„A Fényre esküszöm,
Hogy nincsen több öröm,
Annál, amit Tőled kapok,
Oltáradon elhamvadok.”
(Ákos: Beavatás)
(Bella szemszöge)
Edward ágyán feküdtem és csak reménykedhettem benne, hogy nem hoz nekem egy extravagáns szín összeállítású ruhakupacot. A múltkori megmozdulása után, amikor is fehér trikót akart felvetetni velem a fekete melltartóhoz, már semmin nem csodálkoztam volna.
Lustán végignyúltam az ágyon és feljebb húztam a lepedőt magamon. Az elmúlt órák eseményeit elevenítettem fel magamban és alig mertem elhinni, hogy alig több mint nyolc órával ezelőtt még Alice-ék elől lógtunk meg a parkolóból. Akkor minden olyan szépen haladt előre, ám kész téboly lett az egész. De most rendeződni látszottak a dolgok. Csak Mac távozása miatt voltam letört. Vajon tényleg fogok még vele találkozni?
-Min merengtél el ennyire? – kérdezte Edward és leült mellém.
Felemelt egy még nedves tincset a kulcscsontomról és szórakozottan játszani kezdett vele, mintha a kérdése már nem is lett volna lényeges. Tekintete fel s alá cikázott lepedőbe bugyolált testemen és nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, mi járt a fejében, amikor megnyalta alsó ajkát.
Hogy eltereljem a figyelmét – és persze az enyémet! –, gyorsan válaszoltam.
-Csak azon, hogy alig fél nap leforgása alatt mennyi minden megváltozhat. – Elkomoruló arca láttán hozzátettem. – Na és persze azon, hogy most vajon milyen ruhakombinációval fogsz meglepni!
És, hogy a francba csinálja, hogy nesztelenül járkál és észre sem veszem, amikor feltűnik mellettem?
Elmosolyodott és másik kezével egy kupacot tolt mellém. Felültem és biztos, ami biztos alapon, még jobban magamra erősítettem a lepedőt. Bár nem hinném, hogy ez bármiben is akadályozná, esetleg megállítaná Edwardot… Edward vehette a lapot, mert csalódottan sóhajtott fel, mire felnevettem és megpöcköltem az orrát. Csak ezután vettem szemügyre a ruhákat.
Semmi extra, csak egy halványkék, ám annál jobban dekoltált felső, egy farmer, egy szett színben is passzoló fehérnemű, zokni és edzőcipő. Pont, ahogyan szeretem.
Kikeltem az ágyból – Edward nagy nehezen elengedte a hajamat – és az anyagot szorosan magam köré fogtam. Már szóltam volna, hogy, ha a szobát nem is hagyja el, legalább forduljon meg, amíg átöltözöm – minek kísérteni a sorsot? –, de ő megelőzött.
-Ne is álmodj róla, hogy egy tapodtat is mozdulok innen!
És hogy nyomatékot adjon szavainak befeküdt az ágyba, a feje alatt összekulcsolta a kezeit és várakozóan nézett rám. Oh, és vigyorgott, mint a vadalma.
Kinyújtottam rá a nyelvem. A ruhákat gondosan kipakoltam egyesével magam elé, és lazán felkaptam a fehérneműt a lepedő alatt, miközben az arcát néztem. Megnyúlt, ahogyan rájött, hogy mit tervezek és morogva, duzzogva összefonta a kezeit a mellkasa előtt, mint valami kisgyerek. Ledobtam a lepedőt és magamra vettem a többi ruhát, majd bemásztam mellé és odabújtam a mellkasához.
Mintha észre sem vett volna, egyszerűen elfordította a fejét és az ajtót bámulta. Nem, ez már nem is duzzogás, ez már hiszti!
Gyengéden simogattam a hasát, éppen hogy csak hozzáértem, amikor elkapta a csuklómat és nagyon rondán nézett rám.
-Most mit tettem? – kérdeztem elfúló hangon.
-Az őrületbe kergetsz! – válaszolta és a kezemnél fogva felhúzott egy édes csókra.
Persze ő nem csak csókban gondolkodott és ezt tudtomra is adta, ahogyan szép lassan átfordult és maga alá gyűrt. Türelmetlenül túrt a hajamba és mohón csókolt. Tudtam, ha most engedek neki, egy újabb garnitúra ruhámat teszi tönkre és nem mostanában jutunk ki a szobából.
-Edward, le kéne mennünk – motyogtam, amikor ajkai a nyakamra csúsztak és finoman megharapott.
Elfojtottam egy feltörni készülő nyögést, és a testem megfeszült. Kezei már a pólóm alatt kalandoztak, ezzel is gyöngítve az ellenállásom. Ujjaimmal a fejfát markolásztam, karmolásztam, nehogy véletlenül én is elcsábuljak.
-Aham, majd megyünk – morogta a kulcscsontomnak.
Oké, Bella, ha most nem cselekszel, később már nem fogsz tudni és nem is akarsz – bíztattam magamat. Elengedtem az ágyat és a mellkasánál fogva toltam el Edwardot. Nem akartam megsérteni őt, ezért én is vele együtt mozogtam. Persze a megtévesztés sem volt a legfőbb céljaim között, de már előre sejtettem, hogyan fog reagálni…
-Most! – suttogtam az ajkainak és leszálltam róla.
-Ez nem ér! – vágta hozzám ez egyik párnát és felkönyökölt.
Elnevettem magamat kisfiúsan legörbülő ajkai láttán és még a párnáért sem orroltam meg rá. Ha tudná, hogy nekem mekkora harcot kellett vívnom önmagammal, hogy ne csábuljak el lágyan izzó sötétarany tekintetétől!
-Nem, az nem ér, hogy miattam hanyagolod a családodat – tettem csípőre a kezeimet, és megrovóan néztem vissza rá. – Velem máskor is ráérsz játszani, ők viszont nem tudják, hogy nem lépek le.
-Szerinted közel kilencven éve mit hallgatok minden éjjel? – mormolta. – Azt, hogy ők „játszanak” egymással. Most már én is beléptem a sorba, szóval…
-Teljesen megértelek – mosolyodtam el. – Viszont ki kell, hogy ábrándítsalak, de már lehet, vagy tíz óra is.
-És? – vonta fel a szemöldökét.
-Tudod, az nem éjszaka, hanem délelőtt – dobtam vissza neki a párnát és kisurrantam az ajtón.
A folyosó közepén ért utol és baloldalamra lépve jobb kezével átkarolta a derekamat. Elmosolyodtam, de nem szóltam semmit sem, csak élveztem a közelségét és magamba szívtam jól ismert napfény illatát, aminek az ízét szinte éreztem a számban is. Hmmm, a napfénynek vajon van íze? – morfondíroztam magamban, de a válasszal nem bajlódtam sokat. Kit érdekel, amikor itt van mellettem az a személy, akit mindennél jobban szeretek.
Amikor már fordultam volna rá a lépcsőre Edward egy gyengéd mozdulattal a saját szobám felé terelt.
-Hé, lefelé indultunk! – méltatlankodtam, mert azt hittem, hogy megint meg akar kísérteni, de csak megrázta a fejét.
-Pár perc az egész – válaszolta nyugodt hangon és odalépett a félig megpakolt bőröndömhöz.
Elővette a bársony tasakot és kicsúsztatta belőle a karórát. Összeszűkült szemmel vártam, hogy porrá zúzza a finom megmunkálású mesterművet, de nem tette. Helyette viszont odalépett hozzám, és finoman a kezemre kattintotta az órát.
Tökéletesen illett a kezemre, mintha csak rám szabták volna. Forgattam jobbra, balra, hogy minden oldalról megcsodálhassam, és be kellett vallanom, hogy egyre jobban megszerettem.
-Illik hozzád – mondta Edward halkan és hangjában, akármennyire is titkolta, szomorúság bujkált.
Már nyúltam volna, hogy leveszem, de ő megelőzött. Elkapta a karomat, és ismét megrázta a fejét.
-Elszúrtam bizonyos dolgokat és ezzel azt idéztem elő, hogy Macario az életed részét képezi – magyarázta és egyenesen a szemembe nézett. – Szoros kötelék van köztetek, amit nem tudok, és nem is akarok elszakítani. Fontos vagy neki, és ő talán jobban megérdemelne, mint én, mert…
Az ajkaira helyeztem mutatóujjamat, így hallgattatva el őt. Feszülten figyelt, mintha csak minimum egy halálos ítéletre várna, amit én mondok ki rá.
-Mac fontos számomra, de te még fontosabb vagy! Ha hozzá szoros kötelékek fűznek, akkor veled egyenesen összekötöztek. Hogy ki érdemel meg engem, és ki nem, arról pedig szeretnék én dönteni. Én pedig már döntöttem és ezen te sem tudsz változtatni.
Levettem az ujjamat és megcsókoltam. Visszacsókolt, és éreztem a megkönnyebbülést és a felém áradó szerelmét is. Annyira jó lett volna így maradni, de egy diszkrét köhintés megzavarta az idilli pillanatot.
-Úgy látom, hogy nem nagyon készülődsz sehova sem – jegyezte meg Alice csak úgy, mellékesen, de nem tudta elrejteni a szája szegletében rejlő mosolyát.
-Még maradok egy kicsit és élvezem a bátyád társaságát – válaszoltam én is jókedvűen.
-Ezt a mondatodat szerény véleményem szerint vehetjük szó szerint is! – kiabálta a földszintről Emmett, és éreztem, hogy bizseregni kezd az arcom.
Tehát elég sok mindent hallottak. Edward jóságosan tekintett le rám és bíztatóan megszorította a kezemet. Vettem egy nagy levegőt és gonoszul elvigyorodtam. Oh, ezt a játékot ketten játsszák, Emmett Cullen!
Szerelmemmel és nővéremmel a nyomomban leballagtam a lépcsőn a nappaliba, ahol mindenki ott volt.
Azaz csak a mi családunk tartózkodott a helyiségben, a Denali-klánt nem láttam sehol sem. A fél szoba úgy nézett ki, mintha tornádó pusztított volna itt. Az egyik fotel és az asztal felborítva, a padlón üvegszilánkok szanaszét és az egyik hatalmas ablak kitörve. Jobban szemügyre vettem és rájöttem, hogy azon az ablakon segítette ki Rose Tanyát, amit én már előzőleg megrepesztettem. Legalább elvégezték a csajok az üvegesek munkájának egy részét.
Mindenki nyugodtnak tűnt, egyedül Emmett csitítgatta még mindig a „menyasszonyát”, de közben felénk tekingetett. A többiek próbáltak diszkrétnek mutatkozni, mintha semmit sem hallottak volna, Em viszont gátlástalanul vigyorgott bele a képünkbe, amikor már el merte engedni Rosalie-t.
Alice odatáncolt Jasper mellé, és egy gyors csókot nyomott a szájára, egy „minden a legnagyobb rendben!” kíséretében.
-Látom, Edwardnak sikerült meggyőznie téged a maradásról! – mondta és csibészesen kacsintott hozzá.
-Emmett! – hördült fel mellettem szerelmem, mire a mellkasára helyeztem az egyik kezemet és figyelmeztetőleg rápillantottam.
-Tudod, Em, Edward roppant meggyőző tud lenni, ha akar – mosolyogtam ördögien.
Edward teste megfeszült, mert nem tudta, hogy mik is a céljaim, és meddig merek elmenni. Jasper válla rázkódott az elfojtott nevetéstől, Rose, Alice és Esme ajka is apró mosolyra húzódott, Carlisle köhécselt, Emmett pedig teli tüdőből röhögött.
-Hát, hugi, azt hallottuk – közölte velem, mintha én magam eddig nem lettem volna tisztában azzal, hogy nagy valószínűséggel sok mindent hallottak.
-Ez van – vontam meg a vállamat. – Viszont tudod mit nem értek? Amíg Forksban éltünk nem nagyon hallottam a te szobádból ilyen hangokat kiszűrődni. Ennek vajon mi lehet az oka?
Rose – hál’ Istennek nem sértődött meg – nem bírta tovább és Em fancsali képe láttán gyöngyözően felkacagott. Nem sokkal később már az egész ház zengett a nevetésünktől. Csak bátyám ült ott, mint aki éppen citromba harapott.
-Jaj, ne légy már ennyire elkenődve! – szólt rá gyengéden Rosalie és megpuszilta a homlokát. – Elvégre te kezdted, és tudhattad volna, hogy Bella nem fogja annyiban hagyni!
-Jó, de ő most a férfiúi méltóságomat vonta kétségbe! – fonta karba a kezeit Emmett, és duzzogva fordult el tőlem.
Odalépdeltem hozzá, és levágódtam mellé a kanapéra. Elővettem a legszebb kiskutya tekintetemet, és addig szuggeráltam, amíg fel nem sóhajtott.
-Rendben, megbocsájtok! – legyintett felém nagylelkűen, mire megöleltem és cserébe én is kaptam egy macis ölelést. – De azt meg kell hagyni, hogy jól bírjátok az iramot! – Elfordult tőlem, és Edwardra kacsintott. – Nem is olyan rossz, egy több mint száz éves fószertől!
-Kösz, Emmett, nagyon rendes vagy! – morogta Edward és mosolyogva a fejét csóválta.
Rosalie összecsapta a tenyerét, így mindenki felé kapta a fejét.
-Nos, most, hogy ismét megvolt a nagy összeborulás, és szent a béke, talán összpontosíthatnánk egy nagyon fontos dologra is! – mondta rejtélyesen.
-Mire is? – kérdeztem értetlenül.
Edward előbb tudta, hogy miről volt szó, mert felnyögött és ez semmi jót nem ígért a jövőre nézve.
-A leánybúcsúmra – somolygott Rose és, ha ember lettem volna, megállt volna bennem az ütő.
-Ami mikor is lesz? – tudakoltam finoman és még élt bennem a remény, hogy valamilyen kibúvóval elkerülhetem ezt a katasztrófát.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó