Először hazamentem,majd hogy ne legyen illetlenség,visszamentem Cullenékhez meglátogatni a
gyereket.Bella nyitott ajtót.

-

Azt hittem,hogy már el se jössz – Hangja rémisztően megváltozott.

Egy pillanatra már el is felejtettem,hogy vámpír.Szemei aranyszínűek voltak,és a sápadtabbnál is
sápadtabb volt.Kezét nyújtani kezdte felém.

- Ne!Kérlek... – Ráztam meg a fejem,és Ő eltorzult arccal visszahúzta azt. – Még ne.Adj egy kis
időt,és...elfogadom.
- Rendben,Jacob.Esetleg a lányomat meg szeretnéd nézni?Vagy Ő tőle is undorodsz? – Nyomta
meg az „undorodsz” szót.
- Tőled sem undorodom,csak fura ez az egész helyzet.Próbáld elképzelni,hogy egyik napról a
másikra,zombivá változom.
- Remek hasonlat!Irodalomból ötös,Jake! – Tapsolt meg feszülten.
- Ne forgasd ki a szavaim – mondtam elfúló hangon.
- Bejössz?Vagy nem akarsz zombik közé tartozni? – Húzta fel szemöldökét,és egyik kezét az ajtó
szélére helyezte.
- Ha megengeded,akkor kíváncsi lennék a kicsire – Remélem hangom ugyanolyan őszintének
tűnt,mint ahogy gondoltam.

Félreállt,én pedig úgy mentem el mellette,hogy véletlenül se érjek hozzá.Igazából együttérzek vele.Ha
még én se értem,hogy miért nem akarok érintkezni vele,miközben az a személy is vámpír,akinek a
szívemet adtam,akkor Ő hogy értse meg?

- Gyere – Elhaladt mellettem,és súrolta a vállam,majd ujjainkat összefonta.Hideg volt,már nem az a
kellemesen meleg hőmérsékletű. – Ennyi időt adtam ahhoz,hogy elfogadj – Mosolygott rám.Ilyenkor
olyan volt,mint a régi Bella,és én is szívből viszonoztam azt.

A balra vezető folyosón mentünk végig,ami kifejezetten hosszú volt.Vagy négy szoba mellett jöttünk
el,és végül az utolsó volt az,ahova be is léptünk.Mindenki ott tartózkodott.Rosalie állt
Renesmee...ágya fölött.Hirtelen a tekintetek rám szegeződtek.

-

Rose,megtennéd,hogy megmutatod neki? – Kérte meg Bells,majd odabújt Edwardhoz.

Szerelmem nyugtatóan rámmosolygott,és lehajolt érte.A másodpercek óráknak
tűntek.VaValahogy...minden lelassult.A szívem dobogását még én is hallottam,nem hogy a
többiek,akiknek jobb hallásuk van,mint nekem.És aztán...kiegyenesedett,majd megfordult.Sosem
fogom elfelejteni,mit éreztem abban a pillanatban.

Azok a lágy,mogyoróbarna szemek.Teljesen olyan volt,mint Bellának.Vagyis a régi Bellának.Szinte
megigéztek.Az ujjam égett,annyira meg akarta érinteni puha bőrét.Furcsállottam,hogy neki volt egy kis
színe,nem hófehér,mint a többi hozzá hasonló.Megilletődve végigmért,majd felkacagott.A szobában
síri csönd lett,nem mintha eddig nem az lett volna,de...most valahogy szinte fájt a csend.Mégegyszer
hallani akartam ezt a gyönyörű hangot.

- Úgy látom tetszel neki – szólott fel végül Rosalie.Felkaptam a fejem,és akkor kimondtam azt,amitől
mindenki furcsán nézett rám.
- Szabad? – Nyújtottam felé karomat.Rose ránézett Bellára,aki csak bólintott,így megfoghadtam
végre Őt.
- Nessie... – suttogtam,és ujjamat végighúztam selymes arcán.

- Hogy mondtad? – Hallottam meg egy felháborodott hangot.
- Nem is rossz.Nessie... – Nevetett fel Emmett.
- Soha többet ne hívd így,Jacob!Az Ő neve Renesmee!Re-nes-mee.Érted?Nem pedig a Loch-nessi
szörny! – Elmosolyodtam Bella feldúlt tekintetén.
- Hogy vagy,kicsi?Jacob vagyok – Emeltem fel a magasba,mitől megint ugyanolyan felszabadultan
kacagott.
- Ja...Jake... – dadogta,én pedig meglepődve néztem rá.
- Eddig is beszélt már? – Néztem a szülőkre.Valahogy lerítt az arcukról a nemleges válasz.
- Renesmee!Életem... – Vette át a kezébe Bells. – Mondd,hogy ma-mi.
- Mamii – Húzta el a szó végét,és mindenki elmosolyodott.
- Mennyi idős? – kérdeztem,mire Carlisle válaszolt.
- Mindössze négy napos,de mivel félig vámpír,gyorsabban fejlődik,mint az átlagos emberi
csecsemők,és vér folyik az ereiben,a szívdobogásáról nem is beszélve...

Teljes mértékben biztos voltam benne,hogy Ő a legcsodálatosabb személy,akit valaha ismertem.Nem
bírtam levenni a szememet róla.Körbenéztem a szobában,majd megpillantottam
Rosaliet.Furcsa.Mintha...kicserélték volna az érzéseim iránta.Mintha..már nem úgy szeret...Hülye
vagy,Jacob.Ne is gondolj ilyenekre!Megráztam a fejem,majd megint Nessiet kezdtem el bámulni.

- Ha nem tudnám,hogy mennyire utálod a vámpírokat,azt hinném,hogy szerelmes lettél egy négy
napos csecsemőbe,cimbi! – Veregetett hátba Em,és azonnal rámnézett mindenki.Bells furcsállva mért
végig.
- Jacob,jól emlékszem,hogy meséltél valamiféle bevésődésről?Amolyan „farkasos dologról” – Rajzolt
idézőjeleket a levegőben.
- I-igen.Miért? – Remegett meg a hangom,nem értettem,hogy mire akar kilyukadni.Illetve...csak
sejtettem.
- És tudod is,hogy egy farkas mikor vésődik be?Tisztában vagy azzal,hogy milyen érzés? – kérdezte
halál komolyan.

Jasper súgott valami Alicenek,ami elterelte a figyelmem.

- Hogy mondtad,Jasper? – A mondat végére morgás tört elő Edward mellkasából,Rosalie
pedig...Rosalie fájdalmasan nézett rám.Nem értettem semmit.
- Én...én nem akarok senkit bajba keverni.
- Ismételd meg,amit mondtál – Parancsolta Edward.
- Jacob érzései...azt hiszem...bevésődött Nessiebe – Talán még nagyobb csönd kerekedett,mint az
elöbb.

Gyűlöltem középpontban lenni.De most ott voltam,nem is akárhogy,mintha én lettem volna a
préda.Gyilkos vámpír tekintetek.

- Mondd azt,Jake,hogy Jasper téved – kérlelt szörnyülködve,Bells.
- Nem tudom – Ráztam meg a fejem. – Én nem tudom,hogy mi történt velem abban a
pillanatban,mikor először megláttam Őt.
- Bevésődtél Nessiebe – mondta el újra Alice azt,amit azelőtt Jazz.
- Ne hívjátok Nessienek!Az Ő neve Renesmee! – ordítva kelt ki magából Bella,majd haragos
tekintetét enyémbe fúrta. – Te!Tűnj a szemem elől!Mielőtt még olyat teszek,amit később megbánok.
- Bella,eküszöm,hogy nem akartam!Én...
- Fogd be!Nem érdekelnek a kifogásaid!Te beleszerettél az én négy napos kislányomba!És én ezt
fogadjam el?Takarodj innen,Jacob Black.
- Nem tehetek róla... – suttogtam magam elé.
- Csak menj el – Nyomott meg minden egyes szót,és én hátrálni kezdtem.
- Tényleg jobban tennéd,ha nem élveznéd jelen pillanat a társaságunkat – Győzködött kicsit

szolídabban Edward,de az Ő tekintetében is láttam a gyűlöletet.
- Sajnálom...Őszintén sajnálom – mondtam ki a végét,miközben Rosalie szemeibe néztem.

Összefonta maga előtt karjait,és megvetően mért végig.Szomorúság,fájdalom,és...gyűlölet.Ezek az
érzelmek voltak leolvashatóak arcáról,és még ki tudja,mit érezhetett.Jogosan.Esmere és Carlisle már
nem is mertem ránézni.Inkább megfordultam,majd amilyen gyorsan csak tudtam,elhagytam a Cullen
villát.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.