- Miért nem holnap? – kérdeztem, és elszállt az izgatottságom.
Egy hét alatt bármi történhet! Addig akár még le is eshetnek a csillagok az égről!
- Mert holnap eljön a falka ebédelni talán, nem hinném, hogy jó ötlet lenne, ha látnák, ahogyan eddzelek téged… a végén még azt hinnék, hogy valami készül… a másik pedig, hogy még tényleg nem ismerjük ezt a nőt… kéne egy kis idő, míg megtudjuk milyen… de ígérem, ha rossz szándékú, ha nem, akkor is megtanítalak – mondta.
Nem értettem egyet vele abban, hogy egy hét alatt meg tudjuk ismerni, de fejet hajtottam előtte, hiszen csoda hogy igent mondott.
Hálásan bólintottam azért, és Rosaliera néztem.
- Nem tudom Nessie… és ha bajod esik? – kérdezte. Hangjában anyai aggodalom ült, ami növelte az egómat, nem rossz irányba. Nagyon szerettem a pótanyukámat, és megmutatni neki, nem vagyok egy védtelen kislány, akit lát bennem.
- Nem lesz semmi, hiszen Jasper vigyáz rám. Ne aggódj, kérlek. Nem vagyok már gyerek…
Rosalie rosszallóan nézett, majd elindult felém.
Arrébb mentem az ágyon, hogy helyet tudjak neki adni. Kitárta a karjait felém, és míg Alice el sem engedett már ölelt is magához.
- Számomra mindig is egy kislány maradsz, aki éhesen csillogó szemekkel és ragyogó mosollyal néz rám, mikor a karomba veszem.
Igen, ez volt Rosalie emléke a szültésemről. Felmelengette a szívét, amikor először fogott a karjába. Őszintén, emlékeztem rá, és csak is azért mosolyogtam, mert még nem ismertem, és szerettem az új arcokat. Persze ezt elmondtam neki, aminek szintén örült.
Kényelmesen simultam hozzá, az ő tökéletesen gyönyörű testéhez. Hány férfi vágyik erre?
Bár én nem vagyok az, mégis szerettem hozzá bújni, még amikor vásárolunk is, mert ilyenkor érezhettem az irigy arcokat, miszerint én megölelhetem ezt a hibátlan szépséget, ők nem.
Nem akartam megtörni az idill és nyugodt légkört, de nem hagyott nyugodni a tudat, hogy Emmettel miattam veszekedtek.
- Sajnálom, hogy miattam veszekedtetek Emmettel – szólaltam meg egy perc múlva.
Éreztem Emmett pillantást kettősünkön, bár szerintem inkább Rosaliet nézte. Hallottam családom kínos csendjét, ahogyan próbálnak másfelé nézni.
Rosalie zavartalanul ment bele a témába, ahogy én is. Hiszen itt semmi sem titok. Hála plusz egy jövőbelátó és egy gondolatolvasó családtag miatt.
- Nem miattad veszekedtünk, csupán nem értettünk egyett valamiben. Mindenkinek más a véleménye, amit néha nem tud a másik elfogadni – mint a mi esetünkben -, de attól még nem kell magadat okolnod – mondta halkan.
Ahogy éreztem rajta, ő egy cseppet sem aggódik emiatt. Vajon mert belenyugodott vagy mert megoldották?
- De…
- Semmi de, Nessie. Rosenak igaza van… talán, ő túlságosan is félt téged… ahogy én is, de mindkettőnk véleménye megoszlik a nővel kapcsolatban. Ő nem bízik benne, én viszont nem látok fenyegető szándékot, de tudni kell, bármi történik, készenlétben állunk, én is és megvédünk mindenkit itt, ha valami olyan történne – mondta az utolsó mondatot egyértelműen szerelmének szánva.
Felnéztem, és éppen láttam amint Rosalie elmosolyodik, és először látom rajta, hogy zavarban van.
Kétség kívül még nem láttam őket ilyen érzelmesnek, de tetszett. Ezek szerint alakulóban van egy kibékülés…
Sóhajtva bújtam ki Rose öleléséből, aki egy puszi után felállt, és odalépett Emmetthez, csókot nyomva az ajkaira. Olyan megható volt ez a jelenet, hogy kedvem lett volna ugrálni, hogy köztük minden rendben, ha nem lett volna a torkomat szorongató érzést, az, ami nem hagy nyugton…
Örülni fogok, ha végre megtanulom használni az erőmet, és megvédeni azokat, akiket szeretek…
- Rendben, akkor mi megyünk is. Reggel találkozunk, Nessie. Most már tudsz pihenni! – mondta Esme, és csókot küldve eltűnt Carliseal együtt.
Én is küldtem egy puszit és integettem, majd mikor már Rosaliék is eltűntek, visszafordultam Alicehez.
Kislányosan nézett rám. Ártatlan szemei virítottak, habár próbált komoly és szigorrú arcot vágni.
- Kösz Alice, és nyugi… apu… vele nem lesz gond… majd lerendezem… - sóhajtottam, de tudtam, mi következik.
- Tehát beszélni fogsz vele? – kérdezte izgatottan.
Elhúztam a számat.
Az tény, hogy már nem haragudtam, de az is hogy még nagyon zaklatott vagyok a múlt estét illetően, és félek, ha most beszélnék vele… akkor újra dühös lennék… egyelőre nem akartam őt sem bolygatni, ezért nem mondtam meg beszélek-e vele vagy sem.
Alice tudomásul vette szótlanságom és újra ölelésébe vont.
Bár most nem nyugtatott, inkább vigasztalt, nem lett jobb kedvem. Az az öröm, amit az imént mutattam a harc miatt, csak is, azért mert tudtam, hogy ha már fel leszek készítve nem, kell attól tartanom, hogy valaki megtámadja őket, és így még ők is hasznomat veszik…
Ugyanolyan színtelen volt a hangom, mintha most vágtak volna fejbe egy sörösüveggel…
Nem vettem észre, hogy még valaki itt maradt, ameddig Alice meg nem szólalt.
- Jacob, menj haza, itt minden rendben lesz. Holnap gyertek át a falkával… vagyis a többiekkel, Nessie már jól van – mondta Alice.
Odanéztem, ahol szerelmem ácsorgott.
Tehetetlenül lógatta az orrát, nem akart menni és én sem akartam, hogy elmenjen, de látszott rajta hogy már egy ideje nem aludta ki magát rendesen.
Az arca már teljesen beesett volt, szüksége volt az alvásra, de nem ment, mert mivel a lenyomata voltam, minden lépésemről tudni akart…
Néha bosszantott, de megértem, hiszen ha nem volt velem, olyankor én is feszültebb és nyugtalanabb lettem.
Vonakodott, ezért előhuzakodtam még valamivel, ami talán menésre invitálja.
- Szeretnéd, ha holnap mérgesen néznék rád, amiért nem aludtál? Itt vannak a többiek, semmi bajom nem lesz! – zsaroltam utolsó érvként, ami bevált, mert bólintott, és vágyakozó pillantással vette tudomásul, hogy mennie kell.
Szörnyen bántott, hogy így kijátszom az érzéseit, de ha másképpen nem foglalkozik a saját szükségleteivel, nincs más mód…
Nekem egy élettel teli Jacob kell, nem egy félhulla…
Ahogyan kilépett az ajtón, és éreztem a hatalmas mancsok dobboását az erdő felé iramodni, tudva, hogy végre kialussza magát, békésen bújtam én is vissza az ágyba, ahol nem kevesebb gondolattal hunytam le a szemeimet.
Ugyanúgy hatalmába kerített a szorongás, de megint elmúlt, ahogyan megéreztem Jasper ölelését. Mint egy kalitkát, ami kizárja a rossz érzelmeket… legalábbis míg újra el nem alszom…
A testem úszott a vízben. Most már nem ziháltam, vagy sikítoztam, egyszerűen, csurgott rólam a víz, ahogyan visszatartottam a félelmemet, amikor megláttam a vámírt és a farkast harcolni egymással.
Már nem éreztem félelmet, csak elszántságot. Úgy erőlködtem, hogy tudjak segíteni a farkasnak, hogy szinte uszodában lehettem volna…
Ha nem zihálva, most kimerülten ültem fel az ágyban, a légvételem szabálytalan volt…
Alice és Jasper mindannyiszor megpróbált megnyugtatni, ahányszor felriadtam az elmúlt négy és fél órában.
Immár az óra kijelzője fél hetet mutatott, és egy utolsó kimerült sóhajjal, végre álmatlanul aludtam el.
Mikor legközelebb felébredtem, már nem csurgott rólam a víz, csak ragadtam az éjjel rajtam maradt izzadságcseppektől.
Alice és Jasper magamra hagytak azzal az indokkal, miszerint zuhanyozzak le.
Persze előtte jól kikérdeztek, hogy mitől riadtam fel éjszaka, és én kelletlenül bevallottam nekik a visszatérő álmomat… nem nevettek, ahogyan sejtettem.
Azt mondták, megbeszélik ezt a többiekkel, és visszajönnek.
Így hát elindultam a zuhanyzó felé. Miközben levettem a fehér hálóinget és a szemetesbe dobtam, rájöttem milyen eszméletlenül szánalmas, ahogyan viselkedtem. Nem csak tegnap este, de még éjjel is. Bár az álmom nagyon valóságos volt, nem a valóság és tudtommal még nincs olyan képességen, hogy megálmodnom a jövőt…
El is mosolyodtam a gondolaton, én, mint megálmodom a jövőt…
Képtelenség, már csak azért is, mert sem a vámpírt, sem a farkast nem ismertem…
Beléptem a márvány fürdőszoba makulátlan csillogású zuhanyzójába, és megengedtem a vizet.
Kellemesen hatott, ahogyan a vízcseppek végigfolytak rajtam, ellazultam tőle. Most, hogy a víz alatt álltam, csak most éreztem igazán, mennyire merevek az izmaim. Szerencsére rögtön ellazultak, amint az első cseppek elértek.
Míg zuhanyoztam átgondoltam, mit is várhatok a mait naptól.
Az kétség sem fér hozzá, hogy meg kell beszélnem a dolgot apával, de még nem vagyok rá felkészülve, hogy beszéljek neki…
Még mindig érzem az elárultságot, és a megbántottságot…
Ha meg is bocsátok neki - amit nem kétlek, hiszen jócskán arra áll a széna – akkor mindent megteszek annak érdekében, hogy távol tartsam azt a nőt a közeléből, nem engedem megvalósulni a képet, amit az agyam vetít elém mindig, mikor becsukom a szemem…
Sóhajtva zártam el a vizet és léptem ki a tusolóból.
Éppen a törülközőért nyúltam, amikor rájöttem itt nincs ruhám.
Kényszerszedetten léptem ki a fürdőszobából, és sétáltam fel apa régi szobájába, hogy felvegyek valamit.
Nem volt senki odabent, ezért kopogás nélkül nyitottam be. Azonnal a gardrób felé vettem az irányt, ahol mindhármunknak volt egy rakatnyi ruhája, csak hogy itt is legyen. Alice erősködött, hogy itt is kell lennie ruháknak, miszerint ilyen alkalmakkor, mint a mostani jól jön.
Akkor butaságnak tűnt, de most már igazat adok neki. Tényleg jól jön.
Amikor felvettem a számomra kényelmes tréningruhát, odaültem az ablakhoz és csak bámultam kifelé…
A gondolataim elkalandoztak, és észre se vettem hol járnak, csak amikor azon álmodoztam, mi lehet most Zafrináékkal… meg persze Káté-kel…
Mióta Zafrina, Shenna és Kebi eljöttek tanúskodni, szoros kapcsolat alakult ki köztünk. Legfőképpen Zafrina és köztem. Még kislány voltam, mégis emlékszem a képekre, amiket vetített nekem, még most is izgattak. Már régen nem beszéltem velük, ezért úgy döntöttem, hamarosan meglátogatom őket.
Kate rajongott értem, szabályosan. Akárhányszor látogatóba jöttek az utóbbi 9 évben… mindig elmondta mennyire megnőttem, és hogy mennyire hasonlítok a szüleimre. Néha már agyon dicsért, ami nem bánok egy bizonyos fokig, de volt mikor azt mondtam: elég, Kate. Köszi, de ez már kínos. Ekkor csak nevetett és csak azért is bosszantott.
Jó érzés töltött el, amíg ezeket gondolkoztam, és nem a bonyolult dolgokon, amik most zajlanak körülöttem.
Egészen addig voltam nyugodt, amíg meg nem hallottam a zajokat odalentről.
Eddig vészesen csend volt, nem tudtam hová tűntek, de nem is aggódtam, hiszen akkor úgy is beszóltak volna, hogy itt vannak…
A zajok a konyha irányába haladtak, ahol halk duruzsolást hallottam. Egy ideig még duruzsoltak, majd meghallottam a serpenyőt felsercegni.
A reggelim – gondoltam.
Mivel itt csak én és Jacob eszünk, ezért nem lepődtem meg a hangokon.
Pár perc múlva egy csilingelő nevetés hangzott fel, tudtam kié, ezért titkon örültem neki, hogy anya végre itt van. Különös jókedvvel.
De ha anya itt van, akkor apa is, ami azt jelenti beszélnem, kell vele. Szerencsére már nem riasztott a gondolat, hiszen a több mint egy órában, míg itt ücsörögtem, át tudtam gondolni mindent.
Kathrine itt marad, pipa.
Apa számára ez fontos, pipa.
Nem akar fájdalmat okozni nekünk, pipa.
A nő nem megbízható, még, pipa.
Hogyan lesz később? Meglátjuk.
Úgy döntöttem kivárom, mi lesz a vége, de harcolni mindenképpen meg akarok, tanulni. Abból nem engedek, még ha ezt apa rossz néven is veszi. Én döntöttem, és kitartok emellett.
Egy új féltestvér? Egyáltalán nem kecsegtet, de ha rendes lesz velem, talán tőlem is kap egy jó szót…
Nem mondom, hogy rendes leszek vele, de… kitudja? Egyáltalán, jön ő is?
Azért reméltem, hogy nem, mert így nem kell duplán jó pofiznom. Különösen, apa miatt. Mert tudtam neki ez fontos, és mivel nem akarok vele haragban lenni, ezért inkább hagyom, nem fogok neki plusz fejtörést okozni.
Kathrine-t elrettenteni, ez volt a célom, és ha sikerül, ha nem, apa akkor is a közelemben kell, legyen.
Alice most mosolyoghat a döntésemen, mivel nincs itt Jacob hogy, ne lássa azt. Az ok, amiért kicsi koromban nem látott, csak is a jövőm miatt volt. És hogy Jacob is a közelben volt.
Sóhajtva néztem az ajtóra, amikor Esme és anya is bátorították apát, hogy „békítsen meg”.
Elengedtem egy mosolyt, majd várakozóan ültem előbbi helyemen tovább.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó