Miután becsaptam az ajtót, nekidőltem és lecsúsztam a földre. A szívem úgy döngette a bordáimat, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Nagyon megijedtem. Mégis ki volt ez a srác, és miért hívott Renesmeenek? Egyáltalán ki az a Renesmee? És miért vesztem volna össze Jacobbal, vagy kivel, ha még csak nem is ismerem őt? Zihálva lélegeztem és feltápászkodtam. Fel kell jutnom a szobámba mielőtt még anyu vagy nagyi kiszúrja, hogy milyen zaklatott vagyok. Míg felfelé kullogtam azon agyaltam, hogy miért kevertek össze valakivel, aki nem én vagyok? Vagy ez valami álom, amiből mindjárt felébredek? Nem, az nem lehet, vagy mégis? Teljesen kezdek bedilizni. Amikor beértem a szobámba egyből megcsörrent a mobilom. A kijelzőn az általam annyira szeretett személy neve villant fel. Olyan hévvel nyomtam meg a gombot hogy a telefon majdnem kicsúszott a kezemből. Komolyan kezdek olyan lenni, mint egy drogos, aki ha nem kapja meg időben az adagját bekattan.
- Haló? – szinte kiáltottam annyira vágytam a hangjára.
- Szia Ness! – üdvözölt bársonyos, lágy hangján, és én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Szia Alec – mondtam és éreztem, hogy mosoly terül szét az arcomon.
- Na, hogy utaztál? – kérdezte derűsen. Elgondolkoztam rajta hogy megmondjam e az előbbi incidenst azzal a furcsa sráccal, de úgy döntöttem nem terhelem még ezzel is. Van neki elég baja e nélkül is.
- Hát, nem tudom, mert szerintem végigaludtam az utat – vallottam be. Felkacagott.
- Valahogy sejtettem. A repülőn a hangod elé álmos volt. – elhúztam a számat. Nem sok mindent tudok eltitkolni előtte. Nagyon éles a hallása.
- És milyen, La Push? Láttál már vérfarkasokat rohangálni a ház körül? – viccelődött, de ha tudta volna, hogy pont beletalált a közepébe.
- Persze, vagy ötöt is egyszerre – horkantam fel. Megint felkacagott. Hangja, mint ezer kis csengettyű.
- Beszéltem Carlisle Cullen-nel, és azt mondta nemsokára elugrik érted, és bemutat a családjának. – nagyot sóhajtottam.
- Héj, nyugi Ness! Bízhatsz bennük. – nyugtatott és valahogy neki tudtam hinni.
- Ha te mondod – sóhajtottam megint.
- Nekem most mennem kell. Most is csak úgy lógtam ki. Szeretlek, szia – mondta lágy hangon.
- Én is szeretlek – suttogtam majd kinyomtam a telefont, és hanyatt dőltem az ágyon. Nem telt el sok idő és kopogtattak, mire kis morgás hagyta el a számat. Hát sosem lesz már vége ennek a napnak? Komolyan, ha megint az a srác az én elküldöm melegebb éghajlatra.
- Nyitom – kiabált fel anya a földszintről. Nyílott az ajtó és én füleltem.
- Jó napot kívánok. A nevem Alice Cullen és Stellához jöttem – hallottam meg egy csilingelő vékonyka hangot. Cullen? Akkor…
- Ness! Téged keresnek! – kiáltott fel anyu.
- Megyek már! – kiabáltam vissza. Magamra kaptam a kabátomat és a hosszúszárú csizmámat majd rohantam le a lépcsőn. Az ajtóban egy alacsony, csinos de sápadt lány állt. Az arca olyan koboldszerű. Rövid haja szanaszét meredezett a zselétől. Alapjába véve egész kedvesnek nézett ki. Ahogy meglátott engem, az arckifejezése is megváltozott. Aranyszínű szeme elkerekedett a csodálkozástól, és köpni, nyelni nem tudott. Én meg csak bambán néztem, hogy mi baja. Nem igaz. Miért csinálja ezt velem mindenki? Először az a srác, Seth, most meg Alice.
- Öhm… szia – köszöntem rá próbaképpen.
- Nessie? – kérdezte bizonytalanul. Ez nem lehet igaz!
- Hogy ki? Nem, én Stella vagyok, de hívhatsz Ness -nek is, ugyanis a második nevem a Vanessa. – nyújtottam kezet. Elfogadta, de még mindig nem volt magánál.
- Ez hogy lehetséges? – motyogta inkább magának, mint nekem. Utána mintha rájött volna, hogy én is ott vagyok elmosolyodott.
- Jaj, ne haragudj. A nevem Alice Cullen. Carlisle nem tudott eljönni, mert sürgős esetet hoztak be a kórházba. – kórházba? De Carlisle nem egy.. – úgy látszik az arcomra is kiülhetett a döbbenet, mert Alice gyorsan magyarázkodni kezdett.
- Hát, tudod Carlisle orvos, de ezt majd később elmagyarázom. Gyere, bemutatlak a többieknek. – mondta, megfogta a kezemet, és húzni kezdett. A Cullen házhoz vezető utat Alice kis sárga Porsche-jával tettük meg. Egyfolytában fecsegett, minden féléről, csak hogy oldja a feszültséget, ugyanis én eléggé feszült voltam. Tudom, hogy Alec szerint megbízhatok bennük, de én úgy érzem hogy van bennük valami gyanús. Mintha ez a felhőtlen vendégszeretet csak a látszat lenne. Láttam hogy Alice néha vet rám egy egy kérdő pillantást, mintha nem értene valamit. De ezzel nem volt egyedül .Én is olyan kényelmetlenül éreztem magamat. Legszívesebben egészen Volterráig szaladtam volna és Alec biztonságos, és erős karjaiba vetettem volna magamat. De nem tehettem, sajnos. Így csak hallgattam Alice fecsegését, ami szerintem eléggé felületes volt. Húsz percnyi autózás után megérkeztünk. A ház óriási volt, és hófehér, de ami a legfurcsább, mindenhol üvegablakok voltak. Gyönyörű szép volt.
- Hát, szóval ez lenne a házunk. – Mondta Alice, mosolyogva. Magamra erőltettem egy mosolyt. Igazából, minden érzékem tiltakozott az ellen hogy bemenjek egy vámpírokkal teli házba, de ha Alec bízik bennük, akkor én is. Így fogtam magam és elindultam Alice után.
- Megjöttünk – kiáltott, amikor beléptünk az ajtón. Egy hatalmas nappaliba vezetett, ami tágas és gyönyörűen berendezett volt. A kanapén két srác ült és baseball meccset néztek. Az egyiknek méz szőke haja volt és a tekintete komolyságot tükrözött, még akkor is amikor a meccset nézte. A másik vadabb volt. Lazán szétterült a kanapén és nagyokat röhögött amikor a játékosok eltaknyoltak. Rövid, fekete haja volt,és barátságos arca, annak ellenére hogy akkora volt mint egy medve. Első ránézésre ijesztőnek is találtam, de hogy így jobban megnéztem, egész kedves vonásai voltak. Viszont mind kettőjük arca, ugyan abban a pillanatban változott meg amikor megláttak. Először, mintha megismertek volna, majd kiült az arcukra hitetlenkedés. A nagy mackó szerű fickó meg akart szólalni, de Alice megelőzte,
- Em, Jazz, ő itt Stella – mondta és jelentőségteljesen rám nézett. A két fiú zavartan összenézett, majd a mackós srác elmosolyodott.
- Á, szóval te vagy a sötét oldal királynője – mondta, jót nevetve a saját viccén. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. A szemem sarkából láttam hogy Alice is dühösen mered rá.
- Hát, gondolom igen - Válaszoltam vigyorogva. Kezdett nagyon szimpatikus lenni ez a nagy maci.
- Emmett vagyok – nyújtott kezet, óriási vigyorral.
- Stella – mondtam szintén vigyorogva és kezet fogtam vele.
- Szia, Jasper vagyok. – intett a szöszi, majd elmosolyodott. De mindanyiuknak volt valami különös a mosolyában. Mintha idegesek lennének vagy ilyesmi. Fura. Ekkor belépett az ajtón egy magas szőke férfi, egy alacsony nő kíséretében. A nőnek karamella színű haja volt és barátságos arca. Amikor megláttak ugyan azt láttam az arcukon mint az előbb Jasperén és Emmettén. De ők illedelmesebbek voltak és egyből kapcsoltak.
- Szia, gondolom te vagy Stella. – mosolygott kedvesen. Bólintottam. – Én Dr. Cullen vagyok, de szólíts csak Carlislenak.
- Stella – fogtam vele is kezet.
- Ő itt a feleségem Esmee – mutatott az alacsony, barátságos nőre.
- Szerbusz – köszönt lágy hangon.
- Örvendek – mosolyogtam. Ekkor kivágódott a bejárati ajtó és egy srác viharzott be rajta. Magas volt, és gyönyörű bronzbarna bőre volt, ami alatt jól kidolgozott izmok húzódtak. Be kell valljam, a tekintetem egy ideig elidőzött rajta, de hamar elfordítottam a fejemet. Ami a legzavarba ejtőbb volt, az hogy fél pucér volt, és csak egy rövidgatya volt rajta.
- Helló skacok – köszönt mindenkinek majd amikor meglátott szélesen elvigyorodott.
- Szia, szépségem – vigyorgott, majd oda jött és lazán átdobta a karját a vállamon.
- Nagyon tetszik a hajad. Befestetted? Jól áll. – bókolt, de én csak bambán pislogtam rá. Cullenék megdermedve álltak és néztek. – Nem is tudtam hogy már visszaértetek. – folytatta csevegő hangon. – Na, és mikor is jön az a kis vérszívószerető? – kérdezte még mindig lazán. Felment bennem a pumpa. Egyből leesett kiről beszél. Láttam hogy Alice és Emmett is próbál mutogatni a srácnak de ő nem vette észre.
- Képzeld már itt van – mondtam dühösen és ledobtam magamról a karját, ami tűz forró volt. – Tudod, Alec mondta hogy errefelé nagyra nőnek a palota pincsik, de azt nem hogy ennyire bunkók – fortyogtam dühösen. Emmett és Jasper hahotában törtek ki, amíg a srác értetlenül pislogott. Az emeletről csilingelő kacagás hallatszott. Tehát volt itt még valaki.
- Jacob, ő itt Stella. – mutatott rám Alice. Alig bírta visszatartani a nevetését.
- Hogy…. Mi? Én… nem értem – motyogott bambán. – De.. ő… na nee! Csak vicceltek ugye? – kérdezte és elvigyorodott. De amikor látta hogy mindenki komolyan néz elkomorodott.
- De.. ő teljesen úgy néz ki mint…
- Na szóval. Nem vagy éhes Stella? – vágott közbe gyorsan Esmee.
- Ümm…nem köszönöm – motyogtam. Ekkor a lépcsőről egy csinos, szőke lány jött le és megállt előttem. Furcsán nézett végig rajtam, de nem szólt egy szót se.
- Szia, Rosalie vagyok – nyújtott kezet. Elfogadtam
- Stella – mondtam szintén.
- Tudod először azt gondoltam utálni foglak – kezdte könnyedén – De azután hogy így kiosztottad a blökit, máris megkedveltelek – mosolyodott le. Jacob még mindig engem méregetett,közben gyilkos pillantást lövellt Rosalie felé.
- Hát, kösz. Ezt jó tudni – mondtam és én is elvigyorodtam. De a helyzet elég gázos volt úgyhogy úgy gondoltam ideje lépni.
- Azt hiszem, én most megyek… öhm… majd még találkozunk, sziasztok – köszöntem el gyorsan és megindultam a bejárat felé.
- Várj, csak! - kiáltott utánam Alice. – Majd én hazaviszlek.
- Nem szükséges – válaszoltam gyorsan.
- Na ne viccelj, nem kocsival jöttél. Na gyere – mondta és mellém szökkent. Amikor elsétáltam Jacob mellett hallottam hogy felhorkan. Megtorpantam, és lassan hátrafordultam. Hanyagul nekidőlt a kanapé oldalának és gúnyosan méregetett.
- Már bocs, de mi volt ez? – kérdeztem fennhangon.
- Semmi – mondta gúnyosan. Elé sétáltam és dühösen a szemébe néztem. Igaz olyan magas volt hogy nagyon fel kellet emelni a fejemet, hogy lássam az arcát.
- Mégis mi a franc bajod van? – kérdeztem élesen.
- Ó semmi, csak nincs jobb dolgunk mint egy gonosz pióca barátnőjét dédelgetni. Jaj, de édes – gúnyolódott. Borzasztó dühbe gurultam.
- Senki sem kért rá, téged, hogy pesztrálj, és amúgy is nem érdekel! Tudok én vigyázni magamra. Nem kell pont egy ilyen bolhás korcs véleménye, se a segítsége! – sziszegtem összeszorított állkapoccsal. A tekintete elsötétült és a keze vadul remegni kezdett. Álltam a pillantását.
- Na jó, gyere Stella, menjünk. Jacob ma nincs magánál. – magyarázta Alice, de engem nem érdekelt.
- Kösz Alice, de hazatalálok magamtól is – mondtam kissé nyersen, még mindig farkasszemet nézve Jacobbal.
- De kocsival is legalább 20 perc…
- - Hazatalálok – ismételtem, majd még egy lesújtó pillantást vetettem Jacobra, és kimentem az ajtón. Dühösen trappoltam kifelé az ösvényen. Hogy lehet valaki ennyire bunkó? Ez a Jacob egy paraszt. Egy bunkó kutya, és kész. Lassan kiértem a főútra. Húsz perc séta után elértem La Pusht. Nagyi házához érve megtorpantam, mert mintha egy pillanatra egy sötét bundát pillantottam volna meg a konyha ablak alatt. De mire kettőt pislogtam eltűnt. Megráztam a fejemet. Biztos csak képzelődöm – mondogattam magamnak, és bementem a házba.
- Anyu, nagyi! – kiáltottam , de nem kaptam választ. Beljebb mentem, a konyhába, a nappaliba, de sehol senki.
- Hová tűntek ezek? – motyogtam magamba. Végül az étkezőasztalon találtam egy cetlit, rajta a nevemmel. Anyu írásával volt rajta hogy „Elmentünk Medy nagyival Port Angelesbe. Puszi: Anya”
- Nagyszerű – sóhajtottam. Most ülhetek itt egyedül. Ráadásul elég rossz előérzeteim voltak. Nem foglalkoztam vele. Bementem a szobámba és bevágtam magam mögött az ajtót.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 1 hozzászólás

1

2010.12.15. 19:25 s.niky nikicaaaaaaaaa!!!!!!!!!! nagyon gyorsan folytasd mert nem lesz jó vége!!!!!!!!!!!!