|
53. fejezet
2011.01.09. 12:31
Alice arcán mosoly suhant át, hogy egy újabb látomása bizonyult igaznak. Már korábban látta ezt az esetet, hogy meg fog történni, ezért is szedte a virágokat. Ám ahogy ránézett Bellára, hirtelen nyugtalanság fogta el. Barátnője ugyanis fel-alá mászkált, kezeivel hadonászva, miközben szorgosan ecsetelte a lejátszódott jelenetet kettejük között. Arca zaklatottságról, rémületről tanúskodott, szemeiben félelem ült.
Alice türelmesen végighallgatta. Egész idő alatt csupán szemeivel követte a lány mozgását.
Bella hirtelen megtorpant, Alice felé fordult. Szemeiben immár a düh uralkodott.
– Te tudtad! – mutatott rá – Te végig tudtad, hogy mit érez Félix irántam! Tudtad, és nem mondtad el nekem! – mondandója végére artikulátlanul felüvöltött.
Dühében belerúgott egy fába, mire az gyökerestül kidőlt.
– Bella, kérlek, higgadj le!
Alice megrettent Bella reakciójától. Távol állt Bellában a rombolás, pusztítás, most mégis már a harmadik fát pusztította. Odasuhant a lány elé, kezeit vállára rakta. Ám Bella lerázta magáról, és dühödten hátrébb lépett.
– Te…
– Bella! Én se régóta tudom ezt biztosan! Fél órával ezelőtt pedig kinevettél és gúnyolódtál rajtam, amiért azt mondtam neked, hogy tetszel Félixnek! – emelte meg a hangját Alice.
Bella mindkét kezével betapasztotta füleit, és rázni kezdte fejét.
– Megmondanád, mégis mit csinálsz? – tette csípőre kezét Alice.
– Nem akarom azt hallani, amit utoljára mondtál! Nem! Ez nem lehet igaz – zuttyant le a földre.
Lábai tehetetlenül terültek el teste körül, míg ő maga begörnyedt háttal temette arcát két keze mögé.
Alice megsajnálta a lányt. Leguggolt mellé, és simogatni kezdte haját.
– Nyugalom, Bella, nyugodj meg. Semmi komoly probléma nincs, szerencsére.
– Nincs? – nézett fel, leengedve kezeit – De hiszen, ha Edward megtudja, hogy Félixnek… ó, jaj!
– Cssh, ne aggódj. Nem lesz baja senkinek sem. Neked viszont meg kellett már tudnod ezt. Ideje volt tisztán látnod.
– Ezt hogy érted? – suttogta.
Bella értetlenül pislogott szemeivel, Alice arcát bámulva.
Alice titokzatos ábrát öltött magára. Arca kifürkészhetetlen maradt, ahogy tekintete is.
– Emmett nem rég felkeresett, és a látomásaimról érdeklődött. Furcsálltam, de azt feltételeztem, hogy ismét meg szeretné kérni Rosalie kezét, mint általában, így elmondtam neki, hogy még semmi erre utaló dolgot nem láttam. Ő viszont magához képest is komoly ábrával mondta, hogy semmi köze ehhez annak a dolognak, amiért valójában jött. Ő afelől érdeklődött, hogy mi van közted és Félix között. Sőt… inkább Félix érzései érdekelték igazán.
– Hogy? – döbbent le Bella.
– Elmondta, hogy mikor Félix vele vadászik, mindig kérdezget dolgokat felőled. A legjelentéktelenebb dolgokat ugyan, de kérdezgeti. És Emmett a múltkor elgondolkodott egy kicsit a dolgon, mikor arra a kérdésre kért választ, miszerint el tudná-e képzelni, hogy te és Edward valaha is szakítotok.
– Micsoda? – sikított fel Bella.
Mellkasa vadul hullámozni kezdett, ahogy kapkodta a levegőt. Szemei viszketni kezdtek, míg végtagjai meg-megremegtek.
– Cssh! Emmett kiállt mellettetek, és elmondta, hogy ő már nagyon várta azt a pillanatot, hogy Edward is igazi társra leljen. Örül neked, kedvel téged, szeret téged, mint húgát. Valamint hozzátette, hogy reméli, sosem szakítotok, mivel véleménye szerint kitűnő párost alakítotok. Mindkettőtöket kedvel, így választani sem tudna köztetek. De ezen a kérdésen akaratlanul is elgondolkozott. Hiszen miért kérdezne ilyet tőle Félix? Egyáltalán miért mindig rólad kérdezget, mikor bármelyikünkről megtehetné ugyanezt? Így úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha hozzám fordul segítségért. Ám én sem tudtam semmivel sem szolgálni a számára, ami elkeserítette. Pár napra rá viszont megjelent előttem az előbb lejátszott jelenet veled és Félixszel a főszerepben, a konyhában. Képzelheted, mennyire sokkolóan hatott rám. Azt pedig tudtam, hogy ma fog megtörténni.
– Alice… mikor tudtad meg, hogy ez így lesz? – kérdezte félénken Bella.
– Hat napja – szívta be ajkát félősen – Haragszol rám?
Bella felnézett Alice-ra. Annak szemeiben nyugtalanság csillogott. Arca félénk lett, és látszott rajta, hogy minden idegszála megfeszült.
– Azért szólhattál volna – sóhajtotta Bella.
– Hidd el, akartam, de amint elhatároztam magam, jött a látomás, és láttam, hogy nagyon összeveszünk, mert te nem hiszel nekem, és hazugnak titulálsz. Ezt pedig nem akartam. Így inkább kivártam ezt a napot.
Bella felsóhajtott. Hogyan is tudott volna haragudni pont Alice-ra? Hiszen ő volt a legjobb barátnője, vele bármiről beszélhetett. Egymás bizalmasai voltak.
– Köszönöm, Alice, hogy felnyitottad a szememet! – ölelte végül magához az apró lányt.
Alice térdre esett a guggolásból, olyan hevesen viszonozta ölelését. Boldog mosoly ült ki arcára, ami akkor is ott virított, mikor elengedték egymást, mosolyt csalva Bella arcára is.
Bella ekkor döbbent rá, milyen károkat okozott az erdőben. Körbenézett, mire szembesült az előbbi tombolásakor kitépett három jókora fával. Mind ott feküdt szanaszét, megcsonkítva, gyökerei az ég felé nyújtózkodva.
– Fogalmam sincs, miért csináltam ezt… – sóhajtott.
– Biztos nem te vagy az egyetlen, aki így reagálna arra, hogy a barátjának tetszik.
Bella Alice felé fordult, aki addigra már sarkon ülve, kezeit a combján pihentetve figyelte az erdőben végzett kisebb pusztítást.
– Te mit tennél a helyemben? Hogy viszonyulnál Félixhez ezentúl? Egyáltalán elbeszélgetnél vele erről a dologról?
Alice lassan fordította rá tekintetét. Pár másodpercig nem szólalt meg, csak Bella szemeibe meredt.
– Nehéz kérdések. Attól tartok, most már nem lesz ugyanolyan a kapcsolat köztetek. És ne haragudj, hogy ezt mondom, de miattad.
– Miért? – lepődött meg Bella.
– Mert Félix hiába fog rákérdezni, mi ütött beléd, mikor csak úgy elszaladtál előle, ugyanúgy próbál majd viseltetni hozzád. Te viszont kínosan fogod magad érezni, most, hogy már tudod az érzéseit irányodba. Előbb-utóbb pedig Félix összeszedi a bátorságát ahhoz, hogy rákérdezzen. Akkor pedig, ismerve téged, el fogod neki mondani, hogy tudod a „titkát”, és ez majd összezavarja a dolgokat. A kérdés az, milyen irányba, és mennyire fogja rányomni a bélyegét a kialakult légkörre.
– Ezt is láttad már?
– Nem. Csak jó megfigyelő vagyok – mosolygott bájosan.
Bella vágott egy fintort. Lehajtotta fejét, mire Alice megfogta bal kezét, és megszorította, kimutatva támogatását.
– Ne keseredj el.
– Edwardnak mégis hogy mondjam el? Nagyon nem szeretnék veszekedést… senkivel sem.
– Igen, ez talán a legnehezebb – bólintott Alice – Miképp valljuk be a szerelmünknek, hogy az eddig csak barátunknak hitt személy, akit ráadásul nem is szívlel túlságosan a szerelmünk, szinte bevallotta, hogy tetszünk neki? Nehéz. Nagyon. De majd ketten kitalálunk valamit.
– Mikor? Félek, egy gyenge pillanatomban elmondom neki…
– Nem is muszáj elmondanod neki. Lehet, hogy rögtön leolvassa az arcodról, vagy épp Félix gondolataiból értesül róla.
Bella csak felnyögött.
– Valahogy meg kell előznöm, hogy bárki mástól értesüljön róla. Én magam mondom el – döntötte el.
Alice hosszan nézett szemeibe. Abban szilárd határozottság, elszántság ült, és egy kis elenyésző félelem.
– Bátor vagy – jegyezte meg.
– Inkább őrült – mormogta.
– Talán félsz Edwardtól? Hidd el, hogy a bátyám soha életében, egy ujjal sem érne hozzád…
– Hozzám lehet, hogy nem, na, de Félixhez? Mi van akkor, ha verekedni kezdenek? Alice, akármit is érez Félix, én, mint barát, szeretem őt! És nem akarom, hogy baja essék.
– Ez egyszerű. Amint megérkeztek a fiúk, elintézem, hogy csak ti ketten maradjatok itthon. Így talán könnyebb lesz.
Bella arca felragyogott az örömtől.
– Alice, az lenne a legjobb! Hálás lennék érte!
– Gyere, menjünk! Sok dolgunk van még addig ezek szerint. És már csak fél óra kell ahhoz, hogy megérkezzenek.
– Már ennyi lenne az idő? – pattant fel Bella, miközben érezte, hogy gyomra öklömnyire összeszűkül.
– Igen. Ja, és még valami – állította meg Alice, mikor el akart indulni.
– Igen?
– Viselkedj természetesen, mintha mi se történt volna! Edward tudom, hogy kiszúrná, ha feltűnően más vagy. Bár lehet, így is ki fogja… – morogta orra alatt – Hihetetlen, mennyire ismeritek egymást.
Bella kuncogott egyet.
– Na, induljunk! – eredt futásnak.
Bella követte őt, végig egymás oldalán mentek.
– Mit gondolsz, sikerülni fog?
– Bízom benne – bólintott.
Bellát látszólag nem győzte meg túlságosan a lány.
– Hé! Nem én vagyok az, aki akkor is el tud rángatni téged vásárolni egy kicsit, mikor a hátad közepére kívánnál? – vigyorgott.
Bella hangosan felnevetett.
– De, igen, ez így van.
– Akkor egy kicsivel több bizalmat, ha kérhetem – kacsintott rá.
Amint beléptek a bejárati ajtón, Esmébe botlottak.
– Ó, anyu! – táncolt mellé Alice, átölelve őt.
Esme nevetett.
– Mit szeretnél, Alice?
– Hát már meg sem ölelhetlek anélkül, hogy bármilyen hátsó szándékom lenne? – tette kezeit csípőjére, durcás képpel nézve a rajta mulató Esmén.
– Rendben. Akkor helyette azt mondom, örülök, hogy itthon vagy – mosolygott.
Elfordult Alice-tól, és a konyha felé vette az irányt.
Alice arca felragyogott, hüvelykujjait felmutatva, vigyorogva jelezte Bellának, hogy jó irányba halad a beszélgetésük. Eltátogta a lánynak, hogy ne mozduljon, mindjárt jön, majd ő is eltűnt a konyhában.
– Esme! – csilingelte Alice, miközben odaszökdécselt a nő mellé – Mit csinálsz?
– Locsolom a virágokat, drágám.
– Ez igazán kedves tőled.
Esme mosolyogva megcsóválta fejét.
– Ez az én feladatom. Vidámságot és harmóniát hozni a család mindennapi életébe.
– Gáláns egy feladat, mégis úgy érzem, nem mutatunk elég hálát és tiszteletet feléd!
– Alice – tette le a pultra a locsoló kannát, a lány felé fordulva.
Alice ott állt előtte, arcáról és szemeiből sütött a boldogság és szeretet.
– Igen, anyu?
– Mikor bököd ki, mit szeretnél igazán? Ugyan imponál nekem, hogy ilyen kedveseket és szépet mondasz, de tudom, ez valamilyen terved része. Igazam van?
– De Esme! Hogy mondhatsz ilyet? – hüledezett Alice.
Esme csöndben elmosolyodott.
– Hát jó, ha nincs semmi konkrét mondanivalód, akkor én…
– Csak egy aprócska, icipici szívességet szeretnék kérni tőled, illetve Carlisle-tól – tette össze kezeit Alice, miközben egyik lábáról a másikra ugrált, a lehető legaranyosabban nézve Esmére.
Esme meglepődött. Nem tudta, hogy kerül a képbe Carlisle.
– Mi lenne az?
– De tényleg nagyon aprócska, semmi nagy dolog!
– Ezt hajtogattad akkor is, mikor te szervezted meg nekünk a Tenerife szigeteki esküvőnket, amire azt mondtad, csak egy kisebb bulit szeretnél megszervezni, családi környezetben – vonta fel szemöldökét, miközben összekulcsolta karjait.
– De ez most tényleg nem világméretű! És nem nekem tennétek vele jót!
– Hanem? – döbbent meg.
– Azt még nem árulhatom el. De meg fogjátok tudni. Szóval? Benne vagytok?
– Alice, azt se tudom, mit kéne megengednem neked, vagy tudom is én, kinek.
– Jaj, persze! – csapott homlokára – Szóval. Azt szeretném kérni tőled és Carlisle-tól, hogy a ma éjszakát ne töltsétek itthon. Kérlek szépen!
– Hogyan? Mégis miért ne? Tudtommal meglepetés partit se tudnál megszervezni egy éjszaka alatt, mert nincs semmi különleges nap most. Nem értem.
– Hidd el, holnapra már sokkal okosabb leszel. Csak most az egyszer, kérlek, hogy bízz meg bennem annyira, hogy igent mondasz, és csak holnap reggel jöttök haza! Kérlek, kérlek, kérlek! – könyörgött Alice, a lehető legszebb nézésével.
Esme felsóhajtott, kezeit leengedte.
– Hát jó – mosolygott.
Alice felsikított örömében, majd Esme karjaiba ugrott, szorosan ölelve.
– Köszönöm, köszönöm! – énekelte.
Esme nevetett.
– De ajánlom, hogy holnap be legyünk avatva mindenbe!
– Ígérem, így lesz – bólogatott hevesen.
Vidáman nevetgélve táncolt ki a konyhából a nappaliba, ahol a feszülten ülő Bella fogadta.
– Esme és Carlisle kipipálva – pacsizott vele össze, Bella nem kisebb megkönnyebbülésére.
– Ez nagyszerű! Már csak Rose, Emmett, Félix maradt. Illetve… Alice! Te és Jasper? Ti is benne vagytok?
– Hát persze – kacagott Alice.
– Köszönöm – mosolygott hálásan.
– Félix miatt se fájjon a fejed. Vele majd beszélek én. Elhívom egy közös vadászatra velem és Jasperrel együtt, valahova messze – kacsintott rá.
– De én azt mondtam neki, hogy…
– Tudom, hogy azt mondtad, hogy vadászok, te pedig hazajöttél. Ne aggódj, feltalálom magam! Te csak törődj Rose-zal! Ő a legnehezebb mindenki közül. Már készülődik Emmett érkezésére… – tette hozzá halkan.
Bella hangosan nyelt egyet.
– Biztos jó ötlet ez?
– Ne izgulj! Csak légy meggyőző! És bókolj egy kicsit neki, az mindig beválik! Na, menj – kezdte el tolni Bellát a lépcsőn felfelé.
Bella bizonytalan léptekkel állt meg Rosalie és Emmett közös szobája előtt. Bátortalanul bekopogott, mire egy örömittas hang kiabálta neki, hogy „Szabad!”.
Bella bedugta fejét az ajtón, körbenézve a szobában. Az semmit sem változott, mióta ide költöztek. A lány hatalmas megkönnyebbülésére ráadásul semmi cicoma vagy gyertya nem volt sehol a szobában, ami még jobban utalt volna Rosalie terveire az éjszakát illetően.
– Á, szia, Bella! Mi járatban? A fiúk még nem érkeztek meg, ugye? – pillantott rá, megigazítva ruháját.
– Nem, ne aggódj, még nincsenek itt. Bejöhetek?
– Persze, gyere csak. Én addig folytatom a készülődést – ült le fésülködő asztalához.
Bella gyomra görcsbe rándult, ahogy becsukta az ajtót, közelebb lépdelve a szőke lányhoz.
Rosalie még dúdolgatott is egy kicsit magában, miközben aranyszőke haját fésülgette.
– Minden rendben? Még a szokásosnál is furább vagy – pillantott rá Rosalie, ahogy egy másik fésűért nyúlt.
– Rose… szívességet szeretnék kérni tőled.
– Oh – lepődött meg – Na, és miről lenne szó?
– Tudod… a… ma estére… vonatkozóan – nyögte. Szörnyen zavarban volt, ráadásul nem tudta, hogyan legyen elég meggyőző, ha belül remeg Rosalie reakciójától.
Zavarát azonban a szőke lány félreértette. Mindent tudón elmosolyodott. Finom mozdulattal letette fésűjét, és Bella felé fordult, miközben a tükörben megbizonyosodott arról, hogy Bella milyen kínosnak ítéli meg ezt a pillanatot.
– Foglalj helyet, Bella – mutatott kezével a hatalmas ágy felé, amely szépen meg volt vetve.
Bella úgy cselekedett, ahogy Rosalie mondta. Leült az ágy szélére, és ránézett nővérére.
– Tehát… – kezdte volna, ám legnagyobb meglepetésére a szőke félbeszakította.
– Nem kell magyarázkodnod. Tudom, hogy kínos és zavarba ejtő. Tudom, mit szeretnél.
– Tényleg? – ragyogott fel arca a megkönnyebbüléstől, hogy nem neki kell elmondania.
– Igen. És ne aggódj, nincs ezzel semmi gond. Teljesen természetes.
– Hú, Rose. Mekkora szerencse, hogy tudod, mit szeretnék kérni tőled! Pedig lélekben már felkészültem a legrosszabbra.
Rosalie angyalian felnevetett.
– Nem kell félénknek lenned! Ez bárkivel megeshet.
– Örülök, hogy így gondolod. Én már azt hittem, hogy minimum letéped a fejem, amiért arra kérlek, hogy menjetek el itthonról ma éjszakára Emmettel – nevetett Bella.
– Hogyan? – döbbent meg Rosalie.
Bella azonnal abbahagyta a nevetést. Ránézett Rosalie arcára, amin a mélységes döbbenettől még a szája is nyitva maradt. Mozdulatlanul meredt Bellára.
– Hiszen tudod… nem? Te magad mondtad, hogy ez természetes és nincs vele semmi gond.
– Mit mondtál az előbb? – pisszegte le Bellát.
– Mikor? – zavarodott össze.
– Arra kérsz, hogy menjünk el itthonról ma éjszakára Emmettel? Komolyan ezt mondtad?
– I…igen. Te pedig azt, hogy tudod!
– Bella! Én azt hittem, hogy tanácsot szeretnél kérni tőlem!
– Tanácsot? – most Bellán volt a teljes ledöbbenés ideje – Mégis miféle tanácsot?
– Hát… házastársi tanácsot! Tudod! Hogy hogyan dobd fel a nemi életeteket Edwarddal!
– Hogyan?
Bella legalább olyan döbbent fejet vágott, mint nem sokkal előtte Rosalie.
Mindketten döbbenten pislogtak a másikra, teljesen értetlenül.
– Azt hiszem, ideje tisztázni, miért is jöttél pontosan az esetleges további félreértések elkerülése végett!
Bella bólogatni kezdett.
– Azért jöttem, hogy megkérjelek téged, hogy menjetek el estére Emmettel valahova, és csak reggel gyertek vissza!
Rosalie szeme bosszúsan megvillant.
– De miért? És miért csak most szólsz?
– Mert… mert…
– Igen?
– Rose, nem mondhatom el! Feltétlenül muszáj ma estére mindenkinek elmennie, hogy kettesben tudjak beszélni Edwarddal. Egyszerűen muszáj! Érted?
Bella szemeiben szenvedés látszódott.
– De miért pont ma? És miért csak most szólsz?
– Hidd el, nem direkt! Legszívesebben elkerülném ezt a beszélgetést, de… az lehetetlen.
– Akkor miért nem ti ketten mentek csak el, ahelyett, hogy az egész házat kiürítteted?
– Rose, hidd el, nyomós oka van erre – lépett be a szobába Alice, becsukva maga mögött az ajtót – Félix elintézve – pillantott Bellára, aki csak egy fejbólintással nyugtázta ezt.
Rosalie kettejük közt kapkodta fejét. Nem értett semmit, nem tudta, miért ilyen fontos ez, és miért pont ma. Ő csak egy kellemes estét szeretett volna eltölteni a férjével, erre jön Alice és Bella, és arra kérik, menjenek el itthonról. Pont ma!
– Esetleg ha engem is beavatnátok…
– Rose, nem lehet. De holnapra mindent tudni fogsz. Ígérem! – jelentette ki Alice határozottan.
– Csak erre válaszoljatok akkor: azért kellene elmennünk itthonról, mert az a terved, hogy mindenhol…
– Ó, istenem, Rosalie, nem! – kiáltott fel Bella, mikor megértette a lány célzását.
Rosalie kétkedve nézett rá.
– A közelében sem jársz az igazságnak, Rose – erősítette meg Alice.
Rosalie dühödten beleütött a szék támlájába.
– Ez nem igazság! Ha Alice tudhatja, én miért nem?
– Alice csak azért tudja, mert az ő ötlete volt ez az egész evakuálás-dolog. És az is mellette szól, hogy látja a jövőt.
Rosalie dühösen fújtatott egyet.
– Hát jó. Legyen. De ezért még revanst kérek! Áthúztátok a terveimet – morogta cseppet sem kedvesen.
– Köszönöm, Rosalie! – ölelte át hálásan Bella – A revansod is meg fogod kapni.
Alice vigyorogva nézte, ahogy Rosalie egy „Ajánlom is”-t eldörmögve, mosolyogva visszaölelte Bellát.
– Menjünk le a nappaliba, mert a fiúk tíz másodpercen belül befutnak!
Esme és Félix már a nappaliban voltak. Félix egy könyvet olvasgatott, míg Esme izgatottan lesett ki az ablakon.
Rosalie leült az ajtóval szembeni fotelba, míg Alice Bella mellett maradt a lépcsőnél. Bella ijedten megmarkolta Alice csuklóját, mikor észrevette Félix jelenlétét is. Szemei kigúvadtak, gyomra összeszűkült, arcán az ijedtség tükröződött.
Alice nyugtató pillantásokkal nézett rá, majd fájdalmasan felszisszent.
– Bella, én megértelek, de ha nem engeded el a csuklómat, akkor bizony két másodpercen belül már nem lesz mit fognod! – sziszegte.
Bella ijedten elengedte. Lesunyta fejét, arca bizseregni kezdett.
– Sajnálom – suttogta.
Alice megdörzsölte csuklóját, s bólintott egyet.
– Koncentrálj. A lényeg lebegjen a szemed előtt. És szedd össze magad! – mondta még.
A következő pillanatban arcára ezer wattos mosoly került, és közelebb lépett az ajtó felé. Ugyanebben a pillanatban Rosalie és Esme is izgatottan pattantak Alice mellé, míg Bella hátrébb húzódott. Fejét felszegve várta Edwardot.
Nem kellett sokat várniuk; először Emmett lépett be az ajtón, aki rögtön karjai közé kapta Rosalie-t és egy szenvedélyes csókkal koronázta meg hazatérését.
Utána Carlisle lépett be, aki jóval diszkrétebben üdvözölte feleségét.
Bella halott szíve mintha újból életre kelt volna; úgy érezte a lány, menten ki akar szakadni a helyéről heves dobogásával. Türelmetlenül várta már szerelmét. Hiányzott neki ölelése, hangja, csókja… egész lénye.
Edward és Jasper hangosan kacagva, együtt léptek be a házba, becsukva maguk mögött az ajtót. Jasper mosolyogva ölelte át Alice-t, míg Edward a fejével Bellát kutatta. Mikor meglátta a lépcső aljánál várakozni, hatalmas mosoly terült szét arcán. Szemeiben felizzott a láng, amelyet Bella annyira szeretett. A lány arcára is boldog mosolyt varázsolt a fiú jelenléte. Egyszerre indultak el a másik irányába, ám Edward ezúttal is gyorsabbnak bizonyult. Megragadta Bella derekát mindkét oldalon, és saját tengelye körül forogni kezdett szerelmével. Bella hangosan kacagva, csillogó szemekkel fonta át karjait Edward nyaka körül, aki még közelebb vonta őt magához.
Mikor már a saját lábán állt a lány is, kinyitotta időközben becsukott szemeit, mire Félix tekintetével került szembe. Belül megriadt, így gyorsan hátrébb húzódott kissé Edward ölelő karjaiban, hogy annak szemeibe nézhessen. Jobb kezével beletúrt a fiú tarkóján a hajába, míg bal kezével odaadó gyöngédséggel simogatta arcát. Edward boldog, szerelmes tekintettel simult bele tenyerének érintésébe.
– Hiányoztál – súgta Edward, miközben orrát végighúzta Bella bal orcáján, amibe a lány beleremegett.
– Te is – ölelte még szorosabban.
Bella elmosolyodott. Közelebb húzódott Edwardhoz, lassan hozzáérintve ajkait a fiú ajkához. Edward is elmosolyodott, és mint egy éhes vad, kapott Bella ajkai után, mikor az visszahúzta fejét. Kezével a lány gerince mentén végigsimított, ezzel felpezsdítve mindkettejük érzékeit. A külvilág kezdett elmosódni körülöttük, legfőképp Bella körül.
Mióta megtudta Félix érzéseit, még inkább vágyakozott Edward után. Igaz, félt is ettől a találkozástól, most, hogy megbizonyosodott arról, Edward jogosan nézte ferde szemmel Félix közeledését felé. Ugyan féltette barátját, ám ez az érzés a lehető legtávolabb került most benne, hogy érezhette Edward karjait maga körül. Úgy csókolta a fiút, mintha az élete múlna rajta. Karjait szorosabbra fűzte Edward nyaka körül, mígnem egyik keze lecsúszott a fiú dzsekijének cipzárjáig. Lehúzta azt, mindkét kezét a dzseki alá bedugva ölelte át testét.
Edward felmordult, és ezzel egy időben megszakította csókjukat.
– Talán jobb lenne, ha ezt odafent folytatnánk – nézett kábultan a lány szemébe.
– Khm – Bella zavarában lesunyta fejét, arca bizseregni kezdett.
Edward kihasználta az alkalmat; Bella nyakához hajolva apró csókokat lehelt rá, a füle tövétől kezdve, lassan a kulcscsontjáig haladva.
Bella felsóhajtott, felemelte fejét. Edward mögött állt Alice pár méterre, aki bosszús ábrával figyelte barátnőjét. Kezeivel mutogatni kezdte, hogy immár csak ők ketten vannak a házban, azzal eltűnt ő is.
Bella zavartan ébredt rá, hogy annak, amit ők most Edwarddal csinálnak, nagyon nem most van itt az ideje. Mint akinek egy jókora pofont kevertek le, úgy józanodott ki hirtelen. Immár csak csiklandozásnak érezte Edward kényeztető tevékenységét, és megpróbálta eltolni magától, hogy beszélhessen vele.
– Edward… Figyelj rám, kérlek!
Edward hümmögött egyet, de nem tanúsított túl nagy figyelmet Bella szavaira. Helyette megragadta a lányt csípőjénél fogva, és a lépcső felé lépkedve kezdte húzni maga után.
Bella ellenállása fokozatosan romlani kezdett. Először nem vette észre, amint az egész helyiség kiürül körülöttük, most pedig újra csábításba kezd esni. Küzdött a teste és szíve által diktált érvek ellen, helyette sokkal inkább a maradék józanságából próbált még többet kovácsolni.
– Edward… kérlek! Ez nagyon fontos! – próbálta eltolni magától ismét.
Edward megunta a macska-egér játékot, és vámpírsebességgel rohant fel szobájukba, kezeiben cipelve Bellát, akit óvatosan lefektetett az ágyra. Ledobta magáról dzsekijét, és a lány fölé mászott, belenézve szemeibe.
– Nem lehetne várni csak egy kicsit? Annyira hiányoztál, Bella… – súgta.
Lehajolt a lány ajkaihoz, azzal a szándékkal, hogy megcsókolja őt, ám Bella megragadta fejét, és belenézve szemeibe kimondta azokat a szavakat, amikkel sikerült teljesen kizökkentenie Edwardot.
– Rólam van szó… és Félixről.
Edward megdermedt a mozdulat közben. Csupán pár centiméterre volt arcuk egymástól, úgy néztek egymás szemeibe. Edward tekintetében megjelent a harag Félix említésére, amitől Bella rögtön nyugtalan lett újfent.
– Hogy mondtad? – súgta egész halkan, amitől Bella háta libabőrös lett.
– Lenne valami, amit úgy érzem, meg kell, hogy osszak veled is – kezdte Bella bátortalanul.
Edward tekintete sem sugallt túl sok jót. Egy pillanatig úgy nézett ki, mint aki erőteljesen koncentrál valamire. Legfeljebb tíz másodpercig maradt annyira mozdulatlan, mint egy kőszobor, aztán megszólalt, miközben legördült Belláról, engedve, hogy a lány felüljön az ágyban. Ő maga a lány mellett ült, várakozón és idegesen tekintve rá.
– Köze van ahhoz, hogy rajtunk kívül senki sincs itthon?
– Igen – nyögte Bella kínosan – Én kértem meg őket… és Alice.
– Alice? – vonta fel a szemöldökét Edward – Hogy jön a képbe Alice? Egyáltalán miről van szó? Tett valamit ellened Félix? Netán mégis bántott téged? Ha hozzád mert érni, én esküszöm, hogy…
– Cssh, cssh, Edward! Nyugodj meg, kérlek! Nem bántott.
– Hát? Akkor mi történt?
Bella kifújta a levegőt, mielőtt belekezdett volna.
– Mielőtt elkezdem, kérlek, ígérd meg, hogy nem akadsz ki nagyon!
– Bella, ígérem, csak mond már, kérlek! – térdelt le a lány elé, kezébe véve annak kezeit.
Szemeiben aggódás és féltés ült immár. A harag azon nyomban kihunyt belőle, amint Bella félénkségét észrevette.
– Megtudtam egy… titkot, vagy nem is tudom, hogyan nevezzem ezt… Tehát… tudomásomra jutott, hogy Félix…
– Igen? – kérdezte feszülten Edward, akaratlanul is szorosabban fogva Bella kezeit, közelebb hajolva hozzá.
– Félixnek tetszem, Edward! – sikította Bella.
Felpattant Edward elől, és arcát eltakarva, összekuporodva feküdt az ágy közepére.
Edward viszont ugyanabban a pózban maradt: jobb lábán térdelt, kezei úgy maradtak, mintha még mindig közrefogná Bella kezeit. Arca és szeme azonban semmitmondóvá vált. Olyan merev volt, akár egy kőszobor.
Bella maga sem értette a reakcióját. Talán félt Edward haragjától, holott szinte ez volt a legnagyobb butaság. Hiszen Edward még soha életében nem bántotta őt, ezidáig pedig csupán egyszer ütött meg vele szemben nagyobb hangot. Mégis félénken nézett szerelmére, aki lefagyva meredt szemeivel egyetlen pontra: egyenesen az ő szemeibe. Bella beharapta alsó ajkát.
– Hát neked ő? – kérdezte Edward, látszólag érzelemmentes hangon, ám belül tombolt.
– Hogy? – térdelt fel Bella az ágyban. Értetlenül nézett a fiúra.
– Úgy értem, te is érzel vonzalmat Félix irányába?
– Nem! – mondta határozottan Bella.
Edwardot erre az egyetlen szóra hatalmas megkönnyebbülés öntötte el. Lassan felállt a földről, mindvégig tartva a szemkontaktust Bellával.
– Csak ennyit akartam tudni – mondta, azzal kiment a szobából.
– Edward? – szólt utána Bella.
Vámpírsebességgel utána ment a fiúnak, akit akkor ért utol, mikor az épp nyitotta ki a bejárati ajtót.
– Hova mész mégis?
– Megkeresem Félixet.
– Minek?
Edward azonban nem válaszolt, csak kisétált az ajtón. Bella előtte termett, kihasználva, hogy Edward csupán emberi tempóban közlekedik.
– Edward, válaszolj, kérlek! Sőt, tudok egy jobbat! Menjünk vissza a házba! – ragadta meg a fiú kezét, kérlelőn nézve szemeibe.
– Nyugodtan menj vissza, Bella, ez úgysem lenne szép látvány.
– Mire készülsz? – sikított fel ijedten.
– Semmi komolyra – mondta különös hangon.
– Edward, ez nem te vagy – csóválta fejét Bella.
– Te talán elnéznéd, hogy más valaki megpróbáljon elvenni engem tőled? – morogta mérgesen.
Bella megtorpant. Egészen eddig hátrafele haladt, ahogy Edward előre, így most a fiúnak is meg kellett állnia, hogy ne sodorja el a lányt.
– Szeretlek, Edward – suttogta csöndesen.
Edward meghatódva nézett le Bellára. Felemelte kezét, kézfejével megsimítva arcát. Bella belekapaszkodott Edward simogató kezének csuklójába, könyörgőn nézve fel rá.
– Kérlek, Edward, ne bántsd őt! Ő a barátom, még akkor is, ha ő másképp néz rám…
Edward nem szólt semmit, elmélyülten simogatta Bella arcát. Szemeiben szerelem, lágyság csillogott, míg arca üres volt.
– Meg kell, kérdezzem, Bella… de remélem, nemleges választ kapok. Bízom benned, de benne nem. Egyébként eszembe se jutna…
Bella csöndesen hallgatta Edwardot, egy pillanatra se szalasztva el az alkalmat, hogy a szemeit nézze.
– Történt köztetek valami? – fúrta szemeit a lány szemeibe Edward.
Szeme egy pillanatra megvillant, ahogy várta a lány válaszát.
– Nem! A leghatározottabb nem. Én téged szeretlek, Edward!
A fiú ajkain apró mosoly terült szét.
– Én is téged, édesem, én is téged – suttogta.
Olyan gyengéden és óvatosan vette két tenyere közé Bella arcát, mintha a lány még mindig ember lenne, mintha félne, hogy egyetlen érintésétől darabokra törik szét. Ajkaival egy gyöngéd, rövid csókot adott kedvesének. Kinyitva szemeit Bella látta tekintetében azt a csillogást, amit már két napja hiányol. Melegség töltötte el szívét, ahogy rá nézett.
Edward mosolyogva cirógatta hüvelykujjaival a lány arcát, még mindig tenyere közt tartva azt.
– Bella, ugye tudod, hogy nekem te vagy az egyetlen, igazi szerelmem?
Bella bólintott, érezve, ahogy arcát bizsergető érzés árasztja el.
– Akkor azt is tudod, hogy én bármi áron megvédelek, küzdök érted.
– De…
– Cssh! – tette mutatóujját Bella ajkaira – Nem szeretnélek elveszíteni. Ezért pedig, ha kell, vállalok minden fajta következményt, kockázatot. Jegyezd meg jól, Bella: ha Félix a legkisebb jelét is mutatja, hogy magának akar téged, én onnantól kezdve vetélytársként tekintek rá. Ha kell, harcolni fogok érted, a szerelmedért, azért, hogy együtt legyünk. Mert én szeretlek téged szívem teljes szeretetével. Majd’ egy évszázadig vártam rád. Nem fogom hagyni, hogy most vegyenek el tőlem! Érted, Bella?
Bella szemei viszketni kezdtek, így pislogott párat, mielőtt válaszolt.
– Még… még sose mondtál nekem ennél szebbet – suttogta halkan. Teljesen Edward szavainak hatása alatt volt. Érezte, ahogy a lába beleremeg a fiú érintésébe, ahogy ennyire közel állnak egymáshoz.
Edward féloldalasan elmosolyodott. Lassan közelebb hajolt Bellához, könnyedén homlokon csókolva őt.
– Azonban azt elfelejted, hogy nekem Félix csupán egy barát – tette hozzá halkan Bella.
Edward újból belenézett szemeibe.
– Igen… tudom. Ha az én véleményemet kérdezed, őrültségnek tartom. De ez a te döntésed, én pedig igyekszem elfogadni és együtt élni vele. Nehéz, főleg most, hogy bebizonyosodott az, amitől tartottam. De így legalább résen lehetek.
– Sose csalnálak meg – nézett szigorúan Edward szemeibe Bella.
– Köszönöm, édesem – simított ki egy tincset a lány arcából – Azonban azt hiszem, mi ketten félbehagytunk valamit… – mosolyodott el csibészesen, amitől Bella ismét úgy érezte, mintha halott szíve újra dobogna.
Cinkosul elmosolyodott ő is, közelebb bújva hozzá.
– Nincs sok időnk. A többiek reggelre már itthon lesznek.
– Előttünk még a hajnal utolsó órái. Használjuk ki hozzánk illően! – kacsintott rá.
Bella csilingelően kacagva hagyta, hogy Edward a karjaiba kapja, és felszaladva az emeleti szobájukba ismét az ágyra tegye le őt…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
NAGYON, NAGYON JÓÓÓ!!! Várom a folytatását és csak így TOVÁBB!
