Remélem, nem esik le neki, hogy Alice miért dúdolta ezt. Eddig legalább sikerült eltitkolnom előle.
- Na, mi van? Nem jöttök? Vagy tovább gyönyörködtök a kilátásban? - kuncogott Alice - Jazz és Dora már itt vannak, a farkasok 1,5 perc múlva érnek a házhoz, úgyhogy már késésben vagyunk…
- Farkasok? Nem csak Matt? – kérdeztem összezavarodva.
- Csak nem hitted, hogy képes vagyok a többi kutyust kihagyni ebből? – kacarászott saját magán továbbra is. Jake alig hallhatóan felmorgott.
- Jó, jó. Te okos kutyus vagy! Van jutalomfalatod is… - csak nekem tűnt fel, hogy Alice mostanában elég kétértelműen beszél?! – Gyertek már!
Visszaszáguldottunk a házhoz, bár nekem nem volt sok kedvem… Az ajtó előtt megálltam. Nem akartam találkozni Matt-el. Féltem vele találkozni. Mi van, ha még mindig meg akar ölni? Igaz, hogy az csak félreértés volt, de lehet, hogy nem csak azért utált, mert azt hitte embereket ölök.
- Minden rendben lesz, ne izgulj Nessiem! – ébresztett fel elmélkedésemből Jake. Rápillantottam pilláim alól. Bátorítóan mosolygott és a kezét nyújtotta felém. Egy kicsit haboztam, majd megfogtam a kézfejét és elindultunk a bent várakozó vendégek felé. Bentről halk beszéd hallatszott, de mikor Jacob lenyomta a kilincset, hirtelen mindenki elhallgatott bent. Mint ha valamit titkolnának. Előlünk? Alice valamit szervezett? Vagy csak előlem? Körbenéztem a helyiségben. Egy kék huzatú kanapén ült Jasper és Dora. Az asztalnál két magas, erős alkatú ember volt, akik elismerően tömték magukba a jobbnál jobb Alice féle süteményeket. Nem láttam még őket, de nagyon ismerősnek tűntek. Aztán megláttam a szemüket. A két farkas, aki Matt-el volt a mezőn. Óvatosan megint feléjük néztem, de mikor láttam, hogy mosolyognak, megnyugodtam. Tovább mentem szemeimmel az embereken. Alice össze-visszaugrált, újabb és újabb ételeket hozva, a farkasok által megevettek helyett. Eltrappolt egy másik helyiségbe, biztos elfogyott valami. Már csak egy ember volt hátra a szobában. Nagy levegő, kifújni… Fejemet oldalra fordítottam. Ott volt. Ott állt Matt. Belekortyolt a poharában lévő üdítőbe. Láthatólag nem vette észre, hogy bent vagyunk, teljesen máshol járt. Abbahagyta az ivást és letette a poharat. Szemei körbejártak a szobában és észrevett. Felénk biccentett a fejével és lesütötte szemeit. Akkor még haragszik rám? Most mi van? Már egy ideje csendben álltunk ott, mikor Alice visszajött:
- Elvitte a cica nyelveteket? Eltűnök 1 percre és leáll az élet? – mosolygott ránk.
- Ömm… Szerintem menjünk le a partra. Jó? – kérdezte Jake.
Veled akárhova… Jézus, már megint miket gondolok?!
- Nekem jó. Indulhatunk! – mondta az egyik farkas.
- Oké!
- Indulás!
- Rendben! – hallatszott mindenhonnan a sok helyeslő hang.
- Gyertek, mutatom az utat – szólt Alice és elindult az ajtó felé, emberi tempóban.
Elöl ment ő és Jasper. Mögöttük Dora és Jake, majd a két farkas. Matt még mindig csak állt. Elindultam a farkasok után, mire ő követett. Szuper… Most vele kell végig mennem a partig, ami jó messze van innen. Alice biztos látta ezt előre! Imádom ezt a kis kedves koboldot… - morogtam magamban.
- Helló! – szólalt meg Matt.
- Szia – köszöntem vissza, s közben az ajkamat harapdáltam. Megfogta a csuklómat és maga felé fordított.
- Nessie, kérhetek valamit? – az arcára néztem. Szomorúan, bűnbánóan nézett le rám. Az okát nem tudtam, de nagyon megsajnáltam. Olyan megtört volt, hogy nem tudtam nemet mondani neki. Elfelejtettem azt, hogy mit mondott nekem a telefonban, az erdőben történteket. Rájöttem, hogy szeretem Matt-et. Nem annyira, mint Jake-et, de szerettem. Egyszerre két embert – jobban mondva vérfarkast – szeretek. Ez nem hangzik kissé furán?
- Persze, bármit – nyögtem ki.
- Bocsáss meg, kérlek! – mondta és várt egy kicsit, hátha megszólalok, de nem jött ki hang a torkomon – Bocsáss meg, hogy mindenféle dolgot feltételeztem rólad, hogy kiabáltam veled! Mindent. Tudom, hogy ez nehéz kérés, de kérlek, bocsáss meg. Nem most rögtön, majd idővel remélem sikerül kiengesztelnem téged, mindazért, amit tettem. Csak sok volt nekem. Nemrég lettem az, ami vagyok – nagyon ügyelt arra, hogy ne ejtse ki a vámpír és a vérfarkas szót – Újként még nagyon nehéz, bármitől dühbe gurulsz. Aztán megtudtam, hogy mi vagy és azok a furcsa elhalálozások Alice érkeztével még bizonyosabbá tették ezt az egészet. Egyszóval: hülye voltam – fejezte be az önhibáztatást és várakozóan pillantott rám.
- A hülye voltam két szó – mondtam, mire értetlenkedve nézett rám – Nem voltál hülye. Te csak azt tetted, amit tenned kellett. Nem tudtad az igazat. Ne hibáztasd magad. Persze, hogy megbocsátok, sőt. Már rég elfelejtettem – füllentettem, bár volt benne igazság.
Matt csodálkozva nézett fel, majd megölelt. Puszit lehelt a homlokomra és a fülemhez hajolt.
- Szeretlek Nessie! – suttogta alig hallhatóan, de én tisztán hallottam.
- Én is téged – mondtam a könnyeimmel küszködve, mire valaki megköszörülte mellettünk a torkát. Hirtelen szétrebbentünk és az illető felé néztünk. Az arcomba vér tódult és idegesen lesütöttem a szemem.
- Igen? – kérdezte Matt. Hangjából teljesen eltűnt az előbbi szomorúság.
- Mehetnénk? Csak ti maradtatok le. Örülnék, ha nem most falnátok fel egymást, mert akkor még be kell szereznem egy B6-ot hányinger ellen – morogta Jake. Ahogy a földet kémleltem, láttam árnyékán, hogy remeg. Pont úgy, mint Matt mellettem. Ezt miért csinálják? Ez valami farkasos dolog? Egyre jobban remegtek. Úgy éreztem itt az ideje az indulásnak.
- Menjünk, mert Alice leszedi a fejünket! Amúgy is, egy kicsit szédülök – A feszültség már majdnem tapintható volt köztünk. Elindultam a part felé kissé gyorsan, mert megint megszédültem. Megbotlottam és a föld felé zuhantam. Egy centi kellett a becsapódáshoz, mikor valaki felkapott és az ölében vitt tovább, nehogy még egyszer elessek. Nem tiltakoztam. Jake. Már az illatáról megéreztem, de mikor felém fordult és rám villantotta mosolyát, teljesen megbizonyosodtam benne, Testem egésze ujjongott, még Matt morgását is háttérzajjá halkítottam. Imádtam itt lenni Jacob karjai között, de egy részem még mindig Matt-re gondolt. Szeretlek Nessie. Ahogy ezt mondta, ahogy ezt bevallotta nekem, annyira jó volt hallani. Most utáltam magam. Utáltam, amiért életem értelmének a karjai közt vagyok, s egy másról álmodozom. Mind a kettejüket szerettem. Jake, az elsőszámú farkasom nem érzett irántam semmit, csak kötelességtudatot, mert anyáéknak megígérte, hogy vigyáz rám. Én viszont imádtam őt. Matt-tel való szerelmem ezzel szemben viszonzott volt. Matt szívét összetörném, ha azt mondanám neki, hogy bocs, de én Jake-et választom. Nem tudtam neki csalódást okozni. Mind a kettejüket akartam. Egyszerre. Hogy lehetek ennyire önző?
- Hol voltatok? – kérdezte Alice a tábortűz körül sürögve, mert megérkeztünk a partra. Matt mérgesen felmorgott mögöttem, mire Alice ránk kapta a tekintetét. Szeme megakadt azon, hogy én Jake karjaiban voltam. Jacob zavartan lerakott a földre.
- Megszédültem, ezért egy kicsit megálltunk – füllentettem. Alice Jacob-ra nézett, aki aprót bólintva jelezte, hogy semmi baj. Alice még egy pillanatig minket szemlélt, majd visszafordult Jazz-ékhez. Jacob is elment hozzájuk.
- Szia, a nevem Justin! – nyújtotta felém a kezét – mancsát… höhö - az egyik farkas. Szőkésbarna haja volt, és zöld szeme. Magas, robosztus alkatú.
- Szia, Nessie! – mondtam és viszonoztam a kézfogást.
- Az enyém pedig Phil! – mosolygott rám a másik vérfarkas is. Fekete haja és kék szeme volt.
- Helló! – vele is kezet ráztam.
- Gyertek, már csak titeket vártunk, hogy belekezdhessünk a virsli sütésbe! Már olyan éhes vagyok! – paskolta meg hasát Justin. Most tévedek, vagy az előbb nem ők zabáltak fel mindent a házban? Még éhesek? Mondjuk Jake is mindig sokat evett. Még egy farkasos cucc… Leültünk a tűz köré pakolt kis farönkökre és mindenki kapott egy nyársat, virslivel és szalonnával. Igen, Jazz, Dora és Alice is, mert a farkasok nem tudtak egyszerre hármat csinálni maguknak, ezért a vámpírok besegítettek. Én Matt mellé ültem. Szorosan hozzám bújt, én pedig arcomat a vállába rejtettem. Hiányzott már. Jake-re néztem. Ő belekezdett a történetekbe és szemeit körbe-körbe futtatta a tűz körül ülőkön, mindig óvatosan kikerülve engem és Matt-et. Megbántottság tükröződött a szemeiben. Nem értettem okát, úgyhogy nem nagyon foglalkoztam vele, bár nagyon is furdalt a kíváncsiság. Jacob csak mesélt és mesélt. Sok szép legendával kezdte, azt mondta, hogy az özönvíz idejéről valók. Mesélt egy bizonyos harmadik feleségről, majd a quileute törzsről. A történetek teljesen lekötöttek, elképzeltem, hogy én is ott vagyok a helyszíneken. Csak Matt ropogtatása ébresztett fel álmodozásomból, mikor kész lett egy-egy virslivel. Aztán Jake mesélt még apáról és anyáról is. Bár nem tudott nyugodtan elmondani egy mondatot sem, mert Alice mindig beleszólt…
„ – Edward figyelmeztette Bellát, hogy ne barátkozzon vele… - kezdte a mondatot Jake.
- Nem, nem! Az nem úgy volt! Azt mondta, hogy jobban teszi, ha nem barátkozik vele, nem pedig, hogy nem akar. Ennyit ér a farkas memóriátok! – vágott a szavába Alice.”
Nem sokára be is fejezte Jake (és Alice) a történeteket apáról és anyáról, miközben én a könnyeimmel küszködtem. Most Jacob Justinra nézett.
- Ti? Mármint nektek is van valami mesélnivalótok? – kérdezte kíváncsian.
- Hát… Azt hiszem Phil-t kellene kérdezni erről, ő a legidősebb közülünk.
- Phil? – fordult a másik farkas felé Jacob.
