- A fenébe, megint – kiáltottam mérgesen, és visszadobtam a több száz kilós sziklatömböt Pam kezébe.
- Lizzy, nem kéne pihenned egy kicsit? – javasolta Pam halkan. – Talán ha innál.
- Nem – vágtam rá azonnal, majd amikor megláttam Pam megbántott arcát, hozzátettem. – Amíg használom az erőmet, nem kaparja torkomat a szomjúság.
- Valóban? – kérdezte Carlisle, aki eddig egy fa tetejéről figyelt minket. – Pontosan mit érzel?
- Nem is tudom – rántottam meg a vállam. – Amikor használom a kepeségem, úgy érzem, mintha még a régi önmagam lennék, ember – vallottam be őszintén.
- És, ha abbahagyod…– kérdezte a doki, de nem fejezte be, mert a válasz magától értetődő volt.
- Ezért kell még egy picit csinálnunk – mondtam végül, és koncentrálni kezdtem a Pam kezében lévő kőtömbre.
Fogalmam sincs, hogy mióta csinálhattuk, az idő teljesen értelmét vesztette. Lehet, hogy csak nekem, de jó volt nem folyamatosan a táplálkozásra gondolni. Már vagy századjára csináltuk ugyanazt, Pam feldobta a levegőbe a kőtömböt, én pedig lebegtettem az erőm segítségével, de mindig csak egy kevés időre sikerült a levegőben tartanom azt. Valóban egyre kevesebb türelmem volt már a koncentráláshoz, de nem adtam fel, nem adhattam fel.
- És, ha megpróbálnád a földet? – szólalt meg végül Pam, amikor már megint a földbe csapódott a szikladarab.
- Azt még sosem csináltam – ráztam meg a fejem. Tudtam, hogy a földet is uralom, de eddig még soha nem próbáltam, és azt sem tudom, hogy miként kell.
- Valamikor el kell kezdeni – mondta Carlisle mosolyogva. – A Levegő megy, a víz is, elvégre e kettő kell a viharhoz – sorolta még mindig mosolyogva. – A tüzet betudhatjuk a villámnak, amit nem is olyan rég bemutattál nekünk, hogy akár egy zárt szobában is képes vagy előállítani némi villámcsapást – erre a mondatra lehajtottam a fejem. Szégyelltem magam, én nem akartam bántani Emmettet, még ha meg is érdemelte.
- Jó, de azt nem akarattal tettem – motyogtam még mindig lesunyt fejjel.
- Akkor gondolj bele, mi történik, ha akarod is – nevette el magát Pam, mire én is elmosolyodtam.
- Hogy csináljam? – tártam szét a kezeimet.
- Mint eddig, koncentrálj – utasított Pam kedvesen. Még mindig kacarászott.
Behunytam a szemeimet, és összpontosítani kezdtem a talpam alatt lévő földre. Ekkor egy halk sikkantást hallottam, majd Pam, és Carlisle nevetését. Óvatosan kinyitottam a szemem, és én is elnevettem magam. Egy hegyen álltam – na, jó nem hegy volt az, csak egy nagyon magas domb -, de akkor is, elég magasan voltam ahhoz, hogy meginogjak, és lezuhanjak. Egy hatalmas csattanással értem földet, beleremegtek még a fák is. Pam és Carlisle, majd’ megszakadtak a nevetéstől. Morogva felálltam és leporoltam magamról a földet, meg a leveleket.
- Nem vicces – mormoltam durcásan.
- De az – felelte Carlisle. – Nevetségesen könnyen ment neked ez is, mint mindin más. Egyszerűen tehetséges vagy – jelentette ki végül, és megveregette a vállam.
- Na, igen, tudni kell, hogy mitől mozog a föld – grimaszoltam, mire megint csak hatalmas nevetésbe kezdtek. Én is velük nevettem volna, ha nem lángol fel a torkom. Megint megcsapta az orrom, az-az ellenállhatatlan illat, ami az eszemet vette.
- Lizzy – a doki azonnal a kezem után kapott, Pam pedig megragadta a másik karomat.
- Erős vagy, kislány – suttogta a megnyugtató szavakat a fülembe Pam. – Meg tudod csinálni, Matty miatt.
- Matty – leheltem magam elé meredve, az ő arca jelent meg a lelki szemeim előtt, és tudtam, hogy nem engedhetem, hogy a vörös köd elborítsa az agyam. Engedtem, hogy Pam, és Carlisle lefogjon, s eközben küzdöttem saját magammal, hogy legyőzzem a bennem tomboló szörnyeteget.
- El kell vinnünk Lizzyt – szólalt meg Carlisle, mire megéreztem Evan illatát.
- Én elviszem – mondta Evan, és a karjaiba vett. Most nem ellenkeztem. Átkaroltam a nyakát és hagytam, hogy magához szorítva elfusson velem.
Behunytam a szemem, nem akartam tudni, hogy merre megyünk. Evan nem szólt semmit, csak szorított, és néha-néha megsimogatta a hátam. Érezte azt a kétségbeesést, ami bennem volt. Nem akartam szörnyeteg lenni, és embereket gyilkolni. Most már teljesen megértettem azt, amit anno Emmett mondott nekem. Hogy hatalmas megpróbáltatás az, hogy türtőztesse magát. Főleg, mellettem, amikor annyira vonzotta a vérem.
- Lizzy, hallasz? – kérdezte Evan gyengéden. Kinyitottam a szemem és belenéztem a csodaszép zöld szemeibe. – Itt biztonságban vagy – mosolyodott el végül, mire én keserűen felnevettem.
- Inkább az emberek vannak biztonságban tőlem – mondtam szomorúan, és lehajtottam a fejem.
- Ne legyél már ilyen – Evan az állam alá nyúlt, és maga felé fordította az arcom. – Mindez új neked, és nehezen birkózol meg vele, de hidd el, neked ez is gyerekjáték lesz, mint minden más.
- Persze – sóhajtottam, majd elengedtem a nyakát, és talpra álltam. Egy kávézóban voltunk, ahol alig pár ember volt. – Mondhatom szuper helyre hoztál – mordultam fel. Visszatartottam a lélegzetem, és megindultam az ajtó felé.
- Lizzy, várj – kapott a kezem után Evan. – Itt nem fogsz senkit sem megkívánni – nevette el magát végül, amikor meglátta a rémült arcomat.
- De ezek… – kezdtem halkan, és akkor megcsapta az orrom a jól ismert, fanyar, taszító illat.
- Ezek haverok – kacsintott Evan, és maga után húzva leültetett egy bokszba.
- Hol vagyunk? – kérdeztem még mindig suttogva, miközben körülnéztem. Átlagos embereknek tűntek, amint iszogatják a teljesen átlagos kávéjukat, vagy nem is kávé volt abban a bögrében.
- Szia Ev – lépett az asztal mellé egy fiatal, pincérruhába öltözött lány. – Mit hozhatok?
- Szia Elle – köszönt Evan is. – Nekem a szokásosat.
- És a hölgynek? – nézett rám Elle mosolyogva.
- Nem kérek semmit – ráztam meg a fejem.
- Pedig isteni az ambróziapiténk – erősködött tovább a pincérnő.
- Elle, ha csak nincs abban a pitében egy kis vér, akkor nem kér – vigyorodott el Evan, mire az Elle nevű pincérlány úgy nézett rám, mintha én lennék a világ nyolcadik csodája.
- Te, te vámpír vagy? – kérdezte lelkesen. Teljesen meglepődtem, ezért csak bólintani tudtam. – Ez annyira állati – sóhajtott fel Elle, mire én már semmit sem értettem.
- Inkább hozd a rendelést, mielőtt itt alélsz el, édes – szólt közbe Evan.
- Mi volt ez? – kérdeztem, miután Elle végre összeszedte magát, és elment.
- Nos, vannak olyan halhatatlanok, akik nem alkalmasak a megfigyelésre, ezért ők más feladatokat látnak el – magyarázta Evan. – Ők nem akartak örök életet, de mivel magkapták, nincs mit tenni. Legalább értelmesen telik az örökkévalóság.
- Oké, ez világos – bólintottam, holott semmit sem értettem, de engem most csak egy érdekelt. – Miért örült annyira, amikor megtudta, hogy én vámpír vagyok?
- Hisz már elmondtam, ők nem halhatatlanok akartak lenni – felelte Evan mosolyogva, és úgy nézett rám, mintha hülye lennék, hogy nem értem meg a teljesen nyilvánvalót.
- Ők vámpírok akartak lenni? – kérdeztem találgatva.
- Bingó kislány – kacsintott Evan. – Hiszen ezt már átrágtuk párszor. Nem igaz, hogy elfelejteted.
- Az emberi emlékeim annyira homályosak, mintha akkoriban egy extra erős szemüveget kellett volna hordanom, és csak most szántam rá magam, hogy fel is tegyem – mondtam elgondolkodva. Közben pedig azon voltam, hogy minden apró részletet felidézzek, ami a halhatatlanokkal kapcsolatban tudtam.
- Nyugi, lassan de biztosan mindenre tisztán emlékezni fogsz – tette a kezét az enyémre. A meleg érintés, mintha áramcsapásként ért volna. Elkaptam a kezem és az asztal alá rejtettem, Evan csak mosolyogott mindezen, de nem szólt semmit.
Elle visszajött a rendessel, és faggatni kezdett, hogy milyen vámpírnak lenni. Persze én nem sokat tudtam erre mit mondani, csak őszintén válaszoltam a feltett kérdésekre. Elle nagyon lelkesnek bizonyult, mert nem csak, hogy figyelt, még jegyzetelt is. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy híres filmsztár, akivel egy túlbuzgó firkász készít interjút. Néha Evanre néztem, aki szintén engem figyelt, miközben kortyolgatta a bögréjében lévő, rózsaszín italt. Csak most éreztem meg, hogy mennyire undorító illata van a főzetnek. Hát persze, mert több különleges fa gyümölcséből keverték össze, meg még ezer más alkotórésze volt. Ami most, hogy kifinomultabb a szaglásom, büdösnek éreztem. Elle-t végre elhívták, én pedig fej rázva dőltem hátra a székben.
- Jó fej kiscsaj, csak rengeteget beszél – mondtam mosolyogva.
- Elle már csak ilyen – bólintott Evan, és letette a csészéjét az asztalra, majd felkönyökölt, ezzel közelebb kerülve hozzám. Az arca elkomolyodott, én pedig megint rettegni kezdtem, ha most megcsókol, tuti leteperem. – Lizzy, én csak annyit akarok, hogy te… - nem tudta befejezni a mondatot, mert megcsörrent a mobilja. Halkan szitkozódva vette elő a zsebéből a telefonját, és beleszólt. Tisztán hallottam a vonal túloldalán megszólaló hangot, de nem ismertem fel. Evan egy számomra ismeretlennel beszélt, nem is akartam hallgatózni, ezért elfordultam, és a kávézóban lézengő embereket kezdtem figyelni.
Hamarosan felfigyeltem egy lányra, aki háttal ült nekem, és csak a vállig érő fekete haját láttam. Megpróbáltam kizárni a lassú szívveréseket, és csak rá koncentrálni. A legnagyobb meglepetésemre nem hallottam semmit. Ösztönösen álltam fel, és megindultam felé. Nem foglalkoztam Evannal, tudni akartam, hogy az ő szívdobogását miért nem hallom. Már csak pár lépésre voltam tőle, amikor hirtelen felállt, és felém fordult. Annyira meglepődtem, hogy lecövekeltem. Akár egy szobor, úgy álltam előtte, és bámultam őt. Sápadt volt, természetfeletti szépséggel rendelkezett, és a szemei… a szemei aranysárgák voltak.
- Ki vagy te? – kérdeztem még mindig meglepve. Az idegen elmosolyodott, és felém lépett.
- Lizzy, mégis mit csinálsz? - lépett mellém Evan.
- Nem hallottam a szívverését, és… - kezdtem halkan, és ránéztem. Majd visszafordultam az ismeretlen lány felé, de ő már nem volt ott. – Hova tűnt? – kérdeztem tejesen letaglózva.
- Kiről beszélsz? – kérdezte Evan értetlenül.
- Itt volt, és a szemei… és rám mosolygott… és eltűnt. – Hadartam egy szuszra, ekkor Evan megragadta a vállam, és gyengéden megrázott.
- Nyugi, kislány – mondta erélyesen. – Mi történt pontosan? – Vettem egy nagy levegőt, és elmondtam mindent szép lassan, és érthetően. – Ki fogjuk deríteni, hogy ki volt az – mondta végül, majd intett Elle-nek, aki azonnal ott termett. – Most mennem kell, de nem maradsz egyedül, Elle elszórakoztat, sietni fogok.
- Oké – sóhajtottam végül megadóan. Evan nyomott egy apró csókot a homlokomra, és elment.
Elle leült velem szembe, és beszélni kezdett végeláthatatlanul, és folyamatosan. Én megszólalni sem tudtam. Fogalmam sincs, hogy meddig mondhatta a magáét, de egyszer csak elhívták, és én megint egyedül maradtam. Kibámultam az ablakon, ahol megpillantottam az előbb látott idegen lányt. Felpattantam, és azonnal kifutottam a kávézó elé. Nem féltem, hogy emberbe ütközöm, mert Elle elmondta, hogy ahol most vagyunk, - None City- ben - nem sok ember van, csak halhatatlanok, és néha vámpírok járnak erre. A kávézó előtt állt a lány, és megint mosolygott, de a szemei most vörösen csillogtak. Megint csak kővé dermedve álltam, és csak néztem ki a fejemből.
- Szia! – köszönt csodálatos magas hangján. – Én Amy vagyok – mutatkozott be, majd a kezét kitárva a hátam mögé mutatott. – Ő pedig a testvérem, April. – Hátra fordultam, és egy ugyanolyan lánnyal találtam magam szemben, csak az ő szeme aranysárga volt.
- Ikrek – suttogtam magam elé. – Vámpírikrek.
- Eltaláltad – mosolyodott el April is. – Téged hogy hívnak?
- Lizzy, Lizzy Evans – feleltem még mindig halkan. – Mit akartak tőlem?
- A húgom bosszúra vágyik – felelte April, ekkor Amy is mellette termett.
- Szerettem Domot, te pedig megölted – mordult fel ő, cseppet sem barátságosan. – Mos bűnhődnöd kell.
- Dominic? – kérdeztem értetlenül. Ezzel még jobban felbőszíthettem Amyt, mert nekem akart támadni, de a testvére visszafogta.
- Nyugalom, most csak figyelmeztetünk. Készülj fel, és vigyázz a fiadra! – mondta April, majd olyan hirtelen, ahogy jöttek, el is tűntek. Magamra hagytak földbe gyökerezett lábakkal.
Nem, nem tőlük féltem, hanem a méreg íze rémített meg, ami termelődni kezdett a számban, méghozzá attól, hogy a fiammal fenyegetőztek. Őt nem bánthatja senki, mert ő az enyém. Futni kezdtem egy találomra kiválasztott cél felé, ami reméltem, hogy Evan háza lesz, de nem voltam biztos benne, csak abban, hogy meg kell védenem Matty-t, minden áron.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.