|
32. fejezet
2010.09.16. 15:20
Sóhajtottam egyet. Igen, akkor már kétség kívül az lesz. Elszomorított a tény, hogy ez az idő számunkra hamarosan elérkezik, de anya tiltakozott az ellen, hogy Renee és Charlie is olyanná váljanak, mint mi. Megértettem, ő nélkülük próbálná meg élni tovább az életet, mert akármennyire szereti is őket, nem akarja őket kitenni sem a szomjúságnak, sem ennek a világnak. Meg van róla győződve, hogy nekik embereknek kell maradniuk, és hogy neki nem kellett. Mert ő mindig is ide tartozott. És be kellett látnunk, hogy igaza van. Ez sokkal inkább anya világa, mint az emberi lét.
Apa ölelése olyannyira jól esett, hogy órákig is képes lettem volna befészkelni magam a karjaiba, de sürgetett az idő.
Meg akartam tudni nagyapa mikor érkezik, hogy felkészüljek az érkezésére.
Apa hallhatta a gondolataimból, hogy el akarok húzódni, de csak még jobban szorított.
- Megbeszéljük – ennyi volt a válasza, aztán tovább ölelt. Halvány gőzöm sem volt róla miért viselkedik ilyen ragaszkodóan, de tetszett. Sosem volt még Nessie-ölelj-még-je.
Apa kuncogott.
Én elvigyorodtam, hiszen így láttam, mennyire hiányoztam neki, az érzés kölcsönös volt.
- Nagyon hiányoztál – javított ki meleg hangon. A szeretet hangja – daloltam magamban.
- Tényleg? – kérdeztem, és látványosan ellöktem magamtól. Apa szája szegletében ott bujkált a mosoly, de tetettet szomorúságot színlelve nézett rám.
- Nagyon sok volt ez a pár nap, rettentően hiányzott az ölelésed – mondta, mire az arcomra kiülő vigyort nem törölhette le semmi.
Repestem a boldogságtól, hogy mit váltok ki a saját apámból…
Egyben a gonosz felem már tervezte is, hogyan is tudnék túljárni az eszén…
- Igen – csak ez volt a válaszom, melyre reagált is. Azt hitte én is, azt mondom mennyire hiányzott? Na nem, ezt nem adom meg neki… az kéne még…
- Akkor én is hiányoztam neked – állította és egy sunyi mosolyt küldött felém, de én csak fintorogtam elszólásomon.
- Na jó, ez nem jött össze… - vontam vállat és elkezdtem a következőn gondolkodni.
Apa somolyogva várt, hiába hiszen csak a semmire gondoltam, bár ez így nem igaz, mert végül is gondoltam valamire, de mégsem.
- Ezt úgy hívják, hogy semmire nem gondolok, de mégis? – kérdezte elröhögve magát.
Csúnyán néztem rá, mire abbahagyta a nevetést.
- Oké, ebből elég! – mondtam már komolyan.
Apa azonnal elkomorult, és nekem egyre jobban tartanom kellett a gondolataimat, nehogy lebukjak.
- Inkább azt mond meg, mikor jön Charlie… - mondtam neki lágyabban.
Azonnal gondolkodó arcot vágott. Most eldöntötte, hogy azt teszi, amit mondok neki? Kezd egyre jobban tetszeni nekem ez a össze-vesztünk-majd-kibékültünk-és-akkor-már-azt-teszem-amit-mondasz-dolog.
- Esme beszélt vele telefonon, úgyhogy… ha lementünk, akkor megkérdezzük – mondta, és összeráncolt szemöldökkel nézett rám.
Min jár az agya?
- Megbántottalak? – kérdezte. A kérdés pofon vágott. Az arcáról nem tudtam, eldönteni mit kérdez, ezért hátrahőköltem és kérdő tekintettel bámultam rá.
Miért bántott volna meg?
- Csak, mert úgy elkomolyodtál… - magyarázta.
- Jah, igen – jutott eszembe, hogy még játszok vele.
De a szám persze nem tudom tartani, ha itt van, ezért ahogyan kiejtettem hogy játszani, máris leesett neki, hogy az előbbi komolyságom csak színlelés volt.
Bosszúsan fújtattam, majd elkezdtem újra gondolkodni…
- Mit csinálni? – kérdezte pimaszul, én meg hirtelen belevágtam a vállába.
Fancsali képet vágott.
- Aúú, ez fájt – dörzsölte a vállát színpadiasan.
- Neharagudj… - fogadkoztam vigyorogva. – Mellé ment…
Apu sírósan nézett, én meg megszánva odacsúsztam hozzá és átöleltem.
- Ne sírj… kérlek. Tudod, hogy véletlen volt – nyomtam meg a szavakat, és kényszeríttetem, hogy felfogja, mit akarok kihozni belőle.
Apa bólogatott, majd megölelt.
De érzelgős lett!
Egy kuncogás, majd egy sóhajt. Bármennyire szerettem vele humorizálni, sose fogjuk megtudni Charlie érkezésének időpontját, ha most nem kérdezzük meg…
- Le kéne mennünk – vetettem fel.
Apa bólogatott miközben elengedett és felhúzva az ágyról megfogta a kezemet.
Már éppen léptünk volna ki az ajtón, amikor megállítottam és visszaszaladtam az ágyhoz.
Felkaptam az üres tálcát, és lesétáltunk a konyhába.
Ott nem volt senki, és miután láthattam, ahogyan egy vámpír mosogat, beindultunk a nappaliba. Ugyanis onnan hallottuk két, szerettünk meglehetősen halk párbeszédét.
Még akkor is alig hallottuk, mikor beléptünk a helységbe, olyan halkan sutyorogtak.
- Tényleg? És milyen lett? Mikor láthatom? – kérdezgette anya Esmet, aki most oly’ vidámnak tűnt, hogy „észre se véve” minket, válaszolt.
- A szobámban vannak, később megmutatom – mosolygott.
Háttal ültek nekünk, de a szívdobogásomból és a zajokból, amiket a konyhában csaptunk, bizton állítom, hogy tudták, hogy jövünk. Sőt, még a beszélgetést is hallották, hiszen az Esméről sugárzó felszabadultság, erről árulkodott. Ránéztem apára, aki bólintott, mire én elmosolyodtam és elindultam anya felé. Jól megnéztem, nem látok e rajta valamit, ami arról árulkodna, hogy feszült lenne, de mivel a háta nem görnyedt be, ezért fellégezve léptem közelebb hozzá, amikor…
Anya hirtelen hátrakapta a fejét, amitől úgy éreztem magam, mint egy betörő, akit rajtakapnak azon, hogy valaki háta mögé oson.
Anya arcát látva megkönnyebbülés fogott el, hiszen a szemei ragyogtak, akár a legtisztább méz…
Már nem tűnt nagy fájdalmakban szenvedő gyönyörű nőnek, inkább egy oltári gazdag és udvarias boldog asszonykának.
Mesébe illő volt…
Esme is hátra nézett én pedig villantottam mindkettejük felé egy 1000 wattos mosolyt. Apa kezét szorongatva mentem közelebb a kanapéhoz. Anya és Esme is kissé felénk fordították felsőtestüket, hogy jobban lássanak.
- Nessie, jobban vagy? – kérdezte rögtön Esme óvatos mosollyal. Ránéztem anyára, akiben látszólag megállt az ütő. Nem tetszett hogy megjátsszák, hogy nem hallottak semmit.
- Ne tegyetek úgy, mintha nem hallgatóztatok volna! – mondtam és elengedve apa kezét átugrottam a kanapén. Pontosan nagyi és anya közé huppanva.
Anya szorosan átölelt, és elkezdett ártatlanul kacagni.
- Dehogy hallgatóztunk…
- Persze – viszonoztam az ölelést. Igen. Ez volt az, amire annyira vágytam tegnap este…
Az anyai ölelést semmi nem pótolja. Mindig olyan védelmezőn és önzően ölelt, hogy az már nagyon tetszett. Még kisgyerekkoromból emlékszem rá, én mennyire ragaszkodtam hozzá. Nem is akármiért.
- Akkor ezért vagytok olyan felcsattantak, mellesleg hallottam a feszült csendet idekentről, nem éri meg tagadni. Nessie mindent tud! – engedtem el anyát, aki egy boldog mosolyt küldött felém.
- És…
- Mindent hallottál, szóval, no duma – mondtam neki és újra megöleltem. Esme mögöttem végig simított a hátamon, és szinte éreztem meleg és anyai tekintetét magamon. Akárcsak, ahogyan apa nevetett utasításomon.
Anya is nevetett, bár jóval visszafogottabban.
Miután kellően kiölelkeztük magunkat, Esme következett. Ő már nem nyúzott annyira, ugyanis csak pár percig ölelt magához, de akkor jó szorosan. Majdnem megfulladtam.
- Mond csak, nagyi. Charlie és Sue mikor jön? – kérdeztem.
Esme koncentrált arcot vágott. Már észre sem, vette egyikük sem, hogy mennyire emberi gesztust vettek át. Ami nem volt rossz, mégis furcsa volt egy vámpírtól.
- Hát… azt hiszem ebédre – mondta.
Bólintottam. Ebédig még volt pár óra, hiszen 8-kor keltem, egy órát beszélgettünk apuval… szóval csak 9 óra lehet.
Addig még össze tudunk dobni valami egyszerű fogást.
- Kösz – adtam puszit arcára.
- Nincs is mit – mosolygott a nagyi.
Ez a csönd, olyan megnyugtató volt. A gondok, ha nem is de legalább át lettek beszélve, ami nem is kicsit könnyített a hangulaton…
Ebből látszott, hogy rendkívülien megjött a kedvem ahhoz, hogy beszéljek. Bár a szobában lévők nem voltak beszédesek, mind készséggel mentek bele mindenféle apró témába, amit csak találni tudtam.
Átbeszéltük az időjárástól kezdve a legjobb filmeken át az egész médiát, de még így sem untam meg, hogy mint köztudott DvD fanatikus, elrizsázzam nekik, melyik a legjobb választás és miért.
Számomra az újra írható DvD volt a nyerő, hiszen több mindent lehetett rajta tárolni, hosszú ideig. Sosem gondoltam volna, hogy ezekről lesz szó, és miután Esme 5. Sóhaja is elmúlt, megálltam.
- Jó, abbahagyom… - igaz nem sok idő tel el, ugyan fél óra. De ez alatt a fél óra alatt még megtanulni, írni, olvasni, számolni, rajzolni, és még zongorázni is megtaníthattam volna őket.
Ugyan nem szóltak, hogy unnák a témát, még csak nem is mutattak érdektelenséget, tudtam, hogy ők teljesen más témákat szeretnek.
Hogy bebizonyítsam, hogy nem tudom befogni a számat, megkérdeztem, hol vannak a többiek. Elvileg Alice összehívott egy családi gyűlést az álmommal kapcsolatban, de annak már régen vége kellett, hogy legyen.
Hol lehetnek?
- Hát, Nessie nem tudom. Nekem annyit mondtak, dolguk van – vonta meg vállát Esme is.
Apa érdeklődve nézett anyjára.
- Te hogy hogy nem mentél? – kérdezte.
Esme újra vállat vont.
- Gondoltam itt maradok és megvárom, míg Nessie felkel, és mondanom sem kell, hogy Alice látta, hogy idekészülsz – mondta Esme. Apa mindentudóan bólintott.
Nekem sem kellett megszólalnom ahhoz, tudjam miért döntött így. Bár Alice nem említette, hogy apa jönni fog, számítottam rá.
- Akkor sem mondták el hová mennek? – kérdezte kitartóan.
Esme tehetetlenül rázta a fejét.
- Felhívhatom Carlise-t, hogy megkérdezzem, merre vannak – vetette fel nagyi, mire mindannyian megráztuk a fejünket.
- Majd jönnek és kikérdezzük őket – mondtam, majd elkezdtem magamban morfondírozni, vajon mit lehet azon annyit beszélni, vajon miért álmodom folyton ugyan azt…
Alice a már elcsiripelt visszatérő álmomat nézte biztos, míg Carlise biztosan elemzi, vajon miért ismétli magát. Akárhogyis csak én tudhatom ennek az okát, tudat alatt. A gondolataim sem az agyam nem képes még megérteni a jelentését, de valahol más sejtem, ennek ellenére mindig is elöntenek a rémképek, ha rágondolok.
Újra látom magam előtt a képet…
Ahogyan a farkas a földre rogy, és tehetetlenül a szemembe néz… a fekete tekintet, mely belém lát… nem kér segítséget… csak elfogadja a vesztét. Ahogyan a vámpír karmai belevájnak a finom húsba, és az utolsó lélegzet abba nem marad…
De nem akarok erre gondolni, még csak a jelentését sem akarom tudni, ezért, hogy eltereljem a gondolataimat a helységben lévőkre, és más gondolatokra kezdtem el merengni. Például elgondolkoztam azon, hogy Jacob nem jött. Általában már korán reggel itt van, de azok után, ahogyan haza küldtem tegnap… persze, csak holnap kéne jönnie, mert addigra kialussza magát. Valahol szomorú voltam, de muszáj volt elküldenem, mert úgy nézett ki, mint egy zombi. Mégis, titkon arra számítottam, hogy mikor felébredek meglátom káprázatos rézbőrét, telt ajkait, melyek még most is hívogatnak…
- Haza küldted? – kérdezte apa felhúzott szemöldökkel.
Kinyújtottam a nyelvemet rá, mire elvigyorodott.
Esme mellettem jót mulatott, mert értette apa kérdését, de anya értetlenül ráncolta a szemöldökét.
- Miről van szó? – kérdezte.
- Nessie haza küldte Jacobot – mondta apa sunyin. Én pedig morcosan hozzávágtam egy párnát, amit Esme mellől szedtem el.
Könnyedén kapta el és dobta le maga mellé.
- Oh, akkor már itt kéne lennie – morfondírozott anya.
Mielőtt még csak ránézhettem volna, apa ismét közbe szólt.
- Durmol otthon. És csak holnap jön, a falkával.
Csúnyán néztem rá, de nem vette vissza magát. Azt hiszem keményebbre, kell vennem azt a küzdelmet…
Hát, milyen jó valakinek, hogy kiolvassa a fejemből, mit csinál éppen… és hogy mikor jön…
Esme a mi kis párbeszédünk közben elment a konyhába, hogy fellapozza a szakácskönyvet, vajon mi lehetne a legideálisabb fogás Charlie és Sue fogadására.
Én szúrósan meredtem apára, aki kacéran bámult rám. Anya csak mindenre kiélezett tekintettel nézett hol engem, hol apát. Nyílván azt várta, mikor szólalok meg.
- Szóval keményebb? – kérdezte.
Lecserélem a poéngyárt…
- Kirúgod Emmettet? – kérdezte tettetett félelemmel a hangjában, de a szeme vigyorgott rám, és a nyelvét jó messzire kiöltötte rám…
Olyan csúnyán néztem rá, amilyen csúnyán csak tudtam, de ezzel csak fokoztam jókedvét. Hát úgy, akkor én itt befejeztem! Majd később még kapsz, ha már lesz kedvem…
Hátradőltem a kanapén, míg apa még egy utolsó nekem-mindegy-nessie-mikor-folytatjuk-pillanáts után legyintett.