- Hol is kezdjem? A legelején. Ott lenne a legjobb – gondolkozott hangosan. – 15 éve, nem tudtam, hogy mi történik velem. A szüleim kórházba vittek, de ott azt mondták, hogy semmi bajom, vagyis csak lázam van, és ezért ne vigyenek be. Felírtak egy gyógyszert is, de a lázam csak nőtt. A szüleim nem tudták mi bajom lehet. Már 45°-os lázam volt, de azon kívül csak nagyon ingerlékeny voltam. A szüleim hívtak egy ilyen természetgyógyász szerűséget, hogy a pozitív energiákkal meggyógyítson… Elég hülyeség volt. Azt mondta a férfi, hogy engem egy szellem szállt meg és azért van magas lázam. A szüleim meg próbáltak szabadulni tőlem. Végül elvittek egy erdőbe és kidobtak egy tisztáson. Akkor olyan mérges voltam rájuk, hogy akkor változtam át először. Nem tudtam, hogy mi és miért történik velem. Aztán lassan megérettem, bár sok dolgot csak most tudtam meg, Jacob legendáiból. Megtanultam nagyjából kontrolálni magam és visszaköltöztem a városba, de a szüleimet azóta nem láttam, de nem is érdekelnek. Újra iskolába jártam. Aztán meghallottam, hogy Justin-nak láza van, ezért nem jött iskolába. Sejtettem, hogy mi a baja, ezért meglátogattam. Tudtam, hogy mi fog történni vele, vártam, hogy átváltozzon, mert egyedül éreztem magam. Aztán ő is átváltozott és amíg megtanulta irányítani magát, addig nálam lakott. Később Matt is csatlakozott hozzánk – mesélte. Ezek a történetek teljesen lekötöttek, bár a szomorú részeknél könnyek szöktek a szemembe. Most otthon éreztem magam. Az igazi Nessie lehettem. Renesmee Carlie Cullen, nem pedig Vanessa Wolfe. Egy kicsit beszélgettek a többiek, de én nem figyeltem rájuk. Csak akkor lettem figyelmes, mikor az addig hallgató Dora megszólalt.
- Hát… Általában a vámpíroknál több hónap, de nálam rögtön észrevettük – először nem értettem, miről beszél, de aztán leesett, hogy a képességéről. Ez nagyon érdekelt.
- Mikor átváltoztam, Jazz elmesélte nekem, hogy mi vagyok, és mikor említette Belláékat, én teljesen át tudtam érezni a helyzetét. Jasper megérezte ezt, és megkérdezte, hogy ezt hogyan csináltam. Így jöttünk rá az egyikre. A másik viszont abból következtethető, hogy mikor ember voltam, folyton át akartam változni egy másik személlyé. Jasper szerint ezért tudok átváltozni, bár még nem megy jól, sőt… Amúgy ezt úgy vettük észre, hogy mikor megláttam a piros szemeim, teljesen letörtem. Arra koncentráltam, hogy barnák legyenek, mert utálom ezeket a vörös szemeket. Mikor nagyon koncentráltam, Jazz észrevette, hogy a szemem színe barna lett, de mikor hozzám szólt, elveszítettem a koncentrálást és visszaváltoztak vörösre.
Kár, hogy nekem nincs képességem. Tök jó lehet. Teljesen lelombozódtam. Jazz felém kapta a fejét.
- Nem, Renesmee. Neked is volt, vagy van. Még kiskorodban, volt egy képességed. Mégpedig igen érdekes – nyugtatott meg Jasper, de ezzel csak még jobban felcsigázott. Nekem volt képességem?
- Tényleg! Hogy is felejthettem el? Akinek a homlokára tetted a tenyered, akármire gondoltál, meglátta a saját fejében. Pont, mint Edward képessége, csak fordítva. Ezt nem annyira szerettem, mert akárhányszor alkalmaztad rajtam, mindig az az idióta Jacob feje jelent meg a szemeim előtt…- kuncogott Alice én pedig elpirultam.
- Kíváncsi lennék… - kezdte Jake, majd elhallgatott.
- Hogy még mindig működik-e? – mondtam még mindig pirosas árnyalattal arcomon.
- Igen. Kipróbálod valakin? – kérdezte Jazz.
- Hát… na jó. De kin? – kérdeztem és végignéztem a többieken.
- Ne húzzuk az időt! Megmondjam, hogy sikerült-e? – könyörgött Alice.
- NEM! – vágtuk rá egyszerre – Az úgy nem izgi! – tette hozzá Justin, mire mindenki felnevetett.
- Akkor legalább annyit, hogy kit választasz alanyként – mosolyogott el Alice.
- Jó… - egyeztem bele.
- Matt, készülj! – mondta Alice, én pedig ledöbbentem. Előbb épp Jake-et akartam választani – Nessie! Csak nyugodtan. Tedd a tenyered a homlokára és gondolj valaki… khm… valamire!
- Rendben – suttogtam és kezemmel Matt arca felé közelítettem. Gyengéden ráhelyeztem a tenyeremet a homlokára és a partra gondoltam. A gyönyörű tengerpartra, mikor valaki keservesen morgott egy kicsit. Nem fordultam el, de megismertem a hangját. Jake. Biztos csalódott volt, amiért nem őt választottam. Jake. Most csak ő járt a fejemben. Ki akartam valahogy engesztelni. Hirtelen Matt ellökte a kezemet a fejétől és hátrébb ugrott.
- Na, láttál valamit? – kérdezte a nagynénim, mit sem sejtő mosollyal.
- Igen – mondta elhúzott szájjal Matt. A francba! Látta, hogy Jake-re gondoltam. Alice miért nem szólt?! Hisz ő láthatta… vagyis nem! Jake az előbb mesélte, hogy a vérfarkasok és az én jövőmet csak homályosan látja. Becsapott, direkt intézte így az egészt! Gonosz pillantást vetettem felé, de ő már beszélgetett Phil-ékkel. Jake is odament Justin-hoz, csak én és Matt maradtunk. Megszédültem. Már megint. Be akartam venni egy gyógyszert, mert már kezdett fájni a fejem is.
- Eljössz légyszi a házhoz gyógyszerért? Nagyon szédülök – mondtam dülöngélve.
- Persze! – válaszolt habozás nélkül Matt és gyorsan visszafutottunk a házhoz. Útközben újabb rosszullét jött rám, ezért Matt úgy döntött, hogy én csak dőljek le a kanapéra, ő majd keres Tylenolt. Ledőltem a kanapéra. Forgott velem a világ. Hirtelen erős fájdalom nyílalt a szívembe. Újabb és újabb szédüléses roham jött rám. Úgy éreztem itt a vég. Fájt mindenem. Égett a torkom és az egész testem. Fejem irtózatosan fájt. Csak egy szó volt a fejemben: vége. Úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább. Kinyitottam a szememet és megláttam Matt-et, ahogy átmegy az egyik szobából a másikba, még mindig Tylenolt keresve. Szólni akartam neki. A szám szólásra nyitottam, de nem jött ki rajta hang, Helyette csak némán rázkódtam és öklendeztem. Újabb hullám. Fáj. Szúr. Ég. Ordítani akartam, de még mindig hangtalan voltam. Nem lehet! Nem lehet mindennek vége így! Én még nem halhatok meg! Vagy ha igen, akkor hagy búcsúzhassak el még Jacobtól. Meg Matt-től is. Ég! Fáj! Nem bírom tovább! Szúrjatok le! Öljetek meg. Múljon már el a fájdalom. Az égető érzés tovább terjeszkedett, egyre jobban fájt. Egy hangos ordítást hallottam. Nem tisztán, de szerintem egy nő volt, magas hangon kiáltott fel. Biztos csak képzelődtem. A fájdalom csak nőtt és nőtt… Lassan elnyelt a sötétség és teljesen kikapcsoltak az érzékszerveim. Csak a fájdalom maradt és az életem, egy cérnaszállal elválasztva a haláltól…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó