Újabb 2 hónap telt el a borús Forksban. Ezalatt a röpke idő – legalábbis vámpír-számításban – alatt minden a fejetetejére állt.

Az őszi szünetet kihasználva a családommal – még mindig szoknom kell ezt a kifejezést, de jóleső melegséggel önt akárhányszor így említem a Cullen családot – az Elbert-hegyre mentünk.* Az első pár napban minden rendben zajlott, igyekeztünk elkapni a hegy és a környezet ritmusát.  Alice és Jazz a nappalok túlnyomó részét a kis csapatatunktól távol töltötték, azt hiszem igazából egyikünk sem akarta tudni, hogy a vadászaton kívül mivel ütötték el a magányos órákat. Edward is tőlünk távol töltötte az idő nagy részét – gyűlölte, hogy ilyen messze van Bellától és, hogy senki nincs ott közülünk, hogy vigyázzon rá. Emmett és én, nos mi… eléggé egymásra találtunk, ha lehet így mondani. Miután az első nap legyőztem bunyóban – amiről a mai napig állítom, hogy a szerencsének és a gondosan kidolgozott taktikámnak tudható be, amit az eddigi „csatáink” alkalmával fejlesztettem ki és nem csaltam bármit is állítson Emmett – minden alkalmat kihasznált, hogy újabb visszavágót csikarjon ki, de hogy őszinte legyek ez egyáltalán nem volt ellenemre. Viszont Rose ezt korántsem nézte jó szemmel és ezt csöppet sem titkolta. Esme és Carlisle pedig leginkább a mi bunyóinknál voltak bírok – bár valószínűleg inkább csak aggódtak, hogy valamelyikünk esetleg túl messzire megy - és igyekeztek megbékíteni Rosaliet. Ez a pár nap tényleg olyan volt, mint egy igazi családi vakáció csak épp vámpír módra.

De, ahogy a hegy észak-keleti része felé haladtunk egyre inkább egy ismeretlen, furcsa érzés kerített hatalmába. Állandóan úgy éreztem, hogy figyelnek minket és ahogy átértünk a hegy túloldalára néha-néha elkaptam egy ismeretlen vámpír – mégis furcsán ismerős - illatát, ami nem hagyott nyugodni… leginkább azért, mert a többiek egyszer sem érezték. Azzal tisztában voltam, hogy az érzékeim kifinomultabbak, mint a legtöbb fajtánkbelié, de az illat túl közeli volt ahhoz, hogy csak én érezzem. Aztán az egyik nap vadászat közben megint megéreztem a vámpír illatát, az eddigieknél sokkal közelebbről. Becsléseim szerint alig lehetett pár száz méterre tőlünk, elindultam az illat irányába. Egészen Denverig követtem a nyomait, de ott végleg elvesztettem és akkor, mintha áramütés ért volna rájöttem honnan ismerős az illat. Halványan emlékeztetett – az emberi szaglásom össze sem volt hasonlítható a vámpír szaglásommal és az a sok év is rányomta bélyegét halandó emlékezetemre – Sebastian illatára.

Amióta megéreztem – feltehetőleg – Sebastian illatát minden megváltozott. Magam sem tudom miért, de kerülni kezdtem a Culleneket és minden más élőlény társaságát – és sikerült elérnem, hogy ők se keressék az én társaságom -, ha valaki mégis a közelembe merészkedett goromba és lekezelő voltam, bezárkóztam a szobámba, egyedül jártam vadászni, az ebédlőben továbbra egyedül ültem, de már nem az önkéntes száműzetésem miatt – minden lehetséges módon igyekeztem elszigetelni magam a külvilágtól. 180°-os fordulatot vettem, egy másik Winter lettem.

Úgy éreztem , mintha egy székhez kötöztek volna, a szemeimet kipeckelték volna és kényszerítettek volna, hogy egy hatalmas kivetítőn – minden apró részletre kiterjedve és felturbózva az akkori érzéseimmel - újra és újra végignézzem az összes Sebastianhez kapcsolódó emlékemet. Az érzelmek és az emlékek, mintha egyszerre ostromolták volna az összes érzékszervemet… a szemeim előtt lebegett az összes együtt töltött perc, a boldog és önfeledt nevetések, a szenvedélyes csókok, a gyengéd ölelések és érintések… a porcikáimat átjárta a bizsergető, vérpezsdítő érzés, ahogy emlékeimben ujjai gyengéden végigszánkáztak meztelen nyakamon; szinte éreztem, ahogy a pulzusom az egekbe szökik, a testemet elönti a forróság, az arcom kipirul, a végtagjaim pedig remegni kezdenek, ahogy az első alkalomra

gondoltam, mikor megszólított.

 Olyan volt, mintha egy sötét, feneketlen óceánban fuldokolnék és hiába próbálok a felszínre úszni egy láthatatlan súly – az emlékek - állandóan visszahúz a mélybe. Folyton azon rágódtam, hogy vajon tényleg ő volt-e az vagy, hogy egyáltalán volt-e ott valaki, mert valljuk be én voltam az egyetlen, aki érezte az illatot és több száz kilométeren keresztül üldözött egy a homályos emlékeiben megbújó árnyat. Mégis egyre csak azon járt az eszem, hogy ő volt az, ott volt és alig egy – persze csak képletesen – karnyújtásnyira volt tőlem. Ezt hittem… ezt kellett hinnem. Hinnem kellett, hogy Sebastian volt az. Hinnem kellett, hogy nem hagyott el, hogy visszajött értem, hogy valóban szeretett.   

„Mégis mi a fenét keresek itt? Hogy juthatott egyáltalán eszembe, hogy ide jöjjek? Annyira buta és felelőtlen vagyok. Idejönni és kukkolni őt? Ez beteges! Winter, kétségkívül ez volt az eddigi legnagyobb baromság, ami valaha is kipattant abból a csöppnyi kis agyadból!” – szidtam magam.

Connor ablaka előtti fák egyikén rejtőztem el. Minden porcikám azt suttogta, hogy fussak, menjek minél messzebb innen, amíg nem vesztem el a fejem, de mégsem tudtam mozdulni. Csak ültem azon a faágon és ámulattal néztem minden mozdulatát. Nem volt semmi célja az idejövetelemnek. Nem akartam perverz módra meglesni, vagy megvárni, amíg elalszik, majd bemászni az ablakán és kiszívni az utolsó csepp vérét is. Egyszerűen csak szükségem volt arra, hogy lássam őt és megbizonyosodjak afelől, hogy jól van. Az elmúlt hetek összefolyó, komor masszájában Connor volt az egyetlen, akit sehogyse tudtam kizárni a fejemből – ahogy azt a külvilág többi részével tettem. Ő a legsötétebb pillanataimban is  - mikor azt hittem azt hittem vége, többé nem tudok a felszínre jönni – fényt hozott létezésembe, pusztán azzal, hogy ő is létezett.

-         Nehéz kiigazodni rajtad. – az ág alattam hangtalanul meghajlott.

-         Mit keresel itt?

-         Alice látta, hogy ide jöttél és gondolta, hogy talán jobb, ha itt vagyok.

-         Alice és a remek ötletei.

-         Ő csak aggódik érted.

-         Tudom és nem is úgy gondoltam csak… most annyira… azóta a bizonyos vadászat óta minden annyira…

-         …kusza. – fejezte be helyettem Jasper.

-         Igen.

-         Bevallom néha megijesztesz. Soha nem tudom mire, hogyan fogsz reagálni. Az érzelmeid sokszor olyan gyorsan változnak, összekavarodnak és annyira intenzívek.

-         Nekem mondod? – tekintetem a már békésen alvó Connor felé irányult - Mikor Johananékkal éltem minden annyira egyszerű volt. Hosszú ideig ugyan tomboltam, de sikerült az összes fájdalmat, kétséget magamba temetni és csak élveztem a pillanatot, a mának éltem. Boldog és gondtalan voltam. Tanyáéknál meg volt a saját kis életem és minden időmet lefoglalta az új életmód kitapasztalása és betartása. Annyi ideig nem gondoltam semmire, ami vele kapcsolatos – tudtam, hogy tudja kiről beszélek -, gondosan elzártam az emlékét és mindent, ami rá emlékeztetett… Aztán meg jött ez a „látomás” – nem tudtam jobb szót találni az akkor történtekre, hisz akármennyire akartam azt hinni, hogy valóban ott volt és nem hallucináltam, semmilyen bizonyítékom nem volt rá, hogy más is volt ott rajtunk kívül - és hirtelen minden olyan zavaros lett. A rengeteg elfojtott emlék, eltemetett érzés a felszínre tört és most itt van ez a fiú is. Megrémiszt, amit iránta érzek… amit kezdek iránta érezni. – az agyamban hihetetlen sebességgel kezdtek pörögni az emlékek, érzések sokasága öntött el, a levegőt is egyre gyorsabban vettem, éreztem a méreg ízét a számban, az izmaim megfeszültek… majd hirtelen az emlékképek rohama megszűnt, mindenemet elárasztotta a nyugalom és a jóleső zsibbadtság.

-         Az én érdekemben is. – halványan rám mosolygott – Túl sokat aggódsz, túl sok dologgal foglalkozol egyszerre.

-         Jazz, én…

-         Kérlek, hadd fejezzem be.

-         Rendben. – bólintottam.

