- Nem tudom! Nem vagyok benne biztos. – zavarodottan pásztázta a fehér szőnyeg apró szálait, miközben Johanan visszasétált az ablakhoz - A napot vastag, sötétszürke felhők takarták el, minden kopár és halott volt, láncok csörgése és hörgő sikolyok visszhangoztak, halál és vér szagát fújta szét a szél.
- Nem lehet, hogy ez csak a zakkant srác beteg agyszüleménye? – kérdezte Emmett.
Damien teste megfeszült, mellkasából hangos morgás tört fel. Nem szerette, ha bárki bármiféle módon sértegette a családját.
- Ne! – Rain nyugtatóan megszorította a kezét, ő volt az egyetlen, aki hatni tudott kedvesére.
- Bocs. – vetette oda Em, de érződött a hangjából, hogy semmi megbánás nincs benne - Tehát, nem lehet, hogy ez csak az ő fejében van? Mert ez határozottan bizarr.
- Nem hiszem, hogy csak ő találja ki. – vágott közbe Jasper - Amit éreztem az…
- Mit éreztél? – Alice gyengéden végigsimított szerelme feszült arcán.
- Mindent és semmit! – arcára Edwardhoz hasonló zavarodottság ült ki - Olyan volt, mintha egyszerre éreznem mindenki és minden fájdalmát, gyötrődését, mégis minden annyira… nyugodt és csendes volt. Mintha mindent körbevett volna a halál.
- Na, ez már tényleg bizarr.
- Akkor, amit láttál az… - kezdett bele Carlisle figyelmen kívül hagyva Emmett előző megnyilvánulását.
- A jövőt látta! – jelentette ki egy mély hang.
- Johanan? – néztem meglepetten az ablak felé.
- Itt vagyok, kislány! – ajkai széles mosolyra húzódtak.
- A jövőt látta? – kérdezte Jasper.
- Ha valóban ez a jövőnk, akkor hogy hogy Alice nem látta? – vetette fel Esme.
- Ez sokkal bonyolultabb, mint azt bármelyikőtők eltudná képzelni. Most nem a jövő heti időjárásról vagy a következő vadászat sikerességéről beszélünk, hanem pusztulásról, halálról és a Végről. – Johanan elfordult az ablaktól és leült testvére mellé - Valami nagyon sötétről és gonoszról. Az ő képessége túl gyenge ehhez.
- Ezt akkor sem értem. – mondta Emmett.
- Te bennem voltál. Te láttad, amit én láttam. Te hallottad, amit én hallottam. Te érezted, amit én éreztem. – Johanan gyengéden megérintette Edward térdét, aki hirtelen felkapta a fejét - Te érted!
- Mához pár hónapra minden, amit eddig ismertünk semmivé lesz.
- Ez úgy érted, hogy…
- A mi időnk leáldozott, új idők köszöntenek be. – Johanan még mindig a zavart Edward szemébe nézett - A világunk el fog pusztulni és vele együtt mi is…
- Szia. Leülhetek?
- Persze. – veregette meg maga mellett a helyet a verandán - Azt hiszem nem kedvelnek.
- Johanan, most számoltál be nekik egy apokalipszis szerű dologról. …
- Jogos.
- Sokkal jobban szeretem, mikor ilyen vagy. – közelebb csúsztam hozzá és a fejemet a vállára döntöttem - Semmi zombis dolog, meg éneklő fák és táncoló állatok.
- Elhiheted én is sokkal jobb szeretek itt lenni. – felnevetett - Odaát elég ijesztő… főleg, mikor ilyen elcseszett helyre megyek, de amikor a növények meg a tárgyak beszélnek hozzám az klassz. Hátborzongató, de klassz.
- Mindig is kíváncsi voltam rá milyen, mikor „elmész”.
- A barátodat azt hiszem sikerült kiütnöm vele. – mutatott a ház felé, ahol Edward még mindig a kanapén ült és próbálta összeszedni magát.
- Már megszokta, hogy hallja mások gondolatait, de ez a „beszívlak a fejembe és megmutatom az emberiség sorsát, a szenvedésüket és kínjaikat” dolog kicsit sok volt neki azt hiszem.
- Megértem. – a kezében lévő faággal apró köröket kezdett rajzolni a porba és mereven bámulta precíz mozdulatait - Nekem sikerült hozzászoknom az évszázadok folyamán, de még most is tisztán emlékszem az első alkalomra…
- Tényleg ennyire komoly a mostani helyzet? – kérdeztem félve.
- Még én is frászt kapok az ott látottaktól. – fejét az enyémre döntötte.
- Akkor ez nagyon komoly!
- Sokat gondolkodtam és… telefonáltam párat. Ha valóban akkora bajban vagyunk, mint Johanan mondja, akkor csak egyetlen vámpír van, aki bármit is tudhat a dologról. – Carlisle feszülten figyelte reakciónkat a névre - Kareem! – számomra ismerős volt a név, de nem tudtam hova tenni.
- Akkor végünk! – jelentette ki Johanan.
- Ismered? – kérdezte Carlisle.
- Sajnos sokkal jobban ismerem, mint szeretném. – arcán mély undor jelent meg és testvére is testtartása is megváltozott - Elismerem Kareem nagyhatalmú vámpír, mint fizikailag, mint a képességeit tekintve, de ő senkivel sem törődik magán kívül.
Johanan arcát figyelve – miközben az idegen vámpírról beszélt – bevillant honnan volt ismerős a név. Mikor összekerültem Rainékkel sokat beszéltek a múltjukról és a régi időkről. Az egyik ilyen beszélgetés alkalmával került szóba Kareem neve. Ötszáz vagy hatszáz évvel korábban Johannak és Kareemnak volt egy eléggé „tűzesnek” nevezhető afférja, ami cseppet sem ért jó véget.
- Csak én voltam itt annál a résznél, hogy mind meghalunk vagy jobb esetben örök rabszolgaságra leszünk ítélve? – lengette meg a kezét a magamban Emmett.
- Kareem sokkal ősibb, mint azt bármelyikőtök eltudná képzelni. – Johanan hangja keményen csengett és arca megfeszült - Ő nem fél a haláltól és, hogy őszinte legyek nem is hisz benne… legalábbis, ami az ő halálát illeti. Csak akkor hinné el, hogy itt a vég, ha a saját szemével látná darabokra hullani a világunkat.
- Igazad van, de ő az egyetlen esélyünk! – közölte Carlisle.
- Fúúúj! Ez a szörnyű lötty előszőr és utoljára érintette a mesés ajkaimat! – lépett be az ajkait törölgetve Rain a Cullen ház nappalijába.
- Ugyan, kérlek! Ne reagáld túl! – nevetve megveregettem a vállát.
- Nem reagálom túl! – mondta sértődötten - Bevallom, hogy finnyás és válogatós vagyok, de ez nem csak szerintem undorító.
- Tényleg nem olyan, mint az emberi. – jegyeztem meg.
- Oh, ez a közelében sincs. Nem tudom te, hogy bírod. – kérdőn felém fordult.
- Hozzászoktam. – válaszoltam egyszerűen.
- Szerelmem, indulhatunk? – lépett ki a konyhából Damien.
- Persze.
- Igazán nem kell elmennetek. – jelent meg Damien mellett Carlisle.
- Köszönjük, de nem akarunk a terhetekre lenni és különben is van pár elintézni valónk Seattleben. – Esme társaságában hozzánk sétáltak.
- Rendben.
- Örülünk, hogy végre megismerhettük egymást. – Esme mosolyogva megölelte Raint, majd Damient is.
- Mi is örülünk, Esme.
- Sziasztok. – kisétáltam velük a verandára Johananhoz.
- Viszlát, Carlisle! – integettek neki mindhárman.
- Pénteken este nyolckor várunk titeket! – Johanan megölelt búcsúzásképp.
- Mi?
- Ugye nem hitted, hogy anélkül indulunk útnak, hogy megismernénk a lovagodat? – kacagva összeborzolta a hajam.
- Csak reméltem.
- Pénteken nyolckor. – mondta figyelmem kívül hagyva zsörtölődő megjegyzésemet, majd eltűntek az erdő sűrűjében.
- Jó reggelt! – üdvözölt mosolyogva Connor reggel a parkolóban.
- Hiányoztál! – gyengéd csókot leheltem az ajkaira - Ne haragudj, hogy nem kerestelek, de az elmúlt pár nap kissé őrült volt. Tudod, itt a világvége meg minden. – igyekeztem nem annyira komolyan kezelni a fennálló helyzetet előtte és viccesre venni a dolgot, holott jól tudtam, hogy Connor nagyon is tisztában van a helyzet súlyosságával.
- A szokásos. – karjait szorosan körém fonta.
- Pontosan. – kicsit elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek - Pénteken ráérsz?
- Négyig Jackre vigyázok, de utána szabad vagyok. Miért?
- A barátaim már csak pár napig vannak a városban és…
- Megkeresik azt a szupervámpírt, ugye?
- Igen, és szeretnének megismerni mielőtt elmennek.
- Az embervért ivó, nomád barátaid szeretnének engem megismerni? – a tekintetében valami különös csillant meg pár másodpercre.
- Carlislenak megígérték, hogy amíg itt vannak nem bántanak senkit. Az pedig eszükbe se jutna, hogy téged bántsanak!
- Sehogy se tudok kibújni alóla? – halk nevetésébe idegesség vegyült.
- Nem kényszerítelek semmire. – mondtam a kelleténél némileg ingerültebben, majd kibújtam az öleléséből.
- De örülnél neki, ha elmennék. – mondta csendesen.
- Igen. – válaszoltam.
Jobb kezével visszahúzott magához és végigsimított az arcomon.
- Hatra kész leszek. – mélyet sóhajtott.
- Köszönöm! – somolyogva megcsókoltam - Imádlak!
- Van is miért!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó