|
8. fejezet - A kényszerű otthon
2010.08.09. 21:22
Megharaptam.
Tényleg megharaptam, méghozzá Edwardot… A mérgem egyenesen belé folyt, megállíthatatlanul, és ha őszinte akartam lenni, akkor nem is akartam, hogy megálljon.
Aztán túl sok dolog történt egyszerre. Edward felkiáltott, és abban a pillanatban eresztett el. Én hátráltam, de ugyanúgy támadó állásban vicsorogtam a régen szeretett férfire. Emmett arcáról eltűnt a mosoly, Jasper és Alice futva közeledtek felénk.
Az egész helyzet nevetséges volt és ironikus. Annyira, hogy majdnem felengedtem. De aztán észbe kaptam és rájöttem, hogy teljességgel fölösleges bármiféle baráti indulatot kimutatni. Soha nem fogom őket szereti…
- Bella… - Edward hangja elveszítette élét, szinte csak suttogásnak tűnt az egész. Kerekre tágult szemmel fürkészte az arcomat, és tömérdek mennyiségű értetlenséget láttam rajta. Kezét a nyakára tette eltakarva harapásom, majd újra megindult felém, én meg figyelmeztetően morogtam.
- Menj a fenébe! – kiáltottam, majd megint rá vicsorogtam.
- Hallgass meg! – kiáltotta Edward már hangosabban, és még mindig felém jött.
Ez a pasi valamit nagyon nem ért! De komolyan! Nála a nem, az igen, vagy micsoda?
- Nem… - mondtam, majd látva, hogy a fenyegetés nem hatásos felé ugrottam.
Nem fáj már eléggé, te szerencsétlen? Még többet akarsz? Rendben, végül is, ez a célom! Szenvedj, mint még soha, mert megérdemled, te rohadék!
Szinte repültem a levegőben egyenesen Edward felé, és eltökélt szándékom volt még egyszer megharapni. Egyszer nem volt elég, hát akkor jöjjön a következő!
Aztán valami nehéz és nagy csapódott nekem, letaszítva a földre és maga alá temetve.
- Te teljesen megőrültél? – kérdezte őrjöngve Emmett. Most egyáltalán nem mosolygott. Most tajtékzott a dühtől…
De jó volt látni, hogy végre más… Végre levakarta az arcáról azt az idétlen mosolyt, és legalább fáj neki, akárcsak nekem…
- Eressz el, te szemét! – kiáltottam, és megpróbáltam kifordulni Emmett alól. De megmoccanni se tudtam. Túl nagy volt, és túl erős még nekem is. Egyszerűen esélytelen voltam vele szemben.
- Majd ha lenyugodtál! – kiáltotta Emmett egyenesen az arcomba. - Komolyan mondom, megáll az eszem! Normális vagy te, Bella?
Elfordítottam a fejem, és láttam, hogy Alice meg Jasper Edward mellett vannak. Alice aggódóan tekintett testvérére, Jasper meg éppen magyarázott neki valamit. Edward meg csak bólogatott, és nem vette el a kezét a nyakáról.
- Jól van, megnyugodtam – vetettem oda Emmettnek.
Erre ő kétkedve nézett rám, majd felkelt rólam. Szabályosan felkapott a földről, mintha csak egy darab papírlap lennék. Megtántorodtam, pedig még ilyen egyáltalán nem fordult velem elő… A szédülés eddig ismeretlen fogalom volt számomra, most mégis azt éreztem. Forgott a világ, és alig bírtam megállni a lábamon. Mintha Emmett megrázta volna a fejemet, és az még mindig forogna…
Pár pillanat alatt visszanyertem egyensúlyom, majd közömbösen néztem a többiekre.
- …pár óra alatt begyógyul, de jobb lenne, ha ennél valamit – mondta Jasper Edward sebét vizsgálva, aki végre elvette a kezét a nyakáról. Szép, szabályos harapásnyom volt rajta. Majdnem büszke voltam magamra, és valami hihetetlen morbid módon még örültem is, hogy Edward visel valamit, amit tőlem kapott.
Csak tőlem és senki mástól, és ami a legjobb volt, hogy mástól ugyanilyet nem is nagyon kaphat… Egy másik harapása lehet. De az nem lesz ugyanilyen… Ez az enyém, és csak én adhattam neki… Mint valami bélyeg… Vagy védjegy.
- Legközelebb azért, figyelembe vehetnél néhány dolgot! – vetette oda Jasper.
Úgy elgondolkodtam, hogy nem vettem észre semmit. Engem néztek. Mindannyian, és meredten.
- Igen, és micsodát? – kérdeztem cinikusan, majd keresztbe font karral néztem Jasperre. Engem akar kioktatni? Engem?!
- Kezdjük azzal, hogy nálunk laksz… - mondta Jasper felhúzott szemöldökkel.
- Folytassuk azzal, hogy a múltatok erre nem ad okot – tette hozzá Emmett.
- Már megbocsáss, de pontosan az ad erre okot! – kiáltottam, majd elindultam a ház felé. Nem érdekelt, hogy még mondani akarnak valamit. Teljesen hidegen hagyott… Már most utáltam, és gyűlöltem a gondolatot, hogy most hónapokig itt fogok lakni… Egyszerűen utáltam.
Egyenletes tempóban haladtam a ház felé. Alice meredt tekintettel nézett rám, és kétségbeesett pillantással méregetett.
- Ki vagy te, és hol van Bella? – kérdezte, amint mellé értem szinte suttogva.
- Valami köcsög kiirtotta belőlem – mondtam hangosan, majd futni kezdtem a ház felé.
Engem senki ne oktasson ki! Engem senki ne fenyegessen! Engem senki ne tartson sakkban, és engem mindenki hagyjon békén!
Nem vártam sokat a világtól. Nem vágytam gazdagságra, autókra, és számtalan lakásra. Nem vágytam barátokra, se szerelemre még csak ismerősökre sem. Nem akartam tehetséges lenni semmiben, nem akartam hírnevet, megbecsülést, tiszteletet sem. Nem akartam, hogy felnézzenek rám, nem akartam, hogy akarjon bárki is.
Én csak annyit akartam, hogy mindenki hagyjon békén! Csak ennyit akarok! Semmi mást, de még ezt se teljesítik nekem! Én csak ennyit akarok a fenébe! Nyugalmat, csöndet és magányt! Kopjon le mindenki, és hozzám se szóljon, úgy annyira egyszerű minden!
Szabályosan betrappoltam a lakásba, Rose a kanapén ült, és egy magazint olvasott. Amint beértem felnézett rám, majd azzal a lendülettel vissza is nézett a magazinjába.
Nah, pontosan erre vágytam! Nézzen mindenki levegőnek, és hagyjanak békén! Így a legjobb élni!
Elindultam a lépcső felé, felléptem az első fokra, majd megütötte a fülemet Rose hangja.
- Vien vár a szobájában. Beszélni szeretne veled – mondta fel se nézve a magazinból.
Nem mondtam semmit, csak elindultam.
Képek kezdtek el bevillanni… Olyanok, amikre egyáltalán nem emlékeztem mint vámpír. Akkor is épp felmentem a lépcsőn, de akkor velem volt Edward is…
Az ember életem a fenébe is! Balra diplomaosztó sapkák lesznek. Majd baseball ütők az őskorból… Nem akartam tudni, mégis tudtam. Egyszerűen… tudtam. Még csak meg se akartam nézni, hogy tényleg így van-e. De akaratlanul fordult a fejem a fal felé, és jó pár lépcső után tényleg megláttam a sapkákat majd az ütőket is.
Kellett nekem ez?
Rossz érzésem volt, mintha az ember Bella mondani akarna valamit. Mintha az elmém figyelmeztetne vagy egyszerűen csak mesélni akarna valamit. De hiába próbáltam meg oda koncentrálni egyszerűen nem tudtam feleleveníteni semmit. Csak annyit, hogy sapkák, majd ütők és tudtam, hogy Edwarddal jöttem fel ezen a lépcsőn még nagyon régen.
Létezésemben először átkoztam vámpír elmém, és utáltam, hogy az emberi emlékeim nem maradtak meg…
- Bella! – Vien kikiáltott az egyik szobából. Elindultam a hang felé, majd benyitottam hozzá.
Mosolyt erőltettem az ajkaimra, és úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Pedig nem volt…
- Már sokkal jobban nézel ki! – mondtam, majd leültem mellé az ágyba. Tényleg így volt. Az arca és a fal között már volt egy pár árnyalat, és nem nézett ki úgy, mintha a következő pillanatban összeesne…
- Köszi – mondtam, majd rám mosolygott. - Te jól vagy? – kérdezte, majd kezét az enyémre rakta.
- Persze – mondtam, és próbáltam nem koncentrálni a mardosó éhségre, ami csak rosszabb volt Vien közelében. Neki volt vére! Jó vére, amit meg lehetne inni! Vörös, meleg csoda, ami csak neki van ebben a házban… Csak a torkába kéne mélyesztenem a fogaim, ahogy az előbb Edwardnak, és máris jobban érezném magam… Kiszívnám az utolsó cseppig, és élvezném, ahogy kihuny a fény a szemében. Ahogy teste hideggé válik, megdermed. Élvezném, hogy az ő meleg már az enyém…
- Bella… - Vien kiszakított képzeletem világából, és átkoztam magam, amiért ilyen hülye vagyok! Még hogy megenni Vient! Nem vagyok normális!
Kicsit távolabb húzódtam tőle, és próbáltam nem levegőt venni, mert még egy ilyen, és komoly problémákkal kell szembe néznem.
- Igen? – kérdeztem, mert nyilván beszélgetni akarna, csak én épp hülye vagyok…
- Honnan ismered a családot? – kérdezte, majd komolyan nézett a szemembe.
- Régről – mondtam egyszerűen, és elfordítottam a szemem. Nem, most egyáltalán nem akarok a múlttal foglalkozni. Semmi kedvem…
- Mennyire régről? – kérdezett vissza Vien, újra a tekintetem keresve.
- Nagyon régről – mondtam, és rá mosolyogtam. Legyen ennyi elég! Ne kelljen beszélnem, kérlek! Teljesen fölösleges lenne!
- És hogyan ismerted meg őket? – kérdezte Vien nem békén hagyva a témát, és felhúzta az egyik szemöldökét.
- Vien… - Hangom elfúlt, és szinte lemondóan néztem barátnőm szemébe. - Most komolyan erről akarsz beszélni? – kérdeztem egyenesen a szemébe nézve. Ő csak bólintott, majd kérdőn nézett a szemembe.
Nem akartam róla beszélni. Miért lenne könnyebb, ha elmondanám? Neki miért lenne jobb, ha tudná? Semmi értelme nem lenne elmondani.
Valami mégis arra késztetett, hogy kezdjek el beszélni. Egy kisördög nem hagyott békén, és kiáltott, hogy mondjak el mindent. Hogy tálaljak ki, és utána nekem is jobb lesz. Egyszerűbb, és akkor Vien is megérti, miért utálom őket ennyire látványosan! Akkor ő is megérti, miért nem akarok itt maradni ezekkel egy házban… Akkor ő is értené…
- Szerettem Edwardot – mondtam színtelen hangon. Vien csak hátradőlt, és valami furcsa nyugalom mutatkozott az arcán. - Még, amikor ember voltam.
- Gondoltam, hogy valami ilyesmi van a dologban… Ahogy rád néz, meg, ahogy te nézel rá…
- Én legfeljebb gyűlölettel nézek rá – mondtam cinikusan, majd elfordultam Vientől, és felpattantam az ágyról.
- Az csak a felszín, Bella – mondta Vien suttogva, és lehunyta a szemét. - Hogy ismerkedtetek meg? Akkor már Edward vámpír volt?
A szavába akartam vágni, hogy fenét a felszín, mert tiszta szívemből utáltam az egész családot! Mintha pestisesek lennének, eddig úgy kerültem őket. Annyira szánalmas, hogy gyűlölöm őket, erre meg náluk lakom… Pocsék érzés ráutalva lenni valakire, amikor ezt kívánod a legkevésbé. Amikor róluk akarsz tudni a legkevesebbet. Amikor ők talán az egyetlenek a világon, akiket szívesen megölnél… Erre most mégis tőlük függök! Tőlük meg Vientől és a döntéseitől, meg ettől a mutáns babától, akiről még azt se tudom, micsoda!
- Vámpír volt… Valami olyasmi volt a helyzet, mint veled meg Peterrel… – mondtam, és az ablakhoz sétáltam. Akaratlanul jutott eszembe első találkozásunk, amikor gyilkos indulattal méregetett egész biológia alatt. Amikor felpattant, majd napokig nem láttam csak azért, nehogy megöljön… Most azt kívántam, bárcsak ne jött volna vissza! Akkor már rég halott lennék, és kit érdekelne az egykori Bella Swan! Aztán mégis visszajött, és olyan lavinát indított el, amiben nem volt megállás. - És az iskolában ismerkedtünk meg… Ebben az iskolában…
Vien egy szót sem szólt. Csöndesen várta, hogy folytassam a történetet, ami kicsit talán az övé is. Hisz majdnem ugyanez történt meg velem is, mint vele… Csak épp én nem estem teherbe… Én is vámpírt szerettem ember létemre… Én is Edwardot akartam, akárcsak ő Petert. De én nem kaptam meg… Megigazítottam a függönyt, ezzel is húzva az időt.
- Kicsit nehezen indult a kapcsolatunk, aztán mégis… Valahogy… Egymás mellett kötöttünk ki… – Nem bírtam teljesen pontosan elmondani mindent. Egyrészt, mert nem emlékeztem, másrészt, mert nem akartam.
Emlékeztem Port Angelesre.
Hogy ott vacsoráztunk, vagyis csak én vacsoráztam; de hogy hogyan jutottunk oda, hogy ketten vagyunk, arra nem emlékeztem. Nem tudom, mi késztette rá, hogy velem vacsorázzon. Miért volt ott akkor velem, nem tudtam… Emlékeztem a kabátjára… Hogy kölcsön adta, és hideg volt. Az illatára és, hogy nem akartam visszaadni, de muszáj volt. Emlékeztem a szeme színére, és hihetetlen pillantására.
Emlékeztem arra, hogy együtt ebédeltünk az iskolában… Hogy én meséltem, ő meg hallgatott azzal a mosollyal, amit úgy szerettem. Hogy hazavitt, és közel hajolt. Hogy éreztem az illatát, és azt akartam, csókoljon meg. Emlékeztem rá, úgy mintha csak tegnap lett volna.
- Nekem ő volt minden – mondtam, és felé fordultam. A karomat keresztbe fontam, és próbáltam érzelemmentesen felé nézni. De nem ment. Akármennyire is nem akartam, még csak ennyitől is ömlöttek rám az érzelmek… Hangom keserűségtől csengett, és bármennyire is lehetetlen volt… a szívem majd meghasadt. 150 éve nem mondtam ki ezeket a szavakat. 150 éve, nem is gondoltam Edward úgy, mint szerelememre. Eddig csak valaki volt, aki gyűlöltem… Akit gyűlölhettem és, akit gyűlölnöm kellett. Most meg az emlékeim által a szerelmem lett. Pedig annyira gyűlöltem! - A családja az enyém volt. Mindenkit szerettem, mindenki szeretett… Nah jó, talán mégse mindenki… – mondtam, akaratlanul is Rose-ra gondolva. - Ő jelentette a reggelt. Vele feküdtem le este… Vele akartam lenni állandóan… Mellette… Nem voltam jól, ha ő nem volt ott… Kellett nekem, mint a levegő, ha nem jobban…
Fájtak a saját szavaim. Rosszul esett saját magamnak az, amit mondtam. Az volt a legszörnyűbb, hogy ezek a szavak igazak voltak… Ő volt nekem a minden, és most semmi se volt. Csak egy szörnyű emlék, amit el akartam felejteni, de nem tudtam. Csak egy személy, akit gyűlöletem, mert elhagyott valamikor… Régen létszükségletem volt, most zavart még az is, ha rám nézett. Már nem kellett. Már undorodtam tőle.
- Aztán szakított velem – mondtam, majd leültem az ágy végébe. - Nem kellettem neki, megunt, így eldobott. Én meg maradtam ember, amíg nem jött valami vámpír, aki véletlenül átváltoztatott. Azóta gyűlölöm a Cullen családot, mert elvették tőlem az életemet! Még annyi esélyem se volt, hogy meghaljak… Gyűlölöm Edwardot, mert tönkre tett, mert elhitette velem, hogy szeret!
Vien csak nézett, és úgy mosolygott rám, mint, aki mindent tud. Mintha már hallotta volna a történetet, mintha értené az egészet. Mintha többet látna benne, mint amennyi valójában. Mintha jobban értené, mint én…
- Bella te nem a családot gyűlölöd… - mondta Vien akadozó hangot. - Az gyűlölöd, hogy érzéseket váltanak ki belőled. – Vien a szemembe nézett megértően, és mégis úgy, mintha egy gyereknek magyarázna valamit. - Gyűlölöd, hogy megint érzel… Hogy előhozzák belőled azt, aki tényleg vagy. Gyűlölöd, hogy nem ők változtattak át, és nem vagy családtag. Gyűlölöd a tudatot, hogy Edward megfosztott saját magától. Gyűlölöd talán azt is, hogy egyáltalán nem utálod őket. De nem őket utálod! Csak azt, hogy kénytelen vagy valamit érezni irántuk…
- Ez baromság… - mondtam kétkedően, majd megint felálltam az ágyról. Hátrálni kezdtem az ajtó felé, mintha a szavaival kényszerítene…
- Nem az… - mondta Vien határozottan a szemembe nézve. - Bella, te eddig egy… gép voltál. Semmi nem hatott meg, semmi nem érdekelt, semmit nem éreztél semmi iránt! És komolyan mondom, ezalatt a három óra alatt, amióta itt vagyunk, több érzelmet láttam benned, mint évek alatt! Te szereted őket, még ha tagadod is, és ők is szeretnek téged! Bella… - Vien lemondóan sóhajtott, majd komolyan tekintett a szemembe. - Mit érzel, ha azt mondom, Edward? – Felhúzott szemöldökkel néztem Vien szemébe, és tudtam, hogy arcom értetlenségről árulkodik.
- Hányingert – mondtam, majd kimentem a szobából.
Engem ne oktasson ki! Ő csak egy ember! Egy ember! Nem szeretem őket! Nem ragaszkodom! Utálom és gyűlölöm őket, mert elvettek tőlem mindent, amit csak lehetett! Utálom, hogy itt kell lennem! Ha annyira szeretném őket, akkor most boldog lennék, hogy mellettük lehetek! De utálom, hogy itt kell lennem! Utálom, hogy érzem az illatukat! Utálom, hogy hallom a hangjukat! Utálom, hogy nincs hova mennem, mert itt van Vien!
És ha annyira szeretnének, meg ha annyira szerettek, akkor miért mentek el egyetlen szó nélkül? Miért hagyott ott Edward az erdőben? Miért ment el egyáltalán? Nem szeretett soha, csak hitegetett, így minden jogom megvan arra, hogy utáljam! Hogy teljes szívemből gyűlöljem, és még csak a fáradságot se vegyem, hogy meghallgassam valaha! Itt nekem vannak jogaim, hiába az ő házuk!
