|
12. Fejezet
2011.03.15. 14:47
Azt hiszem, ideje lenne meglátogatni apám sírját. Már két hét eltelt azóta a „feleszmélés” óta, és én még mindig céltalanul bóklászom itt az Északi Sarkkör szívében
~ 0 ~
Csendben közelítettem meg a kis temetőt. Nem akartam felkelteni senkit, és nem akartam, hogy bárki is tanúja legyen néma, magányos gyászomnak. Óvatosan nyitottam ki a kis ácsolt kaput, melyet könnyűszerrel átléphettem volna. Mégis mg akartam adni a módját. Hisz az apám volt, és időm, mint a tenger.
Nesztelen léptekkel mentem végig a sötét márványkövek erdejében, végigpásztázva az összeset, mindegyiken apám nevét keresve. Míg végül megtaláltam a hetedik sor harmadik kövén. Ízléses gránit fejfa jelezte apám nyughelyét. A sírfelirat is szép volt.
Itt nyugszik az,
Ki a mennyből nyújtja a vigaszt.
Boldog, teljes életet éltem,
Engem is elért a végem.
Álmomban talált rám a Halál,
Ki mindenkire vár.
Egyszer téged is elragad,
Emlékem addig itt marad.
Charlie Swan
1968-2008.
Semmi személyes.
Gyors fejszámolást végeztem, és rádöbbentem, hogy a csata napján lelte halálát.
Térdre rogytam a sír előtt, és csöndes magányomban emlékeztem meg apámról. Nem sírtam. Nem volt értelme. Azt hiszem már 200 éve elfogadtam a tényt, hogy míg én örökké élek, ő és más ismerőseim meghalnak.
Egy kéz érintése a vállamon zökkentett ki elmélkedésemből.
- Bella!
Megrázkódtam a rég nem hallott csilingelő hangra. Megpördültem és a kis Alice-szel találtam magam szemben.
Boldog mosollyal arcán, hideg ölelésébe zárt. A háta mögött láttam az egész Cullen családot kibontakozni. Meglepetten visszhangozták nevem.
- Bella…?
- Ez hogy…
- Biztos ez?
- Alice miért nem szóltál?
Egyedül csak Carlisle nem adott hangot meglepődésének, bár az ő mindig higgadt arcán is átsuhant a meglepetés.
Fájdalmasan megint végignéztem rajtuk.
Szemet szúrt egyvalakinek a hiánya.
Nem is tudom, miért lepett meg, vagy hogy egyáltalán miért öntött el keserűséggel távolléte. Hisz sejthettem volna, hogy nem lesz itt. Már nem szeret. Ezt bizonyította az is, hogy elhagyott. Miért jönne el üdvözölni egy olyan embert, akit megvet.
Alice még el sem engedett, máris Esme ölelésében találtam magam, aki kedves szavakat suttogott a fülembe és egy puszit nyomott az arcomra. Esmét Emmett váltotta fel, aki csak megölelt és életében először nem jutott szóhoz. Emmett után Jasper, Carlisle és végül Rosalie következett. Ám ő csak kezet fogott velem és rögtön vissza is vonult.
Alice megfogta a kezem, megszorította és Charlie sírjára nézett.
- A temetés csendes volt, csak a legközelebbi hozzátartozók vettek részt.
- Ő is így akarta volna – ezt suttogva, de magabiztosan jelentettem ki.
- Gyertek, menjünk! Mindjárt virrad – Carlisle józan hangja húzott vissza a valóságba. – És biztosra veszem, sok mondanivalónk van egymás számára.
Némán bólintottam és a többiekkel együtt elindultam kifelé a kis város, kis temetőjéből. Ám egy lámpa fénykörében mindenki megtorpant és értetlenkedve meredtek rám.
- Mi az? Mi a baj? – kérdeztem riadtan, nem észlelt ellenség után pillantgatva.
- A szemed! – szisszent fel Rosalie. – csokoládébarna! Nem karikás! Pont úgy néz ki mint emberkorában. De ugye ez nem lehet, Carlisle? Ugye nem? Mondd, hogy nem maradhatott ember! – a mondat végére már szinte rikácsolt.
- Ne légy tapintatlan Rose! Hát persze, hogy nem ember. Otthon mindenre választ találunk, de menjünk, mert mindjárt felkel a nap.
~ 0 ~
- Bocsássatok meg! Nagyon örülök, hogy itt lehetek veletek, de most fáradt vagyok és szeretnék lepihenni kicsit. Lehetne, hogy holnap kerítsünk sort erre a beszélgetésre?
- Lepihenni??? – mindenki furcsálkodva nézett rám és nem értettem miért.
- Bella, te vámpír vagy! Nincs szükséged pihenésre!
Zavarodottan néztem rájuk. És rájöttem, hogy igazuk van! Hisz ők sem alszanak soha.
Akkor én miért??
- Most, hogy így mondjátok…
- Bella, van valami más is? – vette elő orvos énjét Carlisle.
- Hát, talán… Igen, van! Emberi ételeken is tudok élni és ugyanúgy csetlek-botlok, mint emberként. De csak ha nem vadászom. Olyankor ugyanolyan vagyok, mint akármely más vámpír.
Megütközve néztek rám, kivéve Carlisle-t, aki szokásos higgadtságával kezelte a dolgot, és Rosalie-t aki gyilkos dühvel meredt rám.
Belenéztem szemeibe, mire elviharzott.
Bocsánatkérőn néztek rám, de leintettem őket.
- Carlisle, mi ez az egész? – kérdezte Jasper.
- Nem tudom!... Habár van egy sejtésem.
- Remek! A te elméleteid mindig helytállóak, drágám – mondta egy sugárzó mosoly kíséretében Esme.
- Halljuk!
- Szerintem Bellának ez a képessége. Megmaradtak neki azok az emberi tulajdonságok, melyek leginkább jellemezték, és kedveltté tették régen.
Míg én megrémültem, ők csillogó szemmel meredtek rám.
Esme mellém lépett és a mai nap folyamán már másodszor zárt anyai ölelésébe.
Elegem volt már abból, hogy folyton ölelget. De azért visszaöleltem, nehogy érzéketlennek tartson.
Emmett rögtön elkezdett poénkodni azon, hogy végre lesz min nevetni. Őt mindig is szórakoztatták emberi hiányosságaim. Jaspert mint, mindig most is csak a dolog technikai oldala izgatta. Az érzelmi hidegen hagyta. Alice meg… csak Alice volt.
Én most is tartózkodtam az érzelemnyilvánításoktól. Furcsa volt újra velük lenni. Főleg, hogy tudtam, Edward is ebben a házban él. Nem akartam, hogy azt higgye, a volt barátnője a nyakán lóg, vagy, hogy ki akarom túrni bosszúból. Nem akartam őt/őket a társaságommal terhelni.
- Bocsássatok meg! Én most megyek és keresek egy szállást, ahol meghúzhatom magam éjszakára. Holnap majd megbeszéljük az elmúlt évek eseményeit. Utána kilépek az életetekből örökre. Ígérem! – mondtam és elindultam, ki a nappaliból. Ki a házból. Ki az életükből.
Ugye mondanom sem kell, hogy nem szándékoztam visszajönni bájcsevegni?
- Mi??? Dehogyis!! – állta utamat Emmett. – 200 év után visszatér rég halottnak hitt hugicánk. Azt hiszed, hagyjuk, hogy elmenj? Pont ugyanolyan gyáva vagy, mint…
- Nem mész sehová! – vágott közbe Alice is rákontrázva az eddigiekre.
Segélykérően meredtem Carlisle-ra, remélve, hogy segít elmenekülnöm. De ő csak széttárta karjait, mintegy jelezve, hogy nem segíthet.
- Sajnálom Bella… nem tehetek semmit.
Megráztam a fejem és szólásra nyitottam a számat. Ám Alice megelőzött.
- Ne aggódj! Nem fogod zavarni – most rajtam volt az értetlenkedés sora. Tágra nyitott szemekkel néztem rá. - Már rég nem él velünk. Elment.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Folytasd!!!!!Légyszi!!!!! :D