Az esőcseppek szorosan nyomódtak neki az üveglapnak. A késői levegő megtöltötte tüdőmet a vadállatok mennyei illatával, ahogy a félig nyitott ablakon kitekintettem. Az emberek kihaltak az utakról a felhőszakadás legkisebb jeleit észrevéve. Néha mókás őket figyelni: futkároznak, sikítoznak, mások morognak, és átkozódnak. Mindenkiből más érzéseket vált ki az eső. Régen áldásnak gondoltam, de mára már egyetértek az emberekkel. Baljóslatú az eljövetele, ott lappang benne a gonosz, aki vár a támadásra, az égzengető hangzavarra. Ahogy végigcikáz az égbolton az első villám a sötétséget megvilágítva. Egy pillanatra, mintha reflektor figyelmeztetne a veszélyre, majd ugyan olyan gyorsan el is hal. Nem ad több támpontot a menekülésre, belehatol az elmédbe, hogy a félelmeidet megkétszerezze. Ahogy azt velem tette az ominózus napon. Bebizonyította, ha mi, vámpírok állandóak és változatlanok is vagyunk, van gyenge pontunk, ami a kellő időpontban trükkösen kijátszható.

Csak a gyors reakciómnak köszönhettem, hogy a megfelelő háznál irányjelzés nélkül, a füvön csúszó gumikkal lefékeztem az autómmal. Nem igazán érzékeltem a külvilágot magam körül, ködösek voltak a gondolataim Bella tegnapi szökési kísérlete miatt. Alice alig egy óra alatt másította meg elhatározását, de nem igazán nyugodtam le ezek után sem. A Jasperrel közös szobájukban beszélték át az éjszakát, míg én a kanapémon feküdtem lehunyt szemekkel és Alice gondolatain keresztül Bellát méregettem. Az arcáról a fájdalom letörölhetetlenné vált, mikor megtudta, a nagymamáját soha többé nem láthatja. A homlokán húzódó redő némán gyászolta a múltat, mert tudat alatt értette, nincs reset gomb, ez már helyreállíthatatlan. S bár jól tudtam szükségszerű volt ezt a döntést meghoznunk, mégis rossz érzéssel töltött el a tudat, hogy most itt vagyok. Az autómból kiszállva lassú léptekkel megindultam az ajtó felé. A hajamon végigcsorogtak a megduzzadt cseppek, amik lefolytak arcélemen, és a földön szereztek végleges menedéket. A bejárathoz érve kettőt kopogtam lehajtott fejjel, próbáltam a maszkot magamon tartani. Jó színésznek tartottam magam eddig, de van, mikor az előadó bizalma is meging a tudásában. Most én is valami ilyenen eshettem át.

- Fiam – suttogta a megtört női hang az ajtót résnyire kinyitva. A ráncok összefutottak az arcán, a néma kérdéstől, hogy honnan jutott a tudomásomra a tragédia. Ha tudná az igazságot, meggyőződésem nem beszélne ilyen nyugodt hangnemben velem.

- Jó napot. Elnézést a zavarásért, de – akadtam el mondat közepén. De mi? Mit tudnék mondani neki, amivel megnyugtathatnám? Mert kétségtelenül az igazságról hallgatnom kell, akárhogy is akar kitörni belőlem.

- Te sosem zavarsz, kerülj beljebb – tárta ki az ajtót előttem, ezzel megtörve a feszengésemet. A lépcsőfeljáróig sétáltam, majd a korlátra fektettem a kezem, hogy találjak valami szilárdat magam körül, amibe kapaszkodhatok.

- Nem szeretném sokáig az idejét vesztegetni – néztem bele a szürke szemekbe megértőn. Annyi sorscsapás érte a családot mostanában, ami Bellán és az előttem álló hölgyön is megmutatkozott. A fekete ruha kisimultan kapaszkodott viselőjébe, a halovány arc pedig némán tűrte a rá akaszkodást.

- Honnan tudtad meg? – kérdezte inkább kíváncsian, semmint haragosan.

- Kis város ez asszonyom, tele információra szomjazó személyekkel – álltam tekintetét szemrebbenés nélkül. Legalább a halhatatlanságnak egy pozitív tulajdonságát fel tudtam sorolni. Jó hazudozók vagyunk, amit az égvilágon senki nem vesz észre.

- Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy az unokám is autóbaleset áldozata lett – szorongatta görcsösen zsebkendőjét a sírás határán állva. Nem sok hiányzott, hogy sírógörcsöt kapjon és összeomoljon a nagy teher alatt.

- Ahogy én sem. Ha tudtam volna, hogy hozzánk tart éppen… – húzódtam összébb a lelkiismeret-furdalásomat érzékelve. Valószínűleg azt hitte, hogy sokkos vagyok a tudomásomra jutott balesetről és vigasztalóan mellém lépve átölelt. Én viszont a bennem égő bűntudattól éreztem magam ramatyul. Elvettem tőle az utolsó szeretjét, így végképp magányossá téve hátralévő éveit.

- Bár visszacsinálhatnám – bukott ki belőlem.

- Az jó lenne – engedett el és pityeregve törölte a kendőbe szemeit. – Olyan fagyos vagy gyermekem. Csak nem meghűltél?

- Hideg van odakint – vontam meg a vállam.

- Hozok takarót és törülközőt – mozdult meg végignézve összetapadt, kócos hajamon és kabátomon.

- Nem kell, inkább üljön le és pihenjen – fogtam meg a kezét és a kanapéja felé nógattam. Úgy tűnik Bella családjában jócskán megtalálható ez a génhiba, az önzetlenség sodorja mindannyiukat veszélybe. Arról viszont gondoskodom, hogy soha ne kelljen semmit se mellőznie.

- Olyan jó voltál hozzá, bárcsak ti örökké együtt… - csuklott el a hangja. A ráncok keringőzve összefutottak arccsontján, hogy aztán két könnycseppel gazdagítsa az öregedő bőrt.

- Örökre együtt legyünk Bellával… – ismételtem meg magamban befejezetlen mondatát, a kezét lágyan megszorítva. Én ugyan így vágytam erre, de van mikor az álom és a valóság nem akar találkozni, mert más sors rendeltetett. – Bárcsak – suttogtam a kezéről lehúzva jéghideg tenyeremet és felálltam mellőle. Még nem végeztem be a feladatomat, amiért ide jöttem. Vagyis félig igen, Lisa nagyit kellett megvigasztalnom. A valódi ok mégis az ajtón kopogtatott.

- Márk az – törölte ki szeméből az árulkodó cseppeket.

- Majd én kinyitom, úgy is menni készültem. Ha bármiben segíthetek, hívjon fel – csókoltam neki kezet, mint emberi életemben az asszonyoknak, vagy fiatalabb hölgyeknek.

- Aranyos vagy – erőltetett magára egy félmosolyt, ami inkább grimasszá torzult.

- Uraim – bólintottam az ajtóban ácsorgó férfiaknak.

- Edward – kerekedtek el Hugh szemei a félelemtől. Nagy hatást gyakorolhatott rá Emmett, ha a puszta jelenlétemtől ennyire megijedt. Kíváncsi lennék arra a beszélgetésre, amit közvetlenül Tanya távozása után megejtettek. Én akkor Bellával töltöttem minden egyes percemet, így nem foglalkoztam különösebben ezzel az árulóval. De ami késik, az nem múlik!

- Örvendek a találkozásnak, Lisa a nappaliban van – álltam el útjából, hogy bemehessen szeretett nőjéhez. – A-a. Veled nem végeztem – kaptam el vállánál fogva és kipenderítettem a tornácra.

- Mit akartok még? – kérdezte halálra vált arccal, mikor becsuktam magunk mögött az ajtót.

- Még? – röhögtem fel eszelősen, mint akinek végleg elmentek otthonról. – Mit akarunk még? Megölted a szerelmemet, és erre annyit tudsz csak kinyögni, hogy mit akarunk tőled? Mert hidd el, nem akarod azt az opciót megtapasztalni, amit én veled kezdenék. Haleledelként árusítanálak a piacon – köptem a képébe veszedelmesen szavaimat. Hangosan, mégis szárazon nyelt vibráló szemeimbe nézve. Most a vámpír beszélt belőlem, és nagyon viszketett a tenyerem, hogy egy igazit rásózzak. – Intézd el az öröklési papírokat a lehető leghamarabb. Lisának szüksége van a pénzre. És ha megkérhetlek, utána tűnj el az életéből, nincs egy ilyen senkiházira szüksége, mint amilyen te vagy. Felfogtad? – vetettem be a vámpírok egyik titkos fegyverét, az elbájolást tudatlanul. A lábai remegtek gyilkos tekintetem láttán, a levegőt nehézkesen vette. Kontrollálatlan voltam ebben az állapotban, ezért gyorsan eleresztettem a szemeimmel, mielőtt nagyobb kárt tennék benne, vagy a ház falában.

- I-igen – felelte sokkosan a tartóoszlopig hátrálva. Olyan szánalmas volt, hogy csak sajnálni tudtam.

- Rajtad tartom a szemem – sétáltam el mellette emelt fővel. Bármekkora szörnyeteg is vagyok, a csalók, hazugok, kétszínűek nem jobbak nálam. A kocsimba beszálltam és csikorgó gumikkal az útra tolattam a helyes irányba kormányozva Volvómat. Első feladat kipipálva, most jöhet a keményebb dió…

- Épp időben érkeztél – köszöntött Carlisle, és a nappaliban ülő farkasok felé terelt.

- Nem hamarkodtátok el – figyeltem meg az öt rézbőrű indiánt. A Jacob mellett ülő hangosan felhorkant. Feszélyezve érezte magát, de bármelyik pillanatban készen állt a harcra, hogy elpusztítson minket, vérszívókat. Temperamentumos volt, az az igazi könnyen hergelhető típus. Alfája egy „maradj nyugton” pillantást lövellt felé.

- Most hogy így összegyűltünk, akár kezdhetnénk is – ült le Carlisle Esme mellé a kanapéra. A többiek a fotelokban foglaltak helyett, míg velünk szemben a vérfarkasok próbáltak egymás mellett megférni. Elég nehéz feladat volt, tekintve, hogy mekkorák. Én apám mögött álltam meg és onnan követtem nyomon az eseményeket.

- Bellát nem kívánjátok az emeletről leinvitálni? – nézett szúrósan rám, egyfajta gúnnyal a hangjában.

- Arra semmi szükség – vágtam közbe mereven.

- Jake – fogta le tanonca mellkasát Sam, mielőtt olyanba ártaná magát, ami harccá fajulhat. Ő volt a legérettebb és előrelátóbb, de ez egy vezetőtől elvárható. – Igaz a hír, miszerint Bellából vámpírt csináltatok? – kérdezte megfontoltan, még csak az arca sem rezdült meg, ahogy apámra pillantott.

- Igen, sajnálatos módon. De szeretném leszögezni, hogy nem mi tettük, ahogy arról Jacob korábban már értesített titeket. Egy elborult elméjű vámpír tette, akit a történtek után azonnal kitagadtunk a család barátai közül és az útjára bocsátottunk. Soha többé nem teszi be a lábát ebbe a városba.

- Nem volt jogotok elengedni, ő egy gyilkos – szólt közbe az egyik farkas feldúltan. – Ránk kellett volna őt bíznotok.

- Hogy aztán megöljétek? – horkant fel Emmett mély hangján.

- Senkinek nem jár halálbüntetés, függetlenül attól, hogy gyilkos. Nem volt beszámítható állapotban, mikor megtette. A családja gondozására bíztuk, ők majd segítenek abban, hogy a helyes útra visszatérjen – szólalt meg Carlisle-ból az orvos. Nagyon diplomatikusan, és összeszedetten beszélt, mégsem győzte meg igazán őket.

- Ebben egyáltalán nem lehetünk biztosak – rázta meg az alfa a fejét. Élénken gondolkodott a büntetésünkön, amiért felrúgtuk az egyezség ránk eső felét. Vámpírrá változtattunk egy embert, ha nem is közvetlenül mi, de a vendégeink érkezésével rábólintottunk arra, hogy a mi felelősségünk kordában tartani őket. – Adjátok át nekünk a lányt, Bellát – vert ki az elmélkedésből a határozott hang.

- Tessék? – kérdeztünk rá egyszerre Jacobbal. A szemeibe nézve láttam a meglepettséget és még valamit. Félelmet? Nem, az inkább hozzám tartozott.

- Nem beszámítható, hiszen egy újszülött – mondta ki az okot, ami erre a döntésre késztette. Egy hatalmas, szobát betöltő morgás szökött ki fel a torkomon és végig sem gondolva a dolgokat cselekedtem. Carlisle fölött ösztönösen átugrottam, egyenesen Samre vetve magam, csakhogy Emmett mellkasomnál fogva arrébb lökött. Átkoztam, amiért közbelépett, és akár még neki is támadtam volna, ha nem enged a gyarló farkasok közelébe.

„Sajnálom tesó, szeretem a harcot, de ennél még jobban szeretek élni és a családomat biztonságban látni. Melletted állok, Bellát nem engedjük át. Csak nyugodj meg” – állt előttem vadász pózban, a reakciómat várva.

- Soha – szűköltek össze szemeim az alfát nézve. A falkája remegett, ez jelentette az átváltozás első jeleit. Közel álltak hozzá, de vezetőjük nem tett semmit, csak csendesen figyelt.

- Szerintem találhatunk más megoldást is, de a lányomat nem adom nektek – keményedett meg Carlisle hangja én pedig hevesen bólogatni kezdtem.

- Szerintem is – szólalt meg Jacob, mire hátrahőköltem. Nem gondoltam volna, hogy a mi oldalunkra áll.

- Nem bízol meg az ítélőképességemben? – kérdezte Sam még mindig nyugodtan, de már lehetett látni, hogy az állarca nem sokáig képes ezt a kiegyensúlyozottságot felénk sugározni.

- A jó vezető olyan, aki nem a saját feje után megy, hanem meghallgatja a többiek gondolatait. A jó vezető odafigyel, hogy mindig a lehető legjobb döntéseket hozza. Feleslegesen nem nyit a harc felé, és ezért a csapata is elismeri. És ha ezeket a vezér betartja, falkája hálából feltétel nélkül megbízik benne – nézett mélyen alfája szemébe. Be kell ismernem ezzel nagyot nőtt a szememben. Kiállt az igazáért és nem hunyászkodott meg, ahogy a mellette ülők tették.

- Akkor miért nem fogadtad el a vezetést, mikor megkérdeztem? Mert úgy látom, élvezed az irányítást.

- Mert… még nem állok készen a feladatra – nyelt egyet időhúzásként, míg a gondolatait összeszedte - Én csak azt akartam mondani ezzel, hogy nem csak nekünk kell tanulnunk, hanem neked is. Olykor az érem másik oldalát is figyelembe kell vennünk és nem felelőtlenül döntenünk.

- A helyemben te mit tennél? Vállalnád a kockázatot, és szabadon hagynál egy vámpírt, aki nincs tisztában a képességeivel?

- Igen – csengett erélyesen hangja. – Nincs egyedül. Hét vámpír vigyáz rá a nap huszonnégy órájában, akik bármit megtennének azért, hogy ne essen bántódása senkinek. Nemde? – vetett ránk egy bizalmatlan pillantást. Ezt az egészet nem a mi védelmünkért csinálta, nem hitt bennünk, de mindent elkövetett Bella túléléséért.

- Ha így látod… - tartott Sam kis szünetet a feszültség fokozása érdekében – akkor rendben van – kelt fel és az ajtó irányába indult.

- Tessék, csak így rábólintasz? – kérdezte, talán a Paulnak nevezett, forrófejű farkas fiú. A nagy gondolatáramlásban nem igazán sikerült kivennem a fontos információkat.

- Jacob megbízik a sápadt arcúakban, csak aztán ne keljen csalódnunk – szűkítette össze szemeit a családomon végignézve, majd rajtam állapodott meg tekintetével. – De a következő hiba után nem leszünk ilyen kegyesek – fordult meg és intett a többieknek, hogy kövessék. Egyedül Jacob hezitált egyhelyben állva.

- Beszélhetnék vele? – intett a lépcső felé, ahol Bella várt kitágult, vörös szemekkel. Észre sem vettem, hogy leselkedik. Olyan halkan járkált a házban és még a gondolatait is elrejtette előlem, pedig mennyire könnyebb lenne úgy minden…

- Csak óvatosan, elég labilis – figyelmeztette apám, de őt nem érdekelte. Pár szökkenéssel Bella előtt állt és karon ragadta, hogy ne ennyi vámpír előtt búcsúzzon el tőle. Most vettem csak észre, hogy még mindig támadó pózban állok, ezért egytized másodperc alatt kihúztam magam és Emmett vállába bokszoltam játékosan.

- Ha még egyszer közbeavatkozol, megjárod – húztam mosolyra ajkamat és lazán megveregettem a hátát.

- Azt szokták mondani, hogy te vagy az érettebb. De látom ez nem igaz, ha Belláról van szó – mosolygott pimaszul.

- Örülök, hogy végül szerencsés véget ért ez a kis találkozó – ült le mellém pár perc múlva Esme és gyengéden átölelt.

- Ha Jacob nem lenne, akkor most takaríthatnánk a kutyák piszkát, amit hátrahagytak volna a csata hevében – ölelte át Emmett Rose-t és bohókás táncba kezdtek. A szépség és a szörnyeteg – ingattam meg fejemet, majd a lépcső felé néztem ahol Jake jött le lassú léptekkel.

- Most jössz nekem egyel – függesztette rám tekintetét és már ment is az ajtó irányába.

- Jake? Várj – ugrottam fel és utána iramodtam. Kérdő tekintetét látva megszólaltam. - Köszönöm

- Nem miattad tettem.

- Tudom, de azért még köszönöm – nyújtottam felé a kezemet, amit kétkedőn viszonzott.

- Készülj fel, mert a következő életemben az enyém lesz Bella – biccentett családomnak, majd átváltozott farkassá és a szájában tartott ruhadarabbal eltűnt a szemünk elől...

A következő napok feszülten teltek el. Bella sosem maradt velem kettesben, kerülte a társaságom. Még csak hozzám sem szólt. Magába burkolózott, és a szívéhez szükséges kulcsot kizárólag Alice-nek adta oda, akiben megbízott. Tegnap elmentem vadászni, de Bella hiánya miatt még a puma sem ízlett. Mert amikor megcsókolt, valósággal újra embernek éreztem magam, melegséget éreztem a szívemben. De mit tehetnék azzal a nővel, aki már nem érez szerelmet irántam? Ő az én szökött rabom, aki nem hever többé a lábam előtt. Nem boldogít többé már zamatos ajkaival, pont ezért a legelviselhetetlenebb a hiánya, mert hiába van mellettem, mikor tudom, hogy nem lehet az enyém. De eldöntöttem, hogy teszek még egy utolsó kísérletet. Ha nemet mond, egy időre külön válok a családtól, mert nem bírnám végignézni, ahogy más férfi karjaiba omlana. A megfelelő időt kivárva felkeltem az ágyamról és gyorsan átsuhantam Alice szobájához. Bellát húgom kis időre magára hagyta, lehet látta a szándékaimat, nem tudhattam.

- Nem bírom tovább! Beszélnünk kell! – rontottam be kopogás nélkül a szobába, ahol elém tárult a nem mindennapi látvány…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.