Órákig keringtem az erdőben. Egy darabig csak üres tekintettel üldögéltem kedvenc fám ágán és próbáltam minden gondolatot és érzést kizárni magamból. Csak gondolatmentes, zsibbadt órákat akartam, de nem jött össze, így egy kis vadászattal igyekeztem elterelni a figyelmem, de több sikertelen próbálkozás után végleg feladtam és a raktár felé vettem az irányt, hátha az Alice alkotta mesevilágban sikerül kikapcsolnom, mint ahogy elvarázsolt az első pillanatban, ahogy beléptem.

Szerencsémre Alice buzgó csapata még nem került bevetésre, ami a „romok” eltakarítását illette.

Épp a vezérlőpult felé tartottam – ami a fényeket, a zenét és a csillámpor szóró gépet irányította -, mikor lépések zaja ütötte meg a fülemet.

-         Mintha azt mondtam volna, hogy ne keress többet. – rögtön felismertem a halk léptek zajának tulajdonosát.

-         Nem én kerestelek. – hangja nyugodtan csengett, ahogy mellém ért - Már órák óta itt vagyok.

-         És miért? Miért vagy még itt?

-         Miattad! Nem gondolhattad, hogy ilyen könnyen feladom. – felém fordult és halványan rám mosolygott - Ismersz! Tudod, hogy…

-         Már egy egyáltalán nem tudok rólad semmit. Régen azt hittem ismerlek, de…

-         De?

-         Hatalmasat tévedtem! – mondtam keserűen.

-         Miért?

-         Mert azt hittem ismerlek, hogy mindent tudok rólad. – egy pillanatra ráemeltem tekintetemet, majd a földet kezdtem bámulni - Azt hittem minden, amit mondtál és ígértél igaz… azt hittem együtt fogjuk eltölteni az örökkévalóságot… azt hittem szeretsz, és nem csak játszadozol egy naiv kislánnyal, de hibáztam. Megbíztam benned, nem kellett volna. – megcsóváltam a fejem - Gratulálok, a kis játékod célba talált, de… én kiszálltam!

-         Nem tudom, mire gondolsz.

-         Ugyan, Sebastian! Nem áll jól neked ez a szerep! – ismételtem pár órával ezelőtti szavait - Évszázadok során véres holttestek, megkínzott lelkek ezreit hagytad magad mögött a világban, mit számít neked még egyetlen összetört szív? – kérdeztem gúnyosan.

-         Ne beszélj így! – szavai keményen hasítottak utat maguknak a levegőbe és mellkasából hangos morgás tört fel.

-         Hogy?

-         Mintha csak játszottam volna veled, mintha egyetlen szavam se lett volna igaz… - jobb kezével az állam alá nyúlt és felemelte a fejem - mintha nem jelentenél nekem semmit… mintha nem szeretnélek!

-         Miért talán nem így van? – elhúztam a fejem, képtelen voltam ránézni - Nem egy voltam azok közül a hiszékeny lányok közül, akiket kiszemeltél, és kedvedre játszadoztál velük, amíg meg nem untad őket?

-         Tudod nagyon jól, hogy ez nem így van!

-         Honnan tudnám? – fakadtam ki - Hetven éve semmit sem hallottam rólad. Megszöktettél, aztán miután belém kóstoltál eltűntél.

-         Te kértél, hogy szöktesselek meg. – jegyezte meg csendesen.

-         Oh, és milyen remek ötlet volt. – horkantam fel - Érdekelt egyáltalán, hogy hat-e a méreg? Gondoltál akárcsak egyszer is arra, hogy mi lehet velem?

-         Minden egyes nap, minden egyes percében csak rád gondoltam, de akkor nem maradhattam ott! Veszélybe sodortalak volna.

-         Épp egy másik vámpír támadott meg minket, te kis híján meghaltál, és miután megharaptál bennem elkezdett szétterjedni a méreg. Mégis milyen veszélybe sodorhattál volna még?

-         Az a vámpír nem véletlenül támadt ránk, már régóta keresett engem. – a hangjából sütött a mély gyűlölet és undor - Nagyon jól tudod miket tettem és sejtheted, hogy rengeteg ellenséget szereztem. Évtizedekig, évszázadokig sikeresen rejtőzködtem, de miután megismertelek téged óvatlan lettem, nem figyeltem eléggé és megtaláltak. Azt az egy vámpírt még el tudtam intézni, de a többivel már nem bírtam volna. – hangja elhalkult - Te épp átalakultál, nem tudtam volna elég gyorsan haladni, ahhoz, hogy ne találjanak ránk. Az volt az egyetlen esélyed, ha ott hagylak és másfelé csalom őket. Különben…

-         Különben mi?

-         Különben megöltek volna! – kiáltott dühösen - Theresa, akik engem kerestek azok nem kis mitugrász harmadosztályú vámpírok… több tucat, hanem több száz nagyon erős vámpír, akiknek egytől egyig igen egyedi képessége volt és mindegyikük meglehetősen halálos.    

-         Akkor miért rángattál bele? Ha tudtad, hogy ennyien vadásztak rád, akkor miért nem hagytál ott már a legelején?

-         Mert azt hittem elég erős vagyok, és mindkettőnket meg tudom védeni, de tévedtem. Túlságosan nehéz volt bármire is gondolnom, ha a közelemben voltál, ezért is voltam figyelmetlen. Ha jobban figyeltem volna, akkor ez az egész nem történik meg!

-         Persze, neked sokkal könnyebb lett volna, ha miattam nem kell kétségbeesett menekülésbe kezdened és nem kell az örökkévalóságig kerülnöd engem. Sajnálom, hogy ennyire megnehezítettem a dolgodat. – tettem fel védekezően a kezeimet és hátráltam pár lépést.

Szemei tágra nyíltak és hitetlenkedve bámult rám, én pedig újfent lehajtottam a fejemet. Óvatos, lassú lépésekkel átszelte a köztünk levő távolságot és megállt előttem. Homlokát a homlokomnak döntette és jobb kezével finoman végigsimított az arcomon. Én pedig csak álltam ott, megremegve az érintésétől.

-         Emlékszel arra az estére, mikor megkértél, hogy szöktesselek meg? – kérdezte suttogva, egy aprót bólintottam jelezve, hogy emlékszem - Azon az estén elmondtam, mi vagyok és akkor először használtam rajtad a képességemet. Megmutattam neked a múltamat. Tudtad, láttad, érezted, átélted miket tettem… még azokat a dolgokat is, amiknek a legnagyobb részére még csak szó sincs, te mégis megbocsátottál. – mellkasából hangos sóhaj tört fel és éreztem, ahogy homlokán mély, gondterhelt ráncok jelentek meg - Nem érdekelt ki voltam, miket tettem, és nem néztél rám másként! Nem egy szörnyeteget láttál, hanem engem és megmutattad, hogy az emberi oldalam, amire már nem is emlékeztem, még mindig létezik. Csak azt akartad, hogy velem legyél és szerethessük egymást.

-         Mintha te tudnád, mit jelent az a szó, hogy „szeretni” és, hogy milyen szeretni valakit. – suttogtam, mire fülemhez hajolt és belesuttogta a választ.

-         Ha jönni látlak, elhomályosul szemem előtt minden és tűz fut végig testemen. És a hangod zenéje csaknem alélttá tesz, és éget és borzongat, mintha jégdarabbal érintenének. És remegés fut végig tagjaimon, siketítő zsongás zeng és bong fülemben, és nem tudom olyankor, hogy mitévő legyek. És könnyek gyűlnek szemembe, de mégis kacagni szeretnék örömömben, és ha beszélni próbálok, reszket a hangom, és valami görcsösen összeszorítja a torkomat, hogy nem bírok lélegezni, s a kín összefacsarja szívemet. És hogy mit érzek még, nem tudom elmondani mind, de azt tudom, hogy mikor velem vagy, az az élet, és mikor elhagysz, az a halál.

-         Francis William Bain. – felismertem az idézetet - Könnyű halott írok szavaival bókolni. – mondtam elhúzódva.

-         Ezek nem saját szavaim ugyan, de akkor már nem is lehetnek igazak? – kérdezte az arcomat fürkészve.

-         Néha azonban szörnyen figyelmetlen, mintha kedvét lelné abban, hogy fájdalmat okozzon nekem. Ekkor érzem, Harry, hogy olyan valakinek adtam oda egész lelkem, aki úgy bánik ezzel a lélekkel, mint a gomblyukába való virággal, mint valami henye piperével, mely csak hiúságának hízeleg, mint egy nyári napra szóló dísszel. 

-         Oscar Wilde, mindig is odavoltál érte. – ajkai halvány mosolyra húzódtak – Régen órákig olvastattad velem a műveit. – akármennyire is harcoltam ellene, erre az emlékre nekem is mosolyra húzódott a szám.

-         Csak egy pillanatra tegyük fel, hogy valóban azért, hagytál ott akkor az erdőben, mert engem akartál menteni. – vetettem fel kissé megenyhülve - Tényleg jobb megoldásnak tűnt otthagyni egy épp átalakulóban lévő vámpírt, aki könnyűszerrel elvadulhat, mint magaddal vinni és segíteni neki hozzászokni az új életformához?

-         Tudtam, hogy nem leszel sokáig egyedül, hogy lesz, aki segít és ismerlek, nem hagytad volna, hogy ez a „dolog” eluralkodjon rajtad.

-         És most miért akarsz magaddal vinni? Talán már nem üldöznek, már nem lenne veszélyes, ha veled mennék?

-         Még mindig az!

-         Akkor miért akarod, hogy veled legyek? Már nem zavar, hogy megsérülhetek vagy, hogy ránk találhatnak az üldözőid?

-         Hetven év alatt sok szálat elvarrtam és sokat tanultam. – ismét közeledni kezdett felém, de néhány lépés után megállt - Megtaláltam a módját, hogyan lehetnénk mindketten biztonságban.

-         Még ha mindezt el is hinném… én már lezártam a mi dolgunkat, tovább léptem.

-         Oh, igen. Az a kis…

-         Connornak hívják. – szakítottam félbe.

-         Szereted őt? – szegezte nekem a kérdést.

-         Nem tudom, azt hiszem igen. – mondtam zavartan - Nem olyan, mint veled volt. Más, de jó értelemben… nagyon jó.

-         És neked ennyi elég? Beéred a „jó”-val? - kérdezte ingerülten.

-         Connor nem csak valami pótlék! – jelentettem ki határozottan.

-         De ő csak egy ember!

-         És mi a baj azzal? Én is ember voltam, mikor találkoztunk.

-         Az más volt! Te más voltál!

-         Miért? – kérdeztem értetlenkedve - Connor tudja mi vagyok, miket tettem és megbocsátott.

-         Nem hozzád való!

-         Mert te vagy a hozzám való?

-         Igen! – mellkasában hangos morgás dübörgött - Hát nem látod? Ő csak egy halandó! Sétáló, lélegző, haldokló porhüvely. Gyarló, kapzsi és törékeny. A fajtáját elvakítja a mi fajtánk ereje, szépsége és halhatatlansága.

-         Ezzel engem is lekicsinyítesz. - sóhajtottam - Azt mondod Connor nem hozzám való, mert egy egyszerű ember és csak a vámpírságom vonzza  Akkor én miért lennék hozzád való? Ugyanúgy csak egy haldokló porhüvely voltam, akit elvakított a szépséged és rejtélyességed. Akkor az én érzéseim se voltak valódiak?

-         Nem ezt mondtam! Ne forgasd ki a szavaimat!

-         Én csak szeretném ezt megérteni. – ezúttal én tettem felé pár lépést - Egyszer csak felbukkansz itt, megpróbálsz beadni valami mesét arról, hogy az én érdekemben hagytál el és elvárod, hogy mindent hátrahagyva veled menjek.  – egy másodpercre ráemeltem a tekintetem, majd mereven a mennyezetről lógó virágokat kezdtem bámulni - Ezt egyszer megtettem. Eldobtam mindent, hogy veled lehessek és cserébe hetvenévnyi kétséget, egy darabokra tört szívet és olyan kínzó fájdalmat kaptam, ami apránként szaggatta szét a lelkemet. Azt hittem ez az érzés sose fog elmúlni. – egy röpke pillanatig az összes akkori érzés végigcikázott porcikáimon, szorosan a szívemre kellett tennem a kezem, hogy biztosan tudjam halott szívem még egy darabban van - Nem tudnám még egyszer elviselni! Nem bírnám ki, ha újra csalódnom kéne benned! – megcsóváltam a fejem - Cullenék befogadtak a családjukba, családtagként kezeltek, vigyáztak rám… sokkal inkább, mint az igazi családom! Nem hagyhatom itt őket egyetlen szó nélkül. Ráadásul Connorral se tehetem ezt! Nem tűnhetek csak úgy el, nem törhetem úgy össze, mint te engem. – a tekintetemet leemeltem a virágokról és a kijárat felé vettem az irányt.

-         Theresa! – kiáltotta a nevem - Theresa!

-         Sajnálom, már nem tudnék megbízni benned! – megtorpantam, mély levegőt vettem - Túl késő, Sebastian! – erőtlenül kilöktem a raktár ajtaját és a sűrű erdő fái közé vetettem magam.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.