Képtelen voltam hinni a szememnek, nem akartam megmozdulni. Hát tényleg vége. Minden, ami a szerelemhez, az életemhez fűzött a szívemmel együtt messze járt. Valami mégis dörömbölt a mellkasomban, hogy megpróbálja velem elhitetni, hogy élek. De ez csak átverés volt. Hiába volt testem, hiába voltam én magam, mégsem léteztem. És most tényleg hátat fordítottam mindennek. Minden egy apró kis darabokból felépített álomvilág volt, mely megpróbált tévútra csalni.

- Bells? – hallottam egy hangot magam mellett, és lassan Charlie felé fordítottam a tekintetem. Kérdő aggodalommal figyelt, megfáradt kezeit az autó ajtaján tartotta, készen a kiszállásra. Talán öt teljes perce nem mozdultam, ő pedig csak most szólalt közbe. Sóhajtottam egyet és rávettem magam, hogy kinézzek az ablakon. Valójában egy nagyon szép ház állt előttünk, de számomra idegen volt. Nem tudtam odaképzelni a vámpíromat. Néha már tényleg kétségbeestem, egyre kevésbé tudtam odaképzelni bárhova is. Rettegtem tőle, hogy elveszítem. Nem akartam elfelejteni. Nem bírtam beletörődni, hogy csak egy törékeny ember vagyok, akinek az emlékei szitaszerűen vesznek el a feledés homályában. Pedig ő előre megmondta, de nem akartam, hogy igaza legyen.
- Kicsim, tudom, hogy nem könnyű – próbálkozott Charlie kedvesen. Őt nagyon szerettem, igazán foglalkozott velem. Néha sikeresen varázsolt mosolyt az arcomra. Mégsem ért semmit. Van egy mondás. Csak az tud megvigasztalni, aki a bánatodat okozta. Nálam ez abszolút igaz volt.
- Jól vagyok – feleltem határozottan a teljesen egyértelmű hazugságot. Mondjuk úgy, hogy jobban, mint féléve. Végülis ez igaz volt. Jobban megtanultam kezelni, és megtanultam elfogadni. Nem harcoltam ellene, hagytam, hogy az üres zsibbadtság beleférkőzzön a testem legmélyebb szegleteibe, és érzéketlen űrré változtassa a szívemet. A fájdalomnak több fázisa, én az elfogadásnál tartottam. Már nem is emlékeztem, hogy milyen volt érezni. Biztosan jó lehetett. 

- Kiszállunk? – kérdezte halkan, és én bólintottam. Nem volt értelme elmerengenem, hisz volt még rá időm. És persze nem akartam, hogy Charlie-nak aggódnia kelljen értem. Már így is eléggé megterheltem szegényt. Miattam költöztünk. Miattam dobta félre az életét. Nem ezt érdemli. Megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra – habár csak fintorra futotta – és kiszálltam a kocsiból. 
A ház gyönyörű volt. Csak némán álltam és hagytam, hogy Charlie is mellém érjen. Szinte egyszerre néztünk fel az épületre, mely kicsit sem hasonlított a forksi otthonunkra. Ugyanúgy kétszintes volt… De mégis nagyon különbözött. Kísértetkastélyra emlékeztetett, olyanokra, amelyeket csak filmekben látni. Nem volt nagy, de csak úgy áradt belőle a rejtélyesség. Fekete falai vészjóslóan tűntek ki az erdő fái közül.
- Hű.
- Az unokatestvérem lányának a háza, de nem használja, ezért felajánlotta nekünk. 
- Van unokatestvéred? – kérdeztem meglepetten, de a tekintetem továbbra is az épületet pásztázta. Szép volt, de a hideg is kirázott tőle. Ő biztos nem szerette volna ezt a házat, neki ez túl sötét lett volna.
- Igen. Bármilyen is meglepő Bells, de van családom. És bár sokuk meghalt és azokkal, akik élnek már nem tartjuk a kapcsolatot… de attól még ott vannak – sóhajtotta, és a vállamra tette a kezét. Meglepetten rándultam össze az érintésétől, szinte soha nem ért hozzám, így hát váratlan volt tőle ez a fajta apai szeretet. Megpróbáltam nem foglalkozni vele és csak azt mondogatni magamban, hogy nem akarok neki csalódást okozni. Azért tesz mindent, hogy én jobban legyek. – Bells?
- Igen, apu?
- Olyan kísérteties ez a ház, félek, hogy csak még inkább magadba fordulsz…
- Nyugi, apu. Nem lesz semmi baj, összeszedem magam. Ha már rávettél nagy nehezen a környezetváltásra, akkor már ne táncoljunk vissza. De ha vissza szeretnél térni az életedbe, és azért mondod ezt, azt is megértem… - haboztam.
- Bells, én csak azt szeretném, hogy végre újra a régi legyél. Ott minden rá emlékeztetett, nem szedhetted össze magad. De ez egy új hely, új élet. És akármikor hazamehetünk, fogd fel nyaralásnak.
- Rendben – bólintottam. – Apu?
- Igen?
- Mostanában… mindig Bellsnek hívsz…
- Most mondtam, hogy nem akarom, hogy bármi is rá emlékeztessen. Ezért hívlak így. Mert ez a becenév az enyém – kacsintott rám, majd elindult, hogy kivegye a csomagot a kocsiból. Csak pár perccel később eszméltem, hogy segítenem kéne. Végül együtt kiemeltük a bőröndöket, és magunk után húzva indultunk a bejárat felé. A kert nem tűnt barátságtalannak. Bár a virágok elhervadtak, az ápolás hiányában, de a fű egészségesen zöldellett és néhány szép fa is díszítette az udvart. A kerítés is teljesen átlagos volt, nem volt kovácsoltas, mint a horrorfilmekben, csak egyszerűen fából készült. A kert végében még egy kopottas hintaágy is állt, de a gaz eléggé benőtte. Bizonytalanul indultam Charlie után, aki egy határozott mozdulattal behelyezte a kulcsot a zárba és kitárta az ajtót, égtelen nyikorgás közepette.

- Egy kis olajozás ráfér – törte meg a beállt csendet, és belépett. Én pedig követtem. Csend volt. A szívem zakatolni kezdett, ismét meghazudtolva a lelkem halálát. A kezemet izzadtság öntötte el, és szaporán kezdtem venni a levegőt. 

- Minden rendben, kicsim? – kérdezte Charlie megállva előttem. Kifújtam a levegőt és bólintottam. Majd az ablakhoz léptem és elhúztam a függönyöket, hogy a napsugarak betörhessenek a sötét falak közé.
Mindjárt más.
- Persze, megnézem a leendő szobám – feleltem és elindultam az emeletre. Minden lépcsőfok megreccsent alattam, és párszor lepergett az életem, de épségben felértem az emeletre. Egy kicsit barátságosabb volt, mint a fölszint. A szobám pedig azonnal megtetszett. Egy hatalmas erkélyem is volt, a tágas beltér mellett. Ízlésesen berendezett szoba volt, minden ideillett. Korábban azt terveztem, hogy kidobom a bútorokat, és a sajátommal töltöm meg, de ez így volt tökéletes. 
Még egy számítógép is volt az íróasztalon, nem messze a duplaágytól, amit azonnal ki is próbáltam. Kényelmes volt, és lazán hátradőltem. Behunytam a szemem, és elképzeltem, ahogyan egy jéghideg test hozzám simul, és a nevemen szólít. De azonnal el is hessegettem a képet, mert nem akartam megőrülni. Charlie azt nem élné túl. Ideje összeszednem magam.

Csattanásra pattantam fel a kényelmes ágyamról, és villámsebességgel rohantam le az emeletről, de közben megbotlottam a lábamban. Még időben elkaptam a korlátot, megakadályozva a legurulást. Charlie harsogva nevetett a mutatványomon, én pedig sértődötten néztem fel rá.
- Mi történt? Hallottam egy csattanást – szólaltam meg, mielőtt még elvörösödtem volna. De jó volt látni Charlie-t nevetni, és ez mosolyra késztetett. De mikor válaszolni akart, ő is zavarba jött.
- Megbotlottam – nyögte ki zavartan, mire nevetni kezdtem. Közelebb léptem és átöleltem. Meglepetten szorított magához, én pedig ellazultam. Nagyon hiányzott már Charlie. Tulajdonképpen soha nem öleltem meg. Az élet rövid, tudnia kell, hogy szeretem. 
- Le sem tagadhatnád, hogy a rokonom vagy – mondtam neki mosolyogva. Szinte sugárzott a reménykedéstől. Igazán aranyos volt. Abban reménykedett, hogy most már jobban leszek, és nem akartam neki csalódást okozni. Hiszen…

- Miattam adtad fel az életed – suttogtam halkan, ezúttal nem néztem rá.
- Bells. Amikor Reneé elhagyott sokat hibáztam, elmentetek és nekem nem maradt senkim. A lányom vagy, és szeretlek. Ha ez kellett, ahhoz, hogy jobban légy, akkor állok elébe. De éhes vagyok, nem kéne lassan összeütni valamit? – terelte el a témát zavartan. Nem szeretett az érzelmeiről beszélni, ezért nem is húztam tovább a témát, de nagyon jól estek a szavai. Hirtelen megértettem az indítékait. Megbánta, hogy elengedett, amikor kislány voltam. És nem akar még egyszer elengedni. Biztos vagyok benne, hogy Reneé is nagyon hiányzik neki, de ő már tovább lépett Phil oldalán. Ebben a pillanatban megértettem, hogy mennyire is hasonlítunk egymásra. Mindkettőnket elhagyta az életünk szerelme, és ahogy Charlie sem felejtette el anyut, úgy én se, fogom Őt… Egy cipőben járunk, és talán ő sejti, hogy mi jár a fejemben. Talán ő is felejteni akar. De ő talpra állt, nekem is kéne. Hiszen ez az élet. Nem az az erős, aki sosem bukik el, hanem aki újra s újra feláll, és hamvadt poraiból folytatja az életét.

- Apu? – kérdeztem meg végül, amikor már nem bírtam tovább. Kérdőn nézett rám, és lehalkította a focimeccset. – Neked hogyan sikerült?
- Micsoda? – kérdezte értetlenül.
- Elfelejtened anyud, és nélküle élni – feleltem csendesen. Az arca egyből elkomorult, és mintha szomorúság csillant volna a szemeiben. Hosszú percekig nem is válaszolt. Nem sürgettem.
- Az első soha nem sikerült, a másodikra pedig kénytelen voltam – válaszolta, majd felhangosította a tévét, és meredten kezdte figyelni a képernyőt. Én pedig csak néztem magam elé, és újra megtámadott az ismerős üresség. Nem akartam ezt. Néha úgy éreztem, hogy megőrülök. Nem akartam Őt, de akárhányszor rá gondoltam, az arca megjelent búskomor szemeim előtt…
Apu és én sorstársak voltunk, mindkettőnk szívét a szerelem törte darabokra…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.