~Alice szemszög~


- Jazz, én úgy nem értem őket – panaszkodtam kedvesemnek, a parton, egy kis sziklán ülve, mert sikerült vele kettesben maradnom. Végigsimítottam ujjammal a csillogó bőrén. Muszáj volt néha vele lennem, mert az mindig elterelte a figyelmem róluk. Nagyon hiányoztak. Be kell vallanom magamnak, hogy csak azért öltöztettem ilyen ruhába Nessie-t, hogy rá emlékeztessen, az egykori legjobb barátnőmre. Már épp készültem felzokogni, mikor Jasper megnyugtatott. Ezért is kellett vele lennem néha, mert a képessége jól jött.

- Mit nem értesz, drágám? – kérdezte Jazz.

- Hát Nessie-t meg Jacobot. Lesüt róluk, hogy odavannak egymásért. Nem értem, hogy miért nem veszik észre. Pedig, ha rám hallgatnának…! Olyan jó páros lehetnének, mint mi – mondtam és lágy puszit nyomtam ajkaira.

- Ne szólj bele, ez az ő dolguk. Majd rájönnek valamikor. Bár remélem, hogy minél hamarabb, mert már kezdenek az idegeimre menni az érzéseikkel – dünnyögte Jazz és ő is megpuszilt.

- De te nem tudod milyen, amikor tudod, hogy össze fognak jönni, mert láttad - pedig az nagy szó az ő esetükben – ők meg nem veszik észre, hogy odavannak egymásért. Komolyan, mint egy szappanoperában – nevettem fel halkan.

- Amúgy miért hívtad meg Matt-et? Jacob érzései eléggé ellenszenvesek iránta. Azt hiszem, ha látja, hogy Renesmee-hez ér, kitekeri a nyakát. Hidd el, nem sok választotta el tőle, hogy nekiessen… – kuncogott fel Jasper.

- Azért hívtam, mert azt reméltem, hogy Jake a féltékenysége miatt beszélgetni fog Nessi-vel. De nem, rosszul sejtettem. Úgy tűnik, Renesmee nem veszi észre, hogy ő csak azt a hülye farkast szereti, nem pedig a másik, még hülyébb farkast – mondtam. Hirtelen lefagytam. Képek kúsztak az elmémbe, a jövőből. Nagyon homályosak voltak, gondolom valamelyik farkasról, vagy Nessie-ről. Most nem külső szemlélőként láttam a dolgot, hanem én voltam az egyik személy. Égett mindenem. Fájdalom nyílalt az összes végtagomba, és szédültem. Egy ordítást hallottam, majd a szám elé kaptam a kezem, s rájöttem, hogy én kiabáltam, mert az nyitva volt. Visszatértem a jelenbe. Üveges szemmel meredtem magam elé és halkan ziháltam az imént átéltek miatt.

- Ssss… Nyugodj meg, Alice-em! Mit láttál? – kérdezte Jazz, de nem tudtam egy helyben maradni. Felpattantam, elindultam a ház felé és csak annyit kiabáltam vissza Jaspernek:

- Nessie!



~Renesmee szemszög~



Sötétség. Mindenhol csak sötétség. Mintha lebegtem volna élettelenül. Csak arról tudtam, hogy még életben vagyok, hogy a fájdalom még mindig jelen volt a feketeség mellett. Kiabálni akartam. Kiabálni valakinek, hogy segítsen és öljön meg inkább, mint hogy itt szenvedjek. De ugyanakkor még nem akartam meghalni. Nem tudtam, mi történik velem. Miért nem halok meg már? Újra és újra elnyelt a sötétség, minden egyes alkalommal magába húzva egy darabot az életemből. Beszéltek körülöttem. Beszéltek, de nem értettem mit. Olyan volt, mintha akadozna a vonal egy telefonbeszélgetés során. Sőt, még annyit sem értettem belőle. Csak zúgás volt az egész. A sötétség most megint eltűnt egy pillanatra, vagyis csak kevésbé volt jelen. Tudtam mi következik. A fájdalom. A lábam, a karom, a gerincem, a bordáim – egyszóval az egész testem – beleremegett. Fájt. Mintha megtekeredett volna a testem és az összes csontom eltört volna. Képek tárultak a szemeim elé. Homályos, de ugyanakkor tiszta. Képek a múltból. Mindenre emlékeztem. Anyára, apára, Esme-re, Carlisle-ra, Rosalira és Emmett-re. Emlékeztem Clairre, akivel sokat játszottam La Pushban, mert belé is bevésődtek. Emlékeztem Forksra, a rezervátumra és a Volturira. Mindenre emlékeztem, és ettől csak jobban fájt az égés. Újabb képek. Az első emlékem anyáról, amikor átváltoztatta apa, mert kis híján megöltem. Emlékeztem a sebekre, amiket anyán ejtettem. A fájdalom egyre hevesebben tört rám. A tüdőm is fájt, az összes oxigén elégett benne. Levegő után kapkodtam, s nagy nehezen sikerült egy adagot belőle a tüdőmbe juttatnom. De már meg is bántam utána, mert ahogy végigment a torkomon, perzselte a testemet, az pedig újra és újra fellángolt a mentén. A fájdalom most ismét háttérbe szorult. Sötétség. Elnyelt a végtelen feketeség és megint lebegtem. Egy pár tizedmásodperc töredékéig még ebben a helyzetben voltam, aztán újra fájdalom. Feladom. A kezeim zsibbadtak, lábaimat nem éreztem. A tüdőm lángolt. Fuldokoltam. A levegő, ami nemrég perzselte a torkomat, nagy szusszanással kiszorult belőlem. A bordáim összepréselődtek. Az égető érzés a szívem felé vette az irányt. Lángoltam. Nem bírom már ki. Tudtam, hogy már közel vagyok a halálhoz. Még búcsúzóul próbáltam magam elé képzelni szeretteimet. Erőtlenül próbáltam emlékezni, de gyenge, zsibbadt agyamnak nem sikerült. Vége. Átadtam magam a fájdalomnak és nem harcoltam tovább. A szívem tombolt, s az öntudatlanság újra magával rántott, de most a vele járó érzés sem nyugodott. Egyszerre tört rám mind a kettő. Fájdalom és sötétség. Ráadásul borzasztó erősen. De hagytam magam. Hagytam, hogy szép lassan meghaljak. Az égető érzés a bal kezembe nyílalt. Csak a szívembe és a kezemben. De a tenyeremben más volt.

- Ne, Nessie ! Maradj itt velem ! Nem hagyhatsz itt egyedül ! – mondta egy kétségbeesett hang, aki a kezemet fogta. Matt ? Tudtam, hogy ő itt van, de ez nem ő volt. A szavak mástól származtak. Jacob. Itt volt mellettem utolsó perceimben. A fájdalom újabb erővel tört rám. Szólni akartam Jake-nek, hogy már nem bírom és bocsásson meg és, hogy majd ne szomorkodjon, de nem jött ki hang a számon, s a testem se mozdult. Zsibbadtan feküdtem. Nem akartam itt hagyni Jake-et. Vagy ha muszáj elmennem tőle, akkor legalább hagy búcsúzzak el. De nem tudtam már azt se. Könnyek szöktek a szemembe. Sírtam, de a könnyek egy idő után megszűntek, csak azok nélkül zokogtam. A lángolás a szívembe nyílalt, darabokra tépkedte azt. Dobogása felgyorsult, úgy verdesett, mint egy kis madár szíve, ha a kezedben tartod. Az égető tűz még jobban rákoncentrált az egyetlen még működő érzékszervemre. Ordítani akartam, de nem tudtam. Aztán vége. Szinte fel se fogtam. Csak a fájdalom hiánya maradt. Csak lebegtem a sötétben. Majd a hangok is kitisztultak. Mindent hallottam. Mindent, kivéve a szívemet.

- Alice, mi történik vele ?! - kérdezte Jake elfojtott hangon. Alice nem válaszolt, de nem volt csend. Hallottam, hogy kint madarak repkednek, hallottam, hogy valaki a tengerpartról fut felénk. Minden egyes zajt hallottam.

- Szólalj már meg Alice ! – kiabált rá egyszerre Jacob és Matt a nagynénimre, aki még mindig nem szólalt meg.

- Pszt ! –suttogta Alice.

- Nem maradok csendben ! Most azonnal elmondod, vagy... – ordította Jake.

- Pszt ! Csak nézd ! – mondta a nagynénim. Éreztem magamon mindenki tekintetét. Vártam, hogy az arcomat forróság öntse el, de nem. Most meg mi van ? A fájdalom már megszűnt, a sötétség is eltünedezett lassacskán. Akkor túléltem? Itt maradhatok Jacobbal? Na és persze Matt-el?

- Nessie, tudom, hogy már hallasz. Ha tényleg így van, akkor jelezd valamivel! – utasított Alice. Hallak! – akartam mondani, de nem tudtam, mert a torkom még mindig égett. Most meg mivel jelezzek?

- Nem reagál – állapította meg Jake, szomorú hangon.

Jacob szomorú? Muszáj, hogy valahogyan jelezzek nekik. Úgy döntöttem, hogy felülök, az a legjobb megoldás. Lassan, óvatosan – gondoltam magamban. Nemrég múlt el a szenvedés, ki tudja, még lehet, hogy hasra is esek. Lassan, óvatosan – gondoltam újra és elkezdtem felülni, de hihetetlen sebességgel és szédülés nélkül sikerült bemutatnom a mozdulatot.

- Hál’ Istennek, Nessie, ugye jól vagy? – kérdezte Jacob és megölelt. De nem láttam őt. Ekkor esett le, hogy még mindig csukva van a szemem. Kinyitottam, s a szoba levegője megtelt ámulattal. Mindenki az arcomra szegezte tekintetét csodálkozva, csak Alice-nek volt önelégült mosolya. Mi történt velem? Hánytam a rosszullét közben és rászáradt az arcomra? Pfuj… De tényleg, miért bámulnak engem?! Jake elengedett és a többiekre nézett:

- Mi van? – kérdezte. Rám nézett és leesett az álla. Eldöntöttem, hogy megkérdezem, mire Alice felkuncogott. Alice, már csak Alice. Mindenen nevet.

- Mi a ba…? - akartam mondani, de az égető érzés úgy bele nyílalt a torkomba, hogy odakaptam ahhoz mind a két kezemmel, s ez a mozdulatom ismét gyors volt. Ráadásul a hang, ami kijött a torkomon rémisztő volt. Láttam már egyszer ilyen egy filmben. A csajra roham jött és meg kellett műteni a hangszálait, aztán sokkal másabb lett a hangja (rossz értelemben). De nekem hol maradt a műtét? Ráadásul miért lett lágy és dallamos hanglejtésű? Egyáltalán mi történt velem?!

- Majd mindent elmesélünk, de most menj Alice-szel! – parancsolt rám Jasper. Hova? – akartam kérdezni, de már nem mertem kockáztatni, úgyhogy csak értetlenül meredtem rá.

- El kell menned vadászni – magyarázta én meg elindultam Alice-szel az ajtó felé. Aztán felfogtam hova megyünk. Vadászni? De minek? Nemrég voltam! Az erdőben jártunk, mikor Alice megszólalt:

- Jaj, de örülök Nessie! – ugrándozott. Úgy nézett ki, mint egy ötéves kisgyerek.

- Minek? – kérdeztem. Most már elviselhetőbb volt az égés, igaz, sokkal többféle illat keringett a torkomban.

- Annak, hogy vámpír lettél. Teljesen – ugrándozott tovább. Megtorpantam. Fejemben értelmes kérdés után kutattam, de nem találtam egyet se, ezért csak ennyit mondtam halkan:

- Hogyan?

- Nessie, ezt nem most kellene megbeszélnünk. Most gyorsan „egyél” egy-két állatkát, aztán visszamegyünk a házba, parti lefújva. Ott elmondunk mindent. Csak gyere már!

- Várj Alice! – fogtam meg a csuklóját – Matték jönnek hozzánk? – kérdeztem.

- Majd mindent elmondunk – mondta, és mikor lemondóan sóhajtottam egyet, megint vigyorogni kezdett – Ha tudnád, mi mindent tartogat számodra még a mai nap…

Nem figyeltem rá. Azt se fogtam fel, hogy mi történt. Még mindig csak egy dolgot éreztem: a hiányt. A fájdalom és a sötétség hiányát. Ez túl sok volt nekem. Az elmúlt pár nap nagyon megváltoztatott mindent. Tudtam, hogy mindent elmondanak majd, ezért gyorsan levadásztam három párducot. Az égető érzés megmaradt, de sokkal gyengébben. Visszafutottunk a parti házhoz, de a többiek már nem voltak ott. Kocsiba ültünk és hazahajtottunk. Én végig meg se szólaltam, csak Alice ujjongott néha, hogy: jaj, de jó!

Nem értettem semmit. Vártam, hogy végre elmondja valaki azt, hogy mi történt velem.

Mikor beálltunk a kocsifelhajtóra, Jazz jelent meg az ajtóban. Kételkedő szemmel nézett rám, aztán rám mosolygott. Mikor beértem a házba, furcsa szag csapta meg az orromat. Bántotta, ugyanakkor vágytam rá. Jasper biztos megértette zavartságomat, mert a segítségemre sietett.

- Ez csak a vérfarkas illat. A vámpírok nagyon érzékenyek rá, ugyanúgy, ahogy a farkasok is a miénkre. Téged, minden bizonnyal, csak azért nem zavar annyira, mert a Jacobhoz való vonzódásod enyhít rajta – halkan felmorogtam, ezért Jazz hozzátette ijedt arccal – mármint, olyan vonzódás, mint amit a gyerek érez az apja iránt.

Alice felnevetett. Körbenéztem a szobában, de csak Jazzéken kívül Dora-t láttam.

- Hol van Jake? – kérdeztem aggódva, de hangom lejtése még így is gyönyörű volt.

- Egyenlőre nem jöhet be, majd elmondjuk az okát – mondta Jasper, aztán belekezdett a történetbe – Renesmee. Most biztos azt akarod kérdezni, hogy mi történt veled. Nemde bár? – bólintottam. Jazz lehajtotta a fejét, úgy beszélt tovább – Te mindig is fél vámpír voltál, várható volt, hogy valamikor megállsz a fejlődésben. De Carlisle ampullája segített ezen, egy bizonyos pontig. Egészen 5 nappal ezelőttig. De mivel megtudtál mindent, ez gyengítette a szer hatását. A dolog, még ha te nem is vagy tudtában, felzaklatott, ezért végbement az átváltozás – hogy bír ilyen bonyolultan beszélni? – Mikor átalakultál vámpírrá, az teljesen megszűntette az ampullát. Elvileg emlékezned kellett volna mindenre…

- Emlékszem – vágtam közbe, mire felém kapta tekintetét.

- Hogyan? – kérdezte Alice meglepődötten.

- Eszembe jutott sok dolog, miközben átváltoztam – magyaráztam meg, s az átváltozás szó kiejtésekor kissé megborzongtam.

- Például? – kérdezte Jazz.

- Anyára, Apára, Carlisle-ra, Esme-re, Rosalie-re, Emmett-re, Clairre, Clearwaterékre, a rezervátumra, Forksra, a Volturira… - soroltam, de a Volturinál megálltam.

- Egyszóval: mindenre – mondta Jasper.

- Igen – sóhajtottam a sok emléken – Folytatod?

- Persze. Szóval átváltoztál, most már teljesen vámpír vagy. Ugyanolyan erős, ragadozó, hideg a bőröd és kemény…

- Várj! Ugyanolyan szép is vagyok, mint ti? – kérdeztem reménykedve. Jazz, Alice és Dora egyszerre felnevetett.

- Sőt! Talán még szebb, mint mi! – mosolygott rám Alice és egy tükör elé húzott. Végignéztem magamon. Meglepődve bámultam a tükörképemre. Még annál is jobban néztem ki, mint amikor délután Alice bűvészkedett rajtam. Egyszerűen alig ismertem magamra. Még mindig a kék ruha volt rajtam, ami tökéletesen illett a sápadt bőrömhöz és az aranybarna szemeimhez… aranybarna?! Hova tűntek a csokoládébarna szemeim?! Amúgy is, miért rögtön ilyen? Nem mintha nem örülnék neki.

- Hogy-hogy nem vörösek? – kérdeztem Jaspertől a szemeim felé bökve, még mindig döbbenten.

- Pontosan nem tudjuk, de szerintünk azért, mert már eddig is félig vámpír voltál, szóval már nagyjából túlestél az „újszülött” időszakon – magyarázta Jazz. Mosolyra húzódott a szám.

- Akkor én mehetek emberek közé? – a mosolyom egyre csak nőtt. Csak ezt az egyet nem bírtam volna ki. Mert ha nem mehetek emberek közé, akkor se Matt-tel, se Jake-kel nem találkozhatnék évekig, az pedig maga a borzalom lenne. Ráadásul akkor még Bree hiányát sem említettem, mert a barátaim is nagyon hiányoznának.

- Öhömm… - köhintett Jasper.

- Mondd el neki Jazz. Muszáj döntenie – bátorította Alice, amitől lefagytam. Miről kellene döntenem? Miért habozott Jazz? Miért nem akarja elmondani nekem?

- Miről? – kérdeztem feszülten tőlük.

- Hát… Nessie, szerintem attól, hogy már jobb az önuralmad, mint az újszülötteké, még nem kellene annyira elkapkodni az egészet. Nem mehetünk biztosra, ezért mellőznöd kellene az emberek közelségét, nehogy baj legyen – kezdte Jasper.

- Tehát nem mehetek suliba? – a suli kihagyása még nem is annyira gázos, a barátaimat távollétét meg valahogy csak kibírom. Elég nekem csak Matt és Jake, két ember, akire mindig számíthatok… Ember? – Várjunk csak, Jazz! Az emberekbe Jake és Matt is beletartozik?!

Jazz bólintott egyet. Ho..Mi..Miért?!

- Nem találkozhatok velük?! – kérdeztem hisztérikus, de még mindig csilingelő hangomon.

- Hát… – hajtotta le a fejét Alice – Azon gondolkoztunk, hogy milyen rossz lenne neked emberek nélkül a két év alatt, ezért úgy döntöttünk jól jönne egy ember neked. Úgyhogy…

Kissé belezavarodtam gondolatmenetébe, de aztán leesett. Vörös köd borította el az agyamat.

- Most azt kéritek, hogy válasszak közülük?! – hangom erőteljességén még én magam is meglepődtem. De végül is, azt kérték, hogy döntsek. Döntsek abban, hogy kit szeretek jobban, ki nélkül nem bírnám ki kb. két évig. Ha ez az ára, akkor inkább nem akarok vámpír lenni! Én nem tudok dönteni… Vállaim rázkódni kezdtek a zokogástól, de valami hiányzott. A könnyeim. Túl sok volt ez egyszerre nekem. Az állandó égető érzés a torkomban, vámpír lettem, barátaimat és szerelmeimet nélkülöznöm kell. Vagyis nem, csak döntsek, hogy melyik fontosabb nekem. Ha azt mondom, hogy Matt nélkül nem bírnám ki, akkor Jake magába omlana, hisz lánya ként szeret. Na persze én sem tudnék leélni nélküle éveket. Viszont ha őt választom, Matt lesz kiborulva, mert ő meg szeret engem, s nem csak rokonként néz rám.

- Nessie, jól vagy? – hadonászott előttem egy kéz, de engem már nem érdekelt. Kifutottam a házból és elindultam az erdőbe. Muszáj volt lenyugodnom valahogyan.



***



Már kb. 10 perce csak futottam, de nem múlt el a rosszullétem. Nem bírtam dönteni. A vörös köd is egyre jobban elfedte agyam nagy részét, s csak egy jelentősen kisebb részem maradt Renesmee. A torkom egyre jobban égett, már-már szinte fájt, pedig az elég érdekes egy vámpír esetében. Egy tisztás közelébe érkeztem, mikor megláttam három antilopot. Két hímet és egy nőstényt, aki a másik kettő között állt. Milyen ironikus… Rávetettem magamat a nőstényre és utolsó cseppig kiittam a vérét. Addig a többi elrohant, de nem bántam, azt hittem ez majd enyhíti a vérszomjamat. Tévedtem. Az égés egyre erősebben tört fel bennem. Aztán minden gyorsan történt. Hangok jöttek a bozót felől. Valami volt ott. Oldalra kaptam a fejem. Hallottam, hogy a vére száguldozik az ereiben. Szinte éreztem, ahogy az ütőeréhez szorítom fogamat. Nem tudtam magam maradni, csak a vérszomjam vezérelt. Ráugrottam a bokorban lévő állatra, de csukott szemmel, mert nem akartam látni, ahogy még egy állatot megölök. Jelen pillanatban undorodtam magamtól, amiért nem sikerül legyőznöm a szomjam. Áldozatom nagydarab volt, a vére még ínycsiklandozóbb, mint a többié, de még mindig nem nyitottam ki a szememet. Csak szívtam az édes nedűt, minden újabb kortyot élvezve nyeltem le.

- Nessie… - hallottam egy rekedt hangot kezeim alól. Szemeim felpattantak. Az áldozatom egy ember volt. Egy bizonyos ember. Jézusom, mit tettem?! Gyorsan ellöktem magamat tőle, ügyelve arra, nehogy baja essék. Most mit fogok mondani neki? Bocs, hogy szívtam a véredet. Vámpír vagyok, tehát várható volt, de sebaj, maximum meghalsz. Zokogni kezdtem, ismét könnyek nélkül. Felpattantam és lassú léptekkel elindultam valamerre. Muszáj lett volna ottmaradnom vele, de nem tudtam. Féltem, hogy újból rávetem magamat. Gondolkodásomat megszakította valaki azzal, hogy megfogta a csuklómat. Az illető felé fordultam, ügyelve, nehogy levegőt vegyek. Áldozatom véres alakjával nézett rám. Összetört volt, de nem engedte el a kezemet.

- Nessie…? – kérdezte rekedten.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.