|
37. fejezet - Az idő múlik...
2010.08.23. 22:18
(Edward szemszöge)
A rét szélére értem, és láttam, hogy nem vagyok egyedül.
Ő mit keres itt?
- Edward… - suttogta Heidi.
- Miért jöttél ki a házból felügyelet nélkül? – kérdeztem idegesen. – Nincs önkontrolod, ezért nem mászkálhatsz egyedül az erdőben!
- Sajnálom… - hajtotta le a fejét. – Én csak… - kezdett volna mentegetőzni, de közbevágtam.
- Nem érdekel a magyarázatod. De meg kell változnod! Nem lehetsz ennyire felelőtlen! Most már nem csak saját magadat kell védened, hanem minket is. – oktattam ki.
- Sajnálom… - az erdő felé indult, de hirtelen visszafordult – Edward!
- Igen?
- Köszönöm, hogy befogadtál a családodba! – mosolygott rám.
2 évvel később
- Ideje lenne költöznünk… - mondta Carlisle az egyik nap. Még 2 évig maradtunk Forksban, csak az én kedvemért. Nem tudtam itt hagyni azt a helyet, ahol megtapasztalhattam a szerelmet. Egyszerűen nem ment.
- Édes, teljesen egyetértek vele. – fordult felém Heidi. Ebben az időszakban nagyon sokat segített nekem. Ott állt mellettem, támogatott és vigasztalt. Ezekben a hónapokban sikerült megismernem. Ő egy csodálatos, okos, humoros, kissé pimasz nő, de… ő nem Bella.
Egy ideig még nyomon követtem a gondolatait, de bebizonyította, hogy már semmi köze a Volturihoz. Így nem kellett féltenem tőle a családomat, a családunkat.
Esme és Carlisle teljesen befogadta, a lányukként tekintettek rá, bár természetesen Heidi számukra sem pótolhatta Bellát.
Az igazi probléma Alice, Jasper, Rosalie és Emmett viselkedése. Teljesen elzárkóztak Heidi elő. Eleinte azt hittem Bella halála miatt teszik ezt, de rájöttem, hogy sokkal bonyolultabb dolog van ennek a hátterében.
Mégis a legnagyobb változást ezekben, az években egy hétfői napon éltem át.
Heidi berontott a szobámba és elém állt, hogy bevalljon valamit. Sejtettem, hogy a vallomásában mi fog elhangzani, hisz néha egy-egy gondolatával már elárulta magát.
Heidi elmondta, hogy belém szeretett és újra akarja kezdeni az életét.
Velem.
Még mindig szerettem, imádtam Bellát – csakhogy ő halott volt – és Heidi volt az egyetlen, aki mellett mosolyogni tudtam a történtek után. Ő volt az, aki csak egy kis időre is, de el tudta felejtetni velem a Bella iránt érzett sóvárgást.
Ebben az időszakban sokat beszélgettem vele. A fájdalom és az űr, amit Bella hagyott maga után, az még mindig bennem van, de meg tanultam vele élni.
Így történt az, hogy másfél évre Bella halála után, igent mondtam Heidi ajánlatára, és új életet kezdtem vele.
A kapcsolatunk első szakasza nagyon nehéz volt. Heidi minden ölelésénél, csókjánál Bellát képzeltem a helyébe. Ezért a testi kapcsolatban meghúztam egy láthatatlan vonalat. Heidi megértette – pontosabban tiszteletben tartotta -, hogy ölelésnél és csóknál többet nem adhatok még neki.
- Rendben. – bólintottam. – De hova költözzünk?
Heidi elmosolyodott örömében. Már nagyon el akart menni Forksból.
- Arra gondoltunk, hogy a Denali klán mellé költözhetnénk. – vettette fel a lehetőséget Esme.
- Így, ha bármi baj van, közel vannak hozzánk. És végre bemutathatjuk nekik Heidit.
- Nekünk megfelel. – felelte Alice. Mellette Jasper bólintott.
- Oké! Legalább tisztességesen harcolhatok Eleazarral. – vigyorgott Em.
- Nekem mindegy. – vonta meg a vállát Rose és újra a körmeit reszelgette.
- Már alig várom, hogy megismerhessem a Denali klánt! – lelkesedett Heidi.
Minden szempár rám szegeződött.
- Rendben. – megpróbáltam összehozni egy mosolyt, de nem sikerülhetett túl hitelesen, mert Esme megértően megfogta a kezem.
- Akkor eldöntöttük… Irány Denali! – mondta ki a végszót Carlisle.
(Alice szemszöge)
Carlisle és Esme felmentek a szobájukba, míg Edward és Heidi vadászni indultak, így mi négyen maradtunk a nappaliban.
- Annyira hiányzik Bella… - motyogtam.
- Tudom, mi érzel… - sóhajtott fel Rose. – Ez a liba azt hiszi, hogy átveheti a helyét!
- Nem engedjük neki! Egyébként is, Edward még mindig ugyanúgy szereti Bellát, és ezt Heidi is jól tudja! Nem tehet ellene semmit! – nyugtatta meg nővérünket Jasper.
- Nektek nem kellett végig néznetek, hogyan hízelgett Ednek… Még nekem is felfordult a gyomrom! – fintorgott Emmett.
- Tennünk kell ellene valamit! – jelentettem ki.
- De mit? – kérdezte Em. – Carlisle és Esme már befogadták, Edward fejét pedig teljesen elcsavarta!
- Vipera… - sziszegte Rosalie.
- Az! – bólintottam. – De meg kell találnunk a megoldást, hogy ne csak nekünk mutassa meg a valódi arcát. A szüleinknek is látnia kell, hogy Heidit csakis Edward érdekli és mindenáron meg akarja szerezni magának…
- Késő! – figyelmeztetett férjem. – Már megszerezte magának! Edward hihetetlenül hálás Heidinek, ezért van vele… Nem szereti őt.
- Mind tudjuk, hogy nem szereti, de akkor miért kínozza magát? – tettem fel a költői kérdést.
- Világos! Az öcsiben túlteng a mazochizmus! – kiáltott fel Emmett.
- Heidi nem fogja feladni! – tért vissza az eredeti témára Jazz, figyelembe sem véve Emet. – Csak azt kéne megtudnunk, hogy mit tervez… - gondolkodott hangosan.
- Edwarddal csatlakozni a Volturihoz… - tippelt Rose.
- Nem hiszem… láttam volna, ha ilyet tervez…
- Volt a jövőjükkel kapcsolatos látomásod? – kérdezte hirtelen Jasper, hirtelen felém fordulva.
Zavarba jöttem.
- Nem… vagyis igen… de… - dadogtam.
- Mit láttál pontosan? – ült át mellém Rosalie.
- Halvány foltokat és egy fehér házat, de azt is csak elmosódottan… - válaszoltam.
- És ha rájuk koncentrálnál? Kérlek kicsim, próbáld meg! Ez fontos lehet! – kért Jazz.
- Megpróbálhatom… - motyogtam szkeptikusan.
Heidi és Edward jövőjére összpontosítottam és nagy meglepetésemre pár másodperc múlva egy vízió jelent meg szemeim előtt.
Az erdő közepén találtam magam. Havazott. A fák között megpillantottam egy házat.
A következő képkockákon mind a ház nappalijában találtuk magunkat. Mellettünk még volt 4 ember. Két nő és két férfi.
A hátam mögé néztem, de ott csak két homályos alakot láttam.
Hangosan ziháltam.
Ki az a két alak? És mi közük hozzánk? – ilyen és ehhez hasonló gondolatok száguldoztak a fejemben.
- Mit láttál? – fogta meg a kezem Jasper.
- Minket, az egész családunkat, idegenekkel egy házban… Ők… ők lesznek a jövőnk!
(Edward szemszöge)
Az utolsó Forksi vadászatom után, megkértem Heidit, hogy induljon haza. Nekem még volt egy kis dolgom.
Egyenesen a rétem felé vettem az irányt. Még utoljára el akartam köszönni az utolsó dologtól, ami Bellával összeköt. Miután megtudtam, hogy meghalt, itt akartam állítani neki egy emléktáblát.
Saját kezemmel véstem rá egy idézetet. Ő most egy jobb helyen van, de tudnia kell, akarom, hogy tudja: megváltoztatott.
Letérdeltem a tábla elé és egy fréziát raktam rá.
- „Csak te hiányzol változatlanul, végérvényesen, mert még mindig szeretlek és ez a folytonosság csak megerősít érzelmemben.”* - mormoltam halkan a táblán olvasható szöveget.
- Köszönöm, Bella! – suttogtam, majd utoljára körülnéztem a réten. Meg akadt a pillantásom azon a helyen, ahol Bellával a naplementét néztük.
Lehunytam a szemeim és halványan mosolyogva emlékeztem vissza erre a csodás pillanatra.
„- Szia! – köszönt, de nem fordult meg.
- Szia! – leültem mellé és én is elkezdtem csodálni a naplementét.
- Hogy-hogy itt talállak? – kérdeztem feszengve.
- Kicsit kiszellőztettem a fejem, és ide kerültem. – mondta. – És te? – nézett a szemembe.”**
Beugrottam a szobám ablakán és nekiálltam a pakolásnak. Bedobozoltam a cd-ket és könyveket, a ruhákat pedig bőröndökbe raktam.
Másnap már az egész család kész volt az indulásra. A költöztetők az összes holmit elszállították, már csak mi és az autók maradtunk hátra.
- Szerettem, itt élni… - suttogta Alice és beszállt Jasper mellé a Volvóba. A többiek után ők is elhajtottak.
- Nekünk is indulnunk kéne… - szólalt meg Heidi a hátam mögül.
- Rendben. – mind a ketten beszálltunk a kocsiba és a családom után mentünk.
*Oravecz Imre
** Idézet az Örök éj-Hetedik fejezetéből
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia! :)
Köszi! Meg kéne filmesíteni, azt,h Rose normális? várd ki a BD második felének a filmjét... xDXDXD