Gyorsabb voltam a szélnél, száguldottam eszeveszett sebességgel és kimondhatatlanul élveztem. A testem minden porcikája a sebességet és a vért kívánta, és én igyekeztem mindennel megsegíteni a belsőm akaratát.
Megtorpantam és felnevettem erre a beteg gondolatra. Mintha nem egy szörnyeteg agya mondatta volna ezeket.
Túl régen ittam, ideje lenne már lemészárolni egy aranyos, kis családot, mert egyre inkább égeti a torkomat a kínzó szomjúság. Nem messze innen egyébként is van egy kisebb városka, ahol biztosan vannak ínycsiklandó torkocskák, ahova belemélyeszthetem hosszú fogaim.
Azt gondolod, hogy szörnyeteg vagyok? Tudom, de ha nem változtathatok rajta, akkor mit tegyek?
Nem telt bele sok időbe és megpillantottam a város fényeit. A fény túl sok volt nekem. A telihold aranyló fénybe vonta az utcákat, és erre a mesterséges világítás is rátett egy lapáttal. Bántotta a szememet, egy pillanatra be is kellett hunyom vörös íriszeimet, majd kéjesen megnyaltam vérpiros ajkaimat és felhördültem. Az illatok, melyeket hirtelen felém fújt a szél, édesek és finomak voltak, de annyira, hogy nem tudtam megállt parancsolni a szomjamnak, és rohanásba kezdtem, de úgy, hogy körül se néztem.
Mióta az eszemet tudom, azóta óvatos voltam, de most nem bírtam uralni megbomlott elmémet, mely a drága nedűért kiáltott, és én szánalmasan gyenge jellem voltam.
Nem telt bele két másodpercbe és én megpillantottam egy idősödő házaspárt, akik talán egy kellemes vacsoráról tartanak hazafelé, és boldogan összeölelkeznek.
Az ajkaimat megnyaltam és széles mosollyal torpantam meg néhány méterre a két áldozatomtól, akik feszengve váltak szét és néztek rám.
Pimasz vigyorral figyeltem, ahogy a szemük kimerevedik a félelemtől, mert az egész lényem fenyegető és rettentő volt. Ez mindig is az előnyömre vált, nem bántam egy kicsit sem. Márvány hideg bőröm kemény, rideg hatást keltett. Kócos, barna hajam szétmeredezve meredt a világra, talán soha nem is látott fésűt, de ezt nem tudtam biztosan. Ápolatlan, ámde annál élesebb körmeim fenyegetően mutattak a két megszeppent emberfajzatra. Véres ajkaimon kegyetlen mosoly ült, és kivillantottam, hófehér, de a végén pirosas fogaimat. Vörös, halált kecsegtető szemeimmel úgy figyeltem őket, mintha egy nagyon érdekes játék következne.
És az ő figyelmüket semmi ilyesmi nem kerülte el.
A férfi egy erős mozdulattal utasította a háta mögé a nőt, és kérte, hogy menjen be a házba, majd ő is megy utána.
Felnevettem erre a képtelen gondolatra. Tévedett a pasas, mert innen egyikük sem megy sehova, csak a vérük a gyomromba, a lelkük meg a pokolba.
A mennyben én nem hittem, mert furcsa volt számomra, hogy létezhet a világon emberi jóság és jóakarat, el se tudtam képzelni. Soha nem láttam kedves embereket, még soha nem volt senki, akiben nem a saját érdekeinek a megvalósításai visszhangzottak. Önzőek voltak.
Akárcsak én, bár én nem mondhatom magam embernek. Nem is tudom, hogy igazán mi vagyok, mert még soha nem láttam magamhoz foghatót Markon kívül, de őt is hamar eltettem láb alól, akárcsak a többi áldozatomat. Azt a négy szörnyű, megaláztatásokkal teli évet is csak úgy bírtam, ki, hogy folyamatosan, minden egyes másodpercben mondogattam magamnak, hogy „Ő változtatott át, neki köszönheted az életed! Ő változtatott át, neki köszönheted az életed! Ő vál...”
Érzéketlen voltam mindenre, kivéve két dologra. De szerintem pontosan tudjátok, hogy ezzel a sebességre és a vérre célozgatok. Csak ezek éltettek. Semmi más.
Éltettek? Mintha tudnám, hogy hogyan kellene végeznem magammal. Mert eddig hiába próbálkoztam kioltani a nyamvadt életemet, nem ment. Száz év alatt sikerült túl tennem magam a furcsaságaimon és a vágyaimon. Bár…
- Ki maga? – hallottam a férfi, bátornak szánt, szánalmasan rekedt hangját. Hogy ki vagyok? Kit érdekel… Számít? Mert nekem nem, és szerintem neki se sokat.
- Számít? – vigyorogtam szemtelenül. Egy másodperc alatt termettem a férfi mellett és habozás nélkül mélyesztettem fogaim a nyaki ütőerébe, és szívtam az éltető folyadékot. Elöntött az ismerős mámor. Csak szívtam, szívtam és szívtam, mígnem minden csepp vére el nem fogyott. Gyorsan megszakítottam a folyamatot. A nő sikolya kijózanított, és hagytam, hogy a férfi hullája a földre rogyjon.
Arra nem számítottam, hogy a nő kétségbeesésében nekem ront, és eszét vesztve próbálja kioltani örökké tartó életemet. Bárcsak sikerülhetne neki, de tudtam, hogy lehetetlen. Erős mozdulattal a földhöz szegeztem és szinte láttam, ahogy a pánik szétterjed a testében, majd félve, könnyes szemmel néz velem szembe, várva a halált.
Ilyennel még nem találkoztam. A nőt nem érdekelte a halál, csak azt láttam rajta, hogy ijedten figyeli a férjét, aki teljesen összeaszottan hever pár méterrel odébb. Ezt az emberlényt nem önző érdekek vezérelték, hanem önfeláldozás, és beletörődés. Ez hát a szeretet?!
Haboztam, de nem eléggé, ahhoz hogy megtántorodjak a tervemtől. Bizonytalan mozdulattal haraptam meg őt is, de nem kívántam a vérét, és ez megdöbbentett. Nem leltem benne örömet, se élvezetet. A mámor ezúttal nem öntött el, és megmaradt a tudatom. De őt is megöltem.
Könnyedén felkaptam a két testet és eltűntem velük a fák között. Üresség volt bennem, amit nem tudtam minek betudni. Zaklatottan tettem le a testeket egy erdei kunyhóban, majd száguldva tűntem el a messzeségben hátra se nézve.

100 év múlva

Mark házában álltam a nappali déli oldalán, és néztem, ahogy a nap lenyugszik a horizont mögött, és furcsát éreztem a szívem tájékán. Az alkonyat volt rám valamilyen hatással, szerettem ezt a napszakot, de nem tudom, hogy miért. Kötődtem hozzá, még ha nem is emlékszem arra, hogy miképpen. Valami megmagyarázhatatlan és szépséges volt benne, és én élveztem, ahogy a nap utolsó sugarai világítanak márvány bőrömön…
De nem élvezhettem tovább a csodálatos élményt, mert a Nap itt, Északon, nagyon kevés időt tölt.
Mihelyst eltűnt teljesen, megindultam a szobám felé. Hogy a szobámig eljussak, sajnos el kellett mennem az előtt a szoba előtt amitől, nem tudom miért, de ösztönösen ódzkodtam. Gyanúsan vizslattam az ajtaját, míg elmentem előtte. Lefekvés előtt még gyorsan beugrottam a kádba, de csak zuhanyozni. A pihe-puha ágyikómban akartam már gondolkodni és nem a kádban elaludni. Mihelyst elvégeztem a szokásos esti rituálékat, beugrottam egyszemélyes ágyamba, és magamra húztam a takarót. Nem volt rá szükségem, de megnyugtatott. Ma a szokásosnál is többet agyaltam, de azért elaludtam.
Furcsa álmok gyötörtek. Mindegyiknek egy arctalan férfi volt a szereplője és mindig bántott. Nem fizikailag, de éreztem, hogy fájdalom kötődik hozzá. Fájdalom, nagy mértékben. Bár Markkal kapcsolatban is voltak már hasonló álmaim, de ezek valahogy másak voltak. Nem tudom miben, csak éreztem a különbséget.
Viszonylag hamar sikerült felébresztenem magam. A padlón feküdtem és folyt rólam a víz. Különös, nem szoktam forgolódni, vagy egyáltalán mozogni álmomban. Feltápászkodtam és lementem a konyhába egy pohár vízért. Bár Mark szerint nem létezik olyan, hogy egy magunkfajta emberi táplálékokon éljen, vagy hogy egyáltalán aludjon, én mégis képes voltam ezekre. Nem tudom miért, de nem is igazán foglalkoztatott ez a téma. Elfogadtam, hogy ilyen vagyok és kész.
A pultnak támaszkodva kortyolgattam vizemet, ám még én sem tudtam tovább húzni az időt, hiába voltam mesebeli lény. Vámpírság ide vagy oda, a poharam kiürült, emlékeztetve arra, hogy ideje lenne már visszamennem. Egy lajhárt megszégyenítő lassúsággal vonszoltam el magam a konyhából, át a nappalin és a folyosón. Ám az előtt a szoba előtt megtorpantam.
Most nem taszítást éreztem, hanem vonzást. Valami erő húzott, vont, taszigált a málladozó festékű ajtó felé. Engedve a késztetésnek óvatosan lenyomtam a kilincset. A puha faragott fakilincs elmállott erős ujjaim között, melyeket most még jobban megerősített az izgalommal vegyes kíváncsiság, hogy vajon mi is lehet a titokzatos ajtó mögött.
Türelmetlenül toppantottam egyet és finoman belöktem az ajtót.
Ízlésesen berendezett szoba volt, ám mindent ellepett a por. Nem is csodálom. Több mint 50 év alatt bizony felgyülemlik. Mindenhol apró fényképek voltak. Először csak finoman járkáltam fel és alá. De aztán eluralkodott rajtam a kíváncsiság és óvatosan felvettem egy fényképet, hogy megnézzem, mégis kit, vagy kiket ábrázol. Nagyon finoman, ujjbegyeimmel letöröltem a port. Az ezüstös képkeret egy férfi fényképét tartotta. Életemben nem láttam még hozzá foghatót. Nyúlánk, sötét alakja kidívott a vakítóan zöld háttér mögül. Kócos bronzbarna haját fújta a szél. Kezeit zsebre vágta és titokzatos mosoly bujkált isten-arcán.
És ekkor belém nyilallt egy emlékkép.
Ugyanazon a réten álltam, mint az a srác, aki a fényképen is feltűnt. Nevetve kiabáltam, ám hangok egyenlőre még nem csatlakoztak az emlékfoszlányhoz. Ám hirtelen éles erővel hatolt fülembe, saját csengő-bongó hangom torzított mása. Azt kiabáltam nevetve:
- Ugyan már, Edward, ez csak egy fénykép.
- Persze, ezt higgyem is el neked, Bella?? – kérdezte egy bársonyos, gunyoros hang, mely a hátam mögül suttogott a fülembe. Csodálatos volt ez a hang. Izgalommal töltött el. – Elrabolod a lelkem és bezárod a kis dobozba.
- Hisz már úgyis az enyém vagy – mondtam incselkedve, megjátszott önbizalommal. Megpördültem tengelyem körül, hogy a szemébe tudjak nézni, ám hangja már távolabbról szólt, mögülem.
- Na jó, de csak egy képet.
Megint megfordultam és nevetve célhoz tartottam a gépet. Megnyomtam a kis gombot. És… És itt véget is ért az emlék.
Letaglózva vettem észre, hogy újra a szobában vagyok. Mohó kíváncsisággal kaptam a következő kép után. Újra látni akartam azt a fiút. Meg akartam tudni, hogy kicsoda.
Ám a következő képen nem az fogadott, amire vártam.
Ezen a képen is rajta volt, de végtelen döbbenetemre én is rajta voltam. Sőt nem is akárhol. A csodálatos férfi karjaiban voltam és szégyentől vörös volt az arcom. Hitetlenkedve kaptam fel a következő képet és az azutánit. Végignéztem az összes képet a szobában és mindegyiken rajta voltam. Mindegyiken más pózban, ám mindig annak a fiúnak a karjaiban voltam.
Egyre több és több, és egyre boldogabb emlékek lepték el agyam. De nem csak boldogak voltak. Ahogy folyamatosan peregtek előttem a mozgó képkockák, feltűntek előző életem fájdalmas emlékei is. Mint valami látomást, úgy éltem mindet újra. És végül eljött az utolsó, és egyben legfájdalmasabb emlékkép.
Éles fájdalomként hasított újra a fejembe a felismerés:
Edward elhagyott és gyáva módon csak egy levelet hagyott maga után, melynek elolvasását követően kirohantam a házból és elveszettül bolyongva az Ő nevét kiáltoztam. Ám gyenge testem nem bírta sokáig a megterhelést és elájultam. Legközelebb a házban keltem fel, amiről azt hittem azé, akinek karjaiban ébredtem – Marké. Eszméletlenségem során elmém lenullázta magát, mindent kitörölt, ha úgy jobban tetszik. Mark kedves volt velem, szép szavakat mondott, ápolt és vigyázott rám egészen addig, míg fel nem épültem. De akkor teljesen megváltozott minden. Mikor közöltem vele, hogy el akarok menni, felkutatni az előző életemet, teljesen kifordult magából. Azt üvöltözte, hogy mennyire szeret, és nem engedi, hogy elmenjek a közeléből. Megragadta a hajam és letepert a földre. Kéjesen vigyorgott miközben kegyetlenül gyalázta a testem. Sikítottam a fájdalomtól és könyörögtem, hogy hagyja abba, de ő nem tette. Nevetve, durván belém hatolt. Testem újra eldobta magától az eszméletet.
Mikor felébredtem, már vámpír voltam. Mark semmi jelét nem adta, hogy újra megbolondulna, és én bedőltem mézes-mázos, kedves szavainak. Megint. Megmutatta nekem a vadászat minden csínját-bínját. De vadászatok során mindig előjött belőle az állat és magának követelt. Mikor ellenkezni próbáltam akkor sem törődött semmivel, mint ahogy az első alkalommal sem. Hát hagytam, hadd tegye, amit akar. Így kevésbé volt durva. Egy idő után, mikor kezdett neki feltűnni, hogy nem ellenkezem, már nem csak vadászatok után „tett a magáévá”. Már megkövetelte minden nap, hogy adjam oda magam. Ő nagyon élvezte a dolgot, én már sokkal kevésbé. Ezt ő is észrevette és egyre durvábban csinálta és üvöltözött velem, hogy sikítsak, nevessek. Egy ilyen alkalommal nem bírtam tovább és megöltem. Azóta egyedül tengettem a napjaimat.
Zokogva eszméltem fel. Kellett egy kis idő, hogy lenyugodjak. Nem is a Markkal átéltek miatt – azt már rég feldolgoztam – sokkal inkább a tudat miatt, hogy Edward magamra hagyott, kiszolgáltatott. Hát kell ennél nagyobb bizonyíték, hogy már kiszeretett belőlem?
Mikor sikerült végre lenyugodnom, felemeltem a fejem, és az első dolog, amin megakadt a szemem, az ominózus levél volt, félig kinyitva az éjjeliszekrényen.
Remegve nyúltam utána. Kinyitottam.
Megpillantottam azt a pár szót, amely gyökerestül megváltoztatta, tönkretette az életemet.

 

Kérlek, bocsásd meg nekem,

hogy elloptam töled az életedet!

Edward

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.