34. fejezet 

Kathrine 

Az ember azt hinné a vámpír múltbéli hibáját elfelejteni könnyű. Más gondolatokat a helyébe ásni, és elfelejteni a régit. Elfelejteni azt, akinek a legtöbbet jelentette. Aki miatta ölni tudott volna. Feláldozta saját magát, érte, mindannyiukért, hogy egy új életet kezdjen, ott, ahol ő is él. A vámpír azt hinné, ha már átváltozik egy gonosz, vér után kajtató, lélegző, de nem élő démonná, magává a sátánná, akkor már semmi sem számít. Az összes érzelem kivész belőle, és nem marad más, csak a fajtánkkal járó kegyetlenkedés, erőszak és vérszomj. De mi van, ha nem mindenkinél van így? Hallottak-e már olyan vámpírokról, akik az érzelmeiket felfedve élnek és úgy viselkednek akár az élők?

Vajon ők hogyan győzték le saját magukat? És azt, hogy mit tettek velük? Eltudták felejteni a régi életüket, és ujjat kezdeni egy sokkal másabb, számukra idegennek tűnő világban?

Az idő begyógyítja a sebeket, és akkor már minden világos lesz – gondolták a vének.

Ha már elfelejtettek mindent, ami a múltban történt, akkor azt jelenti, nem is történt meg, Számukra múlandó emlék csupán, egy álom. A gyötrő kín, ami az elvesztettek miatt gyúl lángra testedben csak idő kérdése és elmúlik, és helyét átveszi a nyugalom.

Ezt kívántam, hogy végre felejteni tudjak… álmodni az elérhetetlenről könnyű, de ha már benne vagy, semmi nem úgy alakul, ahogyan képzeled. Nincs semmi, ami jobbá tudná tenni, csak ha újra visszafekszel és lehunyva szemeid, álmodsz a boldog jövőről…

 …De a hiba csak akkor van, ha tényleg ébren vagy és az érzéseid: a fájdalmad, mely a szerelem után sóvárog, valós. 

Viharos léptekkel szedtem a lábaimat az esőtől nyirkos, nedves talajon. Éreztem, ahogyan a vizes levelek a cipőm talpára ragadnak, ahogyan sétálok.

Ebben a percben nem érdekelt, milyen koszos is leszek, és még az sem, hogy az időjárás folyamatosan váltakozik. Itt Forksban sokat esik az eső, ami ugyan védelmet nyújt nekünk, én mégis gyűlöltem. Az egyetlen dolog, amiért itt vagyok, Edward.

Miatta megéri még a koszos mocsárban is fuldokolni, mert tudom, hogy segítene kijutni onnan, ha arról lenne szó.

Körülöttem a fák ide-oda hajlongtak, és csak úgy árasztották magukból az eső illatát. Ezt az egy dolgot szerettem csak. Az esővel járó illat volt a legtisztább illat, amit valaha éreztem.

De csak úgy, mint máskor, mikor vadásztam, elhomályosította agyamat a szürke lebeny és csak a prédára összpontosítottam. Nem az esőre koncentráltam, csak is a vadra, melyet kiszemeltem.

Nem tudta mi vár rá, és mivel gyorsan végeztem vele, még talán a halálát sem fogta fel.

Nem szerettem a növényevőket, de az emberi élet nálam szent volt. Mióta vámpír lettem és újszülött koromban megöltem párat, lelkiismeret furdalásom volt. Nem akartam látni a szemükben a félelmet, amit akkor éreztek, amikor a karomban tartva őket a nyakukba martam. Túlságosan is fájt látnom, hogy ártatlan lényektől veszem el az életet, amiből csak egy van. De nem ez volt a legcélratörőbb okom arra, hogy állatokkal ontsam kiolthatatlan szomjam. Edward volt a motivációm. Az, hogy a találkozásunk estéjén nem ölt meg, merő önutálatból, csak felkeltette iránta az érdeklődésem. Aznap, még nem is sejtettem, hogyan fogok iránta érezni. Nem tudtam, hogy belészeretek, és mikor elszántam magam a beismerő vallomásba, elutasítson. Rosszul érintett, de többet jelentett nekem annál, mintsem elrontsam a barátságunkat, ezért tartózkodtam.

De egy napon…

Mikor jól láttam rajta, hogy nem jutott vérhez, olyan dolgot tettem, amit valószínűleg örök életemre a lelkembe véstek…

Életem egyik elfelejthetetlen éjszakáján döntöttem le Edwardot, és ő habozás nélkül adta meg magát nekem. Először örültem neki, de végül rájöttem, hogy hatalmas hibát követtem el. Kihasználtam az alkalmat, aminek meg lett az eredménye. Az éjszakai találkozgatások megcsappantak, hiszen éjjelente senki nem fedhette fel mi is ő, ezért miután elváltunk az éjszaka után, már nem tudtam a szemébe nézni.

Abban a pillanatban, mikor kilépett a látóteremből aznap éjjel, tudtam, hogy ez örök emlék marad, de pár nap után ott tartottam, hogy tényleg, nem is jelentett semmit…

De csak akkor kezdődtek el bennem felmerülni az eshetőségek, hogy talán ő tényleg komolyan gondolta, amit mondott. Az elválásunk pillanatában láttam a szemén a bűntudatosságot. Tudtam, hogy azért bánja, mert hagyta magát…

Mégis… miért nem néztem rá más szemmel? Miért nem fogadtam el, hogy nem szeret?

A kérdés csak akkor lett lezárva, amikor elmondtam neki, hogy állapotos vagyok. Először nem akarta elhinni… és elmondtam neki őszintén, hogy én sem, mivel csak egyszer voltam vele, és rajta kívül nem volt senkim, mégis furcsa, hogy a tünetek ilyen hamar jelentkeztek.

Mikor kész tények előtt álltunk, eltűnt. Napokig nem láttam, és mikor megkért, hogy beszélgessünk, tudtam, hogy nem lesz boldog vég…

A vörös szemből áradó  szomorúságot nem tagadhatta le… tudtam, hogy itt vég, és hogy el fog menni. A hasamban hordott kisbabám volt az egyetlen, aki maradt belőle, és ha őt nem is, de a babát megtarthatom.

Miután otthagyott tehetetlenül rogytam a földre, és egészen addig zokogtam, míg valaki meg nem talált.

Lucien odaadóan segített át az átváltozáson és vigyázott a lányomra, míg én a kritikus korszakomat éltem át. Mégis, ennek ellenére – hogy szerető „családom” volt, hogy a saját családomat kellett érte elhagynom… nem voltam teljesen boldog.

Emberi szemeimmel minden apró részletre emlékeztem, még Rá is. Emlékeztem a vele eltöltött éjszakákra, amikor beengedett a gondolataiba és elmesélte honnan jött, milyen is ő, meg a fajtája. Jóformán kiadta magát nekem, és talán ezért szerettem belé.

Minden nappal, amit nélküle töltöttem csak rosszabb lett a hangulatom. Bár a lányom jelenléte örömmel töltött el, hiszen számomra ő volt a tökéletesség, a hiányt nem pótolhatta.

Ha Lucien nem tartott volna ki mellettem, nem vigyázott volna rám és segített, volna uralnom a képességemet, sehol nem lennék. Talán egy barlang mélyében ülnék és üvöltenék, mint egy vadállat. Véráztatta arcom eltorzult lenne, és semmi emberi nem lenne bennem…

Segített uralni a szomjamat, az érzéseimet, a gondolataimat egy egésszé olvasztani.

Elfojtani a folyamatos átváltozásomat egy olyan lénnyé, aki nem is én vagyok. Mert én nem vagyok szörnyeteg…

És nem is akartam az lenni. Sosem voltam önző, aki csak a saját érdekeit nézte, annál inkább odaadó, mikor Lanaval voltam. Mellette úgy éreztem, nem vagyok elveszve, hogy számítok valamit.

Ő adott nekem erőt ahhoz, hogy mindig egy újabb nappal tudjak szembe nézni, és míg ő éjjelenként aludt, én elmerengtem a múlton…

És mindig ugyanazon…

Nem tudtam kiverni a fejemből Őt. Minden éjjel azon töprengtem, vajon most hol lehet, kivel van, boldog-e és hogy gondol-e még rám.

Felidéztem a kellemes napokat, amikor elbeszélgettük az időt, és szinte láthatatlanul lopta be magát a szívembe.

Bárcsak ő is úgy érzett volna, ahogyan én!

De ahogyan a napok, úgy az éjjelek is elteltek, és arra lettem figyelmes, hogy már nem vagyok egy gyámoltalan 19 éves lány. Anya vagyok, akinek a lánya számít rá. Társ vagyok, akinek támogatni kell megmentőjét, és egy-egyben magányos nő, aki nem találja az igazi helyét a világban.

Fájó sóhajjal nyugtáztam, hogy megint elkalandoztak a gondolataim. Ezért, benyúltam farzsebembe és előhúztam az ősrégi Nokia modellt, és elkezdtem tárcsázni. A fülemhez emeltem a telefont és meg nem állva csak sétáltam és sétáltam, míg kicsöngött meg-megálltam egy fánál és megszagoltam a vizes leveleket, beszívva azok finom pézsma illatát.

- Halló? – szólt egy hang a vonal túlsó feléről.

- Szia, Lana – köszöntem, amikor meghallottam lányom hangját.

- Ott vagy már? – kérdezte mereven.

Megszoktam már, hogy mióta a Volturival él, ilyen merev és közömbös velem szemben. Bár kezdetben rosszul esett, Lucien arra bíztatott, hogy ne foglalkozzak vele, így nem fenn akadva hanghordozásán, csevegő hangnemben folytattam.

- Igen, és találkoztam vele – mondtam izgatottan.

- Milyen? – kérdezett rögtön.

- Pont olyan, ahogyan emlékeztem rá – mondtam.

Lana hallgatott, és hallottam néhány neszt is a túlsó oldalról, majd mikor beleszólt már kicsit izgatottabb volt a hangja.

- És hogyan reagált? – kérdezte. Mikor még velem és Luceinnel élt, sokat meséltem neki az apjáról, és ő meg akarta ismerni. De mikor a Volturi ellátogatott hozzánk, minden megváltozott. Lana úgy döntött velük tart, mert megkedvelte őket, és ő nem akart az állatok vérén élni, és mivel Lucien bízott bennük, elengedtem. Lana felnőtt nő volt, tudta mit tesz.

Nem mondom, hogy nem hiányzott, de ha ezt akarta…

- Megdöbbent, de szerintem idő kérdése, és felhozza a témát, szólok, mikor jöhetsz – mondtam neki.

- Remek – mondta ezt úgy, mintha erre a válaszra számított volna.

- Megvárom, míg csillapodnak a kedélyek – mondtam kis habozás után. Hiszen azzal, hogy most idejöttem, minden felbolygattam itt.

- Miért? Történt valamit?

- Csak enyhe frusztrációt váltott ki az érkezésem, de nem érte őket váratlanul, mert mint Aró mondta, már vártak rám – válaszoltam.

- Áh, értem. Igen, a Cullenek néha túlzásba visznek dolgokat, de Aró megnyugtatott, hogy semmi probléma nem lesz itt. Ha már megismertem őket, el is felejthetik, hogy ki vagyok és, hogy miért jöttem. Csak egy látogatás, és vége… – mondta mélázó hangon, ami különös volt ugyan, mégsem tett nagy benyomást, hiszen szokott így beszélni.

- Igen – értettem egyet.

Bár valójában fogalmam sem volt róla, miről hadovált.

Mikor Aróék eljöttek, és Lana közölte, hogy velük megy egyáltalán nem értettem az okát. Bár kétségkívül szívélyes „ember”-nek bizonyult Aró, mégis volt egy olyan érzésem, hogy már láttam valahol. Emberi emlékeimben nem szerepelt az arca, mégis éreztem, hogy már találkoztunk. És ahogyan Lucien olyan ismerős-ismeretlenül köszöntötte…

Már kérdeztem erről Lucien-t korábban, a válasza mégis csak ennyi volt: Egykor közülük való voltam, de eljöttem, hogy új életet kezdjek.

Valamit nem mondott el nekem, és ha a Volturi szóba került mindig olyan távolságtartó lett az amúgy sem közvetlen természete. Akár hogy is közel állt hozzám, a privát szférájába nem engedett be. Róla is csak annyit tudtam, hogy 500 éven át a Volturi seregben szolgált, különös képességgel nem rendelkezett.

De nem erőltettem a témát, ezért inkább eldugtam ezek sejtelmeit az agyam hátsó részébe.

- Rendben, akkor hívj, ha már ő is találkozni akar velem. Szeretném már megismerni – vált vágyódóra hangja, ami szívemet melengette.

Ha Edward megismeri a lányát, garantáltan beleszeret…

Mivel félig ember volt, és testében vércsörgedezett, ellenállhatatlan vonzerővel bírt.

Mindenkit megbabonázott, és nem volt senki, aki ellen tudott volna állni neki, még Lucien sem.

- Az elsők között fogod tudni – biztosítottam, ajkaimon apró mosollyal.

- Viszlát – köszönt el gunyorosan, majd megszakította a vonalat.

- Szia, kicsim – mondtam a búgó telefonnak, és egy sóhaj után eltettem a készüléket.

Már meg kellett volna szoknom a modorát, de valahogyan nem ment. Régen nem volt ilyen közömbös, távolságtartó. Sokkal inkább vidám, mindenre kíváncsi típus.

De mint általában, ő is felnőtt, ezzel együtt a gondolkodásmódja is változott. Ez volt az első eset, amikor sírhatnékom támadt. Talán az elutasítás, vagy a lányom közönyössége miatt, nem tudom, de legjobban magányra vágytam.

De megígértem Edwardnak, hogy visszatérek, még napkelte után. Persze, ki ment volna vissza oda, ahol éppen megtámadta az egyik családtagot? Szörnyen buta voltam…

Hogyan tehettem ezt? Talán Edward elnézi, de a felesége? A lánya, már majdnem nekem is jött, biztos vagyok benne, hogy a család többi tagja sem vár rám éppen szeretetteljesen.

De ha azt akartam, hogy Edward megmaradjon a barátomnak – mivel csak ennyit kaphatok tőle -, ezért meg kell kedvelnem őket, és hogy ők is megértsenek.

Hátraarcot vágva indultam vissza a nagy fehér házba, ahol valószínűleg jó pár hónapig tartózkodni fogok…

Az úton visszafelé csak nem akartak a gondolatok békén hagyni.

Vajon valaha meg fognak érteni? A zűrös emberi életemet, az Edwardhoz való ragaszkodásomat… a lányomat…

Egyben teljesen biztos voltam: sosem fognak elfogadni, talán csak megtűrni, ez már az első pillanattól kezdve kiderült.

Ami a távozást illette, legszívesebben már ma elmentem volna, de nem volt erőm, és lányomnak tett ígéretem volt. Találkozni akart a biológiai apjával, amit nem utasítottam volna el tőle. Szerettem volna megadni neki a család érzését, amiben nem lehetett része. Bár Lucien gondoskodott róla, kiképezte, mégis inkább mestert látott benne, mintsem apát.

Amikor Aró érte jött…

Az emlékeimben élt még az első  látogatás, melyet soha nem tudnék elfeledni. A házunk előtt voltunk, amikor előbukkantak az erdőből, méltóságteljesen lépkedtek felénk, és már akkor tudtam, hogy a lányom már nem lesz velem. Láttam Aró szemében a vágyat, hogy megszerezze…

És a csillogást, ha ránéz. Ez azért volt, mert mániákusan kereste a tehetségeket, vagy őt is ennyire megbabonázta?

Nem tehettem semmit, az ellen hogy elmenjen velük, hiszem saját akaratából tette. Utoljára láttam a lányomat úgy mosolyogni, mintha boldog lenne, az után, miután csak látogatásokat tett nálunk egyre komorabb, zordabb, ridegebb lett. Mint általában a Volturi katonák.

Teljes mértékben velük azonosult. Először dühített, de nem tudtam mit tenni, fel is vetettem neki, de ő csak mereven előre bámult…

Már jó pár évtizede annak, hogy láttam őt, telefonon tartottuk a kapcsolatot, és ha Edward szeretné látni, végre én is átölelhetem őt…

Ha Edward elfogadja, minden könnyebb lesz, remélem. Bár ha Edward megtudja, hogy a lánya egy Volturi katona…

Valamiért titkolnom kellett, Aró  annyit üzent, hogy ne mondjam el, mert az felzaklatná a Cullen clan-t. Így hát fejet hajtottam előtte, és nem szóltam. De egyszer meg kell tudniuk…

Az erdőben otthon voltam, ezért tökéletesen tudtam tájékozódni, mi merre van. Hiába nem ismertem a környéket, az utat kívülről fújtam, saját illatomat követve futottam kényelmes tempóban a ház felé.

A zöld, ami az egész vidéket betöltötte, megnyugtatott. Nyugtatott a csend és a béke, mely itt honolt, távol a városi zajtól és nyüzsgéstől.

Idegesen szedtem a lábaimat, attól tartva, hogy ma valami szörnyűség fog történni, vagy valami új álláspont…

Nem mentem messzire vadászni, éppen csak olyan messze, hogy Edward ne hallja a gondolataimat, kicsit szerettem volna mindent alaposan végiggondolni.

Az nyilvánvaló tény volt, hogy bocsánatot kell kérnem Bellától, és Renesmee-től. Ha a gyerekek nem is, de a szülők szívélyesek, talán ők befogadnak. Szeretnék, úgy elmenni innen, hogy ne a rosszat lássák bennem, hanem barátként, egy régi, és új barátként.

A tervem magamban tökéletes volt, de a megvalósítása elbukott, hiszen láttam, hogyan néztek rám. A szőke hajú szépség egyenesen a képembe grimaszolt, ha meglátott, Renesmee ölni tudna a szemével, Bella pedig meg is tenné azt. Egyedül a szőke hercegnél nem látok semmi érzelmet irántam, talán érzéketlen?

A nagyarab fiú komor, talán nem is ez az igazi arca. Edward mesélte, hogy Emmettnek hívják, és Rosalie párja, Míg a szőke herceg Jasper, aki Alice-el van. Egyedül Renesmee mellett nem láttam senkit. Bár kétségkívül ős is félig ember, szembetűnő a hasonlóság mindkét szülei közt.

Lana nem ilyen, neki nem bronzbarna haja van, vagy akár barna, mint az enyém. Az övé ébenfekete, és a tekintete vad. Egyáltalán nem mondanám egy tipikus vámpírnak.

De talán tőlem örökölte, hiszen a családomban, senki nem hasonlított a szüleire.

A furcsa csak az volt, hogy Lana természete sem volt olyan, mint másoké… akaratos, erőszakos, és kegyetlen tudott lenni, de ő nem lehet ilyen, hiszen ismerem. Tudom, ha valaki felmérgesíti még ördög is, lehet, de egyébként ártalmatlan. Ezek a tulajdonságok is csak egy tinire emlékeztetnek, Lanara a legjobb szinonima a céltudatosság lenne. Mindent megtett, hogy célját tökéletesítse.

Mély sóhajt hallattam, mielőtt megéreztem volna a Cullenek jellegzetes édes illatát a levegőben. Már nem vagyok messze.

Kezdtem idegesebb lenni, hiszen nem tudom mit fognak tenni, talán megtámadnak… esetleg… fogalmam nincs, de a mondandómat még el is üvöltöm…

Tudniuk kell, hogy nincs rossz szándék bennem, csak látni akarom azt, akit szeretek, és ha messziről is, de érezni akarom őt.

A fák sűrűjéből kilépve egyszerre éreztem újat és láttam meg 3 régebbi autót a felhajtón.

Megdermedtem.

Az illat, - bár sokkal jobb szó rá a szag –egyenesen a Cullen villa belsejébe vezetett, ahol különös hangok szűrődtek ki. Mintha ennének és beszélnének egyszerre.

Kétség sem fért hozzá, hogy farkasok vannak odabent, akik a Cullenek jó barátai. Csak tudnám, mit esznek rajtuk. Ősi ellenségeink, de ők barátok?

Miközben a lépcső felé  igyekeztem, megláttam egy másik autót is, ami a garázsból lógott ki. Kék és piros színe elárulta, hogy rendőrautó. Mit keres az itt?

Tűnődve léptem fel a tornácra, és fogtam meg a kilincset.

Haboztam.

Most kopogjak vagy kiáltsak egy Edwardot gondolatban?

A választól összerezzentem.

- Gyere be Kathrine – szólt a bársonyos hang, mire gondolkozás nélkül léptem beljebb.

Nem lepődtem meg, amikor megláttam a családot a nappaliban üldögélni, körülöttük a farkas kölykökkel, és egy csomó idegennel. Az idegenek nők voltak, talán a párjaik.

Nem néztem szét, hiszen mit érdekelnek engem a farkasok? Még a vizslató tekintetekkel sem törődtem, csakis Edwardot figyeltem.

Féltem, bocsánatot kérni, főleg ennyi „ember” előtt.

De nem hátrálhattam meg… ne légy gyáva Kathrine.

Észre sem vettem, amikor én is közéjük léptem. A döbbent, néhol undorodó morgások zaja beterítette a szobában beállt csendet, amikor beléptem.

Zavartan néztem az Edward mellett lévő  üres helyet, aki ölében a lányával nézett. Edward arcán grimasz volt, amit nem értettem, ezért megkérdeztem nem zavarok-e, ha én is helyet foglalok.

- Ülj csak le ide, Kathrine – szólt a családfő, és én vonakodva ugyan, de megtartva a távolságot tőle mellette foglaltam helyet.

Hallottam a hirtelen sugdolózásokat magam körül, de valahogyan nem érdekelt mit gondolnak arról, miért vagyok itt.

Sokkal inkább meg fogja őket lepni, ha megszólalok. Még egy utolsó pillantást váltottam Edwarddal, aki kapkodva rázta a fejét, hogy ne.

Miért? Mi baj lehet, ha mindenki előtt kérek bocsánatot? Ez nem lehet bűn!

Elszakítva Edwardról a pillantásom, és mit sem törődve intő tátogásával, a feleségére néztem.

A szemei érzéketlenül bámultak, fogalmam sincs, mit gondolhat, biztosan gyűlöl, és bánja hogy nem tudott megölni, de nem viselném el, ha rosszban lennénk.

- Sajnálom, hogy neked rontottam… és azt, amit Edwardnak mondtam, nem szabadott volna, elvetnek a sulykot. Szeretem őt, és elfogadom, hogy téged szeret… csak annyit kérek, hogy maradhassak… - kértem.

A körülöttem lévőkből, főleg a farkasokból elégedetlen morgások törtek elő, de nem láttam értelmét velük foglalkozni, Bella néma arcát néztem, ami még most sem mutatott érzelmet, csak amikor a szemeibe néztem, akkor láttam bennük a végtelen haragot.

Lemondóan hajtottam le a fejem és már azon voltam, hogy Renesmee szemébe nem is nézek bele, mikor megszólalt.

- Nyugalom Seth, semmi baj – mondta.

Felnéztem, arra kit Sethnek hívott. Fiatalnak tűnt, de talán csak a gyermeki feje tette olyan aranyossá, és ő nem úgy nézett rám, mint a sátánra, inkább kínácsi volt.

- Kathrine, ne várj megbocsátást semmiért, hiszen tudod a válaszom. Idejöttél, és meg is támadsz, a lányomat támadod meg… és én bocsássak meg neked? Tudod, látom rajtad, hogy nem vezérel rossz, talán hiszek is neked, de nem fogok megbocsátani, soha. Amíg itt vagy vedd a viselkedésemet tűzszünetnek, de csak egyetlen rossz hiba, titkolózás, hazugság, és én magam tépem ki a nem dobogó szívedet a helyéről – amikor befejezte a mondatot, már nyitottam volna a számat, hogy igazat adjak neki, de ekkor egy fiúremegő testel, pattan fel a helyről és támadóan meredt rám.

- Megtámadta? – kérdezte vicsorítva, de nem felé nézett, hanem Edward felé.

Edward nyugtatólag nézett rá, hogy nyugodjon már meg, de a fiú nem állt le.

- Az nem megtámadás volt! Félre lökte, amiért megint beteg lett! – üvöltötte Edward képébe, és míg Renesmee a fiú mellkasát tartotta vissza Edward felállt, és kitessékelve a rézbőrű fiút a szobából beszélt hozzá.

- Nyugodj meg Jacob, semmi bajom nincs, apa… - nézett Renesmee apjára, aki bólintott.

A gondolatbeli párbeszéd nekem kínai volt, de mivel Edward és még néhányan a farkasok közül kimentek már alig voltunk bent.

Kínosan éreztem magam, hiszen a farkas, Jacob, miattam kelt ki magából, még idebent is, tekintve, hogy síri csend volt, hallottuk, ahogyan üvöltözik.

- Ez a nő veszélyes! Nem látjátok? Mindent megtesz, hogy elválasszon titeket egymástól! Mégis, hogy megtámadta Nessie-t az nem fontos… nem persze hogy nem… ti még leültetitek…

Aztán csönd, valaki halkan beszél  hozzá, majd több hang csatlakozik, végül hallottam, ahogyan nagy mancsok toppannak a földön, majd hangos csiholást.

Kint még nem nyugodtak le a kedélyek, ugyanis valaki más kezdett el mérgelődni.

- Meddig marad Edward? Veszélyes? És ha megtámad valakit közülünk? – hallottam egy mély, tapasztalt hangot.

- Ártalmatlan, senkit nem bánt, biztosíthatlak, a társaitoknak és a falunak semmi baja nem lesz, Sam.

Szóval, ő Sam, bizonyára az alfa, mert a hangja sokkal határozottabb volt, akár a többieké, vagy amit eddig hallottam.

- Azért tartsátok nyitva a szemeteket, mert mi ezt fogjuk tenni.

- Sam…

- Apa, én sem bízom benne, tegyék, ami az ő dolguk, most meg menjünk vissza, mielőtt nagyapa meghall valamit… - mondta a lánya.

Idebent síri csönd volt. A farkasok társai idegesen kémlelték az ajtót, mikor jönnek be kedveseik, míg a Cullen család tagjai érzelemmentes arcot vágtak.

Inkább meghúztam magam, hiszen az előbbi jelenet, miatt volt, ki tudja? Még meg is támadtak volna…

Nem sokkal később Edward és Renesmee is a szobában voltak, elnézést kérve a kellemetlenségért. Bár Edward elnézően, Renesmee megfejthetetlen tekintettel bámult, azt hittem a nehezén már túl vagyok, hogy tőle bocsánatot kérni nem lesz olyan könnyű, de elérhetetlen sem lesz, hogy tőle is csak egy elutasítást kapok, de a jövő kifürkészhetetlen, erre példának okául, megéreztem egy illatot, egy illatot, mely a legcsábítóbb volt létezésem világában.

Az illat olyan édes volt, akár a méz  és olyan átható, meleg, hogy azt hittem itt fogok behódolni a démonnak.

Egy 40-50 éves férfi lépkedett lefelé a lépcsőn, mögötte egy nővel, ki körül pásztázva a szobát, halvány mosollyal ajkain tekintett szét, és mikor meglátott lefagyott arcáról a mosoly.

A szíve eszeveszett sebességgel kezdett el verni a bordái között, és ez csak még vonzóbbá tette számomra, de megálljt kellett parancsolnom magamnak, hiszen már oly régóta nyomom el magamban a szörnyet, nem szabad most elengednem, nem ölhetem meg ezt a nőt, csak mert ő a La Tue Cantate-m!

Edward készenlétben állt fel, és lépett a férfi elé, aki nem értve hozzáállását megtorpant. A nő mögötte ijedten fogta meg feltehetőleg párja kezét. Tehát tudta mi vagyok…

A gonosz évem azt akarta, hogy féljen, de józanabbik felem azt hajtogatta: menj innen, és ne gyere vissza!