-1924-ben születtem, szintén Chicagóban. – arcán halvány mosoly suhant át, de tudtam, hogy ez nem igazi mosoly - Édesapám igazi nagymenő üzletember volt, édesanyám pedig a cselédek irányításában jeleskedett. Egyedüli gyerekként körülöttem forgott minden… Külön cseléd figyelt arra, hogy mindig tiszta és puha ágyneműm legyen, hogy a fürdővizem megfelelő hőmérsékletű legyen, hogy ne vegyem fel 2x ugyanazt a ruhát (bizonyos időszakon belül). Neves tanárok jöttek a házunkba, hogy engem tanítsanak. A legbefolyásosabb emberek partijain vettünk részt. Eleinte élveztem, hogy annyi ember csüngött a szavaimon, hogy parancsolgathattam, hogy mindenki a kívánságaimat leste… Aztán a nagy gazdasági világválság után minden odalett. A cselédek hada, a hatalmas ház, a pompás ruhák, a fényűzés, apám vállalkozása. Szép lassan mindent elvesztettünk. Kénytelenek voltunk a nagyszüleimhez költözni. - szám széles mosolyra húzódott. Szerettem ott lenni. Szerettem a nagyszüleimet. Szerettem, hogy igazi gyerek lehettem. Boldog évek voltak azok. - Sok évig tartott a talpra állás, de apám nem volt az a beletörődő fajta. Imádta a hatalmat, a pénzt, a luxust, és mindent megtett, hogy újra visszaszerezhesse. És sikerült is neki. A szüleim mindent elkövettek, hogy megmutassák a világnak, hogy a Woodburn család visszatért.

-Woodburn?

„Ohh… Azt hiszem ezt az apróságot kifelejtettem.”

-Elég valószínű.

-Tudod miután átváltoztam próbáltam mindentől elszakadni, ami emberi létemre emlékeztetett. Az évek során sok nevem volt. A Winter May a mostani nevem.

-Ohh. És mi az igazi neved?

-Theresa… Theresa Woodburn. – furcsa volt újra kimondani ezt a nevet.

-Értem, folytasd. – kérlelt.

-Hidd el ezután se lesz izgalmasabb a történetem.

-Nem baj. Engem érdekel.

-Rendben. Tehát ott tartottam, hogy a Woodburn család visszatért a köztudatba. Még nagyobb házban laktunk, még több alkalmazottunk volt, rengetegszer utaztunk külföldre természetesen csak azért, hogy dicsekedhessünk vele, szemkápráztató összejöveteleket tartottunk szinte minden hétvégén. Igaz, hogy több pénzünk volt, mint valaha, a szüleim mégis rettegtek attól, hogy megint elveszíthetünk mindent. Ezért, amint betöltöttem a 16-ot nekiláttak a férjkeresésnek. Folyton fényűző partikra jártunk és minden alkalmat megragadtak, hogy összehozzanak egy gazdag család facér fiával. Mondanom se kell, hogy utáltam. Annyira bizarr volt az egész helyzet. Amennyire gyerekként imádtam a parancsolgatást, a rengeteg figyelmet, ekkor már inkább frusztráló volt. Egy darabig tűrtem, hogy csak egy sok pénzt hozó befektetésnek tekintettek…

-Ez azért túlzás.

-Egyáltalán nem. A szüleim bárkihez hozzáadtak volna, aki tudja biztosítani számukra az örök jólétet és luxust. Persze úgy tettek, mintha fontos lenne számukra az én véleményem is, de ez cseppet sem volt így. Élvezték a hatalmat, ami ezzel járt és imádták, hogy ők válogathatnak a gazdagabbnál gazdagabb kérők közül. Sokat gondolkodtam azon, hogy megszökök. Semmilyen konkrét tervem nem volt, de akkor bármi jobbnak tűnt a megtervezett házasságnál. Azonban nem voltam elég bátor. Mindig csak kifogásokat kerestem, reménykedtem, hogy a szüleim végül leállnak a keresgéléssel, de hiú remény volt. Aztán hirtelen minden megváltozott. Nem is tudom mi történt, de egy nap úgy keltem, hogy nincs értelme tovább halogatni a dolgot. Semmi sem fog változni.

-Tényleg elszöktél? – szemében hitetlenség és kíváncsiság csillant.

-Nem teljesen. Igazából csak egyetlen estére szöktem ki. – mintha kicsit csalódott volna - Még nem volt elég bátorságom, hogy tényleg megszökjek, de ki kellett szabadulnom abból a házból. Fogalmam sem volt merre induljak, hova menjek. Csak mentem, amerre a lábaim vittek. Hamar a város egyik legszegényebb környékén lyukadtam ki. Furcsa volt ott sétálni. Látni a koszos, szeméttel teli utcákat, betört ablakú házakat, földön alvó embereket. Addigi életem során a szüleim mindent megtettek, hogy a világnak ezt a részét soha ne ismerjem meg. Még akkor sem, amikor mindenünket elvesztettük.

Fejemben megjelent a kocsma képe, ahol az egész elkezdődött. Tudtam, hogy ő is látja.

-A legjobb helyet szúrtad ki. – fintorgott és a hangja keményebb lett.

-Hallottam a bentről jövő zajt, a nevetést… Semmi kedvem nem volt emberek közé menni, de jobbnak tűnt bemenni abba a kocsmába, mint tovább kóborolni az utcán.

A fejemben hihetetlen sebességgel pörögtek az események. Láttam magam, ahogy remegő lábaimmal a kocsma ajtajához lépkedek és reszkető kezeimmel kitárom azt. Majd körbe sem nézve letelepszek az első üres asztalhoz. Szerencsére bent nem sokan voltak, akik meg ott voltak azok túl jól szórakoztak, vagy már eléggé kiütötték magukat ahhoz, hogy ne foglalkozzanak velem. Az egész hely visszataszító volt mégis megbabonázott. Minden egyes részlete belém ivódott. Hosszú ideig csak ültem és eltűnődve szemléltem a betört ablakokat, a pislákoló fényeket, a halkan szóló akadozó zenét, a poros, ragacsos asztalt, a padlón szaladgáló csótányokat, a szomorú, ráncos arcokat, a hangosan nevetgélő társaságokat… Aztán megjelent ő.

-Ohh… - mikor Edward meglátta fejemben a képet, már tudta… 1 másodperc alatt rájött, amire nekem csak közel 1 év múltán sikerült.

-Igen. Bután hangzik, de abban a pillanatban, ahogy megláttam őt… minden megváltozott. – szemhéjaimat szorosan összezártam és átadtam magam az emlékek keserű áradatának.

Úgy éreztem könnyebb megmutatni az ezután történteket, mint szavakba önteni.

Ismét felvillant előttem a merev, elegáns testtartás, a falfehér bőr, az enyhe borosta, az ívelt ajkak, a fekete szempár melyből megmagyarázhatatlan vadság áradt, a kusza sötétbarna kócos hajrengeteg.

Szinte éreztem, hogy testem minden porcikáját átjárja ugyanaz az érzés.

Nem volt bátorságom megszólítani vagy közel menni hozzá. Csak a távolból figyeltem ámulva, és a következő éjszaka is visszamentem. Reménykedtem, hogy újra láthatom őt. De nem volt ott. Hosszú hetekig nem jött, de éreztem, hogy nem lehet ennyi, vissza kell jönnie. Úgy éreztem magam, mint egy megszállott. Esténként róla álmodtam, nappal mindenhol őt kerestem az ismeretlen arcok tömegében, minden gondolatomat ő töltötte ki.

-Eléggé nevetséges. Tudom. – suttogtam még mindig csukott szemmel.

-Tudom, hogyan hatunk néhány emberre. – hangja lágy volt, halk. Talán Bella jutott eszébe.

-Most már én is, de átélni egészen más. Hidd el. Sokkal erősebb, felkavaróbb. – hagytam, hogy az emlékek megint magukkal ragadjanak.

Egy utolsó éjszaka, utoljára terveztem, hogy elmegyek. Már nem reménykedtem, már nem voltam izgatott… csak csalódott.

Leültem ugyanahhoz az asztalhoz, szemeimet végigfutattam az ismerős részleteken. Ő megint nem volt ott. Mikor elindultam az ajtó felé ő ott volt. Ott állt az ajtóban – elállva a kijáratot – és engem nézett. Rám várt.

Ezután az események hihetetlen gyorsasággal zajlottak. Újra reménykedve indultam minden éjszaka az ismerős hely felé, vagy épp kalimpáló szívvel tártam ki hálószobám hatalmas ablakait.

Hosszú, átbeszélt éjszakák. Furcsa, felkavaró, ismeretlen érzések. Vele egy teljesen új világ nyílt meg számomra. A sötétség volt a mi otthonunk.

A napok, hetek egybefolytak. Mire észbe kaptam 1 év telt el és mindenki a 18. születésnapomra készült.

A szüleim furcsán izgatottak voltak, még soha nem láttam őket ilyennek. Nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam miért. A születésnapom alkalmából hatalmas partit rendeztek.

-Igazi Alice módra. – jegyezte meg.

-Pontosan. – helyeseltem - Az este csúcspontja azonban édesapám bejelentése volt, miszerint megtalálták egyetlen lányuk méltó párját és Woodburn vagyon örökösét. – torkomat ismerős érzés kaparta – Még azon az estén elszöktünk Sebastiannel.

-Akkor már… - kezdett bele.

-Nem, akkor még nem tudtam mi is ő valójában. Akkor mondta el, amikor megkértem, hogy vigyen magával, de nem zavart.

-És azok után, hogy megtudtad, hogy ő egy szö…

-Nem érdekelt. – szakítottam félbe - Akkor már ő volt az életem, a mindenem. Jobban bíztam benne, mint magamban és csak egy dolog számított, hogy vele legyek… örökre.  – szemeimet kinyitottam és ránéztem – De pár nap alatt megváltozott. Feszült volt, egy percre sem hagyott egyedül, alig szólt hozzám, folyton figyelt valamire…

-Valaki követett titeket. – mondta a szemembe nézve.

-Igen, egy másik vámpír volt… megtámadott minket. Nekem nem esett bajom pár zúzódást és horzsolást leszámítva, de Sebastian nagyon csúnyán megsérült. Vérre volt szüksége… tudtam, hogy különben nincs esélye. – összeszorítottam a számat és mély levegőt vettem mielőtt folytattam volna.

-És magadat adtad. – arca megfeszült és álkapcsát összeszorította.

-Tudtam, hogy nem fog megölni és, hogy a méregtől át fogok alakulni, de nem tudtam gondolkodni. Vérre volt szüksége… a véremre.

-Inkább eldobtad az életed, hogy megmentsd őt. – hangja fagyos volt.

-Nekem ő volt az életem. – szemhéjaimat ismét összeszorítottam, próbáltam a további emlékeket eltemetni.

- Odadobtad mindened egy szörnyetegért, aki magadra hagyott… ott sem volt, mikor átváltoztál. – kezei ökölbe szorultak.

És igaza volt. Mikor befejeződött az átalakulás egyedül voltam az erdőben. Sebastian nem volt sehol. És azóta egyszer sem láttam… illetve néha azt hittem őt látom, de csak csalfa ábránd volt.

-Ez a különbség köztünk Edward. Én nem tekintek magunkra szörnyetegként.

-Azután, hogy így elbántak veled…

-Nem bántak el velem. Akár elhiszed akár nem én örülök, hogy akkor így döntöttem. Nem mondom, hogy nem haragudtam rá, amiért elhagyott, mert haragudtam. Hosszú évekig tombolt bennem a düh és a csalódottság… Átkoztam a nevét, bosszút forraltam… Volt, hogy magamat vádoltam, kérdezgettem, hogy vajon mit ronthattam el. Könyörögtem, imádkoztam, hogy jöjjön vissza… de nem felejthettem el, hogy ő volt az, aki kiszabadított abból a pokolból, ahol éltem.

-Vitatkozhatnánk róla, hogy mi a pokol. – mondta gúnyosan.

-Tényleg nem érted. – válaszoltam ugyanolyan gúnnyal teli hangon.

-Azt hiszem igazad van. Tényleg nem értem.

-Én nem szerettem ember lenni. Az emberi életemben csak egy árnyék voltam, mások játékszere. Akkor kezdtem magam igazi embernek, boldognak érezni, mikor megismertem Sebastiant. Lehet furán hangzik, de örülök, hogy átváltoztam. Vámpír éveim alatt sokkal boldogabb voltam.

-Boldogabb? Pff… Szörnyetegként.

-Tényleg nem volt könnyű. Ha az erdőben akkor nem talál rám Rain – ő olyan volt számomra, mint a nővérem, a legjobb barátom –, Johanan és Damien… – igaz az embervért ivók között ritka a csoportosulás, de a mi kapcsolatunk valahogy különleges volt. Mi 4-en egy család voltunk – nem élnék már, ebben biztos vagyok. Tőlük tanultam meg mindent, ami az életben maradáshoz kellett. Együtt bejártuk az egész világot – na jó igazából csak Amerikát, néhány kitérővel Kanadába és Mexikóba -, vadásztunk és igen élveztük. – szemem sarkából láttam, hogy összeszorítja a száját – Imádtuk a vadászat minden egyes pillanatát, a bekerítést, a könyörgést, a sikítozást, a vér ízét, az erőt, a pezsgést, a melegséget. – mellkasából morgás hallatszott – Te emiatt tekinted a fajtánkat szörnyetegnek, de nem mindenki olyan, mint Bella vagy az egyszerű forksi emberek… Edward, nem mindig mi vagyunk a legveszélyesebb ragadozók odakint. – már csak az ajtó hangos csapódását hallottam.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.