Az órák csak teltek és múltak, azt hittem sosem lesz vége. Olyan lassan peregtek a percek, hogy azt hittem bármelyik pillanatban megállhatnak. Talán csak az idegesség miatt, vagy, mert nem várt beszélgetésnek néztem elébe, mégis szorongtam. Azzal, hogy itt ültem, Carlise tágas, inkább kórházi mégis ízlésesen berendezett dolgozószobájában, úgy éreztem, nem teszek semmit a helyzet jobbá tételéhez. Már meg volt a tervem, vagyis csak sejtettem, mit lehet tenni azon kívül, hogy mindenről beszámolok Carlise-nak, de ha ő nem tud segíteni, kezdhetem előről a fenyegetőzést, ami újra haragot szül és csak veszekedés lesz a vége. Teljesen tanácstalan voltam. Edward magába roskadva ült odalenn, míg a többi családtag égett a dühtől, amiért megint elüldözte Nessiet.

Akárhányszor kilyukadtam ennél a gondolatmenetnél elfogott az őrjöngés. Elegem volt, hogy Edward sem tesz semmit, csak marcangolja magát, de lépni nem mer. Úgy döntöttem kezembe veszem az irányítást, és ha tetszik neki, ha nem kiderítem, mit akarnak ezek itt. Bár semmilyen jelet nem adtak a felől, hogy akár rosszat akarnának, a lényükből áradó ismeretlen mindenki számára észrevehető volt. Főleg Lana-n vettem észre. Amikor bejött, olyan ártatlan volt… olyan kecses, de mikor valaki hozzá szólt fölényesen válaszolt vissza, mintha neki több szava lehetne, mint a többieknek. Kicsit olyan volt, mint az oroszlán falkában a hím oroszlán. A nőstények csak akkor szólhattak, ha az oroszlán úgy kívánta, avagy, ha a hím befejezte az ebédet, a többi tag csak akkor eshetett neki. Kicsit mögöttes tartalommal persze. Elgondolkodtam azon is, hogy Lana milyen nyersen és ridegen viselkedett Kathrine-vel, aki szívét tépve ölelte meg lányát… Lucien-hez mintha jobban ragaszkodott volna…

Ők ketten alkották a fő célpontot a szememben. Mivel Kathrine igazán nincs is jelen, hiszen mindig csendben van, nem igazán tudom róla megállapítani, hogy rossz szándék vezérelné vagy sem.

Annál inkább a lányán, akinek a szeme fekete…

Arról nem is beszélve, hogy a Volturi tagja és róluk tudni, milyenek is, akárki akármit mond. Eleazar is több évig velük élt és az utóbbi években volt ideje mesélni róluk. Jobban megismertem a szokásaikat, mint akartam. Emlékszem, mikor itt jártak látogatóba, pár hónappal ezelőtt, Eleazar mennyire elcsodálkozott, hogy még nem kerestek minket. Bevallom, akkor büszkén mondtam, hogy talán, mert nem mernek, de ebben a jelen időben nem kiáltanék farkast. Éreztem a zsigereimben, hogy valami itt bűzlik és már századszorra átveséztem magamban mi, nem stimmelhet, és hiába nyugtáztam magamban, hogy Edward és Lana nem hasonlítanak, Kathrine szavai alátámasztották a tényt, hogy úgy van, ahogy mondja. De kérdem én: hogyan bizonyítja, hogy a családjában senki nem hasonlított egymásra? Vagy ő is benne van, vagy sakkban tartják…

Azért imádkozok, hogy Carlise legalább tudjon segíteni valamit. Mivel Edward sem mesélt sokat Kathrine-vel való találkozásáról, hiszen nem emlékezett rá, ez is támpont lehet egy újabb kérdésnek: Miért nem emlékezett rá? Hiszen akármilyen beszámíthatatlan volt is… vámpír volt… emlékeznie kellene rá.

Amint megdörzsöltem a homlokomat, nevelőapám benyitott a tágas helységbe és sóhajtva ült le velem szemben.

- Hallgatlak Bella – mondta. Arcáról jól levettem, neki is kellemetlen a helyzet, de jó családfő szerepéhez hűen, kitűnően kezeli a helyzetet.

Nem akartam szaporítani a szót, ezért kitálaltam mindennel, amit tudtam, avagy sejtettem, következtettem, gondoltam. Nem érdekelt, hogy rajtam kívül még itt volt vagy 7 vámpír, a lényeg az volt, hogy a családfő tudja, amit én.

- Carlise… tudom, hogy te is össze vagy zavarodva… nem értheted, mi folyik itt és én…

- Bella, jól tudom, mi folyik itt, sőt mindenki tudja, és ha nem is annyira mélyen, de benne vagyunk…  - vágott szavamba.

Bólintottam, jelezve együttértésemet.

- Akkor bizonyára arról is tudsz, hogy Edward nem emlékszik arra, mi volt Kathrine múltjában… - álltam fel és kezdem el sétálni a szobában, karjaimat keresztbe fonva a mellkasom előtt.

Carlise kicsit helyezkedett a székében, majd érdeklődve vizsgált.

- Hallottam a beszélgetéseteket –  állapította meg.

- Ez hogyan lehetséges? Tudom, a vörös köd… de mégis… akkor…

Reméltem, hogy Carlise tud rá  magyarázatot, és féltem attól, ha tud, az milyen súlyos.

- Sajnos erre nem tudom a választ, de roppant érdekes… van egy olyan érzésem, hogy ki fog derülni, de nem most – nézett rám tanácstalanul.

- Nem is lehetett erre mást mondani, nem gond. Én csak szeretném megérteni… istenem! – sóhajtottam fel és huppantam le a kanapéra. – Miért ilyen bonyolult minden? Miért? Nem értem ezt az egészet… Itt van Kathrine, zavaros múlttal, egy lány, aki még csak nem is hasonlít a szüleire, mégis az az érzésem, hogy valaki másra hasonlít, de nem tudom kire… itt van Lucien, aki olyan mintha egy másik vámpírkönyvből lépett volna elő a rosszabbik fajtából… itt van Nessie álma… kezdek megőrülni! – fakadtam ki és kezemet a fejemhez szorítottam. Úgy éreztem, mintha lüktetne a sok olyan információtól, amit nem tudok kicsomagolni, mert nincs meg hozzá a program, amivel ezt meg tudnám tenni.

