Bella szemszöge:

A szörny megkért engem, hogy tűntessem el a hullákat a kútból. Így nem volt mese, el kellett küldenem Edward-ot. De annyira nem akartam elküldeni őt. A szemem már csukva volt és elkezdtem szuszogni. Nem aludtam, de ő neki ezt kell hinni. Már hallottam a lépteit az ajtó felé, mikor halkan megszólalt.
- Ég veled, Bella!- suttogta. Bepánikoltam. Nem akartam, hogy elmenjen. Egyáltalán miért akar elmenni? Meg kell állítanom? De, hogyan? Nem kelhetek csak fel úgy? Nem, de motyoghatok, mintha éppen álmodnék. Már nyitotta az ajtót, mikor megszólaltam:


- Ne!- suttogtam. Nem tudtam, hogy bevált-e, ezért még mondanom kell valamit. Szeretem Edward-ot teljes szívemből. Menni fog!
- Ne, kérlek, maradj! Edward... én.. - nem fojtattam. Tudtam milyen kíváncsi természetű, ezért jobb félbe hagyni a mondatott, mint egy szuszra kimondani. Hallottam, hogy az ajtót becsukta, de a lépteit nem. Megijedtem, mi van, ha már elment, nem számítok neki? Jaj Bella, hisz most sem szeret, csak érez valamit. Vagyis kell, hogy érezzen valamit! A múlt mindig összeköt. És ami megtörtént - igaz, hogy ő nem emlékszik rá, de megtörtént - az mindig változtat a jelenen. Majd megkönnyebbülésemre a szék megmozdult és hallottam, hogy akadozva veszi a levegőt. Úgy döntöttem nem kockáztatom azt, hogy elmenjen.

- Edward én.. szeretlek!- az utolsó szót nagyon, de nagyon halkan mondtam ki. De rögtön meg is bántam, mert éppen ezért mentem el. És éppen ezért lett dühös a szörny. Remélem, nem értette annyira azt, amit mondtam. Jaj, csak ne essen semmi baja, mert én abba belepusztulnék. De nem történt semmi sem. Én ott csukott szemmel figyeltem és ebben a pillanatban nem érdekelt a szörny. Nem érdekelt a kötelességem. Semmi sem érdekelt Edward-on kívül. Majd sóhajtottam egyet és elkezdtem forgolódni. Egy óra múlva elkezdtem kinyitni a szemeimet. Nem bírtam tovább színlelni, hogy alszok és nem bírtam ki, hogy ne nézzek Edward-ra. Lassan hunyorítottam, majd teljesen kinyitottam. Sötét volt még mindig, de én, mint mindig most is láttam. Láttam Edward meglepődött arcát, kikerekedett szemét. Magamban jót nevettem: Meglepetés! De a viccet félre téve nem szabad, hogy bajba sodorjam, ez a legfontosabb! És amíg ő nincs bajban, addig én élvezem az életet vele. Felültem az ágyra, és körbe néztem. A hajam valószínűleg úgy nézett ki, mint egy szénaboglya, de nem zavartattam magam. Volt már rosszabb is. Szemeim megállapodtak kerek, aranybarna szemein.


- Hát te? - kérdeztem majd ásítottam egy nagyot.
- Itt maradtam még.. egy kicsit - motyogta zavartan. Felkapcsoltam a lámpát az éjjeli szekrényen. A fénytől egy kis ideig hunyorognom kellett. Mikor már tisztán tudtam rá nézni, azt hittem menten elájulok. Úgy nézett rám, mint amikor bevallottuk egymásnak az érzelmeinket. Lélegzésem felgyorsult. Éreztem, hogy a késztetés, hogy megcsókoljam, erősebb, mint valaha. Akaratlanul is megnyaltam a számat. Edward figyelmét ez nem kerülte el. Nyelt egy nagyot, majd közelebb húzta a széket. Míg ezt a mozdulatot végezte nem vette le a szemét rólam. De annyira közel jött, hogy halványan ugyan, de éreztem a teste hidegét. Evvel semmi sem lett jobb, sőt. Minden csak rosszabbodott és a furcsa benne, hogy élveztem. A mellkasom fel-le ugrált, míg az övé meg se moccant. Különös. Majd egyre közelebb jött az arca az enyémhez. Egyre jobban éreztem a hideget, ami a testéből áradt. Magamhoz akartam húzni és soha el nem engedni, de szerintem neki az túl gyors lenne és evvel akár meg is, ijeszthetném. Szemeivel még figyelmeztetett, hogy mire készül, holott én már rég tudtam. Lecsukta a szemét és én is az enyémet. Már csak pár milliméter távolság volt köztünk. Legszívesebben lerohantam volna.

Már majdnem összeért ajkunk mikor valaki bejött az ajtón. Edward azonnal ellökte magát tőlem és a székkel együtt eltávolodott vagy fél métert. Rá néztem az illetőre, aki megzavart minket. Carlisle. Szemét Edward-ra majd rám emelte. Még elismételte ezt a mozdulatot egy párszor.

- Azt hiszem én nem is zavarok!- mondta zavartan majd gyorsan kilépett a szobából. Mindig is tiszteltem Carlisle-t és szerettem ezért nem uszítottam rá semmilyen rossz szót. Pedig már majdnem megvolt. Igaz ma már háromszor is letámadtam, de az egészen más volt. Most ő tudja, hogy, hogy érzek iránta. Már csak nekem kéne megtudnom, hogy ő hogyan érez irántam. Abban biztos vagyok, hogy nem utál, de abban nem, hogy szeret. Esetleg barátként. Edward-ra néztem, aki szintén engem nézett. Szemeiből szerelmet olvastam ki, ami megrémítet, de egyben erőt adott ahhoz, hogy higgyek egy kicsit abban, hogy ő is szeret. Ha tudná, hogy nekem ez mennyit jelent, ha tudná, hogy amit a szemében látok mennyire boldoggá, tesz, akkor valószínűleg fogalmam sincs, mit csinálna. De én tudom, hogy mit csinálnék. A székével együtt újra közelebb húzta magát hozzám, de most még is, mintha messzebb lenne, mint az elmúlt egy percben. Persze, hogy messzebb volt, hisz az előbb milliméterek választottak el minket, most meg centik.

- Nagyon sajnálom. Azt hiszem, nem lenne szabad ezt tennünk - szíven ütött, amit mondott. Éreztem, hogy az arcom eltorzul a fájdalomtól. Nem akartam rá nézni, de mintha a szemem helyén két vasgolyó lenne, amit az arcán lévő mágnes vonz. Igen, vonzott az arca, a szeme de leginkább ő maga vonzott. A szemébe néztem meggyötört arccal. Szemeiben a szerelem mellé a megbánás is beköltözött. Hát persze. Megbánta azokat a perceket, amiket együtt töltöttünk. Mindent megbánt, amiben én is benne voltam. Mélyen néztem a szemeibe.


Az enyémek már kótyagosak voltak, nem láttam semmit sem, csak a homály fedte világot. Felszipogtam. Sosem értettem, még emberkoromban sem, hogy mi élőlények, akik rendelkeznek beszélőkével, hogy képesek egyetlen egy szóval vagy mondattal megbántani egy másik érző lényt. Ezt sose értettem, de sokszor megtapasztaltam. Piszkosul fáj az, de ez... Ez a saját halálom az én földi poklom. Becsuktam a szemem és engedtem azoknak az ártatlan cseppeknek, hogy lepotyogjanak. Ez pont olyan volt, mint amikor a hídon álltam. A szememet újra kinyitottam, de bár ne nyitottam volna ki. Edward a félig nyitott ajtónál állt. Arcára egy búskomor maszkot vett fel.

- A suliban találkozunk!- mondta, majd elhagyta a szobámat. Sosem éreztem magam ennyire, szétesetnek, üresnek. Mikor az ajtón kilépett magával vitt mindent. Lehet, hogy látni fogjuk egymást, de abban biztos vagyok, hogy soha sem lesz esélyem Edward Cullen-nél. De Bella, hisz pont ezért hagytad el Forks-ot. Hogy soha ne kerülj vele ilyen helyzetbe. Mindent elszúrtam, már az elején mikor sikeresen elütött el kellett volna hagynom. De nem én ragaszkodtam hozzá. Az éjjeli szekrény lámpája pislákolni kezdett, majd kialudt. A tv bekapcsolt és hívogatóan felém, intet.

Edward szemszöge:

Iszonyatosan nehéz volt otthagynom Bella-t. Lehet, hogy szemtől szembe nem mondta el, de álmában elkotyogta nekem, hogy szeret. Maradtam volna, de ez nem szabad. Ha véletlenül megsérülne, akkor az csak is miattam, történne.

A fejem lüktetett, a halott nem dobogó szívem, amit Bella-nak sikerült újra élesztenie, újra megállt. Nála hagytam a tudta nélkül mindent. A zsebembe a telefonom vadul rezegni kezdett. Megnéztem ki az. Vajon ki lehet az, aki tudja, hogy mi történt? Alice. Nem volt kedvem vele beszélgetni, de lehet, hogy látott valami olyasmit, ami nem lenne éppen a legjobb. Mint például visszatért Tanya. Nem, nem az, mert akkor Tanya hívott volna. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam azt és felvettem a telefont.

- Edward! Tudod, hogy mekkora barom vagy?- ordította a telefonba. - Tudtad, hogy szeret és te is, nagyon jól tudod, hogy szereted, akkor meg miért kellett csak úgy bedobni a törülközőt? Miért?- kiabálta. Igaza volt, tudtam, hogy szeret de, azt is tudtam, hogy én is szeretem. Az ész gyakran még alszik, mikor a szív már mindent tud, mindent látott, mindent érez. És én későn ébresztettem fel az eszemet. Mindent elrontottam az előbb. Nem is az előbb, hanem már vagy száz éve. Mikor megszületetem rontottam el sok ember életét. Hát igen, ez vagyok én. Mindig hozom a formám! Nagyot sóhajtottam, majd válaszoltam Alice-nek.
- Így a legjobb számára! Ha velem volna minden egyes másodpercben, megölhetném! - suttogtam a végét, hogy a körülöttem lévők ne hallják meg.
- Edward én láttam, hogy semmi baj nem lett volna!- hangja elhaló volt és csak csöpögött belőle a szomorúság.

- Hogy érted azt, hogy nem lett volna?
- Ha ott maradtál volna semmi baj nem történt, volna! De most, hogy elmentél Bella elhomályosult. Nem mindig látom tisztán. Mintha hezitálna élet és halál között - nem hittem neki. Bella nem olyan, hogy csak úgy eldobja az életét egy olyan lényért, mint én. És miért is dobná el az életét? Hisz nem tudja, hogy én tudom, hogy szeret. Pedig elmondtam volna neki azt, hogy én is szeretem, de az nem lenne tisztességes vele szembe. Ha megtudná, mi vagyok belém se szeretett, volna. Halálra rémülve menekülne el előlem. És én ezt akartam elkerülni. Lehet, hogy nem viszonzom a szerelmét, pedig szeretem mindennél jobban, de így legalább magam mellett tarthatom.



- Edward Cullen! Hogy tehetted ezt vele?- kérdezte dühösen Rosalie. Nocsak, nocsak. Visszatért a nővérem?
- Mit tettem vele? - nagyon is tudtam, hogy mit tettem.
- Bella szeret téged! - mondta kedvesebb hangon, de éreztem, hogy fortyog benne a kitörni készülő láva.
- Tudom!- vágtam idegesen. Miért kell belekotnyeleskedni az életembe? Mondjuk én mindennap, ezt csinálom hála képességemnek, de az egészen más. Vagyis nekem egészen más.


- Ő szeret téged te, szereted őt akkor mi itt a probléma?- hitetlenkedett a nővérem.
- Én vagyok a probléma!- emeltem fel a hangomat mikor kiértem a kórházból, egyenesen az erdő felé mentem.
- Megmagyaráznád nekem érthetőbben?
- Rose én egy szörnyeteg vagyok! Nem lehetek Bella-val! Mi van akkor, ha történik egy kisebb baleset?


Mondjuk, megvágja magát, felsérti a bőrét és elkezd vérezni. Szerinted én megbírnék állni, hogy ne támadjak rá?! Egy szörny vagyok és ezt te is, nagyon jól tudod!- hangom a szomorúságtól és a mérhetetlen dühtől - ami magam miatt volt- csengett.

-Edward emlékszem, mikor egy lány kijött félig a tv-ből? Na, az egy szörny volt, de te nem vagy az. Vagyis nem voltál, mert most az vagy! Egy szörnyeteg, aki letagadja a szerelmet! - kiabálta újra a telefonba. Nem volt kedvem tovább hallgatni a szemrehányásokat. Kinyomtam a telefont, majd ki is kapcsoltam. Zsebre vágtam, majd elindultam a rétünkre.
A mi rétünkre.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.