Páni félelem kerített a hatalmába, és nem tudtam, hogy mitévő legyek. A legegyszerűbb megoldás természetesen az lett volna, hogy elrepítem Dominikot olyan messzire, amilyenre csak tudom, de mi van, ha nem működik. Még nem érzem annyira erősnek magam. Vettem pár mély levegőt, majd tetetett magabiztossággal belenéztem Dom csodaszép kék szemeibe.

- Nem félek tőled – mondtam határozottan, de a hangom megremegett. Ezt persze Dom is észrevette, mire csak fölényesen elmosolyodott.
- Nem is akarom, hogy félj tőlem – felelte nyugodtan. – Ellenkezőleg, azt szeretném, ha kedvelnél engem, Lizzy.
- Én… én… kedvellek – dadogtam halkan. – Csak néha a frászt hozod rám – vallottam be őszintén.
- Sajnálom – hajtotta le ő a fejét, de az arcán semmiféle megbánást nem véltem felfedezni. – Nem tudom, hogy, hogy kezdjem – elfordult tőlem, és a kertben elhelyezkedő, pompás szökőkutat kezdte el nézni. – Szeretnék kérni valamit tőled, és nem tudom, hogy kezdjem - mormolta az orra alatt, alig hallhatóan.
- Mit szeretnél tőlem kérni? – kérdeztem még mindig bizonytalanul. Ilyenkor hol a fenében van Pam és Levy?
- Lizzy, én nem csak a barátod akarok lenni – Dom szemei rám villantak, én pedig levegőt is elfelejtetem venni. – Őszintén szólva, azt szeretném, ha a párom lennél – mondta végül, nekem pedig végre levegő préselődött a tüdőmbe.
- Oh, csak ennyi? – kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban. Elfordítottam a fejem, nem bírtam a szemébe nézni. – Dom, én nem akarok tőled semmit.
- Pedig muszáj – ragadta meg hirtelen a karom. – Az enyém leszel – kiáltotta, és hirtelen a karjaiba kapott, majd futni kezdett velem.
- Engedj el – kapálóztam erőtlenül. Egyszerűen erősebb volt nálam. Megfordult a fejemben, hogy segítségül hívom a villámokat, de nagyon közel volt hozzám.
- Maradj nyugton. Nem akarlak bántani, csak nyugodtabb helyre megyünk – parancsolt rám Dom zordan.

Persze, én továbbra is kapálóztam, és kérleltem, hogy tegyen le, meg persze fenyegetőztem, de nem hatott rá semmi. Majdnem olyan gyorsan futott, mint a vámpírok, és hamarosan már azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Egyszer csak feltűnt az a lepukkant raktárépület, amihez Evan és Paul vitt, amikor bemutatott a tanácsnak. Mi a fenét keresünk itt? – kérdeztem magamban. Dom bevitt abba a szobába, ahol legelőször találkoztunk, és letett a kanapéra, majd a könyvespolchoz lépett. Elmozdított egy könyvet, és mint a filmekben, az állvány elcsúszott, mögötte pedig egy trezorféleség volt. Legalábbis először azt hittem, de amint kinyitotta, megláttam, hogy egy méretes hűtő az, benne pedig egy évre elegendő rózsaszín lötty, apró fiolákban. Dom kivett egyet, majd az ajtóhoz sétált, és kiöntötte, egyenesen a szőnyegre. Közben pedig valami olyasmit mormolt – ha jól hallottam -, hogy nem muszáj mindenkinek tudni az ittlétünkről. Miután a könyvespolc megint a helyére került, odasétált hozzám, és leült a velem szemben lévő fotelba. A kezeit összefonta a mellkasa előtt, és mosolyogva nézett. Csendesen, félelmetesen. Összeszedtem minden erőm, és megpróbáltam egy értelmes mondatot összehozni.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem végül.
- Téged – felelte lezseren -, téged akarlak Lizzy.
- Miért?
- Mert különleges vagy, azért – Dom felállt, és megkerülve az apró dohányzóasztalt, egyenesem elém állt, majd lenézett rám. - Te vagy a legkülönlegesebb ember, akivel kétezer évem alatt találkoztam.
Oké, az állam szerintem hangosan koppant a puha szőnyegen. Hogy mi? Kétezer éves? Egyszerűen nem tudtam megszólalni, csak néztem a fölém tornyosuló alakját. Ő csak mosolygott, és várt, arra, hogy magamhoz térjek. Hátrébb húzódtam a kanapén, és lehajtottam a fejem, megszakítva ezzel a szemkontaktust.
- Nem is mondasz semmit? – kérdezte végül, hosszú, szótlan percek elteltével.
- Mit mondjak? – kérdeztem alig hallhatóan. Még mindig nem néztem fel rá, mire ő az állam alá nyúlt, és maga felé fordította az arcom.
- Akarsz engem Lizzy? – kérdezte végül határozottan
- Én… nem, nem akarlak téged – feleltem végül, pár másodperc hallgatás után.
- Pedig az enyém leszel. Ha akarod, ha nem – Dom hangja olyan volt, mint a menydörgés. – Kellesz nekem ahhoz, hogy megvalósítsam a tervem.
- Milyen tervet? – kérdeztem meglepve.
- Az összes vérszopót ki akarom irtani, és a te képességeddel meg is tudom valósítani – felelte gonosz mosollyal az arcán. – Kezdjük mondjuk azzal a piócával, aki itt van bent – tette a kezét a hasamra.
- Nem bántasz – pattantam fel mérgesen. Éreztem, hogy a pici is ijedten mozgolódni kezd a pocakomban.
Ügyesen kikerülve Domot, egészen az ajtóig hátráltam. Ő végignézte, majd amikor a kezem a kilincsre akartam tenni, megszólalt.

- Nem menekülhetsz – morogta ő mérgesen, és egy pillanat alatt előttem termett, majd megragadta a karom, és átrepített a szobán, vissza a kanapéra. Éreztem, hogy a bordám megrepedt, ahogy nekicsapódtam a karfának. Fájdalmas hörgés tört fel a torkomból.
- Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem elgyötört hangon.
- Miért nem akarsz a társam lenni? – felelt ő kérdéssel a kérdésre.
- Soha, soha nem leszek a tied – sziszegtem összepréselt szájjal. – Inkább meghalok.
- Nem, élni fogsz Lizzy – rázta meg ő a fejét, és megint csak elém állt. – Élni fogsz, és segítesz nekem. Akár akarod, akár nem.
Nem szóltam vissza, csak makacsul meredtem az előttem álló férfi kék szemébe. Nem tudtam, hogy mitévő legyek, vagy, hogy, hogy szabaduljak meg ettől a zsarnoktól. Újra megpróbáltam kicselezni, és megint csak az utolsó percben – amikor már az ajtónál voltam -, repültem vissza a kanapéra. A percekből órák lettek, rajtam pedig egyre több apró karcolás, zúzódás, és lila folt lett. Éreztem, hogy a tegnap elfogyasztott vér percről-percre párolog el a testemből, s ezzel egyre gyengébb, és gyengébb leszek. De hol vannak már a többiek? Evan, Pam, és Levy? – kérdeztem magamtól. Ekkor a szemem az ajtó elé kiöntött Ambróziára tévedt. Persze, ezt Dom is észrevette, és felnevetett.

- Várod a barátaidat, igaz? – kérdezte a nevetéstől elcsukló, gonosz hangon. – Ne várd őket, drágám, mert nem találnak meg soha – mondta végül komolyan. A bárszekrényhez lépve elővett egy poharat, és töltött bele egy keveset az Ambróziából. – Evan nem mondta? – kérdezte végül, amikor észrevette, hogy a rózsaszín folyadékot figyelem.
- Mit kellett volna mondania? – kérdeztem olyan undok hangon, ahogy csak tudtam.
- Hogy ez – emelte fel a poharát mosolyogva -, nem csak a mi életben tartásunkra jó. Hanem arra is, hogy eltüntesse az illatunkat.
- Hogy mi?
- Mit gondolsz, eddig miért nem találtak meg a vámpír barátaid? – kérdezte nevetve. – Mert mi nem akartuk, azért. Az Ambrózia, olyan összetevőt is tartalmaz, ami lehetetlenné teszi azt, hogy kiszagoljanak, még azok az annyira érzékeny szaglású vérszívó barátaid is.
- De Evan tudja, hogy veled vagyok – vágtam vissza dacosan, mire Dom megint csak felnevetett.
- Igen, ő tudja – mondta végül. – De higgy nekem, nincs olyan állapotban, hogy bármiben is a segítségedre siessen.
- A képességed – mormoltam letörten.
- Pontosan – mondta ő diadalittas hangon. – Azt ugyan felettébb sajnálom, hogy rád nem hat, mert könnyebb lenne mindkettőnknek. De mindenki másra igen is hatásos, még arra a jövőbelátó barátnődre is.
- Alice – szisszentem fel keservesen.
- Pontosan. Az őrületbe kergetem szegénykét, a látomásokkal, amiket én küldtem neki – Dom leült a fotelba. Olyan volt, mint egy kényúr. – Bár, ha jól tudom, akkor nem is áll olyan távol a bolondságtól – mosolyodott el.
- Te szemétláda – morogtam mérgesen, és megint az ajtó felé iramodtam, de most is az lett a vége, hogy a kanapéra vetődtem vissza. A hátam egyre jobban fájt, és a hasam olyan kemény volt, mit a kő.
- Nyugi, kislány – mormolta ő, és hirtelen elővett egy fecskendőt a zsebéből, majd egy határozott mozdulattal a felkaromba nyomta.
- Mit adtál be nekem? – kérdeztem, miközben a sajgó karomat dörzsölgettem.
- Egy nagyon kedves orvos barátom adta a szert – felelte Dom. – Állítólag megindítja a szülést. Téged nem akarlak bántani, csak azt a korcsot benned – tette hozzá síron túli hangon.
- Nem! Ne, kérlek ne – a hangom elcsuklott, és keservesen zokogni kezdtem.
- Hamarosan, már csak az enyém leszel – nevette el magát Dom, majd visszaült a fotelba.
- Ezért megfizetsz – nyögtem elcsukló hangon. – Nagyon megfizetsz.
- Ugyan – legyintett ő, nemtörődöm hangnemben. – Pihenj. Minden erődre szükséged lesz.

Minden erőmre szükségem volt, hogy ne ájuljak el, mert a fájdalom egyre nagyobb, és nagyobb lett. A baba olyan pörgésbe kezdett a hasamban, hogy szinte percenként megvonaglottam a hatalmas fájdalomtól. Nem, még nem készültem fel arra, hogy megszüljem a kicsit. És mi lesz utána? Nem engedhetem, hogy Dom megölje őt. Istenem, mitévő legyek? Ekkor olyan hangokat hallottam, amik valóban halálra rémítettek, és akkor a fájdalom is elemi erővel ért el. A hangok a bordáim törését jelentették, és az ezzel járó fájdalom, szinte elviselhetetlen volt.

- Már csak órák kérdése – szólalt meg Dom, mire én még keservesebb zokogásba kezdtem. – Az isten szerelmére, ne bőgj már – mordult rám erőszakosan.
- Te egy szívtelen, undorító, szörnyeteg vagy – kiabáltam rá, elcsukló hangon.
- Nem, nem. A szörnyeteg az, ami benned növekszik – vágott vissza ő keményen. – Évezredek óta próbálok minél többet megölni ebből az undorító fajból, de mindig újak jönnek. Nekik nem szabadna létezni – kiabálta mérgesen, és a kezében tartott poharat a falhoz csapta, így az csörömpölve tört össze.
- Miért, a te létezésed engedélyezet? – köptem színtiszta undorral.
- Mi megvédünk titeket – förmedt rám idegesen. – Mi azért vagyunk, hogy az emberek biztonságban legyenek.
- Nem csak rossz vámpírok vannak – szálltam vele vitába, nagy merészen.
- Mind alávaló szörnyeteg – vágott vissza ő, majd a szememnek felfoghatatlan sebességgel előttem termett, és a kanapé támlájának támasztotta a kezét, oldalt, a fejem mellett.

Nem mertem megmozdulni. Az élénksárga szemei belém fagyasztottak minden bátorságot, és a kínzó fájdalmaim ellenére is kővé dermedve néztem fel rá. Ő persze észrevette, majd gonosz mosollyal az arcán elhátrált tőlem, és visszaült a fotelba.

- Hamarosan már az enyém leszel, és az a… a korcs pedig halott lesz – intett felém a kezével.
- Te… - valami nagyon csúnyát akartam a fejéhez vágni, de ekkor megint egy reccsenést hallottam, és hangos nyögés hagyta el a torkomat. Egyszerűen nem akartam megadni Domnak azt az örömöt, hogy lássa, mennyire fáj, habár le tudta olvasni az arcomról, hogy szenvedek.
Nem volt más választásom, csak az, hogy csendben tűrjem az egyre nagyobb fájdalmakat. Dom pedig kőszívvel nézte végig, mindezt. Hamarosan már teljesen eszemet vette a fájdalom, és egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni. Félig ájult voltam, amikor meghallottam egy hangot. Azt a hangot, ami mindig felmelegítette a szívem, és bármennyire is gyűlöltettél gondoltam a tulajdonosára, most mégis egy halvány reménysugár volt. Még ha csak álom is.

- Emmett – suttogtam kiszáradt ajkakkal, mire megint hallottam a hangot, de most már a közvetlen közelemből, amint a nevemet kántálja, aggodalmas hangon.
- Lizzy, jaj, édes kis Lizzy-m. – Úgy éreztem, mintha magához ölelt volna. Még a hideg bőrét is érezni véltem. Felemeltem a fejem a karfáról, és nagy nehezen kinyitottam a szemem.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem, amikor szembe találtam magam az annyira jól ismert aranysárga, mandulavágású szemekkel. – Nem akartál minket – zokogtam fel végül, majd megint éreztem azt a bénító fájdalmat. – Menj el – préseltem ki a szavakat az összeszorított számon keresztül.

Megint magába szippantott a tétlen sötétség, de legalább nem éreztem azt a mérhetetlen nagy fájdalmat. De nem csak Emmett hangját hallottam, hanem másokét is, amint ordítanak, majd fémes csattanások, és egy fülsiketítően éles sikítás, és utána csönd. Teljes csönd. A sötétség pedig teljesen betakart, és még ha akartam volna, se tudtam volna visszatérni. De nem akartam, mert jó volt ez így. Ezen a helyen nem volt fájdalom, sem pedig szenvedés. Ha ez a halál, hát itt akarok maradni örökre.

De nem, ez nem a halál volt, mert amikor megint ki tudtam nyitni a szemem, akkor repültem. A fák elmosódott pacákként suhantak el mellettem. Teljesen olyan volt, mint amikor Emmettel futottam. Még az illat is ott volt. Az a megtéveszthetetlen, férfias, enyhén fűszeres illat. A szemem behunyva élveztem a levegő vad süvítését a fülemben. Egy pillanatra megfeledkeztem mindenről. Csak én voltam, Emmett, és a szabadság!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 1 hozzászólás

2010.09.19. 14:18 szabobetty Nagyon klassz!! Úgy vártam már, hogy mikor jönnek megint össze. NAGYON VÁROM A KÖVI FEJEZETET!!!! pussz