Még hogy szeretnek… Nevetséges! Soha nem szerettek… Soha a büdös életben!
- Bella, bocsi, de nem hagynád ezt abba? – kérdezte Jasper panaszos hangon, amint leértem a nappaliba.
Valami hihetetlen abszurd módon már megint ott kötöttem ki, és már megint a hátsó kert felé mentem. Fel sem tűnt, hogy lejöttem a lépcsőn. Valami reflex irányíthatott, mintha mindig is itt éltem volna, és ismertem volna a ház minden egyes zugát.
- Felrobbanok tőled! – tette még hozzá, és fejét a tenyerébe temette.
- Bocs, hogy egyesekkel ellentétben én érzek valamit! – mondtam gúnyosan, majd tovább mentem az ajtó felé.
- Nem valamit Bella, ez hihetetlenül összetett, és még én se értem! Mindjárt megőrülök… - kiáltott Jasper, és felpattant a kanapéról. - Bocs, de nem bírok itt maradni – mondta, majd elindult az emeletre.
Úgy látszott tényleg eléggé pocsék lehetett neki, mert a fejét fogta, és szabályosan felrohant az emeletre. Nem mintha érdekelt volna, hogy mi is a baja, csak egyszerűen feltűnt…
De megértettem, mert én se tudtam, mit érzek. Volt ott minden szerintem a gyűlölettől a szerelemig. Vagy legalább a szerelem emlékéig. Egy nagy adag félelem és aggodalom Vien iránt. Undor, gyűlölet és harag minden egyes Cullen iránt. Bizonytalanság és bosszúvágy csak úgy általában. Frusztráció és idegesség a ház iránt. Hányinger természetesen… És még sorolhatnám, hogy mi mindent éreztem…
- Jazz ez nem ér! – kiáltott Emmett, majd a lépcső aljában megállt. - Mond el, mit érez Bella! – ordított, majd felém küldött egy mosolyt. Nah mi van, nála kábé húsz perc a haragtartás? Én nem értem ezeket a pasikat!
- Elmondom én neked… Tömény gyűlöletet! – sziszegtem felé, majd megint az ajtó felé mentem. Kirobbantam a kertbe, és megint a fákat vettem célba. Van egy olyan sejtésem, hogy újra kell majd telepíteni az erdőt, mire én innen elmegyek.
Élvezném is, ha tényleg így lenne! Egy kis házimunka soha nem árt…
Már éppen a fákhoz értem, és ki is néztem magamnak a pont megfelelő darabot a kirúgásra, amikor közvetlenül mellettem megjelent Edward.
- Kopj le! – sziszegtem, és már szinte készültem a fejemben a szitkok sokaságával.
Arcán reménytelen kifejezés ült, a nyakán meg ott fehérlett a sebhely… A harapás, amit én okoztam neki. Komolyan mondom még jól is állt volna neki, ha én néznék olyan idióta dolgokat, hogy mi áll jól Edwardnak…
- Alice-nek látomása volt… Vien és a baba bajban van – mondta, majd abban a pillanatban futni kezdett vissza a ház felé.
- A fenébe… - motyogtam magamnak, majd én is futni kezdtem. Ennyit a feszültség levezetéséről. Pillanatok alatt értünk vissza a házhoz, ahol Alice a kanapén ült döbbenten, a többiek meg fölötte álltak gondterhelt arccal.
- Mi a baj? – kérdeztem kertelés nélkül, és Alice felé néztem.
- Jövőt láttam. A baba apja… - Alice hangja teljesen kifejezéstelen volt. Egyszerűen csak tényeket közölt…
- Peter – mondtam, csak azért, hogy megszólaljak.
- … megölte őket – mondta Alice, majd csönd telepedett a házra.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó