Nem hívtak, pedig megígérték, hogy hívnak, és mégsem tették. Már lassan egy hónapja nem hallottam felőlük semmit. A tehetetlen dühömet, nem tudtam, és nem is akartam máshogy levetni, ezért vadászni mentem. Bella és Edward nem voltak hajlandóak egyedül hagyni, mert elmondásuk szerint féltettek. Ugyan mit tudtam volna tenni magammal? Darabokra tépem magam, és utána meg megégetem a maradványaimat? Nem vagyok én Edward Cullen, aki mártír módjára a könnyebb megoldást választja. Persze, legszívesebben én is elmenekültem volna. Elbújni, egy kis lyukban, és teljesen magamba roskadva várni, hogy majd csak lesz valami. De ez nem én vagyok, én harcos típus vagyok, aki küzd, és nem adja fel, bármennyire is kilátástalan a helyzet. Futás közben felugrottam egy lucfenyő legmagasabb ágára, majd onnan néztem körbe. A látvány mai napig elkápráztatott, pedig láttam már ezerszer. Ahogy a nem is olyan távoli hegyek beárnyékolják a félelmetes erdősokaságot. Gyönyörű volt, és egyben félelmetes is. Lizzy mondta mindig, hogy ez a hely olyan, mint mi, félelmetes, de szebb a világon nincs. Ez a gondolat mosolyt csalt az arcomra. Lizzy mindig meg tudott nevetetni, épp ezért szeretem őt ennyire.

- Emmett – halottam meg a kedvenc húgom hangját. A fa alatt állt, és morcosan nézett fel rám.
- Mondjad – néztem le rá, még mindig mosollyal az arcomon, mire ő is elmosolyodott.
- Gyere le, kérlek – kérlelte kedvesen, mire én azonnal leugrottam az ágról.
- Megvagy – kiáltotta Edward győzelemittas hangon, majd rám vetette magát. Mire észbe kaptam volna, már a földön voltam, az öcsém pedig rajtam.
- Verekedni akarsz, öcsi? – kérdeztem nagy arccal, de a válasz, csak egy gyomron vágás volt. – Akkor táncoljunk – nevettem el magam.

Majd két órán keresztül hemperegtünk a sáros avar halványzöld füvén. Jót tett egy kis agyatlan, gyermeki hancúrozás, nem gondoltam semmire, csak élveztem a felhőtlen perceket. Bella felkuporodott egy általunk kidöntött farönkre, és lehervadhatatlan mosollyal figyelt minket.

- Oké, döntetlen – jelentette be Edward vigyorogva.
- Mi van tesó, feladod? – kérdeztem nevetve, de már én sem verekedtem olyan nagy hévvel.
- Én folytatnám egész nap, de megígértem anyánknak, hogy segítek neki – mondta végül Edward, és felpattant a földről, majd elkezdte leporolni a sáros ruháját.
- Semmi értelme szerelmem – lépett mellé Bella. – Szörnyen festetek, mindketten – nézett le rám is.
- Már hallom is Esme hangját – álltam fel én is. – Uram ég, úgy néztek ki, mint az utcakölykök – utánoztam szeretett anyánk hangját.

Még mindig nevetgélve mentünk vissza a házhoz, már csak pár méter volt, de ekkor Edward megtorpant. Ködös szemekkel nézett maga elé a semmibe, teljesen olyan volt, mint amikor egyenesen Alice fejéből olvasta ki a jövőt. Bella aggódva mellé lépett, és átkarolta a vállát, míg én grimaszolva elé léptem.

- Mi van öcsi, eszedbe jutott a kedvenc hősszerelmes versed? – kérdeztem vigyorogva, mire bezsebeltem Bellától egy kupán verést. – Mindig a piciket bántják – morogtam a fejemet dörzsölve.
- Mi a baj, szerelmem? – kérdezte Bella.
- Siessünk – kapta fel végül a fejét Edward, és futásnak eredt.
- Ez aztán a kielégítő válasz – nevettem, és utána vetettem magam.

A házig sprinteltünk, ahol megéreztem azt a kellemes orgona illatot, ami csak egyet jelenthetett. Alice! Beléptem a házba, és megpillantottam a kishúgomat, amint a kanapén ül, a lábait felhúzva szorosan átkarolja magát, és a semmibe révedve dülöngél előre-hátra. Villámgyorsan előtte termettünk, de ő még akkor sem nézett fel ránk.

- Alice, végre itt vagy – ölelte át Bella boldogan, de a húgom nem mozdult.
- Mi a baj Alice? – kérdezte Edward, az értetlenség kiült az arcára.
- Hugi, szólalj már meg – mondtam végül, és az álla alá tettem a kezem, hogy felemeljem a fejét.
- Nem fog válaszolni – lépett be Jasper, Esmével az oldalán. – Ilyen, amióta elmentünk – mondta fájdalmas hangon, miközben leült mellé.
- Mi történt Jazz? – kérdeztem meglepve.
- Volt egy látomása – kezdte fivérem halkan. – Azt látta, hogy Lizzy gyermeket vár, és hogy te…
- A lényeget – vágtam bosszúsan a szavába.
- Úgy gondolta, hogy lehetetlen, hogy Lizzy megcsalt téged, ezért követett, egy olyan látomást, ami ködös volt, és egyáltalán nem biztonságos, de bizonyítani akart. Vele tartottam, remélve, hogy segíthetek majd, de nem ez történt – mérgesen kifújta a levegőt, majd megsimogatta a felesége, hófehér arcát. – Alice, egyre furcsábban kezdett viselkedni, egészen Afrikáig követtük a látomásait, amik percenként változtak. De amikor odaértünk, megint más helyet mutatott. Kezdet belebolondulni, annyira kényszeres volt minden cselekedete, mintha parancsokat teljesítene. Nem… nem szólt hozzám, csak hozzám bújva próbált fókuszálni, a képességemet segítségül hívva. Táplálkozni sem volt hajlandó, ez pedig teljesen legyengítette. Egyszer csak megszűntek a látomások, de Alice már nem tudott teljesen magához térni. Hazahoztam őt, és reméltem, hogy az itthoni környezet segít neki.
- Kicsi Alice – térdelt le Esme a húgom elé. Könnyek nélkül zokogott. Nem kellett hozzá Jasper képessége, hogy tudja, mennyire szenved. Széthullik a család, és mindez az én hibám.
- Nem igaz – Edward, és Jasper egyszerre szólaltak meg, mire én csak egy keserű mosollyal válaszoltam.
- Ne hibáztasd magad – mondta végül Jazz. – Hiszen, nem tudhattad.
- Lizzy – nyögött fel Alice, mire mindannyian köré gyűltünk.
- Kicsim, kérlek, nyugodj meg – tette a felesége vállára a kezét Jasper. Magam is éreztem azt a tömény nyugalomhullámot, amit felé küldött.

Alice felemelte a fejét, éjfekete szemei nyugtalanul cikáztak, teljesen úgy viselkedett, mint egy elmezavarodott. Majd rám nézett, és megint fénytelenek lettek a szemei, látomása volt. Edwardra néztem, aki ugyanolyan réveteg tekintettel meredt rám. Ez percekig tartott, és már majdnem felüvöltöttem tétlenségemben, amikor Edward végre megszólalt.

- Miért nem látod őt? – kérdezte halkan.
- Nem tudom, egyszerűen nem tudom – nyögte Alice, majd megint a térdére hajtotta a fejét, és kezdte újra a libikókázást.
- A konyhába – álltam fel, és kiindultam, a többiek pedig követtek.
- Mit látott, Edward? – kérdezte Balla aggódva.
- Lizzyt, amint véresen, és élettelenül fekszik a szobájában. – Utána pedig egy kisbabát, egy zöld szemű kisbabát. Alice látomásai soha nem voltak még ennyire kuszák, ennyire értelmezhetetlenek. Össze vagyok zavarodva – temette az arcát a tenyerébe.
- Nem értem – ráztam meg a fejem. – Lizzy halott?
- Nem, vagyis nem tudom, mert a látomásnak nincs sem eleje, sem vége – felelte az öcsém elgyötört hangon. – Olyan mintha nem döntöttek volna még a sorsáról. Mintha még vacillálna, az élet és a halál közt.
- Azonnal meg kell találnunk őt – mondtam magabiztosan.
- Emmett – a halk, magas hang a nappali felől jött. Alice hívott, én pedig azonnal mellette termettem.
- Mondjad hugi – ültem le mellé, és védelmezően átöleltem a vállait.
- Emmett – ismételte meg a nevem. – Szomjas vagyok, Emmett – olyan volt, mint egy gyámoltalan kislány, aki maga sem tudja, hogy mit akar.
- Akkor megyünk vadászni - jelentettem ki mosolyogva, majd a karjaimba kaptam, és kifutottam vele a hátsó ajtón.
A család követett minket, de nem szóltak bele, tudták, hogy már az is nagy fejlemény, hogy Alice hozzám szólt, és kért valamit. Beértünk az erdőbe, leültettem a húgomat egy farönkre, majd kiegyenesedtem, és behunytam a szemem. Hamarosan meghallottam négy szívdobogást, alig pár yardnyira voltak tőlünk. Futásnak eredtem, és hamarosan elkaptam egy szarvast. Nem akartam megölni, csak beleharaptam, hogy a mérgemmel megbénítsam szerencsétlen állatot. Alice elé térdeltem, és a megsebzett, vérző nyakat a szája elé tartottam. Ő azonnal rátapadt és szívni kezdte, közben végig a szemembe nézett. Miután mind a négy állat vérét kiszívta, már mosolyogva nézett fel rám. Jasper azonnal ott termett, és a húgom pedig a karjaiba vetette magát. Én pedig, mint aki jól végezte dolgát, visszamentem a házhoz. Nem tartok én gyertyát.
- Annyira boldog vagyok – lelkesedett Esme, majd látványosan végigmérte a szétszakadt, sáros, és véres ruhámat. – Uram ég, olyan vagy, mint egy utcakölyök – sápítozott rosszallóan, mire én lehatott fejjel, mint a bűneit bánt gyerek, a szobám felé kezdtem ballagni.
- Megyek már – dünnyögtem halkan, és felbattyogtam a lépcsőn.

Egy gyors zuhany után magamra kapkodtam a legelső, tiszta ruhadarabot, ami a kezem ügyébe akadt, majd visszasiettem a nappaliba. Alice, és Jasper már a kanapén ültek, Bella, Edward, Esme és apám pedig velük szemben álltak, és boldog mosollyal az arcukon figyelték, ahogy az én bolondos kishúgomba cseppről-cseppre tér vissza az élet. Alice sötétarany szeme, most fényesen csillogott, és tele volt a jól megszokott azzal az én –mindig - képben –vagyok - ha- divatról –van –szó, csillogással. Végignézte, amíg szép komótosan leballagok a lépcsőn, és csak akkor szólalt meg, amikor már mellette terpeszkedtem a kanapén.

- Emmett Cullen, mégis mit képzelsz? Hagyom, hogy ilyen slamposan öltözködj? – kérdezte felháborodva. Majd felpattant, és villámgyorsan felszaladt a lépcsőn. Két percbe sem telt, már vissza is tért. – Most pedig mész, és felveszed, amit előkészítettem neked – utasított ellentmondást nem tűrő hangon. – Különben kitagadlak.
- Isten ments! – sóhajtottam megadóan, majd elsétálva mellette nyomtam egy hatalmas puszit az arcára. – Jó, hogy itthon vagy végre – mondtam vidáman.
Míg öltözködtem, azon gondolkodtam, hogy most, hogy Alice visszajött, talán könnyebb lesz Lizzyt megtalálni. Ha egyáltalán lehetséges, hiszen már látta volna, és nem akarom felzaklatni, hisz épp, hogy megint a régi. Mire leértem a földszintre a család már az étkezőben volt, és körbeülték a hatalmas családi ebédlőasztalt. Tanácskozás lesz! Szuper – ujjongtam magamban. Tehát lesz valami, végre.
- Csak rád vártunk – szólalt meg apám nyugodtan, mire én csak bólintottam, és a helyemre ültem. A másodperc töredékéig a szemem a mellettem lévő székre tévedt, ami üres volt. A fájdalom megint elemi erővel csapott le rám, de szerencsére Jazz megérezte, és nem volt annyira szörnyű. Egy hálás pillantást küldtem felé, majd megszólaltam.
- Mi a téma?
- A látomásom – kezdte Alice bizonytalanul. – Magam sem tudom biztosan, hogy mit jelent, de… - elhallgatott, és segélykérően Edwardra nézett.
- Nos, annyi biztos, hogy Lizzy, nem halott – kezdte a fivérem fojtott hangon. – Még nem az, és minden erőnkkel azon kell legyünk, hogy ne is legyen az.
- Talán, ha teljesen rákoncentrálnék, akkor meg tudnám találni – ingatta a fejét Alice. – Csak az a baj, hogy olyan, mintha egyáltalán nem is döntene. – Hajtotta le csalódottan a fejét.
- Talán, ha nem Lizzy-re koncentrálnál – szólalt meg Esme. – Levy, és Pam is vele van, és ők vámpírok, tehát a saját fajtánk, őket meg jobban látod. De lehet, hogy tévedek, csak egy ötlet volt – mondta végül szerényen.
- Zseni vagy anyu – vidultam fel hirtelen. – Egy próbát megér – néztem rá a húgomra, mire az ő arcán is remény övezte mosolyt véltem felfedezni.
Alice hátradőlt a széken és becsukta a szemeit, mi pedig feszülten figyeltük minden lélegzetvételét. Edwardra is figyeltem, mert az ő arca is változott, aranyszín szemei olyanok voltak, mint amikor egy filmet néz, csak éppen előrepörgetett gyors filmet. A percek múltak, és még mindig semmi. Kezdtem ideges lenni, de persze Jasper nem hagyta, hogy eluralkodjon rajtunk az idegesség. Legszívesebben felálltam volna, és sétálgattam volna, de akkor nem láttam volna Alice arcát. Még több idegfeszítő perc elteltével kinyitotta a szemeit, és mosolyogva fordult felém.
- Láttam, hogy Pam fel fog hívni – jelentette ki büszkén. Láttam rajta, hogy nagyon örül ennek, de érteni nem értettem.
- Emmett, ez hatalmas fejlődés, hiszen eddig még ennyit sem látott – szólalt meg Edward, a gondolataimra válaszolva.
- És mikor fog felhívni? – kérdeztem türelmetlenül, mire Alice megint elszomorodott, és csak megrázta a fejét. – Azt nem láttad?
- Nem, még csak nem is biztos, de most, hogy már megéreztem őt, egyre könnyebb lesz – felelte gyorsan.
Ez kicsit nyugodtabban dőltem hátra végül én is. Hiszen, ha Pam felhív, akkor talán megtudom tőle, hogy Lizzy hol van, és akkor láthatom őt. A félelem egyre nagyobb lett, hiszen Alice halottan látta a szerelmemet, és tudtam, hogy ez nem történhet meg, mert azt magam sem élném túl.

Feszült várakozással teltek a napok, és minden perccel egyre jobban reménykedtem abban, hogy egyszer csak megszólal az- az átkozott, ezüstszínű mobil. De nem, pedig minden nap, vagy hét órán keresztül szuggeráltam, de hatástalanul. Egy teljes hét elteltével már nem bírtam a szomjúságot, ezért úgy döntöttünk, hogy az egész család elmegy vadászni. Fel is mentünk a hegyekbe, ahol én éppen egy ízletes barna macit cserkésztem be. Szerencsétlenem háttal állt nekem, szép csendben közelítettem, hogy a következő pillanatban lecsaphassak rá. A méreg szinte marta már a számat, felemeltem a kezem, és már le akartam sújtani, amikor megcsörrent a telefon a zsebemben. A maci megfordult, és már támadott is, de én egy jól irányzott gyors mozdulattal fejbe ütöttem, így eszméletét vesztette. Kivettem a telefont a zsebemből, és azonnal a fülemhez emeltem.
- Halló, tessék – szóltam bele.
- Emmett – halottam meg Pam magas hangját.
- Igen én vagyok az – hadartam egy szuszra.
- Baj van, Emmett – sóhajtott bele Pam a telefonba. – Nagyon nagy baj van.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.