Anya és apa a kanapén elegyedtek beszélgetésbe a házunk újjáépítési terveit illetően. Kiderült, hogy arról beszéltek, amikor lejöttünk. Esme már megtervezte, és már csak az alapanyagok hiányoztak hozzá. Bár Esme a legtehetségesebb ház újjáépítő, nem nagyon érdekelt milyen lesz. Nekem mindegy csak az a fontos, legyen hol aludnom, a külsőségek pedig már csak apróságok…
Bár figyeltem a beszélgetést, és véleményt is alkottam róla – magamban -, nem szóltam közbe. Nem is igazán tudtam volna, mivel a házakhoz nem értek, és az én véleményem amúgy sem lett volna valami használható ebben, mivel már amúgy is kész vannak…
Így anya ölében leltem nyugalmat. Míg a hajamat simogatta, és hallgattam a beszélgetést, másra is koncentráltam.
Elméláztam azon, milyen könnyen ment a kibékülés. Még én magam is megkönnyebbültem tőle, ami felvillanyozott. Nem csak lelkileg, de testileg is. Már nem éreztem magam olyan fáradtnak, mint reggel. A gondolatok alábbhagytak, helyüket átvették a könnyed, hétköznapi elfoglaltságot jelentő apró seprő gondok. Például mit veszek fel, ha Charlie-k ebédre jönnek…
Talán ez túlzás, de Alice túl sokat van a közelemben… teljesen átragadt rám a ruhaláza…
Időközben megéreztem apa puha ujjait, ahogyan a hajamba túrnak és morzsolgatják a tincseimet. Csodás ujjaid vannak – üzentem és már majdnem úgy éreztem, hogy elalszok, amikor megállt, és a finom érzés eltűnt.
Bosszúsan néztem fel anya öléből, de mielőtt megszólalhattam volna kivágódott a bejárati ajtó.
Emmett hatalmas termetével az egész bejáratot elfoglalta. Olyan hévvel állt meg a küszöbön, mint a filmekben a főszereplő, amikor éppen színre lép.
Tisztára megjátszott. Emmett mindig is szerette, ha ráfigyelnek, így folytonos poénjaival már a halálba kergetett mindenkit.
Mint mindig most is ott volt az a levakarhatatlan vigyor a képén, de mikor látta senki nem veszi be a színjátszását, az ajtót nyitva hagyva besétált hozzánk és lehuppant a fotelbe.
Ez barlangban lakik vagy mi?
Érdeklődve néztem, mit vigyorog, és apa nyüszítéséből rájöttem, hogy valami nem éppen normális mondandója lesz…
Nem csalódtam…
- Na, kibékültetek? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Igen, ki, de Alice már biztosan elmondott mindent – mormogta apa.
Nem tudom, miért kell felhúznia magát Emmett hülyeségien, de annál jobban fogja csinálni. Én csak szimplán nevettem vele. Bár a perverzség helyett talán lehetne valami normális vicce is…
- Igaz – dőlt hátra és kezeit feje alá rakva vizslatott minket.
Tudtam, hogy még nincs vége, mert a szemei túlságosan is néztek engem.
- Ki vele – sóhajtottam.
Emmett szemei felcsillantak és szinte azonnal elkezdett dumálni.
- Szóval, harcolni fogsz? Végre igazából is bunyózunk? – izgatott hangja mellé még a szeme is villant.
Anya összefonta a mellkasa előtt a karját, apa meg bosszúsan fújtatott.
- Te is benne voltál, hogy belebeszéld a fejébe ezt a sületlenséget? Alice kis boszorkány…
Emmett megrázta a fejét, még csak szólni sem tudtam.
- Nem, első számú fültanúja voltam, amikor meggyőzte őt. Ő tiltakozott – védte Em. Alice-t. Apa értetlenül nézett rám.
- Nem értem.
- Alice veszekedett Jasperrel, mert Jas igent akart mondani Nessienek, hogy tanítsa meg harcolni, de Ness meggyőzte, hogy nem lesz semmi baj. Nem Alice az oka…
Apa elhúzta a száját.
- Akkor is felesleges…
- Te jó ég, apa…
Álltam fel és hisztisen néztem rá.
- Jasper a legjobb, megtanít, nem lesz semmi gond sem… és ezt már megbeszéltük, hagy döntsem el én, mi felesleges és mi nem az, oké? Alice le akart beszélni, nem hagytam…
Apa már sokkal jobban figyelt, mint az előbb és morgolódva nem válaszolt. Tudta, hogy nem fogadta el és anya arcáról is sütött, hogy nem tetszik neki, de nem szólt. Talán, mert egyet értett velem...
Miután láttam, hogy apa nem fogja felhozni a témát, visszaültem anya mellé, és éppen ezzel egy időben Alice repült be az ajtón, egyenesen apa ölébe.
Apa érdeklődve szemlélete az ölébe „pottyant” Alice-t, majd megölelte.
- Sajnálom, hogy olyan csúnyán beszéltem veled… de tudod…
- Igen, láttam, hogy monológot fogsz tartani, meg van bocsátva, de valahol igazad volt, máskor ilyen nem fordul elő – ígérte és nyomott egy puszi testvére arcára.
Apa elmosolyodott, de nem volt boldog, tudtam miért.
De ez az én döntésem. Számítottam rá, hogy még egyszer eljátssza ezt a teljesen-felesleges-dolgot, de nem tágítok…
Tőlem fejre is állhat…
- Kösz Alice, hogy segítettetek tegnap – mondtam hálásan újra, mielőtt még mondok neki valamit…
Tényleg a voltam, nélkülük aludni sem tudtam volna, nemhogy döntést hozni…
- Rossz döntést – morogta apa, mire megjelent Jasper.
Alice mögött állt meg, és megfogta a vállát.
- Nem hinném. Figyeltem Nessiet, mikor Emmettel játszottak, igazán jó harcos lenne belőle.
Apa azonnal Jaspert fürkészte, és neki szegezte a vádlókérdést.
- De hogy mondhattál igen neki?
Jasper a tőle megszokott nyugalommal válaszolt vissza.
- Nessie felnőtt, joga van dönteni, és ő ezt szeretné – mondta azzal rám nézett.
Rákacsintottam. Tetszett, ahogyan leépíti apát, legalább ő tud rá hatni…
Ő meg a csökönyösség… talán ez mindenkiben benne van itt…
- Mellesleg, egy kis idő velem – mosolygott rám, én meg legszívesebben a nyakába vetettem volna magam.
Nemsokára megérkezett Carlise is és Rose is. Esmevel egyetemben kérdeztük ki a többieket hol voltak, mire csak gyorsan eldarálták.
Elmondták, hogy a közeli kősziklához mentek, kibeszélni az álmomat, és mivel nem jutottak semmire elindultak haza, de Alicenek látomása lett, amit rögtön el is mondott, így már mindenki tudott a harcról, az álmomról és a döntésemről is.
Nem mondom, hogy örültek neki, de nem szóltak. Láttam rajtuk, hogy egyet értenek velem abban, hogy fizettessem meg apával, de kicsit túlzásnak tartották, amit fogok művelni vele…
De nem érdekelt, hiszen én ilyen vagyok. Nehezen tartok haragot, de a bosszút keservesen kiküzdöm magamból. Emmett is velem akart játszani, de mondtam neki, hogy nem mivel ezt egyedül szeretném véghez vinni.
Nem sok idő múlva az egész család szétszéledt, ki a maga dolgára és immár újult erővel vetettük be magunkat a főzésbe.
Esme, én, anya és Alice jókat mulattunk miközben a sült húst paníroztuk, és a krumplit pucoltuk. Olyan hamar elment az idő, hogy azt vettük észre, hogy már az ebédlőben terítjük az asztalt 3 személyre.
Az volt az egészben a legjobb, hogy apa akárhányszor jött megnézni hol tartunk nem vágott morcos képet, és nem tette szóvá a jövő heti kiképzést. Megvallom megértem miért nem, akarja, de meg kell éretnie neki is, hogy nekem ezt kell tennem.
És így, hogy még nem vett róla tudomást – legalábbis ezt láttam rajta -, sokkal könnyedebben tudtunk egy légtérben lenni, és ezt is bizonyítja, hogy folyamatosan hozzám jött, nem pedig anyához.
Anya szóvá is tette, hogy tényleg féltékeny lesz, de apa frappáns válaszától mindenki kifeküdt a nevetéstől.
- Van is miért.
Anya kacagva húzta magához egy szenvedélyes csókra, és ilyenkor mintha nem is itt lettek volna...
Amíg telt az idő, eljutottam arra a szintre, hogy nekem is fel kéne öltöznöm. Alice-t kértem meg rá, hogy válassza ki nekem a ruhát, ezért felmentem vele a szobájába. De még mielőtt felértem volna, láttam anyát, ahogyan apa kezére támaszkodik, és nem néz rám. Apa átkarolta, úgy tartotta. Alice nem hagyta, hogy visszamenjek ezért, engedtem, hogy húzzon.
Nem mondott semmit, csak kirakosgatta a ruhákat, és mintha nem történt volna semmi felvázolta mit kéne az ebédhez viselnem. Vállat vontam, majd nem törődve semmivel a ruha halomra néztem. Elment a kedvem attól, hogy bármit is felvegyek, de nem akartam már letörni Alice-t, anyától megkérdezhetem később is mi történt. Bár aggódtam. Eléggé sokkosnak nézett ki.
Éppen egy masnis felsőt nézegettem mikor leült mellém és ölébe tette a kezét.
Tudtam, hogy valamit mondani akar, ezért letettem a felsőt az ágyra és figyelmesen vártam.
- Nessie, tudod, a mai ebéd…
- Mi van vele? – kérdeztem.
Alice habozott, majd rám nézett.
- Volt egy látomásom miért. – mondta halkan.
Behorpasztott háttal és kíváncsi tekintettel néztem rá. Látomás…
- És mi volt az? Valami történni fog? – kérdeztem kicsit félve. Hiszen akkor már rég szólt volna – mondtam magamban.
- Hát, fogalmazzunk úgy, hogy nem akármiért akar találkozni Charlie veled és anyáddal – mondta. Nem szóltam, hiszen láttam, hogy még folytatni fogja.
- Ezt nem mondtam, mert egyrészt nem is voltunk itthon mikor látomásom volt, másrészt, ez csak hozzátok kötődik – mondta.
Elnyitottam alsó ajkamat, és elgondolkoztam.
Amihez csak nekem és anyának van köze? Akkor anya miért nincs itt?
- Alice… ti is a család tagjai vagytok…
Alice bólintott, de jogos meggyőződéssel a hangjában szólalt meg.
- De ti vérszerit is.
- És anya miért nincs itt? – kérdeztem. Alice úgy nézett rám, mint akire rá akar szólni, hogy fogja már be.
- Neki már elmondtam – mondta, mire egy „oh”-t hallattam.
Ez némi magyarázatot adott az arcára mikor feljöttünk. Bár hogy mi lehetett az, arról fogalmam nem volt, de ha Alice nem mondta el, akkor nekünk többet számít, mint nekik.
- És mi volt a látomásod oka? – puhatolóztam.
- Először úgy gondolták, nem mondanak semmit, de később mikor már nem voltam itthon, Charlie eldöntötte, hogy el kéne mondaniuk nektek. Őszintén négyszemközt akar veletek majd beszélni, de mindenki hallani fogja majd. Szóval, eldöntötte, hogy nektek tudnotok kell. Nem tudtam, rögtön szóljak-e, de mivel csak később jönnek és mi hazaértünk, úgy gondoltam veletek közlöm, a többiek pedig…
- Alice… - szóltam rá. Kezdtem kimenni a sodromból. Ezek a rejtvények. Ezekből a mondatokból találjam ki mért, jönnek Charlie-ék…
- Rendben, Sue várandós… - sóhajtotta, és a mérgem átcsapott valami másba.
Nem dermedtem le, nem néztem bambán… egyszerűen csak nem jutottam szóhoz.
A jeges csapás, úgy érzem később fog elérni, és akkor tuti, hogy nagyobb lesz a reagálásom…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó