|
9. fejezet - A kényszer
2010.08.15. 13:03
- Mi van? – kérdeztem hangosan. A hangom szinte zengett a csendes nappaliban, és bár már nagyon untam, hogy folyamatos látványosság vagyok, megint mindenki engem nézett.
- A gyerek apja a halálba segítette Vient, és vele együtt a babát is. Tudod, ezt jelenti a megölni szó – mondta Rose, és közben úgy artikulált, mintha egy fogyatékoshoz beszélne.
- Fogd be, Rosalie! – vetettem oda neki, majd Alice felé fordultam. - Az apa úgy tudja a gyereket Vien elveteti.
- Nem… Tudja, hogy Vien akarja a gyereket – mondta Alice halkan, és nem nézett a szemembe. Vagy azért, mert nem mert, vagy mert nem akart. Kíváncsi lennék, hogy miért. - Amint a baba megszületik itt lesz – mondta megint elhomályosult tekintettel.
Nem akartam. Nem akartam, hogy bármi baja legyen Viennek vagy akár annak a gyereknek is. Nem szerettem, de Vien igen… És megígértem neki, hogy megvédem őket. A babát is nem csak őt.
Az az idióta Peter meg már megint magánakcióba kezd… Így szereti Vient! Hát rohadtuk mondhatom! Annyira szereti, hogy meg akarja ölni a barátnőjét is meg a gyerekét is! Hát normális az ilyen?! Egyik pillanatban még lefekteti, aztán meg bocs megöllek, mert terhes lettél! Hülye, idióta, barom!
- Bella! – kiáltott Esme, én meg a kezemre néztem, amiben éppen recsegni kezdett az egyik fotel támlája. Pillanatok alatt engedtem el a fotelt, és vágtam zsebre a kezem, mint egy rossz kisgyerek, akit rajta kaptak valamin.
- Berendezés marad, kislány! – mondta Emmett hatalmas mosollyal, majd rám kacsintott.
- Mikor ér ide Peter? – kérdezte Edward, én meg próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy eddigi ittlétem során ez volt az első értelmes mondata. Szinte hálás voltam neki, hogy ezt megkérdezte… De csak szinte!
- A baba születése után – mondta Alice.
- És az mikor lesz? – Jasper a felesége mellett ült, és aggódóan tette kezét Alice lábára. Sokkal inkább kedves gesztus volt, mint erotikus.
Vajon milyen érzés lehet? Ha valaki csak azért érint meg, hogy tudja tényleg ott vagy. Hogy megnyugtasson, és hogy tudassa veled, vigyáz rád még akkor is, ha valami szörnyűség történik. Milyen lehet valakinek a mindenének lenni? A legfontosabb, a legszebb, a legjobb. Az egyetlen, akiért érdemes reggel felkelni…
Nekem már volt valaki a mindenem… De én nem voltam senkié. Nem tudom milyen érzés, ha valaki kockáztatja értem az életét, ha valaki feltétel nélkül és örökké szeret. Nem tudom milyen.
De azt tudom, hogy milyen volt valakit így szeretni… Jó.
Arcomon halvány mosoly jelent meg, és észre se vettem, hogy a többiek vitázni kezdenek.
Jó volt, hogy érdemes volt valaki miatt élnem. Valaki, aki mellettem volt, még ha hazugságból is. Becsapott, de pár hónapig abban a tudatban éltem, hogy szeret, és akar. Hogy én vagyok neki a legfontosabb. Én meg gyenge voltam, és viszont szerettem, vagy inkább csak szerettem, mert ő nem szeretett. És jól esett szerelmesnek lenni… Csak egy másik férfit kellett volna választanom. Valakit, aki megérdemli a szerelmem, és nem egy olyat, aki… kihasznál.
Bár ez nem a jó szó. Edward nem feltétlenül használt ki. De hazudott, és, amikor megunta velem a játékát, akkor elhagyott. Inkább csak szórakozás voltam neki… Egy egyszerű játék, ami színesíti az unalmas évtizedeket. Ennyi voltam, és nem több.
- … a dátumban senki nem lehet biztos. Alice kérlek, figyeld Vient. Innentől kezdve minden nap egy harc lesz.
Alice csak bólintott, Carlisle meg felment az emeletre. Volt egy olyan sejtésem, hogy Vient vizsgálja…
Én elindultam a bejárati ajtó felé. Minden ruhám a saját lakásomban van. Ráadásul ott van Matilde is. Nem hagyhatom egyedül több napig, sőt, lehet, hogy hónapokig!
Bevetettem magam az erdőbe, és amilyen gyorsan csak tudtam úgy futottam. Jól esett, de nem éreztem azt a megkönnyebbülést, amit régen. Akkor a futás kitisztította a fejem, most még az se tudta. Egyszerűen nem tudtam elfelejteni mit mondott Vien.
Én nem szeretem se Edwardot, se a családot! És nem váltanak ki belőlem semmilyen érzést az utálaton kívül, ami egyébként is mindig jelen volt, van, és lesz. Egyszerűen ennyi!
Még hogy szeretem őket! Akkor mégis miért utálom mindegyiket, és miért akarom megfojtani az egész családot, amikor csak meglátom őket? Nah miért? Biztos nem azért, mert annyira szeretem őket…
A házamhoz értem, és lassítottam a tempón.
Már teljesen emberien nyitottam be a házba. Matilde abban a pillanatban ugrott a lábam mellé és dörgölőzött a lábszáramnak.
- Szia, nagylány! – mondtam, és mosolyogva felkaptam az ölembe. Talán az első őszinte mosolyom, amióta Vien ideért.
Ami elég vicces, hogy pár órával ezelőtt még Seattle-ben voltam. Alig öt órával ezelőtt még egy motelben ültem, és azon gondolkoztam hogyan csempészem ki a bútoraimat, úgy, hogy ne találkozzam velük. Most meg épp átköltözöm a Cullen családhoz. Önként és egyetlen szó nélkül… Hát hol van az önbecsülésem? De nem akarom egyedül hagyni Vient. Mellette akarok lenni, és segíteni akarok neki amennyit csak tudok ha már egyszer ilyen helyzetbe került. Hiába laknék a saját házamban, amikor nem tudom, Viennek mikor kell segítség. Így marad a költözés…
A bőröndjeim még a kocsi hátuljába voltak. De az úgyis egy kapkodó pakolás volt, szóval jöhet a rendes… Újabb bőröndöket vettem elő, és pakoltam bele a könyveimet. Ezek nélkül úgyse költözök sehova.
- Most meghallgatsz? – kérdezte egy hang mögülem.
Sarkon fordultam és az ajtókeretnek támaszkodó Edwarddal találtam szembe magam. Teljesen nyugodtan állt keresztbe font kézzel.
- Nem – mondtam, és visszafordultam a csomagjaimhoz. Már dühöngeni se volt kedvem. A gyűlöletem ugyanúgy megmaradt, de nem volt hajlandó tombolni. Most semmi kedvem nem volt hozzá. - Értékelném, ha visszahúznál a házatokba. Én is mindjárt megyek – vetettem oda neki, és tovább pakoltam, mintha ott se lenne.
- Segíthetek? – kérdezte és közelebb lépett. Én abban a pillanatban hátráltam, amint ő közelebb jött.
- Nem! Menj innen! – kiáltottam majd a bejárati ajtóra böktem.
Edward lehajtotta a fejét. Szinte már sajnálni lehetett őt annyira szerencsétlenül nézett ki.
- Csak öt percet, Bella! – emelte rám a tekintetét. Szemeiben kérést láttam, és vágyódást. – Csak… Elakarom mondani mi történt…
- Tudom, hogy mi történt! – kiáltottam, majd elindultam felé. - Úgyhogy ha nem akarsz még egy csinos harapást, akkor eltűnsz!
- Nem harapdálunk, húgi! – mondta Emmett, majd megjelent Edward mellett.
- Nem vagyok a húgod! – mondtam határozottan, majd keresztbe fontam a karom.
- Emmett, menj innen! – sziszegett Edward, majd a bátyjára nézett. Szemében most düh csillant, és volt egy olyan sejtésem, hogy nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne vicsorogjon. - Nem kértem, hogy gyere utánam…
- Egy ilyen bulit ki hagyna ki? – szólalt meg cinikusan Emmett, majd lehuppant a kanapémra. - Jasper is mindjárt jön, csak van egy kis dolga Alice-szel – kacsintott rám, majd a karját a feje alá tette. - Tudod a hormonok… egyszerűen rémesek – toldotta meg mondanivalóját, majd kacagni kezdett.
- Menjetek el! – mondtam nyugodtabban, mint amennyire nyugodtnak éreztem magam.
- Zavarunk? – kérdezte Emmett természetesen, a kanapémon fekve.
- Te biztos – mondta Edward, és újra az ajtókeretnek támaszkodott.
- Te is! – mondtam, és felé fordultam.
Edward keserűen elmosolyodott, majd megint közelebb jött. Én hátráltam, Emmett nevetni kezdett. Edward megállt, én meg direkt nem néztem rá. Minek?
- Csak azt hagy mondjam el, mi történ igazából! – kérte, és hallottam a hangján, hogy őszinte. Hogy tényleg el akarja mondani mi történt. De nem kell elmondania, mert tudom. Tudom mit miért csinált, tudom, hogy mit mondott nekem, és, hogy miért. Nem kell elmondania még egyszer!
- Nem érdekel – mondtam keményen, majd visszafordultam a csomagjaimhoz.
- Bella… - Edward megint közelebb lépett, és éreztem, hogy megfogja a karom.
- AZT MONDTAM, NEM ÉRDEKEL! – kiáltottam, és elrántottam a kezemet. - Nem érdekel, mit akarsz mondani, Edward, nem érdekelnek a gondolataid, az érzéseid! Semmi nem érdekel, ami veled vagy a családoddal kapcsolatos, úgyhogy igazán leszállhatnál rólam! Én elfelejtettelek, te is tedd ezt!
Edward lemondóan sóhajtott, majd újra hátrébb lépett.
- Hát öcsi, ezt megkaptad! – Emmett vigyorogva nézett rám, majd Edwardra mímelt szomorúsággal. - Az a 150 év nyavalygás a semmiért volt! Jah bocs, csak 137, mert leléptél tőlünk…
Felhúzott szemöldökkel néztem Emmettre, majd Edwardra. Nem akartam felfogni a szavai értelmét. Nem akartam elnéző lenni, nem akartam megbocsátani. És ha őszinte akartam lenni, nem is tudtam. Itt nekem van igazam, ő nem szeret, ő nem akar, ő dobott el. Most ne akarjon semmit magyarázni!
- Menjetek el! – mondtam megint, és sokadszorra szenteltem minden figyelmem a csomagolásnak. Lépjenek már le, úgyis boldogítjuk egymást hónapokon keresztül…
- Megjöttem! – kiáltott Jasper, majd szabályosan betrappolt a házamba. - Bocsi csak…
- Ugyan, nem kell hazudozni, tesó! – vigyorgott Emmett. - Abszolút tisztában vagyunk vele, miért is késtél a buliról…
- Bella még nem harapta át Edward torkát? – kérdezte, és Edwardra, majd rám nézett. - Haladás… - mondta Jasper, majd bevágódott az egyik fotelbe. - Nah, meséljetek!
- Vagy inkább takarodjatok! – mondtam, és hitetlenkedve néztem a testvérekre. Mi az, hogy csak így beköltöznek ide?
- Minek? Megvárjuk, amíg összepakolsz – mondta Emmett, és mocorogni kezdett a kanapén. - Addig elmondhatnád hogy a fenébe lettél vámpír, mert még ezt se tudjuk; és az egyszer tuti, hogy nem az öcsi változtatott át… Szóval elő a sztorival! – Emmett várakozóan nézett rám, én meg felhúzott szemöldökkel fordultam felé.
- Nem – mondtam, majd ismét keresztbe fontam a karom.
- Nah… Bella, miért nem? – kérdezte Emmett, de úgy, mintha egy hisztis kiscsaj.
- Először is azért, mert leléptetek egyetlen szó nélkül 150 ÉVE! – kiáltottam, és hadonászni kezdtem a karommal. A nyugalom, ami eddig megszállt pillanatok alatt tűnt el, és adta át a helyét a gyűlöletnek és a végtelen dühnek. Megint kiabáltam, megint utáltam mint eddig… - Nem érdekeltelek titeket egyáltalán, és még csak annyit se mondtatok, hogy VISZLÁT, BELLA! LELÉPTETEK a fenébe is! 150 évig nem érdekeltelek egyikőtöket se, szóval ne gyertek azzal, hogy mennyire szerettek, meg hiányoztam nektek, mert NEM VESZEM BE ezt a szar mesét! Egyszerűen nem igaz, szóval jobb lenne, ha lekopnátok végre, és mással fáradnátok, mert ezt SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN NEM BOCSÁTOM MEG NEKTEK!
Igaza volt… Viennek igaza volt.
Megdöbbentem emeltem kezem a szám elé, mintha vissza tudnám szívni a kimondott szavakat. A fiúk csak néztek rám, én meg nem tudtam megszólalni. Mindegyikőjük szomorúan nézett, és bűnbánóan, mintha tényleg sajnálnák az egészet…
Nem sok dolog van, amit örökre elveszíthetsz, és amit nem tudsz kijavítani. Az időt, ami elmúlt, nem tudod visszahozni. A bizalmat, amit elvesztettél, nem tudod visszaszerezni. És a szót, amit kimondtál, nem tudod visszaszívni. Nem tudod meg nem történté tenni, nem tudod azt kérni, feledd el, mert úgyse felejtik el. Nem tudod visszacsinálni. Ez már így marad, és akármennyire is fáj. Akármennyire tiltakoztam ellene… Viennek igaza volt.
Gyűlöltem őket, mert nem lehettem velük… Ezért utálom őket, nem azért, mert elvették az életem. Akartam, hogy elvegyék, és akartam, hogy az övéké legyen mindenem… De ők nem akartak, és ezért gyűlöltem őket. Ezért gyűlölöm őket, mert elveszítettek, és még csak a fáradságot se vették, hogy visszaszerezzenek. Utáltam őket, mert én szerettem őket, és akartam, hogy szeressenek, de nem szerettek.
- Akkor most én kérek öt percet – mondta Emmett, és felült a kanapén. A térdére támaszkodott, és komolyan nézett rám.
- Nem… Nem érdekel – mondtam, majd hátrálni kezdtem a nappaliba.
Éppen elég, hogy épp most ismertem be, hogy 150 évig nem őket utáltam, hanem a tudatot, hogy nem szeretnek. Erre meg öt percet kér.
- Bella, hallgass már meg minket, a fenébe! – csattant fel Emmett, és felkelt a kanapéról.
- De nem érdekel, mit akartok mondani. Nem kelletek nekem… Nem akarlak titeket – mondtam, majd sarkon fordultam és kifutottam a saját házamból.
Futottam, de most nem a méreg vezetett, nem a düh, hanem a menekülési vágy. Hogy meneküljek saját magam elől, hogy végre felfogjam, hogy vannak érzéseim, és ezek az érzések nem is akármilyenek. Menekültem saját magam elől, és nem akartam tudomásul venni, hogy hiába futok.
Csak hagy szaladjak, és higgyem el, nem követnek az érzések! Az érzések, amik hirtelen szabadultak ki, mint a bohóc abból a dobozból. Robbantak, mind a felszínre került, és még tagadni se tudtam, hiába akartam.
Én tényleg azt hittem, hogy elég két érzés számomra. Az éhség és a gyűlölet. Erre most a gyűlölet nem is az, hanem valami hatalmas érzelembuborék, amit Edwardék egy pillanat alatt pukkasztottak ki. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem gyűlöltem… De nem csak gyűlöltem. Ez sokkal összetettebb, mint hittem. Ez sokkal bonyolultabb…
Futottam, és nem tudtam megállni. A fák suhantak mellettem, madarak reppentek fel, mintha valaki lőtt volna, nem egy állat szaladt el mellettem. De nem álltam meg. Nem, mert nem akartam megállni. Mert még bírtam futni. Még akartam, és még hittem, hogy menekülhetek.
Majd egy pár óra múlva, amikor biztos elmentek a lakásomból visszamegyek. Majd akkor, amikor tudom mit is érzek. Majd akkor, amikor úgy érzem… kész vagyok rájuk.
Majd akkor ott leszek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó