|
34. fejezet
2010.10.06. 16:08
Bella szemszöge:
Mindenki megtapsolt.
- Elengedhetsz!- mondtam halkan Edward-nak. Úgy is meghallja, akkor meg minek hangosan? Lassan elengedett, de a keze lágyan simogatta az oldalam. Különös bizsergés éreztem az összes porcikámban. Pont, mint régen. Felsóhajtottam, majd elindultam az igazgatói felé. Kicsavartam a hajamból és a pólómból a vizet. Mindenki engem bámult, ami kicsit idegesített, de nem annyira, mint Tanya. Lehet, hogy „véletlenül” odaadom neki a kazettámat. Csak az lenne a baj, hogy nem nézné meg, sajnos. Sosem öltem még embert úgy, hogy nem volt rá okom, de lehet, hogy ez most megváltozik. Végül is van okom. Elvette az igaz szerelmemet ezért még bűnhődni fog! Döntöttem el magamban. Tetszett az ötlet, és ahogy éreztem nem csak nekem, hanem a szörnynek is a fogára való volt. Legalább tudom, hogy segíteni fog!
„Ha a gyilkolásról van szó én, mindig segítek neked!” Gondolta izgatottan.
„Ezt örömmel hallom!” Mondtam neki gondolatban. Mégis csak egy testben vagyunk mind a ketten. Valahogy kezdek visszatérni a régi önmagamhoz, mikor még élveztem az ölést. És ami a legfurcsább, hogy tetszett ez nekem. Újra gyilkolni van kedvem! Ilyen se volt még. Eddig mindig azt akartam, hogy bárhogyan is, de vége legyen. Az igazgatói előtt megálltam, majd újra a hajamhoz nyúltam, hogy kicsavarjam, de meggondoltam magam. Miért legyek kedves egy olyan emberrel, akitől csak a büntetést kapom? Berontottam az irodába kopogás nélkül, aminek az lett az eredménye, hogy a titkárnő kezében lévő papírok a levegőben repkedtek, mert annyira megijedt, hogy feldobta azt. Felnevettem és benyitottam az igazgató irodájába. Tanya már ott állt és kedves, lágy hangon beszélt.
- Ő ugrott nekem!- hazudta, és ahogy láttam el is, hitte.
- A mikulás meg nyáron jön!- mondtam mire gyilkosan méregetett.
- Igen, te ugrottál nekem, te kis senkiházi!- emelete feljebb a hangát Tanya, mire az igazgató felébredt a mámorból. Időszerű volt már.
- Van pár gyerek, akik rögzítették az eseményeket!- tromfoltam le, mire megijedt.
- Miféle felvételek készültek és kik készítették?- kérdezte tőlem mérgesen.
- Nem ismerem őket, de még az elejéről videóztak. Mellesleg Tanya ökle a falat díszíti. Nem tudom, szerintem ön örül, hogy a most felújított falakat…- kezdtem el kis történetemet, de az igazgató félbeszakított.
- Hogy mi történt a fallal?- kérdezte ijedten. Hát igen. Évek óta az iskola javítására gyűjtött, ezért nyilván szíven üti, hogy már nem tudtak vigyázni rá.
- Tanya ökle a falat „kicsit” behorpasztotta.
- Te pedig letépted rólam a kedvenc pólómat, amit ráadásul Edward-tól kaptam!- mondta hisztérikusan. Fájt, hogy tőle kapta a pólót, de vigasztalt, hogy én téptem le róla és nem Edward.
- Én nem téptem le rólad. Én csak fogtam azt a szart mikor te, lerúgtál magadról!- mondtam dühösen. Annyira dühös voltam, hogy hallottam, hogy a csövekben forr a víz. Ezek szerint a szörny is dühös volt.
„Ne törjem el ezt a csövet is? Szívesen megteszem! Csak egy szavadba kerül!”
„Mióta vagy te ilyen szófogadó, kedves velem? Eddig azt hittem, hogy utálsz!” Gondoltam neki, mire hallottam, hogy felnevet.
„Sosem utáltalak! Olyan vagy, mint a jobbik felem. Most csak azért kérdeztem, mert benned vagyok” Mondta. Hasonlóan gondolkodtunk. Én őt a gonoszabbik felemnek néztem.
„ Na mi a válaszod?” Türelmetlenkedett.
„Még ne, majd szólok!” Mondtam, mire nagyon boldog lett.
- Akkor hogyan is kezdődött a verekedés?- kérdezte az igazgató türelmetlenül.
- Véletlenül neki mentem – válaszoltam, de Tanya fülsiketítő nyivákolása közbe avatkozott.
- Véletlenül? Véletlenül jöttél nekem?- dühöngött.
„Biztos, hogy még várjak?” Kérdezte egyre türelmetlenebben.
„Még egy picit fel kell ingerelni!”
- Igen. Szerinted direkt mentem neked?- kérdeztem idegesen.
- Tudom, hogy direkt jöttél nekem te szajha!- mondta, majd nekem esett. Éreztem, hogy a szörny már nem tudja tartani magát.
„MOST!” Kiabáltam
Láttam, hogy Tanya kezét megfogja, mire az ijedten néz rám, majd a kezére. Nekem bőven elég volt ennyi is, hogy ki vigyem az irodából. A folyosón a falhoz emeltem.
„Azt hittem durvább leszel!” Üzentem neki, mivel ez nem vall rá.
Közben behúztam egyet Tanya-nak. A folyosón lévők pedig fütyültek.
- Hajrá Bella!- kiabálták nekem. Ez jól esett. Hiába volt szép Tanya, még így is inkább nekem szurkoltak, mint ennek a nem is tudom minek.
„Nem akartam feltűnést kelteni! És ez így is elég volt, hogy időt nyerjél” Üzent vissza. Egészen tetszik nekem ez az új szörny. Tanya visszanyerte erejét és újra nekem esett. A falhoz rúgott. A fal beleremegett mikor neki ütköztem.
„Kapcsold le a villanyt!” Utasítottam, mire a lámpák elkezdtek gyorsan pislogni, majd kialudtak. Felálltam, de Tanya egy határozott rúgással újra leküldött a földre. Fájt mindenem, de a düh, amit iránta éreztem nagyobb volt mindennél. Felguggoltam és a lábához ugrottam. Emiatt előredőlt. Megfogtam a haját és meghúztam. Ő lerángatta rólam a pólómat, így mind a ketten egy szál melltartóban voltunk, de az enyém legalább ért is valamit. Nem telhetett el olyan sok idő, mert az igazgató még csak most ért ki. Lehet, hogy természetfeletti gyorsaságban tettük meg ezt a sok lépést.
„Nem, ezt mindenki nyomon tudta követni, csak mind a ketten dühösek vagytok!” Tudósított nekem a szörny. Szemem sarkában láttam, hogy az összes Cullen ideér. Most Edward elhúzta Tanya-t, aki a levegőben a lábával kalimpált és halkan morgott. Hozzám Rosalie jött és húzott el, mielőtt az igazgató meg nem szólalt volna. Behúzott az egyik üres terembe, majd megölelt. Levette a pulóverét és odanyújtotta nekem, amit hálásan elfogadtam.
- Bella, mit csinálsz? – kérdezte halkan.
- Én semmit csak védekeztem. Ő támad mindig rám!
- Azt tudom, de gyanakodnak a többiek!- mondta ijedten.
- Ezt hogy érted?
- Senki sem tudja csonttörés nélkül túlélni egy vámpírtámadást!- mondta nekem oktatólag, mire megértettem. Lehet, hogy sejtik, hogy ki vagyok?
- Mit hisznek rólam?
- Semmit nem tudnak rólad, de inkább kerüld el Tanya-t!- mondta, majd kilépett a teremből. Vártam egy kis időt majd követtem őt. Az igazgatóval találtam szembe magamat, akit körül vett egy csomó diák és tanár. A tanárok szemrehányóan az igazgató pedig dühösen méregetett. A hátamhoz nyúlt majd elkezdett tolni abba terembe, amelyikben az előbb voltam.
- Mégis, hogy képzeli azt, hogy verekedik? Nem is ismeri ezt a lányt! Azt akarja, hogy bepereljék az iskolát? Mert ha igen, akkor jó úton jár, és ha beperelnek, akkor magát én esküszöm a Jó Istenre, hogy kirúgatom ebből az iskolából, és tenni fogok arról, hogy ne legyen szerencsés élete!- dühöngött.
„Nem hiszem, hogy beperelnék a sulit. Így is elég pénzük van” Dörmögte nekem kicsit idegesen. Ez igaz volt.
„Én is így gondolom”
- Először is ő kezdte, ezt maga is láthatta. Másrészt úgy gondolom, hogy maradni fogok a maradék két évre. Tudja, szeretem ezt az iskolát, és ha jól tudom, akkor én vagyok a legeredményesebb tanuló ebben a gimnáziumban – mondtam mire arca még mindig gonoszan vizsgált, de rájött, hogy igazam van, ami felidegesítette.
- Attól még megkapod a nevelő testületit!- köpte önelégülten a szavakat.
- Elmehetek?- kérdeztem. A spanyol órára senki sem ment be miattam. Ezért óra után bent kell maradnunk, de úgy látszik ez őket, nem zavarja.
- Persze- mondta majd elállt az útból. Haladtam testnevelésre. Az öltözőbe érve mindenki lefagyott, majd széles mosollyal vigyorogtak rá.
- Ügyes vagy Bella!- mondták, majdnem egyszerre. Amilyen gyorsan csak tudtam, átöltöztem. Csak a sortom volt itt, ami szerencsésen vizes lett a tangám miatt. Ciki volt, de meg fogják érteni, vagy legalábbis ebben a reményben indultam be a terembe. Minden fiú ott volt köztük az én igaz szerelmem is. Ilyenkor belül valami mindig összeszorul. Minden szem rám szegeződött és tapsviharban üdvözölt. Kicsit meglepődtem, de beálltam a sorba. Mikor körbenéztem mindenki mosolygott. Mindenki. Még Edward is, ami nagyon jól esett. De neki most utálni kéne, hisz rátámadtam élete párjára! Saját magamban mondtam ki azt, hogy élete párja, de ettől is hatalmas gombóc és könny gyűlt a szemeimben. Pislogtam párat, majd megtöröltem a szemem. A könny ugyan eltűnt, de a gombócot nem bírtam legyűrni. A tanár bejött és rám nézett.
- SWAN! Négyszáz fekvő, MOST!- kiabált rám. Én természetesen engedelmeskedtem. Elindultam a bordás falhoz és elkezdtem azt tenni, amit mondott.
- Tanár úr, ez nem sok? Hisz ő egy lány! Kevesebbet bír, mint egy fiú!- védett meg az a személy, akiért mindenemet odaadtam volna.
- Kedvet kapott Cullen? Nyolcszáz!- parancsolt rá. Tizennyolcnál tartottam, mikor lépteket hallottam, majd a kezeim mellett megláttam még két hófehér kezet. A bal keze hozzáért a jobb kezemhez. Megint bizsergés futott át rajtam. Koncentrálj Bella! Huszonhat. Huszonhét. Huszonnyolc. Huszonkilenc. Harminc. Miközben nyomtuk a fekvőtámaszt, addig a tanár kiküldte a többieket focizni.
- Miért kellett megvédened?- súgtam Edward-nak. Rá néztem mire ő rám nézett, de közben nem hagytuk abba.
- Mert igazságtalan volt!- súgta vissza.
- De neked most utálni kéne. Megtámadtam a barátnődet. Ilyenkor az ember általában hagyja szenvedni a másikat, de te?!- suttogtam, mire halkan felnevetett.
- Tudod én, nem vagyok normális, mellesleg Tanya inkább a barátom. Csak ő hiszi azt már vagy két éve, hogy több is van köztünk. Te mit hinnél akkor, ha én csupán melletted állnék, vagy ülnék?- kérdezte, suttogta vissza. Hogy mit éreznék én? Azt érezném, hogy a mennybe vagyok egy Istennel, na azt érezném.
- Mint például most? Azt hinném, hogy jó haver vagy!- mondtam. Végül is a legjobb szerelmek általában barátságból jönnek létre!
- Én is hasonlóan érzek!- suttogta mosolyogva. Hatvankettő. – Nem vagy fáradt?- kérdezte, mire én csak ráztam a fejem.
- Nem. Te? – kérdeztem de, ő csak rázta a fejét. – Tényleg nem vagy normális!- mondtam.
- Miért is?
- Mert most te is focizhatnál! Ehelyett egy ilyen szörnyeteg mellett kell töltened az órát, ráadásul még fekvőtámaszoznod is kell – mondtam értetlenül.
- Azért tisztázzunk valamit! Te nem vagy szörnyeteg és én inkább vagyok itt, mint máshol!- mondta. Nagyon jól esett, amit mondott. A gombóc a torkomba eltűnt.
- Ne beszéljenek! Vagy talán szeretnének futni?- ordította dühösen a tanár.
- Nem uram!- mondtuk egyszerre.
Utána már nem beszéltünk. Száznegyvenkilenc. Százötven. Folytattam magamban a számolást. Unatkoztam és a végére teljesen kifáradtam. A karjaim az utolsó után összeroskadtak és találkoztam a földdel. Hangosan szuszogtam, miközben Edward-ot figyeltem. Ő engem figyelt és egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki fáradna. Becsuktam a szememet, de ekkor éreztem, hogy valaki rátapos a hajamra.
- Keljen föl!- szólt rám a tanár. Nehezen álltam talpra, majd kinyitottam a szemem. Az arca kifejezéstelen volt. – Úgy láttam, hogy még maradt energiád és időd is. Szóval tizenöt körfutás!- parancsolt rám. A kör körül belül négyszáz métert jelentett. Kelletlenül elkezdtem futni. Míg én futottam addig néztem Edward-ot. Ő is engem nézett. Érdekes. Ha ő néz, akkor nem zavar, de ha mondjuk bárki más… a kilencedik körnél éreztem, hogy kezdek szédülni, de nem foglalkoztam vele. Továbbra is Edward arcát fürkésztem. A tizenharmadik körömnél felállt. Kész volt. A tanár kiküldte, mire rám nézett és egy biztató mosolyt küldött felém, de nem ment ki. Leült a padra. Tizennegyedik körnél már nem láttam semmit sem. Még Edward arcát sem tudtam kivenni. De azért a körvonalakat láttam, így pontosan tudtam, mikor jön el a tizenötödik köröm. Bírj ki még négyszáz métert! Biztattam magam. Kétszáz méter, hajrá! Százötven! Kibírod! Száz! Hajrá Bella, menni fog! Ötven. Huszonöt. Mikor visszaértem oda, ahonnan elindultam ránéztem még Edward-ra, majd elsötétült minden. Nem értem, eddig nekem ez meg se kottyant! Hideget éreztem a fejemnél. Majd a hideg a térdhajlatomnál éreztem és a derekam fölött egy picivel. A szemem rángatózott, de azért kinyitottam. Edward aggódó tekintetével találkoztam, majd a sötétség újra eluralkodott rajtam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó