Csend, mindent beborító nyugalom. Nem érzékeltem többé a fájdalmat, a testemen átfutó elektromosságot. A gondolatok is elhaltak a fejemben, nem maradt más, csak a higgadtság. Mint amikor egy fagyott tájat figyelsz, a felszínen minden harmonikus, zavartalan. A hegyek lenyűgözően olvadnak össze, a kőzet és a hótakaró egysége idilli képet fest a szemünk elé. Az illatok frissek és tiszták, nem mocskolja be a rengeteg szmog. A nap felkeltével megvilágosodnak a felhők és a köd, ami körüllengi a hegy csúcsát. A hűsítő szél megzabolázatlanul hasít a ruhámon át. El se hinné az ember, hogy egy balesetveszélyes vidéken jár. Ha mélyebbre ásunk, viszont megtalálhatjuk a veszély forrását. A lavina hatalmas erejét, ami beterítette a környező erdőket. Mert hiába gyönyörű ez az óriás, számtalan veszélyt rejteget, ha a közelébe kerülsz.
- Sikerült… sikerült az áttörés – kapta a szája elé Carmen a kezét ámulatában. Eddig észre sem vettem, hogy csukott szemmel merengek egymagamban. Bella sugárzó mosollyal fogta közre kezemet, látszott a szemén a koncentrálás és erőlködés. Végre vissza tudta tartóztatni Kate erejét. Az egész családon végigsuhant az elismerés hulláma. Ez volt a nyári szünetünk második napja. Bella érdekében egészen eddig halogattuk a gyakorlást. A stressz és folyamatos bosszúság elhagyásával a siker sem váratott magára. Boldogan húzódtam közelebb hozzá, a melegében fürödve. Mintha a mennyországon estem volna át az elmúlt másodpercekben. Könnyednek és légiesnek éreztem magam a nemkívánatos gondolatoktól. Olyan jó volt csak a sajátomat hallani, a többi zúgást pedig félresöpörni.
- Bámulatos, ragyogó – csillant fel Eleazar szeme. A bizakodás az arcán ezer szóval is felért.
- Tudtam, hogy Edward lesz a kulcs. A szerelemnél nincs erősebb kapocs a világon – és most először áldottam Bella képességét, amiért nem hallottam Kate vigyorához tartózó gondolatait. Mert ez az a fajta fogat kivillantó mosoly volt, amihez tartózott egy indiszkrét megjegyzés, amit most Bella csodás képessége blokkolt. Az évek során meg tanultam kezelni a Denali lányok humorát, de egy ponton túl nem tudnám az úriemberhez méltó mércét megütni. – Ugye Edward? – függesztette rám Kate a szemeit várakozón. Ajkai még mindig abban a bizonyos „én tudom” görbében álltak.
- Milyen kérdésedről maradtam le? – hagytam abba az elmélkedést és zavartan figyeltem rá. Egyáltalán nem hallottam, hogy megszólalt volna. Hacsak…
- Na ne – kezdett el Kate vihorászni. Egyre zavartabb és meglepettebb lettem a reakciójától. – Ezt nem hiszem el. Bella nem csak engem, de téged is blokkol az akaratával. Ügyes kislány – nézett kiválasztottamra elismerőn.
- Én nem csinálok semmit – húzta ki tenyeremből apró ujjait nem tetszőn, és ezzel a helyére is billentette a mérleget. A gondolatok folyamként zúdultak be elmémbe elárasztva a fejemet.
„Most meg mi van? Miről maradtam le?” – kérdezte Rosalie sértődötten, akár egy ötéves kislány.
„Bella tényleg különleges” – bólintott Carlisle megbizonyosodva, hogy megérte a sok fáradalom.
„Azt a mindenit, Edward végre nem fog a fejemben kutakodni. Hohó nincs több hármasban szeretkezés. Csak én és az én Rose babám. Nincs több ingyen pornó a tesónak, micsoda megkönnyebbülés.”
A fojtott kuncogásomat Emmett sértetten kezelte. A Bella nélküli érintkezés miatt visszatért a gondolatolvasás képessége.
- Már megint. Istenem most miért büntetsz? – drámázott az égre tekintve, nyúzott arccal. - Szállj ki a fejemből, mert nem állok jót magamért – szűkölt össze a szeme és eltrappolt sértetten.
- Ez…? – mutatott érdeklődön Bella Emmett után, de leintettem.
- Nem fontos, most inkább menjünk – kaptam el a kezénél fogva és a hátamra lendítettem.
- De… - kulcsolódtak össze ujjai a meglepettségtől.
- Kapaszkodj – fojtottam el az újabb kérdésáradatát. Csak a pillanatnak akartam élni, később ugyan úgy válaszolni tudok, ha még érdekli. Az erdőn át futottam, kiélvezve a futás megunhatatlan élményét.
- Most már megkérdezhetem, hogy miért raboltál el? – feküdt le a vadvirágokkal borított fűbe. A rétünkre hoztam, hogy kettesben lehessek vele. Amióta megtudtam, hogy Hugh szemet vetett rá, a lehető legtöbb időmet Bellára szenteltem. Tudnia kellett, hogy nekem bármit elmondhat, megbízhat bennem és mindig mindenen átsegítem, csak tudassa velem, ha baj van.
- Ez nem számít emberrablásnak szerintem… – ültem le lassan mellkasa mellé és az arcát tanulmányoztam. Szemeit lehunyta, vonásai ellazultak a nyugalomtól. Annyira törékenynek látszott, mintha bármelyik pillanatban darabjaira eshetne szét. Hogy megbizonyosodjak róla, nem csak hallucináció áldozata vagyok, végighúztam mutatóujjamat kidomborodó artériáján. Mély sóhaj hagyta el a száját, majd elnyíltak ajkai. Szívének ritmusa gyorsabb melódiára váltott. Vére úgy áradt szét a testében, ahogy engem elönt a gondolatok kavargó folyama.
- Olyan jó itt lenni – remegett meg az újabb lágy érintéstől. Az arca vörösen lángolt a felszökő vértől.
- Igen, és még jobb, hogy kettesben vagyunk – értem el kezemmel arcát, míg nem az ajkainál megállapodtam. Apró harapásnyomok díszítették az isteni bőrt, mert ha zavarban volt, mindig alsó ajkát büntette.
- Ebben egyetértünk – nyitotta ki szemeit. A vágyakozás ott égett bennük. Kezével elkapta az enyémet, és lágy csókot lehelt rá.
- Pontosan – hördültem fel akaratlanul az engem ért borzongástól. Erőt merítve határozatlanságomból elém térdelt és belesüllyesztette ujjait kusza hajamba. Tekintetével nem engedett el, fenntartotta a kapcsolatot. Ajkai közül a meleg lehelet utat tört, hogy tovább őrjítse a férfit és démont egyszerre. Megunva a várakozást én közelítettem meg a csábító szájat, de ő nevetve kitért előlem és a földre döntött.
- Ejnye, Edward Cullen, ennyire izgága lenne? Ezt nem is tudtam – támaszkodott mellkasomra mosolyogva, kissé gunyorosan.
- Na, megállj – perdítettem meg kettősünket, hogy ő kerüljön alulra. – Meglátjuk te hogy bírod ki! – fenyegetőztem és rögtön lecsaptam a kibírhatatlanul finom illatú női nyakra.
- Ne. Hagyd abba! – kuncogott alattam a csiklandozástól. A csípőjét erősen lefogtam, hogy ne rángatózzon annyira alattam. – Kérlek, megadom magam – nyöszörgött.
- Igazán? Megadod? – húzódott vigyorra szájam.
- Annyira gonosz vagy – emelkedett fel-le mellkasa a levegőhiánytól, mikor abbahagytam.
- Erre már korábban is rá kellett volna jönnöd – cirógattam végig orcáját.
- Valóban, rettegek tőled. Sőt, egyenesen irtózom. Mert egy szörnyeteg vagy, aki kislányokat csábít el, majd hoppon hagyja őket. Nagyon, nagyon gonosz vagy – húzódott fel a földről egészen az arcomig. Szavai ellenére a szemeiben a fény ott pislákolt, majdhogynem engem is megperzselve.
- Akkor büntess meg – mentem bele a játékba, ami kicsit sem az én szerepem volt. Alig mondtam ki, karjai máris körém csavarodtak és visszahúztak a nagyra nőtt fűbe. Ajkai vadul ostromolták higgadtságomat, én pedig rögtön kerestem a kibúvót. Túlságosan kívántam, és ez az érzés megőrjített. Az agyaraim megállíthatatlanul termelték a mérget, amit Bella erőfeszítés nélkül kicsókolt a számból. Féltem, hogy megsebzem a pengeéles fogaimmal.
- Bella – szorítottam le erősen a földre az ajkaitól elválva. Nem akartam bántani.
- Sajnálom – költözött szomorúság a szemeibe. – Azt hiszem, az én önuralmam sem az igazi – mosolyodott el kedvetlenül.
- Egyre több a közös pontunk – eresztettem el a csuklóját és felkeltem róla.
- Akár csak két mágnes – mozdult velem együtt. – Most már megtudhatom, hogy miért jöttünk ide?
- Hogy ne kelljen átélned a sok gratulációt és egész délután nélküled elfoglalnom magam. Jobban szeretek zártkörűen ünnepelni – fűztem össze ujjainkat.
- És tényleg nem hallottad a többiek gondolatát, mikor testi kontaktust létesítettem veled? – kérdezte kíváncsian.
- Valamilyen okból kifolyólag nem – ráztam meg a fejem.
- Ez számodra rossz, nem?
Hát igen, fején találta a szöget. Én magam sem tudtam, hogy valójában mit érzek.
- Egy évszázadnyi gondolatolvasás után kissé zavaró, ugyanakkor frissítő érzés. Ez nem olyan, mint a te képességed. A tied összetettebb, nehezebb az elsajátítása, az enyém meg egyszerű. Minden erő más, ahogy azt Eleazar az elején elmondta. Néha úgy kikapcsolnám – ha tudnám -, de ki tudja, mikor lenne rá a legközelebb szükségem.
- Megértem. Néha félek, hogy mi lesz, ha nem tudom uralni és lebukok.
- Ez nem történhet meg. Vigyázunk rád és már nagyon jól haladsz – nyugtatgattam. A családom és a Denaliak is mellette állnak, segítik, amiben csak megtehetik. Nem beszélve arról, hogy itt vagyok én biztosítékként. Bármit megtennék érte.
- Tudod mit szeretnék? – nézett rám csillogó szempárral.
- Ha beengednél az elmédbe, megtudhatnám – próbáltam mosolygásra bírni. Talán a jövőben erre is sor kerülhet, amilyen tempóban halad az ereje megismerésében.
- Bemutatlak Lisa néninek most azonnal. Gyere – noszogatott, mikor látta, hogy nem mozdulok.
- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim a meglepettségtől.
- Jól hallottad, meg kell ismernie. Így is túl sokáig húztuk el.
- De múltkor még hallani sem akartál róla – értetlenkedtem. Azóta mi változott meg?
- Ne kéresd magad – húzta meg a kezemet kérlelőn.
- Ha így gondolod, akkor rendben – keltem fel a földről és Bella elé álltam, hogy felkapaszkodhasson a hátamra. – Vigyázat hátul, széllökésekre felkészülni – mosolyogtam magam elé és belevetettem magam a fák közé. Bella végre rászánta magát erre a lépésre, el se tudtam hinni. Melengette az érzés a nem létező szívemet. Lehet jobban ki kellett volna öltöznöm az alkalomra, kár hogy Alice ezt előre nem láthatta, mert előre nem volt megtervezve.
A házak közelében lefékeztem és kézen fogva sétáltunk az utcán, a feltűnést elkerülve.
- Biztos vagy benne? – toporogtam az ajtajuk előtt, a ruhámat és összekócolódott hajamat megigazítva.
- Halálbiztos – eresztett meg egy bizakodó mosolyt és kinyitotta az ajtót maga után vonszolva. – Lisa néni, itthon vagy már? Hazajöttem.
- Fent van – suttogtam halkan az emeletről jövő hangokat hallva.
- Mindjárt lemegyek, egy pillanat – kopogott a magassarkú a padlón. Éppen a családi képeket tanulmányozta, amíg meg nem jelentünk. – Sziasztok, fiatalok – nézte végig kettősünket figyelmesen, ahogy a lépcsőn lelépegetett.
- Jó napot asszonyom – köszöntem illendően.
- Be szeretném neked mutatni a barátomat. Talán már hallottad a nevét, Edward Cullen. Az édesapja orvos – feszenget Bella a nagymamája előtt. Látszott, hogy nem igazán van otthon ebben.
- Dr. Cullen. Azt hiszem, rémlik róla valami – cikáztak a gondolatai az apám arca után kutatva, de nem sikerült maga elé képzelnie. – Fáradj beljebb – vezetett a nappali felé.
- Köszönöm asszonyom – indultam meg Bellával együtt a kanapé felé.
- Szólíts csak Lisának, azért annyira nem vagyok vén csont – mosolyodott el, amivel megjelentek arcán az elmélyült ráncok.
- Rendben assz… Lisa – javítottam ki magam átkozódva.
- Sokkal jobb – libbent ki a konyhába és alig pár perc után vissza is tért teasüteményekkel és limonádéval. – Mióta is ismeritek egymást? – ült le velünk szembe.
- Amióta az iskolába jár Isabella – válaszoltam a feltett kérdésre.
- És nekem csak most mutatod be – nézett Bellára rosszallóan.
- Igen, mert nem akartam semmit sem elkapkodni – borult lángba az arca.
- Kapkodni valóban pocsékolás. Jobb, ha a dolgok be vannak ütemezve – mért végig újra szemeivel, de semmi kivetnivalót nem talált bennem. A gondolatai viszont nagyon elszórakoztattak. Azt hitte, hogy Bella terhességét akarjuk bejelenteni, vagy, hogy holnap összeházasodunk. Esetleg Bellát elrabolom és elviszem jó messzire innen.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem Lisa. Sokat hallottam önről – vágtam közbe, mikor végleg elvesztette a hatalmát a gondolatai felett.
- Remélem csak jókat – fordult Bella felé, aki aprót bólintott visszafogott mosollyal. – Nagyon örülök nektek. Bellának már kijárt egy kis boldogság, és hát úgy néz ki, nálad jobbat keresve sem találhatna.
- A lehető legboldogabb nővé szeretném tenni az élete végéig – biztosítottam róla nagymamáját.
- Ez esetben áldásom rátok, de ha most nem haragszotok, visszamegyek a munkába. Szerencsések vagytok, hogy szünet van és pihenhettek egy kicsit – fogta meg a táskáját és integetve elköszönt.
- Ezen is túl vagyunk – kelt fel a kanapéról Bella, a felgyülemlett levegőt kieresztve.
- Csak nem tartasz a nagymamádtól? Pedig nagyon kedves – kuncogtam a még mindig kipirosodott orcáját nézve.
- Álcázza magát, most csak a jó formáját hozta – bokszolt bele játékosan vállamba.
- Amelyik kutya ugat, az nem harap – öleltem át szorosan, hogy kicsit lehiggadjon a belőlem áradó hidegtől.
- Ez a szabály nálad is él? – éledtek fel kezei és a nyakam köré záródtak.
- Vámpíroknál kicsit összetettebb. Nálunk sohasem tudhatod biztosan – játszottam göndör tincseivel.
- Akkor lehet, ki kellene próbálnom.
- De nem most. Haza kell mennem – húztam el a szájamat nem tetszőn.
- Miért? Még alig voltunk kettesben – akaszkodott szorosan vállaimba, hogy ellenezze a távozásom.
- Alice kitalálta, hogy menjünk a hegyekbe baseballozni, mert koraeste vihar várható – magyaráztam el neki kobold húgom felpörgését. Szeretjük ezt a sportot, mert ilyenkor önmagunk lehetünk.
- Rendben, veletek megyek – ajánlkozott fel.
- Szó sem lehet róla. Ez a terep nem neked való, főleg nem sötétben. Nem ismerem a környéket és nem akarlak veszélybe sodorni.
- De hát…
- Semmi de, az életed fontosabb, mint egy buta játék – néztem a durcás arcra. Muszáj lesz valahogy kiengesztelnem. – Éjjel eljövök, és hajnalig veled maradok, ha ez megfelel kárpótlásnak.
- Legyen dél - nézett rám őszinte bájossággal.
- Rendben van, neked nem lehet nemet mondani – leheltem egy apró csókot szájára.
- Jó szórakozást és nyerd meg nekem a meccset – kísért ki a hátsó ajtón, ahol elváltak az útjaink.
- Meglesz – vigyorogtam rá lezseren, majd az udvaron átcsörtetve futottam hazáig…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó