Úgy éreztem, hogy a gyomrom 720°-os fordulatot vesz. Ha ez lehetséges, még jobban elsápadtam, és kis híja volt, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot. Kikerekedett szemekkel bámultam Ethanre, aki aggódó tekintettel fürkészte az arcom.

- Hé, Connor, jól vagy?

- Igen. Nem. Vagyis jól leszek, ha elmondod, mi van Heatherrel!

Ethan tekintetében megcsillant valami furcsa fény. Nem igazán tudtam mire vélni, de mintha remény szikrája pattant volna ki arany íriszeiből, de amilyen hirtelen utat engedett a parányi érzésnek, ugyanolyan gyorsan tüntette el. Megköszörülte a torkát, majd sóhajtva rám nézett.

- Figyelj Connor, hogy megértsd, amit mondani fogok.

Ethan komoly, szinte rideg hangja megijesztett. Rosszat sejtettem. A torkom kiszáradt, ahogy a szinte remegő kezeim ökölbe szorultak.

- Mondd… - szűrtem a fogaim közül.

- Nézd. Heather nem egészséges, de gondolom ez feltűnt neked. – A tekintete egy pillanatra az arcomra tévedt, de én egyetlen izmomat sem mozdítottam. – Szóval az egész tavalyelőtt kezdődött nála, 16 éves korában. Gyakran panaszkodott fejfájásra. Azelőtt sosem volt beteg. Egy ideig halogatták, de aztán végül is a szülei elvitték orvoshoz. Nagyon sokáig vizsgálgatták, de az állapota csak egyre romlott. Egy éve jöttek rá a helyes diagnózisra.

Ethan elhallgatott egy pillanatra. Majd szétfeszültem az idegességtől, úgy hogy dühösen rámordultam.

- Fejezd be!

- Connor, Heather nagyon beteg. Végső stádiumú agyrákja van. Maximum egy éve lehet hátra.

- Úgy érted, hogy…

- Igen – Ethan szomorú szemeit lesütötte, és a földet kezdte fixírozni. – Heather meg fog halni.

Először nem is fogtam fel, hogy mit mondott Ethan. De amikor eljutott a tudatomig, úgy éreztem, hogy egy szörnyeteg belülről tép szét. A kezemet kinyújtva valami támaszt kerestem, végül az odaugró Ethan karjában kapaszkodtam meg. A szemem előtt folyamatosan peregtek az első- és idáig egyetlen –találkozásunk másodpercei. A fülemben folyamatosan ott csengtek apám szavai. „Heather meg fog halni… meg fog halni… Heather… halál…” Tisztán éreztem, hogy ha képes lennék rá, most zokognék. Ekkor azonban a retinámra újabb emlékképek tolódtak. Eva csokoládébarna haja, és a félénk mosolyra húzott, sápadt ajkai… Leültem a földre, és a két tenyeremmel összeszorítottam a halántékomat. Eva és Heather arca kergetőzött a fejemben, de mindkettőjük arcát beárnyékolta egyetlen, fekete szó: halál.

- Connor! Connor! Fiam! – Csak a sokadik felszólításra jutott el a tudatomig Ethan aggódó hangja. – Rosszul vagy?

- Én nem… de Heather… - nem fejeztem be a mondatot, de apám e nélkül is értette. Vettem pár mély levegőt, majd a tekintetemet Ethan aggódástól fénylő arany íriszeire emeltem. – Kérlek, mondd el, hogy van!

- Nézd, én is csak annyit tudok, amennyit Dr. Cullen elmondott nekem. – Leült mellém, és megszorította a vállam. – De ha érdekel a hogyléte, javaslom, menj be hozzá a kórházba.

Ez kész. Ethan nyilván elfelejtette, hogy veszélyes vagyok Heatherre. Úgy néztem rá, mintha sürgősen egy elmeorvosra lenne szüksége. Vagy kettőre. Vagy egy egész kórházra. Lehet, hogy fel kéne hívnom pár régi kollégáját…

- Ne nézz így rám… - morogta Ethan, majd a tekintete ellágyult, és szemébe visszatért az, az apró szikra, amit pár perce véltem felfedezni az arany árnyalatok közt. – Fontos neked, igaz?

- Mi?
- Heather. – Már egy halvány mosolyt is megengedett magának. – Nem közömbös a számodra, nincs igazam?

Elkaptam a tekintetem. Az agyamban ismét felizzott Eva képe. Nem tudtam, és nem is akartam elfelejteni őt, hiszen ő volt életem szerelme. Heather inkább csak egy… barát. Egy nagyon közeli barát. A hallgatásomat Ethan nyilván igennek vette, mert arcára keserédes mosoly terült, és felhúzva a földről megszorította a vállam.

- Menj be hozzá. Sokat jelentene neki.

- Ja, képzelem… - horkantottam fel, de gondolatban már Heather szobáját kerestem. Ethan nem mondott semmit, csak elkezdett hazafelé futni. Követtem, miközben próbáltam kiűzni magamból a bűntudatot. De miért van bűntudatom? Elvégre, csak meglátogatom az egyik beteg barátomat. Beteg… összeborzongtam a kifejezésen. Ez a szó nem volt elég arra a borzalomra, ami most Heatherrel történik. Hazaérve gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem és köszönésre sem méltatva a családomat, már az úton robogtam a kórház felé. Nem volt nehéz odatalálnom, az út minden egyes centimétere beleégett a memóriámba.

Ahogy beléptem az épületbe, megcsapott az a jellegzetes kórház-szag. A fertőtlenítő, a vér és a különböző gyógyszerek aromája egyetlen, bűzös maszlaggá tolult az orromban. Elfojtottam egy fintort, és a recepciós pulthoz léptem. A fiatal recepciós nővér éppen telefonált. Odaléptem hozzá, és finoman megköszörültem a torkomat. A recepciós – a névtáblája alapján Beatrixnak hívták – rám emelte vastagon kihúzott szemeit, szájfényes ajkai, pedig elnyíltak a döbbenettől.

- Bocs Christy, majd visszahívlak… - lehelte a kagylóba, és szinte elejtve a készüléket fordult felém. Szemei szinte zavaróan pásztázták az arcomat, a pillantásával gyakorlatilag levetkőztetett.

- Elnézést… - mosolyogtam Beatrixra, aki ettől kis híján leesett a székről. – Meg tudnád mondani, hogy melyik szobában fekszik Heather… - itt elakadtam. A legutolsó beszélgetésünknél nem tudtam meg a vezetéknevét. – Izé… vörös hajú lány, én hoztam ma be…

Beatrix remegő kezekkel kezdett kutakodni a mappák között, majd elalélva felpillantott rám. Állát a kezére támasztotta, és egy sóhaj kíséretében felém lehelte a választ.

- A… négyszáz… ötven… kett… kettesben… - szemeit még mindig nem volt hajlandó levenni rólam, helyette egy kicsit benedvesítette az ajkát.

- Köszönöm! – mosolyogtam rá, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a recepciót. Kell a fenének egy elalélt nővérke…

A 452-es a második emeleten volt. Fel sem néztem a padlóról, egészen, amíg fel nem értem a megfelelő szintre. Összerándult a gyomrom, ahogy a tekintetem az osztályt megnyitó, hatalmas üvegfalra tévedt. A választóeszköz nagy, piros betűkkel hirdette: ONKOLÓGIAI SZAKOSZTÁLY.* Vettem egy mély levegőt, és belöktem az üvegajtót.

A kezem ökölbe szorult, ahogy haladtam el a rengeteg kórterem előtt. Azok szintén üvegfallal voltak elválasztva, így tisztán beláthattam a sok kopasz, magatehetetlen, beteg emberhez. Rémképek vetültek a retinámra Heatherről, ahogy sápadtan és gyengén fekszik egy ágyban, és mindenhonnan csövek állnak ki belőle… Gyorsan megráztam a fejem, és odatámolyogtam a 452-es kórteremhez. Óvatosan belestem az ajtón, és hatalmas kő esett le a szívemről. Heather valóban feküdt, de mindössze csak egy infúzió volt bekötve a karjába, és a szaga alapján ítélve az is csupán sóoldat volt. Szinte ülve helyezkedett el, és épp egy könyvet olvasott. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. Nem tudtam elfojtani egy feltörő mosolyt. Korábban én is sokszor olvastam azt a könyvet. Egy pillanatra elméláztam. Sápadt arca kísértetiesen elütött vörös hajától, bár ezúttal a szeme alatti karikák javultak valamennyit. Szelíd arca fájdalom nélkül derengett a neonfény világánál, miközben vörös haja selyemként omlott a vállaira, tökéletes keretet adva ezzel gyönyörű, ártatlan vonásainak. Erőt vettem magamon, és határozottan belöktem az ajtót.

Heather azonnal elejtette a könyvet, és felpillantott rám. Az arcán a döbbenet, a düh és egy kevés öröm hadakozott. Végül úrrá lett vonásain, és kék szemeit rám tapasztotta.

- Hát te? Mit keresel itt? – a hangjával alaposan meglepett. Amíg végtelenül erőtlennek tűnt a krétafehér arcával és az infúziójával, addig a hangja mit sem vesztett erejéből és karakteréből. Elmosolyodtam, és az ágy mellé húzva egy széket, helyet foglaltam a bal oldalán.

- Tudod, én hoztalak be ide. Csak gondoltam, behajtom a hálálkodásodat.

Heather küldött felém egy grimaszt, majd összecsukta a könyvet. Majd felemelte a mutató és a középső ujját.

- Két dolgot szeretnék mondani.

- Hallgatlak – mosolyogtam rá, mire az egész testén végigment egy alig észlelhető remegés.

- Az első – itt lehajtotta a középső ujját. – Köszönöm, hogy segítettél.

- Igazán nincs mit.

- A második – Heather ökölbe szorított kezét visszaejtette a takaróra. Egy darabig még a szürke szövetet fixírozta, majd erőt vett magán, és felnézett rám. Tengerkék íriszeiben elszántság gyúlt. – Te nem a hálámért jöttél. Jól mondom?

Némán bólintottam. Heather vett egy mély levegőt.

- Gondolom, az osztály neve alapján kitaláltad… - itt nem folytatta, de pontosan tudtam, hogy mire céloz. Egy darabig kínos csend állt be közénk. Csak hallgattam a légzését, és pici szívének ütemes dobbanásait. Istenem, mihez kezdek, ha ez az apró szív nem mozdul többé? Ha nem üti azt az andalító, édes ritmust? Vagy ha nem hallom a nyugodt lélegzetvételt? Megráztam a fejem, és ismét Heatherre néztem. Ő a takaróját gyűrögetve szólt ismét hozzám.

- Azt is tudod, hogy konkrétan…

Nehezére esett ennyit is kimondani, és én nem akartam, hogy tovább szenvedjen, így gyorsan a szavába vágtam.

- Igen. Sajnálom…
- Ne tedd! – Heather ijedten nézett rám. – És ne nézz rám így!

- Hogy?

- Ezzel a „tudomhogybetegvagyésnagyonsajnállak” nézéssel! – ismét lebámult a takarójára.
- Gyűlölöm, amikor az emberek sajnálni kezdenek. Attól még, hogy bennem van ez az izé, ember vagyok! Sőt!

- Tudom. Bocsáss meg. – Valamilyen pillanatnyi elmezavar hatására megszorítottam a kezét. Arra számítottam, hogy majd megjegyzi, milyen hideg, de e helyett csak viszonozta a szorítást, igaz, sokkal gyengébben. Jó volt ott ülni vele, fogni a kezét, és elmerülni a hatalmas, tengerkék íriszekben… aztán, mint egy villámcsapás ütött meg a tudat. Mit csinálok én? Még egyszer nem követhetem el ugyanazt a hibát. Többé nem engedhetek magamhoz közel halandót. Nem hagyhatom, hogy még valakinek bántódása essen miattam…

Villámgyorsan felugrottam, mire a műanyag szék csattanva landolt a linóleumon. Heather ijedten nézett rám.

- Connor… baj van? – alig suttogott, de én így is tisztán hallottam. Hirtelen öntött el a szomjúság. Abban a pillanatban nagyobb veszélyt jelentettem Heatherre, mint a rák.

- Semmi… én most megyek… - már indultam volna ki, amikor megütötte a fülemet egy gyámoltalan, könyörgő hang:

- Ne!

Megrökönyödve fordultam vissza. Heather tengerkék szemei könnyben úszva ejtették foglyul a pillantásomat.

- Kérlek… - lehelte. – Kérlek… maradj…



*az onkológia a rák gyógyítására specializálódott orvosi szakág.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.