Egész úton csak egy valamit szajkóztam magamban. Mit tettem? Mit tettem? Mit tettem? Vagy ezerszer megkérdeztem önmagamtól, és mégsem tudtam rá a választ. Lehet, hogy egyszerűen nem akartam tudni a választ. Mert a fenébe is, piszkosul jól esett, még ha nem is tartott sokáig, persze ezt nem fogom bevallani Emmettnek soha.  Már láttam a házat, ezért lelassítottam – Beszélnem kell Emmettel -, és mintha ezt ő is megérezte volna, megállt, és bevárt. Nem nézett rám, ami némileg megkönnyítette a dolgom, de így oldalról is láttam az önelégült vigyorát. Hát persze, ez tagadhatatlanul ő. Nem bírtam, én is elmosolyodtam, mert el tudtam képzelni, hogy most mi járhat a fejében, annyira valószínű volt, hogy az már nevetséges. Edward is mindig azt mondta, hogy neki a legkönnyebb olvasni a fejében, mert ő mindig ki is mondja azt, amire gondol.  Ez most is így történt, mert egyszer csak felém fordult, a mosoly eltűnt az arcáról, és megszólalt.

-                    Lizzy, én, szeretlek – mondta olyan gyengéden, hogy megremegtek a lábaim. – És vissza akarlak kapni. Azt akarom, hogy megint minden olyan legyen, mint régen.

-                    Tudod Emmett – kezdtem a saját meglepetésemre is a legnyugodtabban. – Soha, de soha többé nem leszünk mi olyanok, mint régen. Az én szívemben csak egy hely van most, de az, az egészet elfoglalja, méghozzá Matty, ő nekem a legfontosabb, és csak érte nem szakítottam még le a fejed.  – Látva Emmett megrökönyödött arcát, elhallgattam.

-                    Tényleg ennyire utálsz? – kérdezte alig hallhatóan. – Annyira, hogy a halálomon gondolkodsz?

Elszégyelltem magam, és nem válaszoltam. Nem akartam ennyire nyers lenni, csak egyszerűen már nem tudtam, hogy mitévő legyek. Mert egyrészt, mérhetetlenül kívántam Emmettet, és a nap minden percében szeretkeztem volna vele. Másrészt, még mindig ott volt az, hogy akkor elküldött, nem kellettem neki, sem pedig az a baba, ami a kettőnk szerelmének a gyümölcse. Ezen sikeresen felhergeltem magam, megint.

-                    Az a helyzet Emmett, hogy nem hiszek neked – mondtam végül, és bármennyire szerettem volna, nem tudtam gúnyos lenni. Ez a fájdalom szívből jött. – Honnan tudjam azt, hogy nem gondolod meg megint magad? Egyszerűen megunsz, és megint elküldesz.

-                    Én nem akartalak akkor sem elküldeni, csak… - kezdte a magyarázkodást, de felemeltem a kezem.

-                    Most ez nem fontos – vágtam a szavába. – Most Matty a legfontosabb és a biztonsága. Ami meg a kettőnk dolgát illeti, majd megbeszéljük, egyszer.

-                    Alig várom – bólintott rá mosolyogva.

-                    És, szeretnék kérni tőled valamit – lehajtottam a fejem. Zavarban voltam, és nem mertem rá nézni.

-                    Hallgatlak – felelte mosolygós hangon. Tudta jól, hogy mit akarok kérni, csak kínozni akart.

-                    Ne… - elcsuklott a hangom, Emmettből pedig kicsúszott egy apró kuncogás. Felkaptam a fejem, és láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetést.

-                    Megígérem, hogy nem mondok semmit arról, ami a délután történt – mondta végül, visszafojtott hangon.

-                    Helyes – szegtem fel az állam. – Ez többet úgy sem fog megtörténni – mondtam magabiztosan, és megindultam a ház felé, de eszembe jutott Edward. – Ja, és ha lehet, ne is gondolj rá.

-                    Igen is – húzta ki magát Emmett vigyorogva. -  És – szólt utánam halkan, megálltam, de nem fordultam meg -, nem biztos, hogy ez volt az utolsó, de tudod, én semmi jónak az elrontója nem vagyok.

Nem feleltem, csak elfojtottam, egy hisztérikus kacajt. Ebben száz százalékig biztos voltam, Emmett még vagy ezerszer fel fogja hozni ezt a délutánt. A ház előtt vettem egy nagy levegőt, majd beléptem.  A nappaliban találtam az egész családot, a földön ültek, és figyelték, ahogy a fiam egy macinak gügyög. Mulatságos, és egyben megható látvány is volt, mert mindenki arcán a mérhetetlen szeretet tükröződött, ami érthető is volt, hiszen egy angyalt néztek.

-                    Sziasztok! – köszöntem halkan, mire mindenki rám nézett, Matty pedig hangosan felsikított, amikor meglátott. Azonnal mellé léptem, és felvettem, ő pedig szorosan átölelte a nyakam.

-                    Tehát Emmett elkapott – sóhajtott fel Alice vigyorogva, én padig azonnal zavarba jöttem. Hát persze ő rá nem is gondoltam.

-                    Igen – feleltem lehajtott fejjel.

-                    Annyira aggódtunk érted – lépett elém Esme azzal az anyukás szigorral az arcán. – Soha többet ne csinálj ilyet – rótt meg, mint egy ötévest.

-                    Becsszó – mormoltam az orrom alatt.

-                    És hol is voltál pontosan? – kérdezte Alice, még mindig azzal, az én-mindent- tudok vigyorral az arcán.

-                    Nem emlékszem a hely nevére – hadartam gyorsan, és még mindig csak Matty sötétszőke haját néztem. – Annyi tuti, hogy rengeteg halhatatlan volt ott. – Emmett mondott egy nevet, ami ismerős volt ugyan, mire Edward is elvigyorodott.

-                    De hisz az csak húsz percre van innen, a mi gyorsaságunkkal – mondta mosolyogva.

-                    Igen, csak feltartottak – felelte Emmett. Azonnal rá pillantottam, de az ő arca komoly volt, sehol az iménti kéjes vigyor. Csak nem fejben társalognak?

-                    Lizzy, Emmett fejében csak a múltkori focimeccs megy – szólalt meg Edward, mire én majdnem leejtettem Matty-t. – Mi történt út közben?

-                    Semmi – vágtuk rá egyszerre Emmettel, mire Edward szeme összeszűkült, Alice pedig még jobban vigyorogni kezdett. A fenébe, nehezebb ebben a családban titkolózni, mint azt gondoltam volna.

-                    Vagyis – kezdtem még mindig zavartan. – Volt két nő, megfenyegetett, vagyis inkább Matty-t fenyegették meg.

-                    Mit akartak? – úgy látszik, mindenki el is felejtette, hogy mi titkolunk valamit. Azonnal témát váltottam, és elmondtam azt, hogy mi is történt velem azelőtt, hogy Emmett rám talált.

-                    Ez nevetséges – horkant fel Levy. – Ha annyira jól értesültek, akkor azt is kell tudniuk, hogy nem vagy egyedül, ketten esélytelenek velünk szemben.

-                    Van még valami – mondtam halkan -, szándékosan hallgattam el ezt a kis részletet. Az egyik lánynak aranybarna, míg a másiknak vérvörös volt a szeme. – Csend lett, én pedig végignéztem a családon.

Mindenki a gondolataiba merülve nézett maga elé, még Emmett is, aki eddig Matty-vel játszott. Nem értettem a hirtelen némaságukat, de nem mertem megszólalni, csak vártam. De sajnos mostanában nem a türelmemről voltam híres, ezért hamarosan már nem bírtam csöndben lenni.

-                    Miért hallgatatok el? – kérdeztem türelmetlenül. Carlisle felállt a fotelből, és még mindig a gondolataiba merülve elkezdett, fel, s alá járkálni. Oké, ez egyre furcsább lesz. – Doki, mit kéne tudnom?

-                    A mitológia egyik nagyon elfeledett, és eldugott részéről nem tudsz – szólalt meg végül Carlisle. – A végzetikrek.

-                    Elég unalmas név – nevette el magát Emmett. – Pedig nem unalmas csajnak nézett ki.

-                    Te láttad őket? – kérdeztem meglepve. Nem tudtam eldönteni, hogy a féltékenység, vagy a meglepettség beszélt belőlem. Mi az, hogy „nem unalmas csaj”? Edward megköszörülte a torkát, mire én ránéztem, a szemeit összeszűkítve fürkészett engem.

„Mi van, nem vagyok féltékeny, csak… Tudod mit, szűnj meg Edward!” – küldtem felé a dühös gondolataimat, mire ő csak elvigyorodott.

-                    Igen, vagyis, csak az egyikkel, a vörös szeművel – felelte Emmett. – Ő mondta, hogy merre találhatlak – nézett rám mosolyogva, azt hiszem, hogyha tudtam volna, akkor tuti, hogy elpirulok.

-                    Akkor mi is az-az elfeledett legenda? – kérdeztem végül, csak, hogy ne kelljen Emmettre néznem.

-                    Amikor a Volturinál voltam, lehetőségem nyílt beleolvasni a régi írásokba – kezdte a doki nyugodtan. – Az írás szerint a végzetikrek, nem átlagos vámpírok. Ők testesítik meg a gonosz, és a jó egyensúlyát, mint a jin, és jang.

-                    De mindketten gonoszak voltak – vágtam a szavába.

-                    Biztos vagy te ebben? – kérdezte Alice, mire én elgondolkodtam. Végül is, az egyik meg akart támadni, de a másik visszatartotta.

-                    Nem tudom, egyszerűen lehetetlen volt eldönteni, hiszen minden annyira gyorsan történt – ráztam meg végül a fejem.

-                    Azonnal utána kell ennek néznem – pattant fel a doki, és már indult is ki az ajtón. Esme, és Alice szorosan a nyomában voltak. Nem értettem ugyan, hogy itt Alaszka közepén, hova mennek ekkora nagy lelkesen.

-                    Minden városban van könyvtár – szólalt meg Edward, mivel még mindig értetlenül meredtem magam elé, folytatta. – Az, ami az emberek számára mese, régi kitaláció, az nekünk most hatalmas segítség.

-                    Mármint, régi írásokat keresnek? – kérdeztem találgatva.

-                    Inkább régi kaland, és fikcióregényeket – felelte mosolyogva. – Tudod, sokszor valósabb alapon íródtak, mint a történelem maga.

-                    Akkor én elaltatom a fiam – fordultam Emmett és Matty felé, de Emmett már a karjaiban ringatta a kicsit, aki édesdeden aludt.

Nem szóltam semmit, csak leültem Bella mellé a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Nem mintha néztem volna, csak arra volt jó, hogy nyugodtan a gondolataimba merülhessek. A szemem sarkából láttam, hogy Emmett eltűnik a szobámhoz vezető folyosón. Akármennyire is küzdöttem, az agyam felidézte a csókját, ami egyben volt, méz édes, és cián keserű. De az érzések, amik akkor bennem tomboltak, felejthetetlenné váltak. Halk mocorgásra figyeltem fel, felemeltem a fejem, és egyenesen Edward kíváncsi, aranybarna szemével találtam magam szembe. Mellette pedig Jasper ült, ugyanolyan kíváncsi arccal, mint a fivére. A fenébe is, nem lehetek egy picit egyedül? – dühöngtem magamban. A torkom kaparni kezdett, ami enyhe jelzés volt arra, hogy lassan vadásznom kéne, de előtte letusolok – döntöttem el. Fel is álltam, és gondolkodás nélkül megindultam a szobám felé, el is felejtkeztem róla, hogy Emmett még ott lehet. Pedig ott volt, Matty ágya mellett állt, és állhatatos arccal figyelte, ahogy aludt. Amikor beléptem sem mozdult, mintha észre sem vett volna.  Ez nekem kapóra jött, amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem pár kényelmes ruhadarabot, és visszavonultam a fürdőszobába. A zuhany olyan volt, mint egy kényeztető masszázs. A zuhanyfülke polcán megpillantottam a kedvenc tusfürdőmet, az illata most is megnyugtatott, és kellemes érzéseket ébresztett bennem.  Gondosan bekentem magam vele, majd lemostam. Már törölközőben voltam, és a tükör előtt álltam, amikor meghallottam egy halk, fémes reccsenést.  Azonnal kirohantam, mivel egy másodperc töredéke alatt ezer meg egy rémes gondolat futott át az agyamon. De a szobámban csak Emmettet, és az alvó Matty-t találtam. Emmett az ágyamon ült, összeszorított kézzel maga elé meredve. Lehetetlen volt bármit is leolvasni az arcáról, és amikor felemelte a fejét, a szemei éjfeketék voltak, de a vágy szikrája ott égett bennük. Nem tudtam megszólalni, a pillantása lefagyasztott. Ő felállt, és megindult felém, mint egy prédáját becserkésző vad, mire én mozdulni sem tudtam. Alig pár centire lefékezet, végig a szemeimbe nézett, majd kinyújtotta a kezét. Nem tudom, hogy én mért tettem ugyanazt, csak arra eszméltem, hogy valami hideg, és összegyűrt dolog van a kezemben, Emmett pedig sehol. Kinyitottam a tenyerem, és a legnagyobb meglepetésemre, egy összegyűrt, vas szív volt ott. Az ágyamhoz suhantam, és megláttam, hogy a támlából, bizony hiányzott egy darab, méghozzá az, ami a kezemben volt. Emmett csinálta ezt?  De vajon miért?

Matty halkan mocorogni kezdett, én pedig megfeledkeztem Emmettről, és azonnal a kisfiam ágya mellé léptem. A karjaimba vettem, és gyengéden ringatni kezdtem. Percekig figyeltem, ahogy a lélegzete egyre lassabb és lassabb lett, mígnem teljesen elaludt. Visszafektettem az ágyba, és visszasiettem a fürdőbe, hogy magamra kapjak valamit. Megfésültem a hajam, és összekötöttem, majd megint csak elkeseredtem, amikor megláttam magam a tükörben. A szemeim még mindig vérvörösek voltak, ijesztőek, és vészjóslóak. Bármikor elveszthetem a fejem. 

-                    Lizzy – halottam meg Evan türelmetlen hangját, halk volt ugyan, de mérges.

-                    Mi a baj? – mentem vissza a szobámba, de egyenesen az ajtóhoz siettem, és kituszkoltam őt rajta.

-                    Miért tűntél el? – kérdezte indulatosan. – Azt mondtam, hogy várj meg ott, erre te eltűnsz, még egy üzenetet sem hagysz, és…

-                    Higgadj már le – vágtam a szavába mérgesen. Visszamentem a nappaliba, és megint csak Bella mellé ültem le. – Azért mentem el, mert találkoztam egy… vagyis két vámpírral, akik ikrek, a végzet ikrei – hadartam el, szinte unott fejjel. Evan szóhoz sem bírt jutni, csak nézett, bambán, és értetlenül.

-                    A végzet ikrei csak mese, Lizzy – mondta végül, pár csendes másodperc után.

-                    Hiszed te – vágtam rá azonnal. – A vámpírok is csak mese, meg a halhatatlanok, és a vérfarkasok is – soroltam szinte levegővétel nélkül.  – Evan, megfenyegettek, mivel ismerték Dominicot, és bosszúra vágynak, amit nem nagyon értek, de amint meghallottam, hogy tudják a fiam nevét, másra már nem is nagyon figyeltem.

Evan megint nem szólalt meg, helyette előkapta a mobilját, tárcsázott, majd kivonult a konyhába. Persze én azonnal utána siettem, közben elhaladtam Jasper mellet, aki elkapta a karom.

-                    Beszélnünk kell – mondta olyan halkan, hogy még így szuperhalással is alig hallottam. Bólintottam. Kisietett a házból, én pedig utána. Mikor már kellő távolságban voltunk a háztól, Jasper megfordult, és egyenesen a szemembe nézett, mintha azokból akarná kiolvasni a még fel nem tett kérdéseit. Mert tudtam, hogy kérdezni akar, méghozzá azt is, hogy mit, de elszántam tartottam magam ahhoz, hogy az, ami Emmett és köztem történt az erdőben, nem tudja meg senki.

-                    Jasper – kezdtem halkan, leszegett fejjel. – Tudom, hogy mit akarsz kérdezni, de kérlek, ne tedd.

-                    Az érzéseid olyan kuszák, és megmagyarázhatatlanok – szólelt meg Jazz elkínzott hangon. – Hol gyűlöletet, hol pedig mindent elsöprő szerelmet, és vágyat érzel. Tudom, hogy az újszülöttség ezzel jár, mert nem eggyel volt dolgom már. De a te érzéseid annyira mások, annyira megmagyarázhatatlanok. Mintha nem is az újszülöttséged miatt lenne ekkora a lelki fájdalmad, hanem önmagában a fájdalom, ami felemészt téged.

-                    Jazz – kezdtem halkan, titkon örülve, hogy nem a délutánra kérdezett rá. – Amikor elhagytam Forksot terhesen, megalázva, összetört szívvel és álmokkal, megesküdtem, hogy soha, de soha nem akarom újralátni, sem Emmettet, sem pedig a Cullen család bármely másik tagját. De Evan megijedt, és mivel nem voltam hajlandó megenni azt a rózsaszín löttyöt, ezzel megölve az utolsó dolgot, ami még életben tartott, Matty-t, szólt nektek. De ha tudtam volna, hogy mind jöttök, nem engedtem volna. – Láttam Jasper arcán, hogy még mindig nem ért, ezért bőszen folytattam. – Ne értsd félre, én szeretlek titeket, hisz ti vagytok a második családom, és természetesen szenvedtem is rendesen, amikor rájöttem, hogy soha többé nem láthatlak titeket. Mégis könnyebb volt abban a tudatban élni, hogy ha ti nem vagytok a közelemben akkor Emmett sincs, és nem fájt annyira. – Éreztem, hogy az immár halott szívem megint csak összeszorul a fájdalmas emlékek felidézésére, és még Jazz nyugalomhulláma sem enyhített ezen.

-                    Soha nem fogsz megbocsájtani neki, nekünk, ugye? – kérdezte Jasper megint csak félreértve a szavaimat. Erőtlenül megráztam a fejem.

-                    Ti csak a családotokat védtétek azzal, hogy Emmett mellé álltatok akkor. Igaz te, és Alice akkor nem voltál ott. Mert mindez talán meg sem történt volna, ha te akkor lenyugtatod a kedélyeket, és Emmett haragját, Alice pedig meglátja, hogy a baba csak Emmetté lehet, hisz én soha, de soha nem csaltam meg őt. De így történt, és ezen nem tudok változtatni – vettem egy nagy levegőt, a torkom kaparni kezdett, vadásznom kell, de sürgősen. – Emmett olyan mély, és feldolgozhatatlan sebet ejtett bennem, hogy azt egy életen át megbocsáthatatlannak hittem, de most, hogy több időm is van, mint egy élet, talán egyszer, a nagyon is távoli jövőben megbocsájtok neki. De az biztos, hogy nem most, és nem ilyen körülmények közt.

-                    A szerelmedként is meg fogsz neki bocsájtani? – tette fel végül azt a kérdést, amire nem nagyon akartam válaszolni. Miért? Mert magam sem tudtam rá a választ, hisz a fájdalom, még most is elviselhetetlen, egyedül akkor nem érzem, amikor Matty velem van.

-                    Nem – feleltem végül a legmeggyőzőbben, ahogy csak tudtam. Jasper halványan elmosolyodott, majd oldalra billentette a fejét, és csak annyit mondott.

-                    Hazudsz, Lizzy Evans!

-                    Vadásznom kell – fordultam el, elengedve a fülem mellett az előbbi, nagyon is valós megjegyzést.

-                    Veled tartok – mondta, és már el is futott mellettem.

Hazudok, hát persze hogy hazudok, mert magam sem vagyok biztos… semmiben nem vagyok biztos, csak egyvalamiben, meg kell védenem Matty-t akár az életem árán is. A torkom megint kaparni kezdett, jelezve, hogy táplálkoznom kell, erősödnöm, hogy szembe tudjak szállni az ikrekkel, vagy akár az egész világgal. Már a tisztás végénél tartottam, amikor meghallottam, hogy egy fa kidőlt, majd fülsiketítő hanggal a földhöz csapódik. Hátra akartam fordulni, de megpillantottam Jaspert, aki közvetlenül mögöttem fékezett le.

-                    Fogalmam sincs, mi lehet ez – felelte a kérdő pillantásomra, de mosolygott, tehát csak nekem nem árulta el, hogy mi volt az. A torkom megint fellángolt, így nem foglalkoztam tovább a rejtélyes zajjal, megkerestem a legjobb illatú állatot, ami a közelben volt, majd rávetettem magam.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.