Tizenöt Évvel Később

Nem.Ez nem olyan volt,hogy egyik napról a másikra felkelsz,és úgy érzed,hogy a bevésődés elmúlt.Teljesen más folyamat.Lassan,fokozatosan megy végbe,de talán az,ami egy héttel ezelőtt történt pontot tett mindennek a végére.

Budapest belvárosában sétálgattam.Mint minden sötétedéskor,megint végigmentem a megszokott aluljáróban,hogy pénzt adjak a nincstelen embereknek.Hiszen az első dolog ami feltűnt,hogy rengeteg koldus van mindenhol.De...ez az éjszaka más volt.Valami új kezdődött el.Körübelül a harmadik embernél járhattam,aki összekuporodva ült a földön,kezét arca elé tartva.Ő volt az a személy,akivel néha még beszélgetésbe is egyelettem,ígyhát érthető,hogy miért érdekelt a problémája.

-    Uram,segíthetek?Valami baj van? – Megmoccant,viszont ugyanúgy maradt. – Mindegy,látom nem hajlandó most megszólalni,de én hoztam magának ismét.Használja fel okosan.

Nyújtottam a kezemben lévő aprót,majd beledoptam az előtte lévő kis kalapba.Aztán...minden olyan gyorsan történt.Megragadta két kezével a csuklómat,és belémharapott.Felordítottam.Rángattam,de csak minden egyes mozdulattal jobban fájt.Majd elhúzódótt,arca véres volt attól,hogy mohón itta véremet,és belenézett a szemeimbe.Vörös írisze azonnal feltűnt,amint megpillantottam.

-    Én...sajnálom,uram.Nem akartam...én... – dadogott,és a pénzt felkapva vámpír gyorsasággal elfutott.

Összerogytam.Ujjaimmal csuklóm alatt szorítottam a karomat,hogy legalább a vérzés elálljon.De...utána minden elsötétült.

És most itt állok újra Forks repterén,vámpírként.Ebből az okból kifolyólag már tudtam,hogy alakváltó nem lehetek,és...a bevésődés elmúlt.Ígyhát idejét éreztem,hogy hazajöjjek.Úgy is iszonyúan hiányzott mindenki,hiszen apuval és Sethtel sajnos egy éve nem beszéltem már.Internet közelbe általába nem kerültem,a mobilom pedig elveszett,és pénzem nem volt,hogy újat vegyek.Kiléptem az ajtón,nagyot szippantva a hazai levegőbe.Testem megremegett,és most még édesebb volt az egész,mint azelőtt.A tökéletes szaglásnak,hallásnak köszönhetően.

-    Jacob! – kiabált oda rég nem látott barátom,majd odafutott hozzám.
-    Hiányoztál már,tesó – Átöleltem,és eltolva magamtól Őt végigmértem.

Kifejezetten férfiasodott  Seth.Kis,vézna fiúból egy két méteres,izmos,borostás,nagybetűs férfi lett.Elmosolyodtam a tényeken.

-    Te...vámpír vagy? – Szúrta tekintetét az enyémbe. – Ez...hogy lehetséges?
-    Majd egyszer elmagyarázom,de apu? – Hiszen nem igazán láttam,hogy Ő is itt lenne velünk.A padlót kezdte el bámulni,majd megköszörülte a torkát.Ez rosszat jelentett.
-    Jake...Billy,Billynél daganatot találtak még öt hónappal ezelőtt – Nézett félve a szemembe,várva a reakciómat.
-    Kórházban van? – Nagyot nyeltem.Fura belegondolni,hogy az ember abban reménykedik,hogy az apja kórházban legyen,és...ne máshol.Megrázta a fejét.
-    Részvétem,Jake.Az utolsó mondatát neked szánta.Ami annyit tesz,hogy legyél boldog,neki csak ez számít.

Erősen megmarkoltam a kezemben lévő bőröndöt.Körmeim szinte vájjták bőrömet.Ez...nem történhetett meg.Nem mehetett el úgy,hogy még csak el sem búcsúztam tőle.Bűntudat nyilallot belém,majd azt kívántam,hogy ne legyenek érzéseim.Ne érezzek semmit,hiszen...most mintha szószerint belehalnék a fájdalomba.Elvesztettem azt a személyt,aki igazán szeretett,és bármikor számíthattam rá.

-    Kössz,Seth,hogy ezt elmondtad.Nagyra...nagyra értékelem – Csuklott el a hangom.
-    Tudom,hogy most nagyon rossz.És legszívesebben elbújnál a világ elől,de...esetleg nem vagy kíváncsi még valamire? – Szégyellem,de először nem esett le,hogy mire célzott,majd aztán nagyot koppant.
-    Rosalie?! – Szerintem Ő se tudta eldönteni,hogy ez most kérdés,vagy kijelentés volt e,viszont nagyon is értette a szándékot. – Hagyjál vele!Nem akarok jelen pillanat még jobban szenvedni.
-    Szakított Emmettel – Felkaptam a fejem.A nyomorúságos,szétesett életembe hirtelen mintha megláttam volna egy kicsit fényt...
-    Nem érdekel – Néztem makacsul más irányba.
-    Emmett elment Ausztráliába azt hiszem,Rosalie pedig itt maradt Cullenékkel,viszont minden gyerek külön él Carlisleéktól.És Renesmee! – kiáltott fel a végén,hirtelen arca kisimult,olyan volt,mintha éppen nem is gyászolnánk. – Csodálatos,Jacob.Látnod kell!Már olyan,mint egy tizenhét éves,és nem fejlődik tovább.Gyönyörű lány lett.Vér folyik az ereiben,viszont olyan az ereje mint egy vámpírnak.
-    Seth,most legkevésbé sem érdekelnek Cullenék.Ki akarom zárni őket az életemből – morogtam.
-    Ott voltak a temetésen,mindannyian – A bűntudatom ismét erősödött.Még a saját apám temetésére sem mentem el. – És tényleg úgy látszott,mintha megviselte volna őket a dolog.Rosalie rámnézett egy pillanatig,és...tudom,hogy furán hangzik,de olyan volt,mint aki arra vár,hogy rámnéz,és az információk telepatikusan átmennek hozzá Rólad,Jacob.Szerintem hiányzol neki.
-    Te még mindig tök hülye vagy,Seth!Semmit sem változtál – Nevettem fel egy kicsit,de aztán visszaestem a mély depresszióba.
-    Ez részletkérdés.Nem vágod,hogy mire céloztam ezzel?Parancsolom,hogy látogasd meg!Lehet még segítene is jelen pillanat – Magabiztosságom megingott.
-    Nem tudom... – Makacskodtam.
-    Tessék – Nyújtott felém egy darab cetlit. – Itt a címe.
-    Neki is külön lakása van? – Húztam fel szemöldököm csodálkozón.
-    Menny már – Sóhajtott,és én búskomoran elindultam a felírt utca felé.

Ott álltam az ajtó előtt,majd megint ránéztem a lapra.Beszívtam egy nagy levegőt,és kopogtattam.Semmi kedvem nem volt igazából ehhez az egészhez.Újból csalódni,és hogy én még jobban összetörjek...Elég volt az örökös veszteségekből.

Nem nyitottak ajtót.Hátatfordítottam,majd elindultam lefelé a lépcsőn.Viszont hirtelen a semmiből kattanás hallatszódott.

-    Te? – A szívem...mintha újra beindult volna.Vállam fölül ránéztem.
-    Lehet,hogy nem volt jó ötlet idejönnöm,sajnálom Rose – A haja...megváltozott.Barnára váltott át a szőkéből,ami kifejezetten jól állt neki.Viszont most egyszerűen nem volt erőm egy veszekedéshez.
-    Várj,Jacob – Termett előttem pár másodperc alatt.Az illata...kábítóan hatott rám. – Vámpír vagy... – Nyelt egy nagyot,arcunk pedig pár centire volt egymástól.
-    Azt hiszem ezt nem volt nehéz kitalálni – feleltem mogorván.
-    Hogy érzed magad? – Nem igazán értettem,hogy mire céloz,és hogy miért ilyen kedves.Mivel amikor utoljára találkoztunk nem igazán váltunk el békében.
-    Tessék?
-    Billy...részvétem,Jacob – Hát persze!Hogy is gondolhattam,hogy tényleg érez még valamit irántam.
-    Csak mondd meg,hogy nem látsz szívesen,és én elmegyek – Jelentettem ki könnyedén,ügyet sem vetve az elöbbi mondatára.Furán nézett rám.
-    Ugye most hülyéskedsz?Rettenetesen hiányoztál – Ölelt át.

Ledermedtem.Úgy álltam ott,mint egy hülye,aki nem tud mit kezdeni a kezeivel.De aztán szép,lassan én is átkaroltam a derekát,orromat pedig belefúrtam hajába.

-    Nem jössz be? – Kecsegtető volt az ajánlat,de valahogy most inkább más érdekelt.
-    Megmutatnád apám sírját? – Fájdalmasan rám mosolygott.
-    Persze,Jake.Gyere – Fonta össze ujjainkat,és elindultunk az autója felé.

Az úton elmeséltem neki mindent,ami Magyarországon történt.Érkezésemtől kezdve a vámpírrá alakulásomon át mostanáig.Végighallgatott,nem vágott közbe.Majd mikor befejeztem,így szólt:

-    Örülök,hogy visszajöttél,Jake – Pár pillanatra oldalranézett,hogy lásson,és rám mosolygott.
-    Tudod nem igazán érdemlem meg,hogy így bánj velem.A helyedben szóba se álltam volna magammal.Nem volt valami szép tőlem,amit utoljára műveltem veled – Visszanézett az útra.
-    Igazad van – Nyelt egyet. – Tényleg nagyon fájt minden egyes mozzanata annak a párbeszédnek,de aztán hála Sethnek,megértettem,hogy miért tetted.És a legjobb barátodnak volt igaza,én nem tudok boldog lenni nélküled... – Egyik kezét elvette kormányról,hogy rátehesse az enyémre.Ujjaink ismét összefonódtak.Tudhattam volna,hogy azért ilyen biztos Seth ebben az egészben,mert a hátam mögött cselekedett.
-    Köszönöm – leheltem.
-    Mit? – Imádtam ezt az értetlen arc kifejezését.
-    Hogy vagy nekem,Rose.

Féloldalas mosolyra húzta ajkát,majd leparkoltunk.Kézenfogva sétáltunk be a temetőbe.Furcsa érzés uralkodott el rajtam.Nem tudom,hogy Rosalie érezte,de ha most nem fogna,lehetséges,hogy a földön végezném,annyira elgyengültek végtagjaim fájdalmamban.A sír a végén volt az új...halottak között.Még gondolatban is nehéz volt kimondanom a kimondhatatlant.Megálltunk előtte,és lepillantottam rá.Annyira...egyszerű.Nem az a felturbózott több százezres,ez egy szerény,de mégis szeretet teljes sír volt.Az elejére kereszt volt beleszúrva a földbe,rajta pedig virágok helyezkedtek el.

-    Hogy érzed magad? – Bújt hozzám.A szél miatt még erőteljesebben éreztem őrjítő aromáját.
-    Pocsékul,de mégis jól,mert te itt vagy velem – Karoltam át.
-    Szeretlek.És ez azt jelenti,hogy nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted.Itt vagyok,bármi történjék – Nézett fel rám.Elgyengültem tekintetétől.
-    Én... – dadogtam,majd ajkai elnyíltak.

Nem bírtam ki,hogy ne vessek rá egy pillantást,de aztán képtelen voltam róla elvenni tekintetem.Egyre közelebb és közelebb jött,mikor már csak azt vettem észre,hogy megcsókol.Beharapta alsó ajkamat,majd végighúzta rajta nyelvét.Két kezem közé vettem arcát,és vadul visszacsókoltam.Annyira hiányzott már...

-    Tudod,apu egyszer azt mondta,hogy arról fogom megtudni,mikor szeretek igazán,ha viszket a bal sarkam.És viszket.Úgyhogy biztosan te vagy az igazi – Felnevetett.A temető,mintha gyönyörű hangjától feléledt volna,és mintha apu is itt lett volna velünk.
-    Idióta vagy! – nyögte ki két jóízű nevetés között. – Jake...Téged akarlak,téged és örökre.Egyetlen élet egyszerűen nem elég nekem.
-    Miénk az örökkévalóság,szerelmem,és azt hiszem...most kezdtünk el csak igazán élni – suttogtam ajkába,majd újra megcsókoltam.

Vége

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.