-         Annyi ideig elnyomtad ezeket az érzéseket, hogy most mindegyik egyszerre akar utat törni magának a felszínre, mint egy kitörni készülő vulkán… Túl sokáig menekültél. Az ő emlékébe és az iránta érzett szerelembe kapaszkodsz, még ha csak tudat alatt is… és most, hogy más iránt is vannak érzéseid – hiába nem olyan erősek – bűntudatod van. Úgy érzed elárulod őt.

Tiltakozhattam volna, mondhattam volna, hogy ez baromság, de hazudtam volna. Akármennyire is fájt bevallani Jaspernek igaza volt.

-         Hidd el nagyon  is jól tudom mit érzel, néha talán nálad is jobban. – jobb kezén finoman az állam alá csúsztatta és nem engedte, hogy elfordítsam a fejem – Érzem a színtiszta, csontig hatoló, mindent átjáró, belülről szaggató fájdalmat, mikor Sebastianre gondolsz. Érzem a belőled áradó keserűséget, amikor a turbékoló párokra nézel. Érzem a rád telepedő bűntudatot, amikor arra gondolsz, hogy valaki mást is beengedhetnél a szívedbe és érzem a benned tomboló vágyat, az ébredező szerelmet, mikor erre a fiúra gondolsz - szemeit mélyen az enyémekbe fúrta - Tényleg annyira szörnyű lenne, ha megpróbálnál tovább lépni… megpróbálnál boldog lenni? 60 év után neked is kijár a boldogság és ha ez az emberfiú az, akire szükséged van akkor ne csak az árnyékból leselkedve figyeld. – keze lecsúszott s vállamra és bátorítóan megveregette - Bár elismerem cseppet sem veszélytelen vállalkozás, sőt… és Rosalienál is tuti kiveri a biztosítékot. – a mondat utolsó részénél ajkai széles vigyorba húzódtak.

A gondolataimat hiába tudtam elrejteni Edward elől, az érzelmeimmel már közel sem voltam ilyen könnyű helyzetben Jasperrel szemben. Tekintetem ismét a békésen alvó Connorra siklott és Jazz szavain gondolkodtam. Tudtam, hogy igaza van - legalábbis részben - és erre az elmúlt hetek nagyon is rávilágítottak. Ennyi éven át próbáltam elhitetni magammal, hogy Sebastian Roman már a múlté, csupán egy kósza rémképe emberi létemnek. Mégis be kellett vallanom, hogy ez a sok év, távolság és tudatlanság cseppet sem változtatott érzéseimen. Még mindig ugyanannyira vágytam jéghideg érintésére, márványbőrének tapintására, újra érezi akartam édes, bódító illatát és azt, ahogy szívem eszeveszetten kezd verni mellkasomban, a végtagjaim remegnek és az arcom lángba borul, mikor megpillantom gyönyörű arcát, újra hallani akartam, ahogy rekedtes hangon azt suttogja, miközben szorosan karjaiba zár: „Aludj szerelmem. Én itt vagyok és őrzöm az álmaid.”… De, ahogy már annyiszor most is vissza kellett rángatnom magam a jelenbe és rá kellett jönnöm, hogy Sebastian a múltam része, magamra hagyott, már nem kellettem neki. Persze azt is tudtam, hogy akárhogy is döntök őt meggyűlölni sose fogom tudni, hiszen ő volt az első szerelmem - és ezt az érzést az sem tudta befolyásolni, hogy neki talán csupán játék voltam -, ő mentett meg a tervezett házasság karmaiból és neki köszönhettem, hogy vámpír vagyok.

-         Win… Winter… - hirtelen Connor hangja ütötte meg a fülem. Izmaim megfeszültek, a méreg termelődni kezdett a számban, mellkasomból halk morgás tört fel… először azt hittem felkelt és valahogy észrevett, de mikor az ablaka felé pillantottam ő békésen aludt.

-         Rólad álmodik. – suttogta Jasper, majd hangtalanul eltűnt a sötétségben.  

Ez az aprócska sóhaj, mintha a helyére tett volna mindent. Mintha a puzzle utolsó darabja is a helyére került. Minden kétség, aggodalom, bűntudat elszállt, ahogy Connor kiejtette a nevem a száján. Már kész voltam… készen álltam arra, hogy végleg lezárjam a múltam és tiszta lappal kezdhessek. Tiszta lap, új élet.

Nincs több szomorkodás, a múlton tépelődés, „Mi lenne ha…” mondat. Újra az a Winter leszek, aki folyton mosolyog, élvezi és kiélvezi a vámpírlét minden előnyét, nem hagyja, hogy bármi letörje, nem fogok elfutni az érzéseim és Connor elől. Hagyom, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie.

* Az Elbert-hegy (4401 m) a Sziklás-hegység (Rocky Mountains) legmagasabb csúcsa és Colorado államban található.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.