A telefonomon legalább harminc nem fogadott hívás volt. Nem akartam senkivel sem beszélni, most egy kis magányra vágytam. Eve nénikémre gondoltam aki mindig azt mondta, hogy nem futhatok el a problémák elől. Ahogy ezen töprengtem arra gondoltam, hogy elmegyek a temetőbe. Igaz kissé koszos lettem, mert ugye majd egy hétig nem voltam otthon, de azért mégis, még most sincs kedvem hazamenni. Pár percnyi futás után már ott álltam a sírkő előtt, amelyen az állt : „Eve Ever emlékére. Szívünkben örökké élni fogsz.” Majd nem újra rám tört egy újabb sírásroham, de már ehhez sem volt energiám.
- Örökké emlékezni fogok rád Eve néni. Szeretlek! – suttogtam, majd leültem a sírkő elé. Rátettem egy szál virágot, amit útközben szedtem. Igaz, hogy nem szépen vágott, friss bolti virág de azért megteszi.
- Bárcsak itt lennél, most velem! Annyi minden történik körülöttem és olyan nehéz most minden. Minden olyan bonyolult. Annyi mindent mondanék neked, csak lennél még itt! – suttogtam tovább keserves hangon.
- Gondoltam, hogy itt leszel. – mondta valaki a hátam mögött állva. Ahogy megfordultam Emett áll mögöttem.
- Emett! – szólítottam a nevén.
- Hol jártál? – kérdezte, majd leült mellém. Megrántottam a vállam.
- Nem akarsz most már hazajönni? – kérdezte mélyen a szemembe nézve. Emett most nem is tűnt, annak a komolytalan srácnak akit mindennap látok. Ha úgy adja a helyzet akkor tud ő komoly is lenni.
- De, az jó lenne. – mondtam, majd Emettre támaszkodva felálltam és szépen emberi tempóban hazasétáltunk. Rövidesen haza is értünk. Majd beléptem a házba. Koszosan a hajamba ragadt falevelekkel de hazatértem.
- Óó kincsem! Már azt hittem sosem látlak többé! – ölelt meg Esme, és rázni kezdte a sírás amitől nekem bűntudatom támadt.
- Esme ne sírj! Itt vagyok és csak, hogy tudd úgy tekintek rád, mint az édesanyámra. – mondtam, de Esme ettől még jobban rákezdett a sírásra. Kifújtam a levegőt majd tovább léptem.
- Nos Lia, örülök, hogy újra itthon vagy. – köszöntött Carleslie.
- Én is, de Emett hozott haza. – mondtam mosolyogva, majd Emettre néztem, aki büszkén húzta ki magát.
- Ha még egy ilyet meg mersz tenni, Lia Ever akkor nagyon rosszul fogod végezni. – állt meg előttem Alice dühösen és tényleg azon kezdtem el törni a fejem, hogy, hogyan fogom megbékíteni.
- Na jó gyere ide! Úgy örülök neked! – vetette rám magát, ami most nagyon jól esett.
- Jó színésznő lennél. – mondtam neki halványan mosolyogva, majd elengedett.
- Hazatértél. – jelentette ki Jasper majd kitárta a karját, és én készségesen bújtam az ölelésébe. Tanya csak intett egyet felém, majd újra a divatmagazinba bújt. Rosalie jött elém, de ő nem mondott semmit sem, csak megölelt.
- Büszke lehetsz a férjedre! – mondtam neki, majd leültem a kanapéra. Ott aztán el kellett mesélnem, hogy merre jártam és mit csináltam. Edwardra nem sűrűn néztem rá, féltem, hogy nem sok jót tudok kiolvasni a tekintetéből. Így hát felmentem az emeletre majd letusoltam és átöltöztem. A hatalmas üvegablaknak támaszkodva néztem a kinti tájat, amikor valaki kopogott az ajtón.
- Tessék? – kérdeztem, és Edward lépett be az ajtón.
- Szia! – köszöntem neki, majd visszafordultam az ablak felé.
- Örülök, hogy hazajöttél. Aggódtam érted. – mondta, majd mellém sétált.
- Nem kellett volna. Tudok vigyázni magamra! – beszéltem halkan.
- Tudom. – válaszolt majd leült az ágyam szélére. Hirtelen eszembe jutott egy dátum. Ma van Edward szülinapja. Hogy mehetett ki a fejemből?
- Edward! Óóó Edward, miért nem szólt valaki? Maradj itt! Egy perc, várj meg! – fegyelmeztem, majd leszaladtam a rajzomért, majd visszatértem a szobámba ahol Edward még mindig ugyanúgy ült. A hátam mögé rejtettem a rajzot, majd odamentem hozzá. Ő értetlenül figyelt.
- Hát nézd tudom, hogy nem viselkedem mindig kifogástalanul, meg minden, de szeretném ha elfogadnád ezt tőlem. – mondtam majd átnyújtottam a rajzomat, mire ő is felállt.
- Boldog születésnapot! – mondtam. Figyeltem a reakcióját, hogy vajon mit vált ki belőle ez az egész. Edward szerintem boldog volt. Lehet, hogy tetszik neki a kép, amin ő van lerajzolva?
- Na? – kérdeztem türelmetlenül és a szám szélét rágcsáltam.
- Soha nem kaptam még ilyet senkitől sem. Nagyon tetszik. De egy ölelést sem kapok? – kérdezte gyermeki hangon.
- Ja, hogy azt. De kaphatsz. – mondtam, majd lassan megöleltem. Így álltunk kb. két hosszú percig, amikor távolabb húzódva megszólalt tőlem.
- Tudod, nekem az a legnagyobb születésnapi ajándék, hogy újra itt vagy a házban. – mondta a szemembe nézve. A szeme, most olyan volt mint a folyékony láva, gyönyörű.
- Tudod, sokszor nem értelek, és nem tudok kiigazodni rajtad. – mondtam neki csendesen, de még mindig öleltük egymást.
- Én sem vagyok ezzel másképp. – válaszolt mosolyogva. Annyira szép a mosolya. A gyönyörű hófehér fogai, ahogy kivillannak. Igazi bűn a javából, hogy így mosolyog.
- Gyerekek! Buli van oda lent! – rontott be Emett a csendes szobába, így kipukkasztva a rózsaszín buborékot, amelyben oly kellemesen lebegtem. Gyorsan kibontakoztunk az ölelésből.
- Mi folyik itt fenn? – kérdezte nagyméretű bátyám szemöldök húzogatva.
- Semmi. – vágtuk rá egyszerre Edwarddal.
- Ejnye-bejnye, na nem nagy gond, mindig is tudtam, hogy ti ketten….- itt elhallgatott és vigyorgott, majd megindult az ajtó felé és a válla mögött visszaszólt.
- Na később is tudtok romantikázni, most gyertek le! Vár a buli! – majd eltűnt.
- Ő most azt hiszi, hogy mi….- kapkodtam a levegőt, ami nálam már megszokás volt.
- Igen, pont azt. – mondta Edward a választ, amit gondolom Emett gondolataiból olvasott ki.
- Oké én lemegyek, majd később beszélünk. – mondtam, majd azzal már ott sem voltam. Lementem a nappaliba, ahol mindenki táncolt. Ahogy láttam idegen vámpírok is voltak a házban. Hát igen….Alice műve. De azért az elég fura, hogy pont az ünnepelt nincs idelent.
- Lia hol van Edward? – kérdezte Alice. Egy kis koktél ruha volt rajta aminek lila színe volt. Jól állt neki, ezért is legeltette Jazzy fiú rajta a szemeit.
- Fent az emeleten. De szerintem nem sokára lejön, vagy nem tudom… - a mondat végére szinte már csak suttogtam.
- Megyek érte, és átöltöztetem. Hjajj ezek a férfiak! – sóhajtott, majd eltűnt az orrom elől. Ekkor jött oda Rosalie.
- Lia te még nem öltöztél át? – kérdezte tőlem kissé mérgesen.
- Hát még nem volt rá időm. – rántottam meg a vállam.
- Persze, de másra már volt. Ugye? Na gyere velem! – húzott maga után. Biztos voltam benne, hogy Emett pletykás fiú. Behúzott a szobámba majd elém rakott egy fekete térdig érő, pánt nélküli ruhát.
- Rose, én nem szoktam ilyesmit viselni. – néztem rá tanácstalanul.
- Pont ezért fogod elkezdeni. Na öltözz fel és itt van hozzá a cipő is! – szólt rám majd kiment a szobából. A cipő magas sarkú volt, és fekete szaténból készítették. Tetszett. Nagy nehezen felvettem a ruhát, és meg kell mondjam, hogy szerintem jól állt. Miután a teljes harci díszben álltam, kiléptem a szobából. Velem szembe a folyosón Alice és Edward jött. Edwardon már öltöny volt, ami nagyon jól állt neki. A fehér ing, nem volt teljesen felgombolva a nyakáig, így szabad utat adott a kíváncsi szemeknek az izmos mellkasán. Kétségkívül jól nézett ki. Most már lehet, hogy kezdem megérteni, hogy mit evett rajta Ashley.
- Jajj nagyon jól áll! – mosolygott Alice. Edward mellette állt, de nem mondott semmit, csak nézett, ami eléggé kényelmetlen érzés volt.
- Lent van pár srác, aki megakar ismerkedni veled. – közölte velem Alice a változást.
- Oké, akkor lemegyek hozzájuk. Gondolom ők is vámpírok. – Alice bólintott, majd tovább mentek, én pedig lesétáltam a nappaliba. Meg is láttam a fiúkat, akik olyan 20 év körüliek lehettek. Mind nagyon helyes volt.
- Sziasztok Lia Ever vagyok! – mentem oda hozzájuk, majd bemutatkoztam.
- Hello én Josh Night vagyok. – lépett elém egy szőke hajú, magas fiú. Talán ő volt a leghelyesebb mind közül.
- Én Ty vagyok. – jött oda egy barna hajú fiú. Kedvesen mosolyogtam.
- Én pedig Ryan Evens. – Na igen! Azt hittem eddig Josh a leghelyesebb de tévedtem. Ryan fekete hajú, magas izmos srác volt, és kisfiús volt a mosolya. Jól nézett ki….nagyon jól. Josh és Ty elmentek Rosalieval és Aliceel táncolni én pedig ott maradtam Ryannal.
- És hol van az ünnepelt? Mindig eltűnik? – kérdezte Ryan mosolyogva, és közelebb lépett hozzám.
- Edward? Ja, Ő ott áll a lépcsőnél. – mondtam neki. Edward épp minket figyelt, és a tekintete haragot tükrözött.
- Mérgesnek tűnik. – állapította meg, majd rám újra rám nézett.
- Nagyon csinos vagy! Jól áll neked a fekete, kiemeli a bőröd fehérségét. – bókolt. Ha ember lettem volna, már tűzpiros lett volna az arcom.
- Köszönöm. Te neked is jól áll az öltöny. – Gondoltam, hogy ne tűnjek bunkónak, így én is megdicsértem az ő ruháját.
- Táncolunk? – nyújtotta felém a kezét.
- Persze, miért is ne? – kérdeztem tőle mosolyogva, majd egy pillanat múlva már a táncparketten forogtunk. Szinte egész este vele táncoltam, és jól éreztem magam vele. Jó volt a humora is. Tanya Edwarddal táncolt, én pedig Ryannal. Ez volt az első olyan alkalom Eve nénikém halála óta, amikor huzamosabb ideig nevettem valakivel. Most például egy fiúval aki most bukkant fel az életembe. Egy kis időt kértem Ryantől, hogy hadd igazítsam meg a hajamat. Az emeletre mentem, mert a folyosó végén egy nagy tükör állt. Ott szerettem volna megigazítani magam. Egyszer csak valaki behúzott az egyik szobába.
- Edward? – néztem rá meglepődve. Dühös volt.
- Mi a gond? – kérdeztem tőle. De meg is bántam.
- Egész este azzal a bájgúnárral táncikálsz. – Csak nem féltékeny valaki?
- Igen na és akkor? Te meg Tanyával roptad, holott azt mondtad, hogy nincs már köztetek semmi. – vágtam vissza.
- Féltékeny vagy? – kérdezte meg tőlem. Elnevettem magam.
- Nem jobban mint te Ryanre. Na most pedig mennék! – mondtam neki, majd kiakartam menni, de a kezei nem engedtek......

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.