Mikor kicsi voltam, édesanyám, mindig azt tanította, hogy nem szabad verekedni, és én jófiú módjára szót is fogadtam neki, majdnem mindig. De anyám meghalt, én pedig felnőttem, és majd kétszáz év lét után jöttem rá, hogy milyen butaságot is tanított nekem. Mert igenis szabad verekedni, főleg, ha az a személy áll az ajtódban, aki száz százalék biztossággal tönkre tette azt a kapcsolatot, ami nekem mindent jelentett. Szinte vakon ütöttem, elhomályosult a látásom, ahogy rávetettem magam, és püföltem, hangos morgásokat hallatva. Tompán hallottam ugyan, hogy a nevemet kiabálják, de nem reagáltam rá.

- Emmett, kérlek, hagyd abba – Esme hangja egy pillanat alatt kijózanított. Felálltam a földről, és még mindig fortyogva, megvártam, amíg Evan is felkászálódik.
- Ugyan Esme, nincs, akin levezesse a feszültségét – vigyorogta epésen ő.
- Te direkt heccelsz? – fakadtam ki, és megint támadóállásba guggoltam.
- Nyugi macifiú – emelte fel a kezeit Evan, mire én már lendültem volna, is, de Esme karon ragadott.
- Mit szeretnél tőlünk? – kérdezte a mindig kedves, és gondoskodó anyám.
- Igazából, én csak Carlisle miatt jöttem – felelte Evan még mindig fölényesen. – Beszélhetnék vele?
- Sajnos nincs itthon – rázta meg a fejét Esme. – Miért keresed a férjemet?
- Azt nem mondhatom el. Talán a kórházban megpróbálom – mondta végül, és már hátrálni is kezdett. Lenyeltem, a megannyi keserűséget, és dühöt, és előre léptem pár lépést.
- Evan – szóltam utána, mire ő rám nézett, a szemében az, az én – tudom - hogy – hol - van – a – nőd – de - nem – mondom - el fény csillogott. – Tudsz valamit Lizzyről? – böktem ki végül a kérdést. Nem volt túl egyszerű kimondani e pár sort, erre akkor jöttem rá, amikor megjelent az arcán, a világ leggúnyosabb mosolya. Széttépem, pici apró darabokra, lassan, és élvezettel, terveztem el magamban. De csak miután elmondta, amit tudni akarok, méghozzá azt, hogy jól van-e életem szerelme.
- Az égvilágon semmit sem tudok róla – vigyorogta bele az arcomba. Ez akkora egy hatalmas hazugság.
- Ne hazudj – morogtam lehajtott fejjel. – Csak azt akarom tudni, hogy jól van e?
- Jól van, és nem akar téged többé látni – mondta végül váll rántva. – Soha, soha többé – hangsúlyozta ki nagy arccal.
- Lizzy, jaj, istenem, hol van, ugye nincs nagy baja? – kérdezte Esme azonnal. – A baba, és ő tényleg jól vannak? Hol vannak, kérlek, áruld el…
- Kérlek – emelte fel a kezeit Evan. – Nem mondhatok semmit, csak beszélni akarok egy orvossal, aki konyít valamit a ti fajtátok testéhez.
- Lizzy, vámpír? – kérdeztük szinte egyszerre.
- Mennem kell – intett végül, és a vámpírgyorsaságot lepipáló futást produkálva pillanatok alatt eltűnt. Mi pedig lefagyva álltunk a ház előtt, és néztünk ki a fejünkből. Anyám moccant meg először, és futásnak eredt, követve Evan illatát. Nagy nehezen én is kapcsoltam, és futni kezdtem, de alig pár kilométer után, nem éreztem azt a jellegzetes fanyarú illatot. Esme bevárt, majd tanácstalanul rám pislogva, valami magyarázatot várt.

De sajnos nem tudtam, hogy Evan miképp tüntette el az illatát, hiszen egy egyszerű ember, jelentéktelen szagát is napokig érezzük, de ő eltűnt, mintha itt sem lett volna. Felkutattuk jóformán az egész erdőt, de sem nyomot sem pedig illatot nem találtunk. Feladva a keresést leültem egy kidőlt fára, és a tenyerembe temettem az arcom. Minden, amit szerettem volna, csak az volt, hogy megtudjam, Lizzy jól van e. És az, hogy a baba, akit a szíve alatt hord, és aki az enyém, rendesen fejlődik-e.

- Talán ha felhívom Carlisle mobilját – ült le mellém anyám. – Lehet, hogy őt is meglátogatja.
- Jobb ötletem van – álltam fel. – Elmegyünk hozzá.
- Ez remek ötlet – értett egyet Esme, és megiramodott, egyenesen a ház felé.

Az én kocsimmal mentünk be a városba, a kórház előtti parkoló majdnem üres volt. Anyám, és én váltottunk egy pillantást, amikor végre megéreztük Evan illatát. Erősen kellett koncentrálnom arra, hogy emberi tempóban menjek be a kórházba. Esme ment előttem, olyan volt, mintha ösztönösen tudná, hogy hol van a párja. Irigyeltem érte, hisz ők évek óta boldogok, soha, még egy hangos vitájuk sem volt. Teljes mértékben kiegészítik egymást, olyanok, mint egy igazi gerlepár, még ennyi idő után is. Anyám megállt, én pedig majdnem beleütköztem, annyira el voltam foglalva a gondolataimmal. Esme mosolyogva fordult hátra, és a fejével a fehér ajtó felé bökött. Hallgatózni kezdtem, és Evan hangját véltem felfedezni, amint apámhoz beszél, azonnal be akartam rontani, de a váró tele volt emberekkel. Ezért kulturáltan, és marha lassan az ajtóhoz sétáltam, majd bekopogtam. Apám kiszólt, hogy szabad, mire én benyitottam, de csak őt találtam.

- Hol van? – kérdeztem a kelleténél élesebben.
- Elment – felelte Carlisle csalódottan. – Éppen csak annyit mondott, hogy Lizzy nem érzi valami fényesen magát, és hogy segítségre lenne szüksége, de ekkor kopogtál, és…
- Lizzy beteg? – vágott Esme apám szavába, mire én megrázkódtam. A fájdalom égő vasként hasított belém. Beteg, és miattam.
- Elkérem magam, és otthon megbeszéljük – mondta végül Carlisle, és a telefonért nyúlt.
- Gyere fiam, menjünk haza – fogta meg a karom Esme, és szó szerint rángatva vitt ki a kocsihoz. Annyira törékeny, és mégis hatalmas erő van benne.

Az úton csendesek voltunk, mindketten a gondolatainkba merültünk. Esme vezetett, én pedig üveges szemmel bámultam ki a szélvédőn. Lizzy gyönyörű arca jelent meg előttem, ahogy a fájdalomtól eltorzulva könnyesedik be, amikor megtagadtam őt, és a gyermekét. Akkor még azt hittem, hogy megcsalt és hogy az az apró élőlény, aki benne növekszik nem az enyém. Annyira ostoba voltam, és elvakított a féltékenységem. Esme leállította a motort, és kiszállt a kocsiból, majd megindult a ház felé, de félúton visszafordult.

- Nekem nincsen különleges képességem, Emmett – mondta halkan. – De érzem, itt - a szívére tette a kezét -, hogy minden rendbe fog jönni, és újra boldogok lesztek, mindketten.
- Köszi, anyu – mosolyodtam el, és kikászolódtam a kocsiból. Esme szavai mindig megnyugtattak. Az állandó optimista, és mindig kedves Esme, aki mindenben, és mindenkiben csak a szépet, a jót látja. Mindig reménykedik, hogy egyszer a világon dúló háborúnak is vége szakad. Akkora szíve van, hogy az egész világot bele tudná zárni, persze csak képletesen.

A házba érve a testvéreimmel néztem szemközt, visszaértek a vadászatról. Bella és Edward a kanapén ültek, míg Levy és Pam az ablak előtt állva, halkan beszélgettek.

- Itt járt az a patkány – jelentettem ki hangosan, minek a cécó.
- Pontosabban? – kérdezte Levy értetlenül.
- Evan? - kérdezte öcsém a fejemből kiolvasva, mire én csak bólintottam.
- Tudja, hogy hol van Lizzy – lelkesedett anyám, mire Bella felpattant.
- És most hol van, hogy van, ugye nem esett bántódása? – Nők, egy kérdésbe belezsúfolnak hat vagy hét mondatot, forgattam meg a szemem, mire kaptam egy ferde nézést Edwardtól.
- Nem mondott semmit, nem akarta elárulni, hogy hol van – ráztam meg a fejem csalódottan.
- Nekem csak annyit mondott, hogy nincs valami jól – lépett be apám a nappaliba. – Ráadásul képtelenség rátalálni, olyan, mintha eltüntetné az illatát.
- Ez a baj, hogy egyszerűen képtelenség megtalálni – csaptam össze mérgesen a kezem.
- Ez még nem minden – kezdte Esme halkan. – Azt mondta, hogy azért akar veled beszélni, mert te értesz a mi fajtánk testéhez.
- Hogy mi? – kérdezte Edward meglepve.
- Lizzy vámpír? Az lehetetlen – rázta a fejét Levy.
- Nem tudjuk, semmit sem tudunk – morogtam az orrom alatt.
- Megtaláljuk – lépett mellém Pam. – Van egy tervem – mondta végül, mire mindenki érdeklődve nézett rá.
- Hadd halljuk – mondtam nyugodtan. Pam a kanapéhoz sétált, és leült, majd aranyszín szemeivel végignézett rajtunk.
- Nem mondtam el mindent az életemmel kapcsolatban – kezdte enyhe szégyennel a hangjában. Amikor átváltoztam, ugyanolyan voltam, mint minden újszülött. Mérhetetlen harag, és hatalmas erő, meg persze a kínzó szomjúság. Az állatvér csitította ugyan a torkom folytonos kaparását, de ahogy Emmett mondaná, volt pár botlásom is – mosolygott rám, mire én visszamosolyogtam. - A világot jártam, cél nélkül, a hatvanas években az alaszkai hegyekben voltam. Egy furcsa, nem emberi illatot éreztem, a keresésére indultam, és hamarosan szembe találtam magam egy nővel. Tudta, hogy ki, és mi vagyok, Katherine volt a neve, hallhatatlan volt, pont, mint Evan. A szemei élénksárgán fénylettek, ha használta a képességét, ami a telekinézis volt. Tárgyakat mozgatott, egyedül azzal, ha csak rágondolt.
- A lényeget Pam – szóltam közbe, mire mindenki csúnyán nézett rám.
- A lényeg az, hogy Katherine mindent elmondott magáról – folytatta Pam. – A halhatatlanokról, és arról, hogy köztünk vannak. És azt is elmondta, hogy amikor átváltoznak, egy különleges virág szirmaiból küszült főzetet isznak, ami jóformán eltünteti az illatukat, sót, minden nyomot, ujjlenyomatot, DNS-t, mindent. Ahhoz, hogy hallhatatlan legyen egy ember, meg kell halni, az után, hogy megitta a főzetet.
- De, hogy lehet őket megtalálni? – kérdeztem türelmetlenül, sok a rizsa.
- Most jön a kényes rész – hajtotta le Pam a fejét. A nyakához nyúlt, majd elhúzta a nyakláncát, amin egy szép medál lógott. Eddig sosem figyeltem rá, de most jobban megnézve rájöttem, hogy nem medál, hanem fiola, egy ezüst fiola. – Ebben Katherine vére van – Pam hangja halk volt, és szertartásos. – A halhatatlan vére számunkra ízetlen, az illata sem csábít, viszont egy másik halhatatlan, a kifinomult szaglásával, akár több száz mérföldről megérzi.
- Akkor nyisd ki – léptem elé, mire Pam megrázta a fejét.
- Emmett bízol bennem? – kérdezte végül Pam, felnézve rám.
- Bízom benned – vágtam rá azonnal.
- Akkor csak annyit kérek, hogy hagyj elmenni. Megtalálom Lizzyt, és visszahozom őt, és a babát is.
- Veled megyek – szólalt meg Levy. Már éppen tiltakozni akartam, amikor Edward a vállamra tette a kezét.
- Mit gondolsz, Lizzy hogy érez most irántad? – kérdezte szelíden. Nem kellett hangosan kimondanom a választ, elég volt csak gondolni rá. – Ne emészd magad, adj neki időt. És bízz meg Pamben, ö is boldognak akar látni titeket, ahogy mi is.
- Oké, rendben – fordítottam hátat az öcsémnek. – Csak annyit kérek, hogy mond meg Lizzynek, hogy szeretem, mindennél jobban – mondtam végül, majd a választ meg sem várva futásnak indultam, egyenesen az erdőbe.

Minden, amit akartam az volt, hogy mosolyogni lássam őt, hogy boldog legyen mellettem, velem. Minden, amit akartam, az volt, hogy örökre velem maradjon, és szeressen, és hogy én is szerethessem őt, amíg világ a világ. Mindent elrontottam, egyetlen szóval, egyetlen mondattal, azért mert büszke voltam, és féltékeny. Nem hittem, Lizzynek, mert magamban nem voltam biztos, a legnagyobb félelmem vált valóra azzal, hogy elment. És most, szenvedek, mert tudom, hogy nem akar visszakapni, lehet, hogy annak a ficsúrnak a karjai közt megtalálta a valódi boldogságot. De küzdeni fogok érte és a gyermekemért, mert még egyszer nem engedem, hogy a boldogságom elússzon. Reménykedtem abban, hogy még nem késő, még van arra esély, hogy megbocsásson nekem, és hogy visszahódítsam.




(Pam szemszöge)

Miután Emmett kifutott a házból, én és Levy visszavonultunk a szobánkba. Csendesen pakoltunk, nem volt merszem ezek után szerelmem szemébe nézni. A mi kapcsolatunk, annyira törékeny, és bonyolult volt, hogy akár egy apró, eltitkolt kis hiba is a végét jelentheti. A sírás fojtogatta a torkom, mert most, hogy végre, ennyi idő után megint megtapasztaltam a szerelmet, vége is lett. A testem megremegett a visszafojtott sírástól, és a félelemtől. Tudtam, hogy Levy bármire képes lenne Lizzyért, köztük különleges kapcsolat volt, amit én sosem értettem. Az elején még féltékeny is voltam, de idővel rájöttem, hogy Levy nem olyan szeretettel van iránta. Olyan mintha valóban a bátyja lenne, félti, óvja, és feltétel nélkül szereti, ahogy én is. Lizzyt egyszerűen csak szeretni lehet, mert megérdemli. Éppen az utolsó pulcsimat pakoltam be a bőröndömbe, amikor megéreztem a kedvesem kezét a vállamon.

- Miért vagy ennyire feszült? – kérdezte csendesen.
- Félek – feleltem rekedt, elcsukló hangon. Levy maga felé fordított, és mélyen a szemembe nézett.
- Mitől félsz kedvesem?
- Attól, hogy elveszítelek, mert nem mondtam el mindent magamról, és… - hadartam egy szuszra, de Levy nevetni kezdett, én pedig félig meglepve, félig sértetten pislogtam rá.
- Ezt szeretem benned, hogy olyan naiv vagy – mondta a nevetéstől recés hangon. – Pam, szeretlek, és ezen nem tud semmi változtatni. Te már örökre az enyém vagy, hozzám tartozol, te vagy a társam. Ne gondolj olyanokat, hogy elveszítesz, mert most már nem szabadulsz tőlem egykönnyen – kacsintott rám pajkosan.
- Szeretlek – suttogtam meghatottan, és a karjaiba bújva könnyek nélkül zokogni kezdtem, de most nem a félelemtől, hanem a boldogságtól. Ezt a meghitt pillanatot egy halk kopogás szakította félbe. Bella dugta be a fejét a résnyire kinyitott ajtó mögül.
- Zavarok? – kérdezte mosolyogva - Látszólag ő is megkönnyebbült, attól, hogy végre van megoldás erre a kilátástalan helyzetre.
- Nem zavarsz, gyere csak be – mondtam kedvesen, és kibontakoztam Levy ölelő karjaiból.
- Mikor indultok?
- Most – húztam össze a bőröndöm zipzárját. – Üzensz valamit Lizzynek? – kérdeztem mosolyogva.
- Azt, hogy szeretem, és várom vissza – felelte Bella lelkesen.

Miután mindenkitől elbúcsúztunk, és meghallgattuk a Lizzynek szánt üzeneteket, kimentünk a házból, és kocsiba ültünk. Bella kölcsön adta a Mercedest. Belesüppedve a puha bőrülésbe vezettem ki Forksból. Nem tudtam, hogy pontosan milyen hatással lesz a halhatatlanokra, az, ha megérzik egy másik halhatatlan vérét, de semmiképpen nem Forksban akartam kinyitni a fiolát. Port Angeles megfelelő volt, a városba érve kerestünk egy mélygarázst, ahol vettünk egy éves parkolójegyet, majd egy elhagyatott területet kerestünk, ahol nyugodtan kinyithatom a fiolát. Hamarosan találtunk is, egy elhagyatott tanyafélét, a várostól jó messze.

- Akkor lássuk, mennyire gyorsak a hallhatatlanok – mondta szerelmem, és megfogta a kezem, majd egy édes csókot lehelt rá.

Előhúztam a láncot, majd az ujjaim közé csíptem az apró fiolát, és egy határozott mozdulattal lecsavartam a tetejét. A vér illata azonnal megcsapta az orrom, láttam, hogy Levy fintorogva figyeli az én reakciómat.

- És most? – kérdezte kedvesem.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Várunk – mondtam végül, és leültem, egy üres itató szélére.

Nem kellet sokat várnunk, alig tíz perc múlva, már megpillantottunk négy alakot a távolban. Levy mellé álltam, és megszorítottam a kezét, majd megindultunk az idegenek felé.

- Mi akartok? – kérdezte Evan. Előlépve a másik három alak fenyegetően figyelte minden mozdulatunkat.
- Segíteni – feleltem magabiztosan. – Lizzynek szüksége van ránk.
- Tudtok neki segíteni? – kérdezte Evan bizalmatlanul, majd a kietlen tájat kezdte figyelni.
- Tudunk – felelte Levy. – És csak mi ketten vagyunk itt, nem kell félned a többiek otthon maradtak.
- Rendben, kövessetek – mondta végül, és hátat fordítva nekünk megindult arra amerről jöttek.

Megtartva a kellő távolságot követtük őket, alig pár mérföld után megpillantottunk egy magánrepülőt. Evan, és a társai egy gyors pillantást váltottak, majd Evan felénk fordult.

- Ha tényleg segíteni akartok, szálljatok be – mondta, és a válaszunkat meg sem várva beszállt a repülőbe. Mi pedig követtük őt.

A férfiak akik Evannal jöttek, ott maradtak, a repülő, pedig a magasba emelkedett velünk, és Evannal. Tarts ki Lizzy, hamarosan melletted leszünk – mondtam magamban. Majd egyszer csak minden elsötétült előttem, olyan volt, mintha megvakultam volna. Mozdulni akartam, de nem tudtam, mintha egy sötét verembe estem volna. Mi folyik itt?

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 1 hozzászólás

2010.08.24. 11:58 Bedyke Szia! Nagyon jó lett, az egész sztori nagyon tetszik, tök jó vagy:)(K)