Mind a ketten úgy hiszem, úgy vártuk az óra végét, mint gyermekek a karácsonyt! Én azért, mert egész órán némaságba burkolt elméje feszélyezte minden percemet. Ő úgy hiszem, számomra meglepő módon félt… Egy vámpír aki fél egy vámpírtól… Valóban érdekes… Kissé rosszul esett, hogy félelmének tárgya valószínűleg én vagyok… Vagy csak a diákok vére feszélyezi? Nem! Nem hinném, minden egyes pillantása néma riadalmat tükrözött, miközben a szépen ívelt macskavágású szempár teljesen magával ragadott. Szemének játékos, bűvös körös futása szememet kápráztatta. Ahogy a zöld és a kék árnyalatok eszmei hatása csak még jobban kihangsúlyozta a keskeny pupilláját, mely még hívogatóbbá tette természetesen rózsás arcát. Egy vámpír aki nem olyan fehér, mint a kréta, mely sercegett a táblán.  Hívogató tekintete vissza-visszatért rám, mintha félelmével, más fajta vágy is keveredne… Kíváncsiság? Vagy valami belső elmondhatatlan szorongás, mely engem is környékez azóta, mióta csak megpillantotta őt, bátyai gyűrűjében?

 

Mikor már sokadszorra néztünk farkas szemet, visszafordult és idegesen babrált a jegyzetével, innen láttam, hogy kecses ujjai valamilyen írásnak nevezett macskakaparáson dolgoznak. Aztán számomra egy megmagyarázhatatlan bársonyosan édes hang ütötte meg a fülemet. Egy szívdobogás… teljesen más volt, mint amihez a fülem hozzá szokott s melyet elve már szűrt is a dobhártyám, ez lágyabb és érzékibb volt, olyan mint egy bűvölt édes ritmus, melyre a tündék lejtik táncukat Tolkien által megírt Gyűrűk urában. Még levegőt venni is elfelejtettem, nem mintha szükséges lenn számomra, ám megszoktam, és megszokott volt. De most eme édes hang, mely nem is tudom, hogy-hogyan került el a figyelmemet megandalítva kergetett a rémület felé, mert ez a hang, az Ő hangja volt.

 

Olyan volt, mint beszéde bársonyossága, és szeme bűvös pillantásának, megfelelő egyvelege, mellyel a magam fajta, vámpírokat kínozzák. Ki Ő? Talán tévedtem? Mégsem vámpír? Összehúztam a szemöldökömet, ahogy a lehetetlen feltételezéssel éltem, ám mégis oly furcsa érzést tört rám. Sose hallottam Florete vagy akár Maryon szívének egyetlen dobbanását sem, mióta ők vámpírok, a sajátomét sem hallottam, már egy évszázad óta. És ekkor szívverése még hangosabb lett kirántva engem a gondolataimból.

 

Csöngetek, szélvész gyorsan pattant ki kecses meghatározhatatlan fajú motoros lány a padból, és kisietett a teremből, a haja jobbra, ballra libbent, s én követem ez édes lényt ki a teremből, hogy megfejthessem titkát. Silver a mindig józan és kedves lány aki a legelső padban ült lassított csak le, igazából zavarban volt a közelemben, pedig fontos kérdést intézett hozzám. S bár vágyakoztam a számomra már inkább tündér, mint degenerált vámpír után, melynek szíve, oly gyorsan ver… megállítottam magamat.

 

-         Huh most itt van… Milyen magas… És mérges, remélem nem bánt -  hallottam Silver félénk gondolatait. Lassítottam a tempómon és hagytam, hogy mellém lépkedhessen.

-         Sze.. Szervusz – köszönt félénken, és vörös haját a füle mögé tűrte.

-         Szia… Segíthetek? – gyorsan túl akartam lenni az ügyön.

 

Meglepődött… megint túlságosan is, sokat hallgattam a gondolataiból, de a szemem, csak újra és újra az ajtóra tévedt.

 

-         Igazából csak annyit szeretnék kérni tőled, hogy ha nem bánod akkor esetleg… szólnál Maryonnak a testvérednek, hogy írja meg a cikket a suli újságba a szokásos témában. Ő tudni fogja mire gondolok.

 

Biccentettem lerendezve ezzel az ügyet, s kisiettem az ajtón. Ott állt, még így is túl gyorsan értem ki a teremből, többiek az osztályból még szedelőzködtek. De én máris gyengéden bepróbáltam jutni agyának minden zugába… sikertelenül. A bájos teremtmény, kinek vert a szíve mégis vámpírnak nézett ki, bár ebben sem vagyok olyan biztos, rám emelte újra varázslatos andalító tekintetét. Szép arca félelemmel kutatta az enyémet, s én nem bírtam ellenállni a kísértésnek, gondolataiba vágytam. Kiengedtem a kutató agyhullámomat felé, de megint csak Trója falaihoz hasonlatos erős gondolati pajzsba ütköztem. Ez meg hogy lehet? Erősebben próbálkoztam, átakartam törni elméjének védelmét. Hirtelen hátrált egy lépést. Fél tőlem. Felmorogtam, jelezve nem tetszésemet, hogy növeli köztünk az amúgy is elviselhetetlenül nagy távolságot, mikor ily érdekes olvasmányra bukkantam, oly hosszú sivár unalom után… Nekem kell…Ő! Ekkor már hallottam egy éles, sértő hangnemet a fejemben.

 

-         Ez meg mit keres itt?! Ha hozzá ér a húgomhoz letépem a fejét! – A lány egyik bátyja aki azt hiszem az Edmund névre hallgat jelent meg a termének ajtajában és sietett a szépséges tünde felé. Megérintette a törékeny vállat amelynek keménységet és erőt kölcsönzött, a Rockker külső mégis gyermeki báját, és szemének ártatlanságát, nem tudta elfedni ez a felvett imidzs.

 

A mögötte álló magas, izmos férfi rám morgott. Nevetséges, mintha elijeszthetne ez elől az érdekes talány elől melyet eme ritka kincs nyújt karjai között. Egy pillanatra fájdalom hatolt a szívembe amint a lány megkönnyebbülten simult bátyjához. Elfordítottam a fejemet, és elindultam lefelé a lépcsőn. Hogy lehet ez? MI Ő? Ki Ő? És én… Én mit csinálok? A szívem miért hasad meg, hogy most nem látom?

 

A következő órám irodalom volt a földszinten a tizenhármasban. Maryonnal. Szokás szerint a leghátsó padban ültünk, minden teremben. Nem tudom miért… Hagyomány. Elsőnek értem az osztályba és végig futattam a tekintetemet az összefirkált padokon, és kissé piszkos függönyökön, melyeknek színe lelombozóan sötét barna volt.

 

-         Szia – köszönt hangosan Maryon amikor mellém sietett. Kipakolta a könyveit és füzetét az asztalra, elővette sárga tollát, melyek tetején műtollak voltak, és várakozóan nézett rám. Már éppen nyitottam a számát, hogy vele is megosszam mikre jöttem rá a Kémia órán. Mikor sorba elindultak a terembe a diákok.

 

-         Wrath… Ne kínozz gyerünk! Mondd már… Mi volt? -  olyan kíváncsi, olyan kicsi… és mégis, annyira szeretni való. Nem tudtam megtagadni jogos kérést. Engem is megbolondított a szépség rejtélye és úgy nézz ki, minden lében kíváncsi húgom is vágyott a rejtély megfejtésére.

 

-         Maryon…Nem tudom, hogy mi történik velem… Vagy megtéveszt engem vagy tényleg nincsenek gondolatai vagy van mentális pajzsa mert… Nem hallom őt.

 

Maryon arcára döbbenet ült ki, miközben megigazította a haját, és eljátszott ujjaival az egyik tincsen, szórakozottan, újabb kérdést intézett felém.

 

-         Végül is… Ez logikus nem? Ha már én sem látom őt… Akkor te miért hallanád? – ráncolta össze homlokát, és pisze orrát felhúzta.

-         Hmm… ebben van valami -  bólintottam, majd kinéztem az ablakon.

-         Más? Na na… légyszi bratyó – kérlelt.

-         Nos… dobog a szíve.  Várjunk csak  te honnan tudod, hogy vele volt órám? – néztem rá dühösen.

 

Maryon elmosolyodott, majd finoman átnyúlt a kezem felett a padon pihenő táskámért, és kihúzta belőle a kémia füzetemet, majd az utolsó lapot elém mutatta.

-         Ezt láttam amikor fel mentél lépcsőn -  mutatott a lány rajzára, amit kémia órán fabrikáltam. Tökéletesen pontos mása volt annak a pillanatnak, mikor már sokadszorra nézett vissza rám ez a lány.

 

-         Ez… nem is vettem észre, mikor csináltam -  csaptam rá a füzet hátulját a rajzra és szégyenkezve és kissé döbbenten csúszattam vissza füzetet a táskámba.

 

-         Wrath – érintette meg a kezemet a húgom, ránéztem, és ő elnézően mosolygott rám – tényleg szép lány, leszámítva a borzalmas ízlését!

 

-         Na és ha szép… Mi van akkor?! -  morogtam egy kicsit jelezve húgom agyának újabb kitalálást. Rémisztő mennyire ismer…

 

-         Jól van… leplezd csak, majd rájösz úgy is – mosolygott minden tudóan.

 

-         Láttál valamit? –fordultam felé újra. Elmosolyodott, és a táblára nézett.

 

-         Vannak dolgok amiket nem kell előre látni – felsóhajtottam. Hál’ égnek. Előpakoltam én is az órára, majd vártuk a tanárt.

 

 

Magyarórán folyton a táskámban pihenő kémia füzetemre tévedt a tekintetem. Elmerengtem rajta, vajon mikor rajzoltam így le? Először csak egy vonalnak indult, majd mégy egy és mégy egy lett belőle, még fel nem vette a tünde alakját.

 

Ez beteges… kizártam a fejemből Maryon hangját is, aki éppen a lány dobogó szívén elmélkedett.  Írtam… Figyeltem… Válaszoltam a kérdésekre, még soha nem volt egy ilyen hosszú napom, mint ez a mai. Már az jutott eszembe, hogy meglógok az utolsó órámról, de mivel Arnold még nem hallott a bámulatos felfedezésemről együtt szenvedtem vele a franciát.

-         Arnold…

-         Ver a szíve, bioszon egy csoportban vagyunk – mondta nyugodtan, majd leírta a francia himnusz első sorát a füzetébe.

-         Nem gondolod, hogy…

-         Hogy ő különleges, és a bátyai meg miért nem azok? Nem tudom -  mondta tárgyilagosan, majd látványosan bólogatott nekem, miközben a francia munkafüzetem felé bökött.

-         Volt még valakinek vele órája közülünk? – kérdeztem izgatottan.

-         Nem! – érkezett a tömör válasz.

 

Arnold nem kifejezetten az az ember akivel sokat lehetne kommunikálni. Hagytam is a beszélgetést, majd kitöltöm a füzetemben a munkafüzet kérdéseire a választ, és hagytam, hogy a tanár ellenőrizze. Mikor ez megtörtént megveregette a vállamat, majd Arnoldéra is vetett néhány pillantást.

 

-         Fiúk… Maguk jobbak ebből a nyelvből, mint én, pedig nekem az anyám is francia.

Gondolta hitetlenkedve a nő.

 

Elmosolyodtam és finoman végigsimítottam a könyvem elején. Majd a táblára függesztettem a tekintetemet, és elmerültem a Francia nyelvben. Arnold aki mindig pedáns tanuló volt, annak ellenére, hogy vámpír volt, mindig ott volt minden órán, az összes háziját időben megírta, minden kérdésnek utána járt, ha már százszor hallgatta meg ugyan azt az előadást ha az volt a feladata 101-szerre is meghallgatta, és aki óra alatt nem volt hajlandó még csak gondolat kommunikációt folytatni megszólalt.

 

-         Ezek a vámpírok… gyanúsak. Láttád a szemüket te is… Nem olyan, mint a miénk, és lehet látni, hogy testvérek, látszik az arcukon a hasonlóság és most nem kifejezetten a hármas ikrek közötti hasonlóságra célzok.

Ránéztem, miközben ő vörös megforgatta az ujjai között a ceruzáját, de még mindig nem nézett rám. Apró szeplőkkel borított bőre halovány volt a szeme meleg karamell. Törékeny külseje egy igen veszélyes erőt rejtett magában, senki sem sejtette, hogy halálosabb Jacknél vagy Iannal, Victornál vagy nálam. Pedig igen. Az volt.

 

-         Lehet ez kontaklencse és lehet, hogy őket egyszerre változtatták át – mondtam, majd vártam a válaszát.

 

Nagyon sokáig vártam több, mint fél órán át nem szólt egy szót sem, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy várakozóan néz rám.

-         Mennyi arra a reális esély, amiről te beszélsz? Nem sok. Ezek nem közönséges vámpírok… Látszik, nem kell családfa kutatást végezni, hogy rájöjjünk, hogy valóban testvérek, és semmi közük nincs örökbe fogadáshoz, vagy plasztikához. Azt javaslom, hívjuk fel Rediet és tájékoztassuk a helyzetről. Meg kéne látogatni ezt az új családot.

 

Emésztettem magam Arnold szavait míg ki nem csöngettek. Azután szépen felálltunk és elindultunk a folyosóra, ahol mindig megvárjuk egymást mi Darkok, hogy együtt megjelenjük az ebédlőben.

 

Maryon és Jack már ott volt, hamarosan Coleen futott le a lépcsőn és szaladt Jack karjaiba, hogy egy puszit nyomhasson annak ajkára. Hirtelen és buta dolog volt, de a csók pillanatában a kép megváltozott, nem Jack és Coleen állt ott, hanem én és a Nenay. Megborzongtam, és kiengedtem a kutató agyhullámomat, hogy ne hagyjam beteges agyamat képzelegni. A halványkékre festett faliszekrények mellett állva, hallgattam ki mi játszódik le Rupert fejében. Nem volt szép dolog… Határozottan nem, de kíváncsi voltam, hogy vele van e Nenay vagy sem.

 

-         Silver nagyon izgatott, folyton azt a Conant bámulja – elvigyorodtam, ez tuti Nenay egyik testvére lesz. Csak a lány érdekében reméltem, nem éppen azt a bunkó Edmundot nézi – De hol marad Nenay… Úgy volt, hogy ponto… Áh itt van.

 

Gondolatain keresztül láttam, ahogy biccent és kissé tépelődik a lány, hogy melyik asztalhoz is üljön de végén mégis csak a testvérei mellett foglalt helyet.

 

-         Hé haver! – rázta meg a vállamat Jack – Túlsokáig követett a fehér nyulat Alice, találkoztál a kalapossal és a Szívkirálynővel is Csodaországban? – vigyorgott Jack.

-         Ah. Ne ironizálj folyton – legyintett Coleen és csípőjét riszálva megindult előttünk. Jack pincsikutyaként nyomult utána, és már csorgatta is a nyálát.

-         Fúj – konstatálta Maryon.

-         Dettó – mondtam.

-         Egyetértek – harsogta Victor.

-         Én is testvér – mondta dörmögő hangján Ian.

-         Szintén – konstatálta Arnold. Az ikrek már az étkező ajtaja előtt vártak minket. Valahogy bár család tagok voltak, még sem illeszkedtek be annyira közénk. Megőrizték a régi életük néhány szálát, és arra építkezve folytatták a vámpírlétet.

 

 Maryon a sor élére szökdécselt majd kinyitotta nekünk az ajtót.