Carlise azonnal felállt és odasétálva, ahol ültem, leült mellém és nyugtatólag átölelt. Ha úgy is gondoltam, hogy Charlie-nál nincs jobb apa, és hogy az ő  ölelése most jobban esne… Carlise-t senki nem pótolhatta. A határtalan nyugalom, a szeretet, a bizalom ereje sugárzott felém. Nyugtató volt.

- Megoldjuk… csak – hajolt itt egészen közel a fülemhez, éreztem melegen kellemes édeskés illatát – kell egy kis idő, hidd el, ha beigazolódik a sejtésem, mindent érteni fogsz – súgta, elég halkan ahhoz, hogy ne hallják meg. Ezt onnan tudtam, hogy a vámpírok – legfőképpen mi – kifejlesztettek egy olyan képességet, mellyel egymás közt is tudnak bizalmas dolgokról beszélgetni úgy, hogy azt más vámpírok ne hallják meg, még közvetlen közelből sem.

Erre ráemeltem a tekintetem, hiszen eddig úgy tudtam, csak magam leszek a felderítő, de ha Carlise személyében cinkosra találok, azzal csak előrébb lehetek.

- Milyen sejtés? – kérdeztem hulla halkan. Immár a beszélgetésünk, csak kettőnk között zajlott és a nélkül kommunikáltunk, hogy kitudódna a titkunk, mit megosztani készült velem.

Carlise annyira hajolt közel hozzám, halkította le hangját mégannyira, amennyire tudta és úgy kezdett bele. Mintha arra, várt volna, hogy elmondja valakinek.

- Bizonyára észrevetted, hogy nem igazán szólok egy szót sem, mióta ez az egész kiderült és a vendégünk megérkezett – pusmogta. Bólintottam, és szomorúan tapasztaltam, hogy igazán fel sem tűnt, hiszen túlságosan is el voltam foglalva saját magammal és azzal, hogy gyűlölködjek, vagy hogy Nessie-t ápolgassam.

- Nos, sokat gondolkodtam, legfőképp, mikor Edward el volt foglalva valamivel… közben átnéztem néhány régi iratot is, régről hátha sikerül valamit találnom, hiszen lehetetlen, hogy Edward bárkit is megismert volna szabadsága alatt. Ismertem őt, most is ismerem, és kizártnak tartom, hogy csak úgy életben hagyta volna azt a lányt. Tekintve, hogy pont ő vigyáz arra a legjobban, hogy le ne bukjunk az emberek előtt. A másik, igazából semmilyen használható ok vagy magyarázat nincs arra, milyen kapcsolatban állnak egymással. Nem tudom, mennyire látod rajtuk, de olyan idegenek egymásnak… Bella, az a feltevésem és a kutatásom – amit meg is mutatok mindjárt -, is arra utal, hogy ők ketten idegenek egymásnak, és életükben nem találkoztak… kiválasztották őket valamire… csak nem tudom mire… - húzódott hátrébb.

Hitetlenkedve néztem fel rá, hiszen amit mondott, bennem is megfogalmazódott már, de elvetettem, hiszen ismerik egymást és csak is úgy jött elő újra, ha Lana-ra néztem.

Nem tudtam, ebben mi lehet a trükk, vagy a hazugság, ki lehet-e mögött.

- Milyen kiválasztott? Mire választhatták ki őket? De ha kiválasztották… akkor hogyan beszélhetett róla… és Lana? – kérdezgettem, mire Carlise bizalmasan kúszott közelebb.

Megfogta a kezemet és mélyen a szemembe nézett.

- Attól tartok, én vagyok ebben a fő  bűnös, Bella – mondta sajnálkozva.

Szemén most meglátszott mit érez valójában, lehullt a lepel. A fájdalom magas tükre úgy tört szét benne, mint egy mécses.

- Miről… beszélsz? – nyeltem egy nagyot. Miben lehetne ő bűnös?

- Bella, tudod, meséltem, hogy egykor a Volturinál szolgáltam. Aro elengedett azzal a feltétellel, hogy bemutatom a választottamat majd neki, de nem tettem meg. Persze eljött meglátogatni és már Esme is velünk volt. Edward képessége… már akkor is tudtam milyen sokat érő kincs… a távolból mutattam meg Aro-nak őt, nem akartam, hogy találkozzanak, akkor még nem volt olyan mély kapocs köztünk, csak részemről, nem engedhettem, hogy elvigye… kár volt elmondanom neki, mi a képessége, hiszen tudtam jól mekkora gyűjtő és tudnom kellett volna, hogy tesz valamit, annak érdekében, hogy megszerezze őt…

Amikor Edward elment, mert elege lett a vegetáriánus életmódból nem tudtuk hol van. Mikor visszajött minden rendben volt. Bűntudatosan, olyan Edwardosan és mi visszafogadtuk, de láttam rajta, hogy valami nem stimmel vele, ezért kicsit kutakodtam az irataim között és rábukkantam egy olyan könyvre, ahol olyan dolgokról írnak, mint a képességek. Vámpírok képességeiről… emberekről… a lényeg, elgondolkoztam azon, mi van, ha Aro talál egy olyan embert, akiben megvan valamilyen képesség… egy olyan képesség, ami képessé teszi azt az embert átváltozása után más vámpírok és emberek manipulálására…

- És csak azért, hogy megszerezze Edwardot…  csak ezért képes lett volna teremteni egy ilyen vámpírt? –  kérdeztem teljesen mereven és elhűlten. Ez a legaljasabb dolog, amit valaha halottam és rendkívül sunyi. – És hol talált ilyen embert… Hogyan? Kétlem, hogy… Demetri! – hűlt el az arcom teljesen. Mindennek van logikus magyarázata, és most úgy éreztem valamivel, előrébb vagyunk.

Carlise megfogta a kezemet, és a fejét rázta.

- Jól gondolod, teremtett egy vámpírt, és így lett egy tehetsége, amit arra használhatott fel, amire csak akart. És talán abban is van valami, hogy Demetri talált rá arra az emberre, akit később átváltozattak. Tegyük fel, hogy az a célja, hogy megszerezze Edwardot, de nem rögtön, hanem alapozni akarja… ezért… megadja a löketet, hogy saját döntése okaként csatlakozzon hozzá… - vont vállat.

Ledermedve és légvétel nélkül néztem magam elé. Nem akartam elhinni ezt a feltevést, de nem vethettük el, hiszen Aroból ki lehetett nézni mindezt…

Láttam már a szemében azt a nagy sóvárgást, amikor Edwardra és Alice-re nézett, és már rám is. Most már egyel több oka, van arra, hogy ezt a cselt megtette.

- Ez… ebben lehet valami, Carlise – néztem rá felcsillanó szemekkel.

- Mire gondolsz? Mit tegyünk, ha ez igaz…

- Akkor, Edwardnak nincs lánya…  és nem feküdt le Kathrine-vel, ez csak Aro piszkos trükkje volt – néztem rá mosolyogva. De amint elmosolyodtam le is hervadt, hiszen ez csak egy feltevés volt, nem tudhattuk, hogy így van- e, vagy egyáltalán jól gondolkozunk.

- De a lényeg: valami célja van vele az biztos. – mondta Carlise sóhajtva, majd gondolkodó  pózba ereszkedve nézett rám.

- Mit is mondtál Nessie-ről és az álomról? – kérdezte.

Elfordítottam a tekintetemet, hiszen ez egy kényes téma volt. Már csak azért is, mert eszembe jutott, hogy nincs itt és újra fellángolt a dühöm.

- Nessie mostanában rosszakat álmodik… legfőképpen egyet… ezt onnan tudom, hogy hallottam, amikor Jacobbal a konyhában beszélgettek… nem akartam őket kihallgatni, de… amikor odasétáltam a konyha ablakhoz, azt éreztem látnom, kell, még egyszer, ahogyan mosolyog, még egyszer, mert jól tudtam, ha megérkezik az apja másik lánya, már nem látom többé. Akkor meghallottam, amint elmesélte Jacobnak mit álmodik… a farkast és a vámpír… persze előtte is tudtam, hogy ugyanaz nyomasztja, de ennyire részletesen még nem mondta el… megijedtem… fogalmam nincs, jelent-e valamit vagy csak a tudatalattija dolgozik…

Carlise figyelmesen hallgatott, mígnem egyszer felpattant és odasétált az íróasztalánál lévő  fiókhoz, kihúzta, majd kicsit turkált benne, majd kivéve onnan egy halom papírlapot kivett onnan egyet és visszasétált hozzám.

- Olyan volt, mint ez? – kérdezte felém nyújtva a papírt, amin egy rajz volt, valami szöveggel az alján.

Nem értettem, hiszen Quilette nyelven volt.

A rajz egy farkast ábrázolt, amint a földön hevert, vele szemben pedig egy szépséges vámpírnőt, aki éppen támadni készül, a farkason a legfényűzőbb az a szeme volt. Fekete szemeit felemelte, és egyenesen a rajz nézője felé intett, mintha utolsó szavai lennének. Fekete fehér rajz volt, ennek ellenére, jól ki voltak rajzolva az apróbb részletek is. Egy erdő volt… valahol az erdő mélyén…

- Ez… csodálatos… ez… ezt…

- Nessie rajzolta… a kocsija ülésén láttam meg, talán tegnap…

Elmélyülve néztem a képet, mely egy harcjelenetet ábrázolt, és igen is valóságos alapja volt, ami újabb problémát vetett fel.

- Mit jelenthet? – kérdeztem elgondolkodva a képet nézve.

- Nessienek már így is különleges képessége van… nem hinném, hogy újabbal áldotta volna meg a sors, talán csak előérzet vagy az agya játszik vele… semmilyen helyzetben nem tudom elképzelni, hogy egy farkast bántani tudnának… - vonta meg vállát Carlise, de mivel túlságosan is egy rugóra járt az agyunk, nem térhettünk ki ennek vizsgálata alól.

Mivel semmi olyan támpontot nem tudtunk, ami használható lehetne, arra jutottunk, hogy ha Nessie köztünk lesz, leülünk vele és megkérdezzük, ő hogyan látja ezt, de nem tettük félre, jól tudtuk, hogy minden okkal történik és az okok néha fontosak lehetnek, még akár egy kép is vagy egy álom.

Legyen az bármilyen lehetetlen is.

Azután elmeséltem neki Charlie telefonját, de megnyugtatott, hogy valószínűleg az emlékeinek törlésének utóhatása, Lucien említette neki, hogy előfordulhat. Itt is csak azon akadtam fenn, hogy erről nekem nem szólt senki. Mintha ki akart volna hagyni.

- Bella, ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy okkal… és gondolom az is okkal van, hogy nem nagyon mélyülsz bele a beszélgetésbe… - nézett rám mindentudóan Carlise.

Nem néztem a szemébe, csak elfordítottam a szemem és megkérdeztem, hogyan érti.

- Úgy, hogy nagyon is jól tudom, az ilyen dolgok hogyan érintenek, de valami miatt az az érzésem, hogy most elnyomod az érzéseidet… figyelj, ha jól okoskodunk, akkor már nem lesz értelme annak, hogy szenvedj, és ha találunk megoldást annak elkerülésére, hogy bárkinek baja legyen vagy lebuktassuk őket, megtaláljuk… ha kell segítséget kérünk…

- NEM! – tiltakoztam azonnal. – Ebbe nem rángathatunk bele senkit… nem engedem, hogy másokra is kiterjessze a hálóját, vagy hogy erről tudjanak, mert ki tudja, mit tennének… - húztam össze szemeimet, mire nevelőapám bólintott, de szavai ellenállást mutattak.

- Ha nagyon szükséges! Csak akkor…  - mondta lenézve a padlóra, elrévedve bámulva azt.

Őszinte fájdalom nyilallt belém újra, mivel ez neki sem lehet könnyű. Már újabban az a szokásom, hogy ismétlem önmagam, mégis… Carlisehoz mindenki ragaszkodik, főleg, ha az a saját teremtettje…

Fel nem foghattam soha, hogy még ebben az állapotban is milyen nyugodt és hogyan át tudja tekinteni a helyzetet, anélkül, hogy pánikolna vagy indulatból cselekedne.

Egyet azonban tudtam: Carlise feltevésében lehetett valami, és ha a szerencse velünk van, még reménykedhetek abban, hogy ez tényleg egy rossz álom, és nem a kegyetlen valóság, amiben a szerelmem múltja még annál is sötétebb, mint amilyet elmondott nekem. Féltem is és nem is. Azt akartam, hogy tiszta legyen minden, ezáltal remélve a csalóságot, de rettegtem attól, hogy ez igaz és akkor a fájdalmam elhatalmasodik rajtam. Nem akartam én sem szenvedni, sem azt bántani a fájdalmammal, akiért ölni is képes lennék. A lányom. Nessie lenne az utolsó, akiért meghalnék. Ha már Carlise is mellettem, van, akkor lehet valami, ami okot ad arra, hogy gyanakodjak. Ugyan nincsenek itt régóta, és először ellenszenvként mondogattam magamnak, hogy valami itt nincs rendben, most úgy éreztem erőt, kaptam. Tőle. Azzal, hogy támogat, és nem csak haragból van azon a véleményen, amin én, erőt adott arra, hogy higgyek saját magamban, és ha kell Edward ellen „szegülök”. Talán azt se tudja miért áll mellette, vagy hogy miért érez úgy iránta, avagy miért vannak róla emlékei… de az biztos, az igazság így vagy úgy feltárul és valaki nagyon csúnyán pórul jár. Hogy ki? A jövő titka, de addig is ki kell zárnom a mérgemet és csak az igazságra összpontosítani. Ha az menni fog, ha az érzéseim nélkül csinálom végig senki nem mondhatja rólam, hogy mániákus gyűlölködő és rosszat kereső vagyok. Ha csak azzal tudok segíteni, hogy senkinek nem mutatom mennyire, zaklat…

Őszinte melegséggel néztem Carlise-ra, aki mintha olvasott volna a gondolataimban ölelt magához újra egy atyai ölelésre.

Ebben ketten voltunk. Ez volt a mi titkunk, és csak akkor fedjük fel, ha eljön az idő. Megegyeztünk, hogy amíg nem jutunk valóságos bizonyítékhoz, nem csinálunk semmit, csak figyelni fogunk, és próbáljuk, kikövetkeztetni mit lehet tenni, felkészülünk a hátba támadásra. Ha lehetséges.

Tisztában voltam ennek az akciónak a hátrányaival és előnyeivel is. Ha minden jól megy, Edward csak az enyém lesz és megmentjük a családtagjainkat, de ha rosszul dobjuk fel a kockát, elveszítünk mindent. Győzünk, vagy elesünk. Csak ezen állt a tét és nem vallhattunk kudarcot… 

Nessie 

- Szeretnék most egy kicsit egyedül lenni, Jacob! – szóltam neki, mikor leparkolt a piros ház  előtt. A hangom nyugodt volt, színtelen. Nem éreztem fájdalmat, sem dühöt, csak ürességet. Néma csend uralkodott a fejemben, habár nem volt itt senki, aki az érzéseimet befolyásolni tudta volna, még Jacob érzései is eltompultak. Nem éreztem semmit…

Azután, hogy eljöttem és Jacob nem engedett vezetni legszívesebben ordítottam volna, de hagytam magam, hiszen tudtam, hogy magam miatt nem akarja.

Felsóhajtott és tiltakozásképpen megfogta a kezemet és felém hajolt.

- Szeret téged Nessie, és annak ellenére, hogy újra kitépném a szívét a helyéről kérlek, gondold át a helyzetet. Te is lehetnél tapintatosabb! – mondta megnyugtatóan, de ebben az volt a legrosszabb, hogy ő próbálta az érem másik oldalát is megnézni, de én nem. Nem próbáltam, pedig jól tudtam, hogy ez a helyes. Tudtam jól, mit érez apa és azt is, hogy nem kellett volna kiakadnom, de úgy éreztem, muszáj tudnia, amit érzek, és ha ezt ő így elsuhantja a füle mellett, igazán nem én vagyok a hibás, ha fáj. A természetem, az ilyesfajta természetem teljes mértékben ismeretlen, talán egy másik én, lakozik bennem, ami még azonosítatlan, de már előjött és kevés az esély arra, hogy visszamenjen.

Ez a nő, a férfi és a lány elérték nálam, hogy teljesen kiforduljak önmagamból és nem a jó  oldalát, nézzem a dolgoknak. Valami itt sántít, és én nem tudom mi az. Már az elején sejtettem, de hogy ezt a többiek nem veszik észre…

Mindig is jó megfigyelőnek tartottam magam, csak a hibákat nem vettem észre, azt a nagyapámra hagytam. Carlise mindig megoldotta a legagyafúrtabb helyzetet is, mivel mindenhez volt ésszerű magyarázata, bizonyítéka… és tudott gondolkozni. Ellenben velem, aki csak azt nézte, hol van sunyiság. De ezzel az új felfedezéssel elértem egy olyan szintre, hogy nem érdekel mi lesz a jövőben. Én tudtam, hogy itt összeesküvés folyik, aki tudta, vagy tesz valamit vagy nem, de hogy ennek nem lesz jó vége az is biztos. Valaki nem fog jól járni, és apának akkor be kell vallania magának, hogy ismét visszavonulót fújt. Az ő döntése volt, és ha azt akarom, hogy boldog legyen, el kell fogadnom a döntését. Nem fogom kivárni, míg minden összedől. Ha csak sajnáltatom magam attól nem lesz jobb.

A két énem újra viaskodott.

Az egyik haza akart menni apához, és nem törődni azzal, ahogyan dönt. A másik viszont büntetni akarta, hadd főjön a saját levében. De túlságosan is szerettem ahhoz, hogy most magára hagyjam.

A nagy elgondolkozásban nem is vettem észre, hogy Jacob már nincs mellettem. Mikor oldalra pillantottam megláttam magam mellett az üres vezetőülést és rögtön elárasztottak az emlékek.

Emlékszem, akkor jártam így, mikor Jacob elvitt túrázni a barátaival. Itt hagyott a kocsiban, és mikor visszaért behúztam magam mellé, és elterültünk az egész autóban. Csodás pillanat volt és megható, ahogyan a nevemet suttogta bele a csöndbe, de mikor meghallottuk a barátai hangos köhécseléseit, rögtön szétpattantunk. Kínos és egyben vicces szituáció volt.

