|
35. fejezet - A szükség sok mindenre rákényszeríti az embert
2010.08.10. 12:53
A szükség sok mindenre rákényszeríti az embert. /Nora Roberts/
(Edward szemszöge)
Épp a szobámban fetrengtem önutálatomban, amikor meghallottam, hogy kopogtattak az ajtón. Családom gondolatai zavarosak lettek. Mind Alice-re néztek, de húgom nem tudott semmit az érkező kilétéről.
Carlisle felállt, halk léptekkel az ajtóhoz sietett, és kinyitotta azt.
A kint álló személy látta, hogy mindenki őt nézi, ezért zavarában lehajtotta a fejét. Barna haja eltakarta arcát, de már tudtam ki az.
Heidi Volturi.
Azonnal lerohantam a lépcsőn és megálltam a zongorám mellett. Nem néztem féltve őrzött hangszeremre, mert az csak a Bellával kapcsolatos szép emlékeimet idézte volna fel.
- Üdvözöllek! Fáradj beljebb! – invitálta be a házba Carlisle. Heidi hitetlenkedve felkapta a fejét. Vérvörös szemeibe értetlenség csillant.
- Köszönöm. – motyogta és elhaladt fogadott apám mellett. Futólag rám pillantott, de látta, hogy őt nézem, ezért elkapta rólam a szemeit.
Esme arrébb csúszott a kanapén és megpaskolta a mellette lévő helyet. Heidi leült mellé.
- A Volturi küldött? Mit akar? Ennél nagyobb kárt nem okozhatnátok, mint ami most van. Nézd meg mit tetettek a családommal! – sziszegte Rosalie. Emmett a derekánál fogva húzta vissza, nehogy Heidinek támadjon.
- Cica, nyugodj le! – csitította Em.
- Elnézést a lányom viselkedéséért! – kért bocsánatot Carlisle. – Szomorú időszakon megy át a családom, és ez a te klánodnak köszönhetjük.
- Annyira sajnálom… - suttogta Heidi. – Aro túllőtt a célon. Azt hitte, hogy Edward csatlakozni fog, ha Bella meghal…
- De miért engedett el? – kérdeztem. Hangom meglepően mély volt, hisz az utóbbi egy napban meg sem szólaltam,
Heidi megrántotta a vállát.
- Azt nem tudom…
Kínos csönd telepedett a szobára.
- Miért jöttél ide? Esetleg Aro küldött valamit? – érdeklődött Esme.
- Nem. Évek óta azon gondolkodom, hogy áttérek a vegetáriánus életmódra. Megjelentetek Volterrában, és láttam rajtatok, hogy milyen civilizáltak vagytok, hogy mennyire szeretitek egymást, és úgy érzem nekem is erre van szükségem. Tehát azért jöttem, hogy megkérdezzem: csatlakozhatok hozzátok? Segítenétek, hogy kifejlesszem az önkontrolomat?
Carlisle végig nézett mindenkin, végül rajtam akadt meg a tekintete.
Biztos, hogy csatlakozni akar? Nincs más szándéka? – kérdezte gondolatban. Körülnéztem Heidi gondolatai között, de nem találtam semmi fenyegetőt.
Carlisle felé biccentettem, jelezve, hogy nincs probléma Heidivel.
- Van a családunkban egy kimondatlan szabály: mindent szavazással döntünk el. Ezért, ha nem bánod előbb megbeszélnék a dolgokat. – mondta Carlisle.
Heidi bólintott, majd kiment a kertbe.
- Nos, azt hiszem nyilvánvaló a kérdés: Heidi csatlakozhat a családunkhoz? – Carlisle Esmére nézett.
- Igen, szerintem mindenki megérdemel egy új esélyt. Miért ítélném el a múltban elkövetett hibái miatt? – tette fel a költői kérdést Esme.
- Nem értek egyet Esmével… - szólalt fel Rosalie. – Hogy fogadhatnánk be azt, akinek a családja megölte húgomat? – a fájdalmas emlékek visszafurakodtak a gondolataim közé, és megsanyargatták szívemet. Minden más lenne, ha időben odaértünk volna… Minden megváltozna, ha Bella sosem ismert volna meg minket…
- Hát… - vakargatta a fejét Emmett. – Azt tudom, hogy nekem jó lenne, ha itt maradna, mert eggyel több formás popsit nézegethetnék… - viccelődött. - De azt nem tudom elfelejteni, hogy a Volturi mit művelt velünk…
- Én is bizonytalan vagyok ebben a kérdésben. – vette át a szót Alice. – Nem látok semmi konkrétat Heidi és a mi jövőnkből, és ez aggaszt. Nem tudom, hogy mi lenne a legjobb döntés nekünk.
- Heidi több évtizeden át emberek vérén élt. Az első kérdés, hogy vállaljuk-e a kockázatot, hogy megtanítjuk-e neki a mi életmódunkat? És elbírnánk-e viselni, hogy annak a klánnak a tagja volt, aki megölte az egyik családtagunkat? – vettette fel Jasper. – Ezután következik az, hogy egyáltalán meg tudnánk-e bízni benne? Azt hiszem, nem mindenki bízik a pozitív válaszokban…
- Edward? – fordult felém Esme. – Te hogy döntesz?
Mérlegeltem a lehetőségeket. A Volturi megölte életem értelmét. Most ide akar költözni az egyik tagjuk, ide… Elbírnám-e viselni a tudatot, hogy Heidi Volturi itt él velem egy fedél alatt?
- Nem! – mondtam ki hangosan a döntésemet és felfutottam a szobámba.
(Alice szemszöge)
Amint Edward felfutott az emeletre, Esme kétségbeesetten nézet ránk. Utálta a tudatot, hogy az egyik gyermeke szenved.
- Tehát két nem, három nem tudom, és két igen a szavazás állása. – folytatta Carlisle, de szemét le sem vette a lépcsőről. – Azt javaslom, hogy tegyük próbaidőre Heidit. Ha bárki látja, hogy megszegi az életmódunk szabályait, azonnal mondja el. Ez így rendben lesz?
Egyöntetűen bólintottunk.
- És Edward? – tette fel a kérdést Esme.
- Meg kell szoknia… - válaszoltam. – De azt egyikünk sem fogja elfelejteni, hogy a Volturi mit tett.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy behívjuk Heidit. – állt fel Carlisle és kiment a kertbe.
Pár perccel később ismét kinyílt az ajtó. Heidi visszaült Esme mellé, míg Carlisle az ablak elé állt.
- Úgy döntöttünk, hogy csatlakozhatsz hozzánk, persze, csak ha betartod a szabályainkat… - ismertette a döntésünket Carlisle.
Heidi sután bólintott. Látszott rajta, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak.
- Köszönöm… - mormolta. Fél szemmel a lépcsőre pillantott.
- Sajnálom, de Edward mély ellenszenvet érez minden Volturi tag iránt… Csak egy kis idő kell neki, hogy megszokjon téged. – mosolygott rá bátorítóan Esme.
Heidi zavartan lesütötte a szemét.
- Baj lenne, ha felmennék és beszélnék Edwarddal? – kérdezte félénken.
- Igen, baj lenne! – csattantam fel.
- Alice! – szólt rám szigorúan Esme.
- De ha egyszer igaza van… - védett meg Rose. Nővérem szemébe néztem, és tudtam, hogy neki sem szimpatikus Heidi. – Miért bolygatnánk fel Edwardot? Nagyon nehéz neki, és nem hiszem, hogy téged – mutatott rá Heidire – akarna látni.
- Én… én csak beszélni szerettem volna… vele…- dadogta a család legújabb tagja.
- Persze drágám, menj csak fel hozzá! – simogatta meg a karját Esme. Heidi halványan elmosolyodott és az emelet felé vette az irányt. Rosalie-ra néztem, aki a felfelé haladó Heidit méregette. Tudtam, hogy ebből még baj lesz…
(Edward szemszöge)
Halkan kopogtak az ajtómon. Senkire nem voltam kíváncsi, de nem akartam udvariatlan lenni.
- Szabad!
- Szia! Zavarhatnálak egy percre? – lépett be Heidi Volturi a szobába. Összepréseltem a számat, nehogy egy morgás törjön fel belőlem.
- Van más választásom? – sóhajtottam lemondóan. Az ablak felé fordult és kinéztem rajta. Alkonyodott. Pár perc múlva a nap utolsó sugarai eltűnnek a látóhatár mögött és átadja magát a sötét éjszakának.
Eddig azt hittem, hogy az életem sötét és rideg éjjel, ami soha nem fog véget érni.
Aztán megismertem Őt.
Hirtelen mindennek új jelentése lett. A madarak nem gyászos dalokat énekeltek, hanem a boldogságomról csiripeltek. A napok ismét boldogsággal töltött el, mert tudtam, hogy Ő itt van.
Most viszont… csak az örök éj maradt. A Nap – ahogy Bella – eltűnt, s minden egyszerre lett kopár, fagyos… egyszerűen üres.
- Tudom, hogy utálsz – rántott vissza gondolataimból Heidi – És tudom, hogy utálod a régi családom. Nem kérem, hogy megkedvelj… sőt azt se, hogy hozzám szólj. Csak tedd könnyebbé mind a kettőnk dolgát és próbálj meg normálisabban viselkedni velem. Azt hiszem a családunknak könnyebb, lenne… - mondta. Izzó szemekkel ránéztem.
- Alig pár perce fogadtunk be, mégis úgy beszélsz, mintha száz éve a családtagja lennél… Igen, utállak! És igen, gyűlölöm a Volturit! És kérlek, hagy döntsem el én, hogy hogyan viselkedjek veled. – válaszoltam ingerülten.
- Edward… - jött közelebb – Nem teheted ezt magaddal, és főleg nem a családoddal! Bella meghalt! Nem tudod visszahozni Őt, de megpróbálhatnál nélküle élni. Boldog lenne, ha tudná, hogy nem szomorkodsz miatta…
- Bella az életem! Te hogy próbálnál meg tovább élni, amikor gyakorlatilag meghaltál?
- Edward, a családod számít rád… én is számítok rád! – felelte Heidi és leült a kanapéra. – Tudom, hogy dühös vagy, amiért itt vagyok, de el kell fogadnod…
- Heidi gyűlöllek, mert a Volturi tagja voltál… Megvetlek, mert ember vért ittál… Pofátlannak tartalak, mert máris családtagnak tartod magad, és kioktató a stílusod is… - felé nyújtottam a kezem – de… Üdv a családban! – elmosolyodott és megfogta a kezem.
- Akkor én most lemegyek! – nézett mélyen a szemembe. A kezemet nem engedte el.
- Oké. – megrántottam a vállam, és egy finom mozdulattal, kicsúsztattam a kezemet tenyeréből. Lassan kivonult a szobámból, háta mögött halkan becsukta az ajtót.
Megráztam a fejem.
Hihetetlen ez a nő. – gondoltam magamban, majd lehunytam a szemem és Bellával való szép emlékeimet idéztem fel.
Hirtelen ötlettől vezérelve, kiugrottam az ablakon és a rétem felé vettem az irányt. Csak most vettem észre, hogy hajnalodott. Egész éjjel, csak Bella járt a fejemben.
Nem tudom Őt elfejteni, nem tudok nélküle élni… de nem adhatom fel! Ha Bella látja, hogy próbálkozom, akkor boldog lesz. És ha ő boldog lesz, ott fönt a mennyben, akkor elégedett leszek.
A rét szélére értem, és láttam, hogy nem vagyok egyedül.
Ő mit keres itt?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Lécci írdmeg h mikor jön kövi rész
Nagy on szeretem amit írsz ezt mér 3x elolvastam