4. fejezet

Védőangyal

A tudatlanság jó. Nem fáj, nem fáraszt, de ami a legfontosabb az, hogy semmit sem érzel. Valami ilyesmi történt most velem is. Nem fájt semmim se. Mintha lebegnék, itt a semmi közepén, egy békés, nyugodt helyen. Meghaltam volna? Nem tudom, de most itt, ezen a helyen jól éreztem magamat. Nem akartam elmenni. Valami mégis megzavarta a lelki nyugalmamat, itt a semmi közepén. Méghozzá az, hogy valami megpróbálta kipréselni a vizet a tüdőmből.  Egyre élesebben éreztem a nyomást a mellkasomon, és a torkom is égni kezdett. Ez így már nem tetszett. Túlságosan fájt. Egyre több mindent éreztem és a hallásom is kezdett visszatérni.

- Stella, ne add fel! Lélegezz! – unszolt egy bársonyosan gyönyörű hang. Lehet tényleg meghaltam? Vagy már mindenhol az ő hangját hallom?

- Könyörgöm, nyisd ki a szemedet! – úgy hangozott mintha sírna, de az nem lehet, ő  nem sírhat. Látnom kell, hogy nem csak hallucinálok. Lassan kinyitottam a szememet. Mindent homályosan láttam.

- Stella? Stella, hallasz engem? – hajolt hirtelen felém. Mostmár tisztábban láttam. Alec volt az. Tényleg ő volt az.

• Alec… - krákogtam, és torkomra mintha sósavat öntöttek volna. Megkönnyebbülten elmosolyodott.
• Igen, én vagyok az – a haja csurom vizes volt. Csapzottan tapadt gyönyörű, szabályos homlokára.
• Hogy érzed magad? Fel tudsz ülni? – kérdezte és az arcára megint kiült az aggodalom. Bólintottam. Felsegített ülő helyzetbe. A levegő elég nehezen áramlott ki és be a tüdőmből. Megint Alecre pillantottam. Még mindig aggodalmasan fükészett. A ruhája csurom vizes volt, és észrevettem, hogy nincsen rajta a köpenye.
• Stella kérlek, szólalj meg – könyörgött. Halványan elmosolyodtam.
• Már jól vagyok. – motyogtam erőtlenül. Kis mosoly jelent meg a szája szegletében. Most ugrott be, hogy erre vártam négy hosszú napja. Hogy láthassam őt. Az arcára pillantottam, hogy megjegyezzem minden egyes négyzetcentiméterét. Az ajkának, állának, orrának szabályos ívét. A gyönyörű szemeit amik… várjunk csak. A szemei. Arany barnák. Ez meg hogy lehet?
• Min agyalsz ennyire? – kérdezte kíváncsian. Márványsima homlokán apró ráncok jelentek meg, amikor összehúzta a szemöldökét.
• Azon hogy, a szemed… - ekkor kiáltást hallottam a hátam mögül. Kate és Ang szaladtak felém. Ijedten Alecre néztem. Nem akartam, hogy elmenjen. Ki tudja, mikor látom újra.
• Sajnálom, mennem kell – motyogta, de én megragadtam a kezét.
• Ne menj el! – suttogtam, mert féltem nincs hangom. – Én látni akarlak, akármi is vagy! – mondtam határozottabban. A szeme tágra nyílt a meglepetéstől, majd a félelemtől. Ekkor a kiáltások közelebbről hallatszottak, és mire megfordultam Alec már nem volt ott. A szívembe hasított a fájdalom. A könnyek mardosták a szememet, de nem sírtam el magamat. Hiszen ma már elhatároztam, hogy megkeresem, és meg is fogom. Még ma. Ez az egy biztos.
• Héj, Stella… - kezdte Kate, de valamit láthatott rajtam, mert elég furán nézett -  veled meg mi történt? – térdelt le mellém.
• Öhm… Semmi. Miért? – kérdeztem ártatlanul.
• Csak mert úgy nézel ki, mint aki vízbefulladt.- nevetett fel. Én is vele nevettem, de ha tudná, milyen közel jár az igazsághoz. Ekkor befutott Ang is. Egy óriási gyros tállal a kezében.
• Kaja! – rikkantotta és nekiálltunk enni. Igaz én csak nyámnyogtam, mert nem igazán tudtam enni a történtek után. És a torkom minden egyes falatnál szörnyen fájt. Viszont rengeteget ittam. A só teljesen kiszárított. Angelina és Kathrine még egy csomót beszélgettek, főleg Zack-ről, én pedig ültem és hallgattam. Lassan megszáradtam, úgyhogy felvettem a ruhámat. Úgy fél óra múlva elindultunk vissza. Fél négy volt, úgyhogy még van időm megkeresni Alecet. Elbúcsúztunk és Kate kitett a házunknál. Bent anya fogadott.
• Szia, Kicsim. Jól mulattál? – mosolygott. Magamra erőltettem én is egy mosoly félét.
• Aha, szuper volt. De most sietek. Még gyorsan el akarok ugrani abba a könyvesboltba. – füllentettem.
• Persze menj csak.  – mondta, mire én megfordultam és indultam is.
• Várj csak Ness! – kiáltott utánam. Meglepődötten fordultam meg. Tízéves korom óta nem nevezett így. Ugyanis a Vanessa volt a második nevem, és kiskoromban anyáék így becéztek. De amikor elváltak, valahogy ez a név is lekopott rólam. Így most meglepődtem hogy újra hallom.
• Hú de régen nem hallottam ezt a nevet – fordultam vissza mosolyogva.
• Hát gondoltam nem bánod. Annyira illik hozzád. – mosolygott kedvesen.
• Persze hogy nem, anyu – válaszoltam.
• Tessék – mondta és a kezembe nyomott egy 50 euróst.
• Köszi, anyu – mondtam és puszit nyomtam az arcára.
• Nincs mit. Gondoltam kell egy kis költőpénz – felelte és visszasietett a konyhába, ahol éppen főzött valamit. Beszaladtam a szobámba, lekaptam magamról a fürdőruhát és kerestem egy pólót és egy farmert. Belebújtam, felkaptam a váll táskámat, beledobtam a pénztárcámat és rohantam is kifelé. Mivel nem nagyon tudtam olaszul a keresés elég rosszul ment. Több embertől is kérdeztem az utat, de amint meghallották a Volturi nevet elkezdtek valamit magyarázni. Persze olaszul, úgyhogy egy szót sem értettem. Végül meghallottam, ahogy egy nő angolul beszél, és arra vettem az irányt. Egy kisebb turistacsoportnak magyarázott.
• Körbevezető utunk során, megnézhetik a kastélyt és az óratornyot, majd megismerkedhetnek a királyi családdal. A Volturikkal. – ennél a szónál felkaptam a fejemet. Odamentem a nőhöz.
• Elnézést – szólaltam meg mire, mosolyogva felém fordult. – Az imént jól hallottam, hogy Volturit mondott? – kérdeztem.
• Igen, az alapító családtagok. A túra során találkozni fogsz velük. Te is a csoporthoz tartozol? – kérdezte. Barátságosnak tűnt. Szőke hullámos haja, és lilás színű szeme volt.  Már rá akartam vágni, hogy nem, én itt lakom, de aztán úgy döntöttem, miért is ne.
• Igen, persze – feleltem és én is rámosolyogtam.
• Akkor, ha mindent megbeszéltünk. Indulhatunk is – mondta hangosabban, hogy mindenki hallja. A csoportban szinte mindenkinek volt fényképezőgépe. Voltak, akik nem is angolul beszéltek, hanem franciául, vagy számomra ismeretlen nyelven. Mikor megérkeztünk a kastélyhoz, a nő akit Heidinek hívtak, megvárta, amíg mindenki összegyűl. Én a sor legvégén álltam, hogy tudjak nézelődni és ne siettessenek hátulról. Egy hatalmas kapun mentünk be. Az előtérben volt egy csomó festmény. Álmélkodva nézegettem őket, mígnem egy sötét folyosóhoz értünk. Csak pár lámpa égett oldalt. Egyszer csak elérkeztünk egy talán még a bejárati kapunál is hatalmasabb ajtóhoz. Majdnem odaértünk, amikor az kivágódott és Alec lépett ki rajta. Lehajtott fejjel ment előre. Mielőtt megszólíthattam volna, felém kapta a fejét, és a szeme tágra nyílt a félelemtől.
• Jössz? – szólt egy hang közvetlenül mellőlem. Heidi állt ott és még mindig mosolygott, bár most a szeme inkább fekete volt, mintsem lila.
• Persze – motyogtam, és elindultam be az ajtón. Még mielőtt elérhettem volna, valaki megragadta a derekamat, és a következő dolog, amit érzékeltem, az hogy egy szobában ülök egy ágyon. Ijedtemben felugrottam és körbenéztem. Alec az ajtónál állt és engem nézett elgyötörten.
• Hogy találtál ide? – kérdezte fojtott hangon. Még mindig nem tudtam megszólalni, csak ziháltam és leroskadtam az ágyra. Alec egyből mellettem termett. Ez olyan gyorsan történt, hogyha pislogok egyet, lemaradok az egészről. Megugrottam, amikor hozzáért az arcomhoz. De nem azért mert féltem tőle, hanem azért mert olyan gyorsan mozgott és meglepődtem. Ő ezt úgy értelmezte hogy tőle félek ezért hátrálni kezdett. Az arcán szomorúságot és fájdalmat láttam. Még mielőtt elmehetett volna, megragadtam a kezét. Rám nézett, és a szeméből kíváncsiságot olvastam ki.
• Maradj itt  - motyogtam. Leült mellém, de zavart, hogy  nem szólal meg. De ha nem ő, akkor én.
• Alec… - kezdtem. Aranyszínű tekintetét az enyémbe fúrta. Éppen folytatni akartam, amikor sikítozást hallottam. Egyre hangosabb lett, és afelől a terem felől jött ahová én is be akartam menni. Alecre néztem. Lehajtotta a fejét és összeszorította a szemét, mintha nem akarná hallani, mintha fájna neki, amit hall. Ekkor leesett. Azért hozták ide azt a sok embert, hogy… Az a nő Heidi olyan mint egy beszerző. Ő hozza az … ételt. Megölik őket. Az a sok ember mostanra mind halottak. És tényleg. A sikítozás elhalt. Felpattantam, és az ajtóhoz rohantam. Megpróbáltam kinyitni, de Alec megelőzött és már bezárta az orrom előtt. Hátrahőköltem a gyorsaságától és elkezdtem lassan hátrafelé araszolni.
• Az a sok ember…Megölték őket – suttogtam és a szemem megtelt könnyekkel.
• Igen – mondta halkan, elkínzottan és közelebb lépett.
• És te pedig, része vagy ennek a gyilkolásnak. Tudom mi vagy, és mit teszel!  - mondtam vádlón és lecövekeltem.
• Stella… - kezdte, de közbevágtam.
• Hogy csinálhatod ezt? – szegeztem neki a kérdést. – Ezek csak ártatlan emberek, és te megölöd őket! – szinte már kiáltottam, és az ajtóhoz szaladtam. Megint nem tudtam kinyitni, mert Alec a vállam fölött átnyúlva becsukta azt.
• Kérlek ne! Hagyj elmenni! – suttogtam, és mostmár tényleg féltem.
• Stella…- kezdte, de én közbevágtam.
• Ha már úgyis ez lesz a vége, akkor miért nem hagytad, hogy bemenjek azon a tetves ajtón? – sziszegtem, és a könnyeim kicsordultak.
• Én téged sosem bántanálak, és azt sem hagyom hogy bárki más bántson. Kérlek, ne félj tőlem.– suttogta a fülembe. Szembefordultam vele. Az arca csak néhány centire volt az enyémtől. Szinte éreztem bódító leheletét.
• De azokat az embereket mégis bántod. Ők csak ártatlan emberek Alec! – mondtam, de a végén elcsuklott a hangom. A könnyeim mostmár megállíthatatlanul folytak.
• Én nem bántok senkit sem! – minden egyes szót kihangsúlyozott. Könnyes szemeimen keresztül, értetlenül néztem rá.
• De te vámpír vagy! Vért iszol – most mondtam ki először a jelenlétében, hogy mi is igazából. Kicsit őt is sokkolta, amit hallott, de hamar összeszedte magát.
• Igen, de nem emberit. –még mindig magas volt nekem. Látta rajtam hogy nem értem, mert megfogta a kezemet és az ágyához húzott. Leültünk, majd kezemet két tenyere közé fogta. Elképesztően hideg volt az érintése, mégis jól esett.
• Figyelj Stella. Igen, tényleg vámpír vagyok, de én már nem emberi vérrel táplálkozom. – magyarázta, és közben egyik kezével letörölte a könnyeimet.
• Azt mondtad már. Szóval régen te is…
• Igen, úgy egy hónapja nem ittam emberi vért. Már nagyon régóta kínoz a tudat, hogy ártatlan embereket ölök, de nem tehettem semmit sem. Úgy tudtam, hogy egy vámpír nem lehet más csak gyilkos szörnyeteg. – miközben mesélt meg-meg rándult az arca az emlékektől. Bíztatóan megszorítottam a kezét.
• De tegnap rájöttem van más mód is –folytatta, de én közbevágtam.
• Akkor te három hétig nem… táplálkoztál? – nem tudtam hogyan kérdezzek rá erre a dologra ezért használtam a táplálkozás szót.
• Igen, ezért is féltem a közeledbe menni. Nem akartalak bántani, mégis majdnem megtettem –suttogta, és nekem eszembe jutott az az éjszaka, amikor olyan furcsán viselkedett.
• Akkor majdnem eluralkodott rajtam az éhség, de a hangod valahogy kijózanított.
• Azt mondtad van más mód. És mi az? – kérdeztem rá.
• Nem emberi, hanem állati vérrel táplálkozom. – motyogta.  – Persze az emberi vér csábítóbb és finomabb, de rájöttem, ha csak állati vért iszom, akkor nem vagyok gyilkos. És a szememnek is jobb színe van – tette hozzá mosolyogva.
• Akkor ezért más a szemed – csaptam a homlokomra, mire elnevette magát. Jó volt nevetni, látni. Amikor szomorú volt akkor én is valahogy az voltam.
• Szóval vámpír vagy – jelentettem be egyszerűen.
• Ja, valami olyasmi – mosolyodott el halványan.- Megértem, ha ez neked sok, és nem akarsz többé látni. De muszáj, volt ezt elmondanom mielőtt döntesz – mondta és az arca elkomolyodott. Én már tudtam hogyan fogok dönteni. Alec egy vámpír, aki vért iszik, de ő nem gonosz. Lehet, hogy régen az volt, de már nem. És akármi is ő, én szeretem. Kihúztam az egyik kezemet az övé alól, mire lehajtotta a fejét. Azt hitte úgy döntöttem itt hagyom. Elmosolyodtam és végigsimítottam az arcán. Kíváncsian emelte fel a fejét.
• Nem érdekel mi vagy Alec! Én, nem hagylak el – feleltem mosolyogva. Megkönnyebbülten fellélegzett, és két keze közé fogta az arcomat. A szívem őrült tempóban kezdett verni, amikor angyali arca az enyémhez közeledett. Lassan és gyengéden érintette, sima ajkait az enyémekhez. Leírhatatlan érzés volt, ahogy márványsima, édes ajka együtt mozgott az enyémmel. Mindét kezemmel átöleltem a nyakát. Ő a derekamat fogta meg és közelebb húzott magához. Jéghideg keze végigsiklott a gerincemen, és ettől felforrt a vérem. Még közelebb húztam magamhoz. Testünk teljesen összetapadt. Én húzódtam előbb el, hogy levegőt tudjak venni. Ajka a fülemnél volt.
• Stella – suttogta a nevemet, amitől libabőrös lettem. Az ajkait kerestem, és amikor megtaláltam újra egy csókban forrtunk össze. A következő pillanatban már az ágyon feküdtem és Alec felettem volt. Egy pillanatra meglepődtem, de utána elmosolyodtam, és magamhoz húztam. Nem tudom mi történt, de mire kettőt pislogtam Alec már az ajtóban állt. Meg akartam kérdezni, hogy mi a baj, de a szájára tette az ujját jelezve hogy maradjak csendben. Odaszaladt, valamilyen hifi szerűséghez és bekapcsolta azt. A zene hangosan kezdett ordítani. Dörömböltek az ajtón.
• Alec, bent vagy? – hallottam meg egy női hangot.- Lehalkítanád ezt a hülye ricsajt, még én sem hallok tőle semmit sem. –kiáltott be, és amikor hallotta, hogy Alec nem hajlandó lehalkítani folytatta.
• Hát, jó! De beszélni akarok veled, és ha befejezted ezt a marhaságot, gyere ki! Amúgy is Aro már csak rád vár!– elég dühösnek hangzott. Onnan tudtam, hogy már messze jár, hogy Alec lehalkította a zenét.
• Huhh – lélegzett fel. – Ez meleg volt – sóhajtott és leült mellém.
• Az. Mit csinált volna, ha megtudja, itt vagyok? – kérdeztem, de Alec arcából ítélve tudtam a választ.
• Ohh… értem – motyogtam. Rájöttem. Azért kellett a zene hogy meg ne hallja a szívverésemet. Szorosan magához ölelt. Én is átkaroltam a derekát.
• Amíg velem vagy nem eshet bajod – suttogta a fülembe és engem megnyugtatott ez a gesztus.
• Ki kell, hogy vigyelek innen, gyorsan! – határozta el és felpattant az ágyról.
• És ezt mégis hogyan tervezed anélkül, hogy bárki is észrevenne? – kérdeztem savanyúan. Őszintén szólva nem akartam vámpír vacsora lenni.
• Szinte mindenki a trónteremben van. Igazából nekem is oda kellene mennem – elmélkedett.
• De miért? – kérdeztem értetlenül.
• Mert valaki csatlakozni akar a Volturihoz - sóhajtott.
• Ugh… és mi lesz. Valamilyen beavatási szertartás vagy ilyesmi? – kérdeztem. Ezüstösen felkacagott.
• Nem – rázta a fejét nevetve – Csak Aro be akar neki mutatni mindenkit.
• Ki az az Aro? – kíváncsiskodtam tovább.
• Majd mindent elmondok és elmagyarázok, csak nem itt – felelte és kézen fogott, majd az ajtó felé húzott. Kiérve az előtérbe észrevettem, hogy tényleg nincs itt senki. Akadálytalanul eljutottunk egészen a recepciós pultig, ahol viszont egy fiatal nő ült. Csodálkoztam is mert embernek nézett ki.
• Ő ember – állapítottam meg.
• Igen az – felelt Alec.
• És tudja? – kérdeztem elborzadva.
• Igen – felelte halkabban.
• Akkor meg miért…
• Ő is vámpír akar lenni – válaszolt kimondatlan kérdésemre.
• Ó… - motyogtam. A fal szélénél megálltunk, hogy én ne látszódjam.
• Maradj itt. Mindjárt visszajövök – mondta majd odasétált a nőhöz, aki látszólag el volt foglalva valamilyen újsággal. De amint meglátta Alecet, eldobta és igazított egyet a haján. Majdnem elkuncogtam magamat. Alec valamit mondott neki, mire az elpirult és a mosdó felé vette az irányt.
• Mit mondtál neki? – kérdeztem rá egyből amikor már visszaért. Elvigyorodott.
• Azt hogy elkenődött a sminkje – mondta.
• Ez nem vicces. Egy ilyen helyzetben ez igenis rossz és kínos– vettem védelmembe a nők sminkelési jogait.
• Milyen ilyen helyzetben? – kérdezte ravaszul összehúzott szemmel.
• Jaj, ne mond már hogy nem vetted észre. Az a nő teljesen odavan érted – mondtam meg neki a nyilvánvalót.
• Ó igen? Csak nem vagy féltékeny? – olyan pimaszul nézett hogy elakadt a szavam. Csak tátogtam.
• Tudtam én – felelte büszkén. Kihúztam magamat.
• Dehogy is voltam féltékeny… én csak, észrevettem – feleltem nem túl meggyőzően.
• Na persze – horkantott fel.
• Te… - kezdtem volna, de belém fojtotta a szót egy csókkal. Igaz rövid, de nagyon édes csók volt. Miután ajka elhagyta az enyémet még egy darabig csukva tartottam a szememet, mégis én nyitottam ki előbb. Alec szeme is csukva volt. Arcán kis mosoly ült.
• Mmm… - komolyan úgy hangzott mintha dorombolna. De ez nem az a félelmetes dorombolás volt amit aznap este hallottam, hanem kedvesebb, lágyabb.
• Egyetértek – mosolyogtam. Kinyitotta a szemét, és lágy arany tekintetét az enyémbe fúrta.
• Életemben először éreztem ilyet. Ez az érzés semmihez sem fogható – mondta mosolyogva. – Mintha megint verne a szívem. Olyan meleg és kellemes.
• Egyetértek – ismételtem meg az előző szavamat. Kedvesen mosolyogva végigsimított az arcomon.
• Stella, én azt hiszem… szeretlek – a hangja óvatos volt. – Még soha, senkinek nem mondtam ezt.
• Hát örülök, hogy én vagyok az első ember, akinek ezt mondod. És… én is szeretlek. Ha tudnád mennyire – sóhajtottam és én is megérintettem selymes arcát. Ekkor csörömpölés hallatszott a nagyterem felől. Alec megmerevedett.
• Esküszöm, ha két percen belül nem dugja ide a képét, én fogom megölni – hallottam egy dühös női hangot. Valószínűleg ugyan az volt, aki az előbb az ajtót ostromolta.
• Sietnünk kell, hunyd le a szemedet – és én hallgattam rá. Csak annyit éreztem, hogy a hátára kap, és csak úgy süvít mellettünk a szél. Ki akartam kukucskálni, de féltem rosszul leszek. Úgy négy perc után, Alec megérintette a hajamat.
• Itt vagyunk Stella. – amikor kinyitottam a szememet, a házunkkal találtam szembe magamat.
• Ez meg… hogyan… te… mi – csak makogtam össze-vissza. Nem tudtam felfogni, hogy a városnak szinte a másik feléből, hogy a francba jutottunk négy perc alatt ide.
• Mondjuk, úgy hogy egész életem során most futottam a leggyorsabban – vigyorgott, utána elkomolyodott.
• Mennem kell, nehogy Jane utánam jöjjön – sóhajtott.
• De ugye látlak még? – kérdeztem rémülten. Melegen lemosolygott rám.
• Persze. Amint tudlak, meglátogatlak, ígérem – mondta lágyan és csókot lehelt a számra. Mire kinyitottam a szememet már nem volt ott.