Akkor még minden felhőtlenül rendben volt. Éltük az életünket, a jövőt tervezgettük és ez mind felborult egy döntéssel, egy látomással és egy múlttal…  egy elhallgatott múlttal.

Azon már régen nem gondolkoztam mi oka lehetett rá, inkább arra koncentráltam miért tartja itt ezt a nőt és a gyerekét, ha tudja mekkora fájdalmat okoz nekünk. Bár értelme sincs ezen gondolkodni, hiszen azt is tudom, hogy a bűntudata felemészti. És hiába nagy a féltékenységem… hiába döntöttem el sok mindent, hiába tudtam volna megölni útközben…

Mikor leparkoltunk egyszeriben elszálltak a mérgező gondolatok…

A helyébe képzeltem magam, és ahelyett hogy a rosszat kezdtem volna érezni, arra gondoltam, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire szüksége lenne rám. Szégyelltem magam, azért amiket mondtam, gondoltam (amit hallott is és tisztában voltam vele, hogy rosszul esik neki).

Még nem voltam kész rá, hogy visszamenjek, egyrészt, mert nem akartam, másrészt még nem mertem volna a szemébe nézni, harmadrészt időre volt szükségem, hogy lenyugodjak teljes mértékben.

Nem is tudtam, hogyan juthattam el idáig. Az elején úgy voltam vele, hogy nem érdekel, jön és megy. De mikor egyre közelebb értünk ehhez, kezdett feltörni belőlem az a bizonyos érzés. A féltékenység, a gyűlölet, az utálat…

És ott volt az álmom is. Mintha a részemmé vált volna és nem egy horrorisztikus jelen múlt vagy jövő képe lett volna. Éjt nappal ezen gondolkodtam. Hátha meg tudom fejteni az okát, vagy hogy mire akar rávezetni, de semmi okot nem találtam. Gondoltam arra is, hogy megkérdezek valakit a családból, de elvetettem, hiszen miért gyötörném őket még ezzel is?

- Nessie!? Meddig akarsz még itt kuksolni? – kopogott be az ablakon Seth, a farkasok közül az, aki a legközelebb állt hozzám.

A nagy elgondolkozásban észre sem vettem, mennyire ideje ültem itt, ezért megázva fejemet és sóhajtva kikapcsolva az övemet kiszálltam az autóból.

Seth szinte azonnal a nyakamba ugrott, de most nem viszonoztam a kedves ölelést olyan hevességgel, mint ahogyan szoktam.

Amint elengedett lehajtottam a fejemet és csak álltam. Igazából elég kínosan éreztem magam, a miatt, amiért itt voltam, de Seth mindig megértett, jó barát lévén. Amikor bajom volt hozzá fordulhattam és szinte mindig jó kedvem lett. Bár egészen ideáig nem volt semmi nagydolog, többnyire ünnepekkor voltam szomorú, mert nem tudtam, mit vegyek a falkának, és akkor jött ő és halom ötlettel ajándékozott meg.

De ez most más. Ez egy komoly téma és Jacob óvó érzései megmutatták nekem, hogy fogalmuk nincs mi folyik a Cullen házban. Egészen addig, míg Jacob át nem változik. Akkor akarata ellenére fogja elárulni és akkor a pokol, elszabadul…

Nem is akartam belegondolni mi lesz, ha…

- Mi a baj Nessie? Újabb ajándék problémák? – kérdezte Seth vigyorogva, de csak hitetlenkedve néztem rá. Amúgy is abszurd volt a kérdés, mert nem volt se ünnep, se születésnap.

- Nem, nem! Most… én…  öhm… Nekem mennem kell… jó volt látni… - hadováltam össze-vissza, majd fogtam magam és elindultam a piros házikó bejárati ajtaja felé.

Odabent csend volt, ezért rögtön Jacob szobájába vettem az irányt. A piciny, négyzet alakú helység otthonos volt. Kicsi volt, mint mikor itt hagytam tegnap. Olyan távoli emlék volt… mintha évek teltek volna, nem csak egy nap.

A melegség, ami áramlott a szobában nem helyettesíthette Jacob megnyugtató fenyőfaillatát. Nélküle ez a szoba kihalt sivatag lett. Kihaltan ültem le az ágy szélére, nagyon lassan, mint mikor a beteg ágyára fekszünk le, nehogy fájdalmat okozzunk.

A megnyugtató légkör ellenére is háborgott a lelkem. Belül sötét vihar emésztett, újra körbeölelt. Mintha a szoba is ellenem lett volna. A kellemes légkör sivárrá, most is szürkévé vált. Hideg lett és én úgy éreztem a száraz levegőtől megfulladok. A torkomhoz kaptam és a száraz könnyek előtörtek a szememből. Előre dőlve próbáltam levegőhöz jutatni magam, de nem sikerült, ezért szépen lassan térdre csúsztam le a padlóra. Hangtalanul ordítottam a csendbe, és még a halvány fények sem engedték, hogy kiszökjön sikításom, mert a falak elnyelték.

Senki sem hallotta a sikításomat, még én magam sem. Az idő távoli pillanatnak tűnt, az emberek, alakváltók, vámpírok létezése messze a tudatomba, a gyötrő gondolatok pedig a sikolyomba zúdultak, onnan pattantak vissza rám, elnyelve.

Az utolsó emlékem az volt, hogy térdre ereszkedve sírok, arcomat eltemetve a padlóban.

Attól a pillanattól, hogy a fejem a padlót érte, elsötétült a világ és én lebegtem…

Gyönyörű álomban lebegtem. Légzésem könnyed volt, nyugodt. Ugyan úgy feküdtem a padlón, mint mikor elaludhattam, tudtam, mivel a Jacob szobájában lévő tölgyfa padló vörösesbarna színe nem egyezett meg azzal, amit most láttam. Ez a padló hófehér volt, és láttam magam benne.

Felemelve fejemet elvakított a fény. Végtelen határig elérő fény borított körül. Mikor úgy éreztem már nem, bánthatja szememet a vakító fehér fény, kinyitottam azt.

Jégen voltam. Olyan volt, mint a jég. De nem volt hideg, inkább volt észveszejtően gyönyörű. Álom béli álmom tökéletes színe. Mikor lenéztem a fehér páncélra, magamat láttam visszatükröződni benne. Az arc, mely visszanézett rám hideg volt, mégis nyugodt. Mintha a fejem érezné, hogy biztonságban van itt. Ezen a semmin. Fehér bőröm kitűnt ebből a vakító fehérségből. Itt úgy hatott, mintha valami elállná a fény utját, mikor elér engem. Tompítaná. Megérintettem a tükörben lévő lány arcát, haját, ajkát… Szinte éreztem, ahogyan végig simítok a bőrömön. Meleg érzés vette útját a testemben. A biztonság érzése beburkolt és ezen a helyen még jobban éreztem magam.

Felálltam, hogy körülnézzek, hátha van itt valaki, aki el tudja mondani, miért vagyok itt és akkor megláttam magamon a hosszú, fehér ruhát. Mint, ami a trójai Helénén állt, most úgy pompázott rajtam is. Elképedtem saját magamon, és egyre jobban szöget ütött bennem, hogyan kerültem ide és miért.

A hogyanra, talán tudtam a választ, de a miértre nem. Féltem attól, hogy ez is csak egy rossz álom és mindjárt jön a végzet, hogy lássam, ahogyan megölik a farkasomat, de vészjósló csend volt, még a madár se járt erre.

Ugyan nem éreztem szívem verdesését, és nem szedtem szaporán a levegőt, az agyam zakatolt. Már nem tudtam bízni a véletlenben. Elvesztettem a reményt.

Fejem fölé nézve kerestem a kiutat, habár nem akartam menni. De sehol nem volt egy lélek sem, sem egy ajtó. Csak fehérség.

Kezdtem kétségbeesni.

Egyszerre kezdtem érezni, hogy a szívemet lovak tapossák, a tüdőm pedig sípol. Szinte tudatosan kezdtem el futni előre, nem tudva mi vár rám.

Csiholásom hangja visszaverődött valahonnan, ezért arra következtettem, hogy egy teremben vagyok. De a fehérségtől nem tudtam megállapítani milyen messze van, vagy hogy merre.

Azt sem tudtam ki vagy kik, vesznek körül, mert amint elkezdtem futni, lágy dallam ütötte meg a fülemet. Mintha valaki dúdolna.

- Ki vagy? Mit akarsz tőlem? – ordításom rekedt volt, újfent vissza jöttek a hangok, amik csak jobban megijesztettek.

De nem válaszolt senki. A dúdolás nem lett se hangosabb se halkabb, de éreztem, hogy egyre közelebbről jött, és mint egy dobbanással kirúgták talpam alól a talajt és én hiába küzdöttem a remegő kezeimmel, nem tudták elkapni azt aki ezt tette.

Nem láttam senkit, de éreztem a karokat, amik kizökkentettek menetemből. Összegömbölyödtem ott helyben és csak ordítottam.

- Mit akarsz tőlem? Miért nem hagysz békén? – az ordításom sírásba torkollott, majd, mint aki gondolt egyet, abba hagytam, és ezzel együtt a dúdolás is abbamaradt.

- Mutasd magad! – hangom kemény volt, közbe szúrva pár „sz” betűt, mivel a levegő  közönként távozott belőlem. Halálos csend volt, és már azt hittem hirtelen fognak lecsapni, valami elkezdett megmutatkozni a szemem előtt.

Tőlem méterekre, mintha köd szállt volna fel, kezdett előtűnni egy oltár. Ez is fehér volt, de pontosan láttam a szélén az aranyozott díszeket. Hasonlított a templomban lévő oltárra, csak ez háromszintes volt, és mindegyik szintet arany fogta körül. A harmadik szint tetején egy trónféleség volt. Amolyan szék.

Az volt az egyetlen, ami bordó volt, és így különleges összhangot adott az oltárnak. Elnyílt ajkamon „oh”-t hallattam, teljesen ittam a látványt. Ez az oltár mese szépen mutatott a fehérségben…

- Szentély, még ezt sem tudod? – kérdezte egy hang a semmiből mire én összerezzentem. Ezzel egy időben jelent meg a háromszintes oltár mögött a mélyedés, mintha ez lenne az alagút vége.

Remegtem, hiszen míg egyedül voltam olyan csodás és nyugodt volt ez a hely. De mintha valami felborította volna a semmi kedélyállapotomat.

- Ne félj, nem bántalak – jelent meg az alak a „szentély” előtt.

Mintha maga az isten állt volna előttem csak női alakban. Ugyancsak hosszú ruhája hófehér volt, keresztbe fonva a mellkasa előtt, ezzel kihangsúlyozva idomait.

Arca, akár egy illúzió… ilyen még álomban sincs. Mosolygott, és belőle olyan melegség áradt, hogy az előbbi karok érintése elbújhatott volna mellette. Csak az arcán láttam némi kétségbeesést, figyelést.

Csodáltam.

Egy isten állt előttem, aki meg akart szabadítani földi létemtől. Ám legyen, boldogan lemondok az életről, ha mellette maradhatok.

- Ugyan Nessie. Nem akarom elvenni az életed. Csupán figyelmeztetni akarlak valamire – mondta tekintélyt árasztó kacagó hangján.

Nem tudtam a szavaira figyelni, a mámor mely elöntött másra koncentrálódott.

- Hogyan kerültem ide és ki vagy te? Egy istennő… - suttogtam.

- Tudod a választ, hiszen saját magadnak árultad el. Álmodsz.

Ha álmodok… akkor ez tényleg csak egy illúzió. Miről akarna figyelmeztetni?

- Ne kérdezz! – szólított fel. Akaratlanul is fejet hajtottam előtte, habár kíváncsiságom véges volt.

- Időben választ fogsz kapni a kérdéseidre, Nessie, meglásd! De jól figyelj rám: Nem számít, miért kerültél ide, vagy hogy én ki vagyok. Nem szabad erről beszélned senkinek! Megértetted? – habár hangja parancsolósan hatott, mégis kérlelő volt. Anyai.

- Mondhatni, hogy anya vagyok. A nevem Anja, és arra születtem, hogy megvédjelek téged. De attól tartok, hogy most nem védhet meg senki. – vált szomorúvá arca.

- Anja – ízlelgettem a nevet. – Mégis mi ez a hely? – kérdeztem, habár tudtam, hogy nem szabad, ennek ellenére Anja elmosolyodott.

- Nessie, a kíváncsiság ereje…  ha szabad ilyet mondanom, kissé túl nagy a kíváncsiságod –  kezdett el néhány lépést tenni oldalra.

Követtem a tekintettemmel és habár fejet hajtottam akarata előtt, hogy nem kérdezek kíváncsi voltam.

Nem értettem, miért kerültem ide, ki ő, mit akar, mitől kéne megóvnia…

- Nessie, nincs időm! Soha nem szabadna ilyet tennem, és biztosan vétek, de el kell mondjam: igazad van! Odalent szörnyű dolgok történnek, és tedd, amit elterveztél! Küzdj, azért, hogy legyőzd őket!

Nem tudod, mire képesek! – lehelte, és már éppen tűnt volna el, mikor felkeltem és utána kaptam.

- De… de… nem mehet el! Sok mindent kell elmagyaráznia, kérem! – kérleltem.

Megfordult és bíztató mosolyában volt egyfajta félelem, óvatosság.

- Mindent megértesz majd! Üdvözlöm a nagyapádat! – mondta, azzal sietve feltekintve megfordulásában eltűnt.

- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeee! – rogytam le, hiszen ezzel nem sok mindent mondott. Eltűnt, anélkül, hogy mondott volna akármit is. A márvány földet -mint kiderült- csapkodtam tehetetlenségemben, amikor a lágy hang a fülemhez ért.

- Jobb így, neked és nekem is, minél kevesebbet értesz és tudsz, annál nagyobb biztonságban vagy! Bízz bennem, Renesmee – súgta a hang, majd érezve, ahogyan lenyom a földre, búgta nyugtató szavait, és talán nem kellett volna, de elhittem és immár jó tanáccsal engedtem, hogy visszanyomjon a földre.

A nyomás tartott, mígnem éreztem, hogy valami elkezd az ellenkező irányba húzni.

Egészen addig, húzott, amíg nagy levegőt véve kinyitottam szemeimet. A testem puffant az ágyon, majd mozdulatlanul maradva néztem a plafont.

Elnyílt ajkamon a levegő nyugodtan áramlott és most az egyszer hálás volt Anjanak, hogy legalább ő nem úgy küldött vissza, mint a rémálmom.

A szobában sötét volt, meleg takaró  borította a testemet, az illat Jacob szobájára engedett következtetni, és magára, hogy ő is itt van.

Nyögtem egyet, amikor fel akartam kelni, de mivel sem erőm, sem kedvem nem volt, ezért inkább hagytam is. A fejem egyszeriben lüktetni kezdett és húzni. Mikor kezemmel meg akartam dörzsölni, éreztem, hogy valamit rátapasztottak, géz volt az.

- Felébredtél? – jött a hang az ágy mellől.

Összerezzentem a hang hallatára, hiszen az fagyos volt.

Közel sem ért szerelmem aggódó és melegséget árasztó hangjához.

- Mi történt? – kérdeztem meg csak úgy mellékesen, noha jól tudtam mi történt. Megint elájultam.

- Ezt én is kérdezhetném. –  sóhajtott fel és megmutatva arcát behajolt a hold által megvilágított fénybe.

- Elájultam, azt hiszem… - mondtam mit sem tudva.

- Valóban? És ha valaki elájul, azért veri a saját fejét a padlóhoz? – kérdezte mérgesen szerelmem, mire én egy szót nem tudtam rá mondani.

Szóval a tapaszra a homlokomon már megvan a válasz.

- Hogyan? Én nem…

- Jaj Nessie, ugyan már. Mind a ketten tudjuk, hogy ez már nem arról szól, hogy mennyire fáj, vagy hogy depressziós vagy… Te tudsz valamit ami felemészt, de nem akard elmondani… tudod mit csináltál, míg aludtál? Azért, mert elájultál attól, hogy a fejedet ebbe a padlóba verted? Ordítottál! És tudod, hogy éreztem magam, amikor a kedves szavakkal nem tudtalak elhallgattatni? Hogy nem tudtam megállítani a fájdalmadat? Légy őszinte hozzám és le a falakkal, mert ha most nem mondod el, szólok az apádnak, hogy jöjjön érted! – mondta keményen.

Szívbe markoló volt hallani, ahogyan a fájdalom átitatta szavait csak, azért mert nem tudott rajtam segíteni.

De tudtam, hogy nem mondhatok semmit, mert megígértem. A világnál is jobban szerettem Jacobot, és nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Újra szégyelltem magam és bűntudatom volt azért, mert neki fáj. És tudtam jól, hogy ha ő távol van tőlem, nem fog neki fájni, és biztonságban lesz. Mert az, amire rájöttem álmomban, sokban befolyásolja azt, mit kell tennem. Anja szerint döntenem kell, követnem kell, amit elterveztem, és még magamnak sem akartam bevallani, de el kellett engednem Jacobot, ahhoz, hogy biztonságban tudjam, és saját magam vívjam meg a harcot.

- A te biztonságod nekem a legfontosabb, ugye tudod? – kérdeztem halkan, szívbemarkolóan.

Jacob megfogta a kezemet és megszorította, és így már tudtam, hogy igen a válasz.

- Akkor azt is tudod, miért mondom most azt, amit! – vált hangom síróssá.

Jobban szorította a kezemet, mintha tudná mi fog történni. Mintha érezné… de nálam jobban senki nem érzi.

- Nem engedhetem, hogy bármi bajod legyen, ezért magamnak kell megküzdenem velük! – mondtam.

Erre Jacob felpattant és dühösen belecsapott valamibe. Az hangosan roppant egyet, de Jacob dühödt püfögését nem nyomta el.

- Mégis mitől? Nincs veszély…  Nessie! – dühöngött a szobában járkálva, de mikor kiejtettem a szavakat a számon megtorpant.

- De van, a Volturi! Eljönnek értünk, és tudom, hogy azt hiszed, ez hülyeség, hogy nem jönnek el újra… de tudod, most hogy itt feküdtem rádöbbentem, hogy ők állnak a háttérben! Nem tudom, hogyan csinálták, de biztos forrásból tudom… - fontam karba kezeimet.

Jacob pillantása szúró volt, biztos voltam benne, hogy ütődöttnek néz, de érzései másról árulkodtak. Párpillanatnyi lélegzet után mellém lépdelt és két keze közé fogta az arcomat.

- Ha azt hiszed, ezzel eltűntethetsz magad mellől, hogy elküldhetsz, csak azért, hogy ne essen bajom, tévedsz. Minél jobban el akarsz marni magad mellől, annál jobban nyomulni fogok, tetszik vagy sem. Szeretlek, és ha igazad van, nem hagyom, hogy bármi bajod legyen.

A szavai mélységesen megérintettek és habár nem beszélhettem Anjaról, lehet hogy csak beképzeltem a képzeletem szülötte volt, úgy éreztem valóságos volt, amit az agyam közölni akart, és bármennyire el akartam mondani milyen csodálatos helyen voltam, mit láttam, és hogy mennyire kíváncsi vagyok, mi van ott, és hogy ki Anja igazából, nem tehettem meg.

Finom csókot nyomott a számra, majd befeküdt mellém, szorosan hozzá bújtam és lehunyva a szemeimet próbáltam elaludni, de mielőtt mély álmomba zuhantam volna, még felnéztem gyönyörű arcára.

- Köszönöm, hogy vagy nekem…  egy pillanatig tényleg azt akartam, hogy legyen vége… de azzal csak rontanék a helyzeten… és belátom, nem előnyöm a menekülés – mosolyogtam rá szívből, mire egy erős löketű forró hullám érkezett felőle, melynek tenger illata volt. Hosszan szívtam magamba a folyamatosan áramló illatot, és hallgattam Jacob szívdobogását.

- Tudod Nessie… nagyon igazad van, de csak figyelmeztetésképpen: ha megpróbálod, nem jársz jól  – mondta majd puszit nyomott a fejem búbjára.

- Ezt most fenyegetésnek kellene vennem? – nevettem fel hirtelen, és hirtelen ötlettől vezérelve ráugrottam. Bár ne tettem volna, mert ebben a helyzetben nagyon is pajzán gondolatok jutottak eszembe és elnézve Jacob kacér tekintetét úgy gondoltam, miért is ne. Még az alvás gondolata is kiment a fejemből.

- Nagyon is… - mondta nyögdécselve, mikor kezemmel elkezdtem simogatni mellkasát. Még most is örömmel tölt el, hogy akár egy ilyen érintésemmel mit váltok ki belőle. Mindenesetre, ezt soha nem tudnám megunni.

- Akkor nem baj, ha én kezdem? Ha már itt vagyunk… - vontam vállat, majd leszállva róla elkezdtem az ajtó felé botorkálni, de nem igazán tudtam, hiszen ha felálltam a fejem sajgott és szédültem.

- Óvatosan! – fogta meg derekam és ültetett le az ölébe. Átkaroltam a lábammal és a kezeimmel is, majd fejemet az arcához szorítottam.

- Biztosan a padlóhoz vertem a fejem? – kérdeztem szinte saját magamon nevetve. Hogy lehettem ilyen ütődött?

Jacob arca megrándult, de igyekezett komolyan válaszolni, dorgálóan.

- Igen… és bevallom, kétségbevontam az épelméjűséged…

Fogtam egy párnát, és a fejéhez vágtam jó erősen, hogy érezze, nem akármit mondott.

- Héj! – dőlt hátra az ágyon, ezzel én lovagló pózba kerültem, rajta.

A nevetése az egész szobát betöltötte én meg csak lestem.

- Jacob Black, ezért neked jobban fog fájni, ha liliomtiprást követek el, mint nekem! – fenyegettem meg kissé hangosan, mivel kacagva fogta be a számat és emelte meg a hátát, hogy közelebb legyen az arcomhoz.

- Csendesen, lehet, hogy a többiek nincsenek túl közel (mert elküldtem őket, mikor megtaláltunk, ne is akard megtudni, hogy néztek rád, mikor látták mit művelsz), de azért még hallják a vicces kis beszólásaid, és nem akarod, hogy szekáljanak ugye? – kérdezte kuncogva.

Ennek a mondatnak az utolsó fele volt vicces, de amit zárójelben és macskakörömmel jegyzett meg, már annál inkább.

- Látták? És, ha meghallották, hogy mi miről beszéltünk az imént… - kérdeztem kissé feszülten, lejjebb halkítva a hangom.

Jacob megforgatta a szemeit.

- Éppen nem azzal voltak elfoglalva, hogy a szavainkra figyeljenek, az apám pedig Liennel van…

- Ki az a Lien? – kérdeztem felhúzva a szemöldököm.

Jacob elvigyorodott és mintha egy új pletykát mondanak, kezdte el ecsetelni, hogyan „csajozott be” az apja…

- Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Csak boldog akar lenni… - mondtam neki durcásan, és szintén lemásztam róla.

- Nessie, csak… oké, jó… de vicces… a faterom odáig van ezért a nőért… persze én is örülök nekik, csak fura – mondta már szolidabban.

- Attól még nem kéne így beszélned, hogy „láttam rajta, hogy megdöngetné”… akkor számodra olyan szeretkezni velem, mintha „megdöngetnél”? Köszi…  - húzódtam tőle jó távolra, és ezzel elérve, hogy bocsánatot kérjen tőlem, és édesen visszaadjam neki azt a kis magánakcióját.

- Nessie, a fene… suttogta, majd éreztem, ahogyan közelebb csúszik és átölel.

- Sajnálom… nem úgy gondoltam…  de tudod milyen vagyok… Lien és apám jól megvannak, ő  ha úgy vesszük családi barát is volt, hiszen Sue testvére…  és tudod jól, ha veled szeretkezem nem éppen arra gondolok, hogy „megdöngettelek”. Azért szeretkezem veled, mert a lelkedért odavagyok, ami számomra a legcsodásabb kincs a világon, a tested pedig… - hallgatott el, mire én ránéztem és felhúzva a szemöldökömet vártam a folytatást.

Jacob beharapta alsó ajkát  és ilyenkor annyira sexi volt, hogy legszívesebben letepertem volna.

-… pedig…? – kérdeztem.

- Mint egy vén boszorkáé… - csúszott ki a száján, mire én úgy ugrottam neki, hogy koccantak a fogai.

- És egy vén boszorka tud ilyet? –  kérdeztem, miközben széttéptem a nadrágját, és rámászva összedörzsöltem érzékeny pontunkat.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.