Az érzés mely elhatalmasodott üres belsőmben túl intenzív volt. Testvéreim hangjait elsodorta egy gondolat ár, és a fejemben hosszú idő után, újra tökéletes csend honolt. Először meglepett… Semmi, egy árva hang se szólalt meg. Néztem őt, a vámpír szememen át, és a gyűlöleten kívül, ami tisztán kivehető volt az arcán, mást nem is találtam benne.  Mennyi ideje vártam erre… Aztán Ő elkapta rólam különleges szemét, és elindult. Határozottan lépkedett, bár éreztem a bizonytalanságot… A buborék mely eddig védett a gondolatoktól, fáradt ősöreg agyamat szétpattan, és ezernyi új, nem kívánatos információt kapott cserébe érte. A zűr ami a fejemben tombolt egy szemvillanásnyi ideig olyan érzést keltett bennem, mintha még mindig ember lennék. Furcsa volt a sajgás a fejemben, és egyszer csak azt vettem észre, hogy Beth áll előttem, és halkan ismételgeti a nevemet.  Megráztam a fejemet, és a sok gondolatot újra visszatuszkoltam a fejemben lévő képzeletbeli ajtóhoz, kinyitottam előttük, betessékeltem rajta őket, aztán lendületesen bevágtam azt, és azt akartam, hogy bárcsak sose szabadulnának ki onnan.

 

- Minden rendben? – kérdezte eltorzult arccal Coleen. Homlokán sok kis ránc szaladt egybe, és playboyos pólójának két oldalát simogatta idegesen. Jack lefogta felesége kezét, és hatalmas tenyerébe zárva nyugtatta őt. Beth még mindig engem nézett, és szinte teljesen sárga szeme lelátott a nem létező lelkem legmélyéig.  Ez volt az ő képessége. Ismerte az embereket, látta az érzéseiket, tudta mit éreznek. Tiszta lelke volt, nem feketítette be az sem, hogy vámpírrá lett…  Finoman megfogtam a vállát, és távolabb toltam magamtól, hogy ne analizálja kusza érzéseimet.  

 

- Minden oké? – hallottam a fejemben Ian hangját. Biccentettem felé, majd én is elindultam a lépcsőkön, amelyeken Ő is eltűnt. Vajon milyen órája lesz az első? Zavaros fejembe szöget vert az arca, és nem dobogó szívem kétségbeesetten vágyott arra, hogy újra láthassa a szemeimen keresztül azt az arcot, amiben örökké tudott volna gyönyörködni. Megrökönyödten haladtam fel felé… Én nem vagyok ilyen… Valóban hosszú ideje vártam már egy társara de az önsajnálat is kielégítette ezt a vágyat. Bírtam… Most viszont a kellemetlen kötelék ami ahhoz az ismeretlen motoros lányhoz fűzött túl erősnek bizonyult. Az égre… Én még az AC/DC- sem hallgattam sose!!!!!!!! Kivéve a Highway to Hell című számukat. Mi ez az őrület? Ők csak vámpírok... Az a lány is csak egy ócska vámpír, mint én... Semmi különös. Tényleg!

 

Kémia volt az első órám, és kissé rosszul is voltam tőle. A tudomány annyira unalmas. Főleg ha az ember látja a molekulákat a levegőben… Kiráz a hideg tőle. Semmi szépséget nem láttam benne, de még csak érdekeset sem. Unalmas… Egy hangú… Néha szebb csak azt meglátni, hogy kék az ég… Minek kell folyton tudni, hogy miért?! Mi benne a jó? MI a francért kell ezen gondolkodni? Miért nincs végre nyugtom? Ezeknek az új vámpíroknak is, pont ide kell jönniük? És minek köszönhetem, hogy a hangulatom csapd le csacsit játszik velem? Megőrültem?

 

A harmincas terem előtt megálltam, és újra a szememre csúsztattam a napszemüvegemet. Nem vettem levegőt… Épp elég lesz a sok tini hangját hallanom a fejemben, nem karom még az illatukat is érezni. Kezemet ráhelyeztem az ajtógomba, és kicsit talán erősebben is a kelleténél benyomtam. Az ajtó kitárult. A teremben lévő összes lány gondolta arra témára terelődött, hogy : Ó bárcsak ez a srác lenne a pasim.

 

Nah persze… Szegény kislányok, nem jön a szőke herceg, csak a suli pattanásos, kémiás és egyéb őrült fanzonjai. Néhány pillanatnyi idő után elindultam a helyem felé, és ekkor szemet szúrt a motoros csaj. Ajka elnyílt, hallottam, hogy gyorsan veszi a levegőt, gúnyos mosoly jelent meg az ajkamon. Csak nem fél a picike? Hiszen ő is vérszívó… Egy ócska mutáns…  

 

A mellette ülő Cole aki egy meglehetősen tisztességes családból származott, szimpatikus gyerek volt. Nem gondolt rólam semmi durvát, nem volt rám féltékeny. Szerinte mi furánk vagyunk azt kész… Szerettem az elméjének egyszerűségét. És persze a néma agyát lánynak is aki mellette ült. Végül is… Legalább nem kell kínoznom magam velük. Persze családom érdekében még egy ideig figyelhetem őket… Szuper. Bár kétségkívül nem rossz a csaj, szívesen legeltettem rajta szememet… De azért ne vigyük túlzásba…

 

Szánt szándékkal kizárom a fejemből azt amit Cole mond a lánynak, és elnézek a másik irányba. De a szemem folyamatosan megtalálja őt. Ahogy féléken rám néz, a pupillája kitágul, majd összeszűkül. Ahogy meg-meg rándul a keze… A fájdalmas zsibbadás nagyon erős. Fél… Érzem a félelem illatát… Nagy levegőt veszek, és az édes illatával együtt félelmének illatát is magamba szívom.  Aztán becsöngetnek a diákok, mind abbahagyják a suttogást, és várják a tanárnőt.

 

Még a nevét sem tudom…

Tudom, hogy mitől kék az ég, hogy miért harcolnak az emberek egymással, annyi mindent tudok, csak ezt az egy kis apróságot, melyre annyira vágyom… Pont csak ezt az egyet nem.

 

Aztán a tanárnő megjelenik, és felszólítja őt. Mosolyt csalva az arcomra. Összerezzen, mint egy kis őzike, vagy mint egy kiscica, fölnéz a tanárnőre, és el is fintorodik.

 

-         Akkor talán mutatkozzon be hölgyem – mondta, majd félre állt. Hallottam, hogy mennyire dühös a lányra, mert beszélt az órán. Jót mulattam rajta… Szegény első napján máris ellenségeket szerez magának… Szar ügy.

 

-         Nenay Wolf vagyok – mondta, és a hangja… Óh… mint egy gyönyörű dallam. És a neve… Milyen szép. Nenay… Mint egy dal, vagy egy vers…

 

Kár, hogy ellenség… Kár, hogy vámpír… Kár, hogy idejött… Kár, hogy látnom kell… Kár, hogy vágyom rá…

 

Francba is! Ez nem lehet ilyen bonyolult! Egyszerűen nem és kész!