(Carlisle szemszöge)

Majdnem négy hónapja jöttünk el Forksból és azóta a családunk teljesen szétesett. Tudom, hogy Edward számára a legnehezebb, de azért nekünk sem könnyű a kialakult helyzet. A fiam havonta telefonál, hogy tudassa velünk, még „él”, de néhány percnyi beszélgetés után elköszön tőlünk, és ha Alice látomásai nem lennének, hetekig nem tudnánk róla semmit sem. Jasper magát hibáztatja a történtekért. Szerinte hogyha egy kicsivel is nagyobb lett volna az önuralma, Bella tizennyolcadik születésnapja másképp lenne emlékezetes. A mindig vidám és vásárlásmániás Alice már nem mosolyog, és vámpírmemória ide vagy oda, nem emlékszem a napra, mikor a plázába ment volna új ruhákat vásárolni. Folyton csak itthon ül, és csak a szükséges vadászatok alkalmával hagyja el a házat. Bella volt a legjobb barátnője, és elvesztette őt. Emmett bár próbálja viccekkel oldani a hangulatot, de a régen talán humorosnak titulált megjegyzésein már senki sem nevet, még ő sem. Rosalie bár próbál érzéketlennek tűnni, neki is fáj, hogy a családunk szétesett, és annak ellenére, hogy sohasem volt olyan jó a kapcsolata Edwarddal, mint például Alice-nek, azért neki is hiányzik a bátyja. Mi pedig Esmével elvesztettük az egyik gyermekünket, mert Bella már családtag volt, sőt nemcsak volt, mert még mindig annak érezzük.

Éppen a kórházból tartottam hazafelé, de nem volt kedvem otthon lenni. Inkább fordultam volna vissza, és mentem volna ismét dolgozni, csak ne kelljen látnom a családom szenvedését. Hálás voltam Eleazaréknak, amiért náluk élhetünk, és mert minden erejükkel igyekeztek jobb kedvre deríteni minket, kevesebb, mint több sikerrel. Leparkoltam a felhajtón az autómmal, majd a ház felé vettem az irányt. Emberi tempóban sétáltam a bejárathoz, majd a nappaliban a már megszokott szinte gyászos hangulat fogadott ugyanúgy, mint az elmúlt majdnem négy hónapban.

– Sziasztok – köszöntem nekik. Emmett és Jasper a kanapén ücsörögve a kikapcsolt tévét bámulták, Rosalie a számítógép előtt foglalt helyet és a billentyűzetet pötyögtette, Alice pedig a bal oldali fotelben ült és egy újságot nézett, amivel volt egy apró gond: fejjel lefelé tartotta a kezében. A jelenségre két magyarázat volt lehetséges: az első, hogy megtanul fejjel lefelé olvasni, a másik pedig, hogy csak úgy csinál, mintha elfoglalná magát valamivel. Esmét és a Denali klánt viszont sehol sem láttam.

– Esme merre van? – kérdeztem tőlük, de ugyanúgy, mint az előbbi köszönésemre, erre sem reagált senki.

A következő pillanatban halk szipogás hangja ütötte meg füleimet, mely az emelet felől jött. Felsiettem a lépcsőkön, majd az Esmével közös hálószobánk előtt megtorpantam: a hang az ajtó túloldaláról származott. Benyitottam, és láttam a feleségemet, ahogy az ágyon ül, és egy fényképalbumot nézeget. Leheveredtem mellé, de semmi jelét nem adta annak, hogy felfigyelt volna érkezésemre. Egy Belláról és Edwardról készült képet nézett, melyen mindketten mosolyogtak, és amin a fiam hátulról öleli át szerelmét. Esme szipogása egyre csak erősödött, amibe évszázadok óta nem dobogó szívem majd’ belesajdult. Azt akartam, hogy a családom újra a régi legyen. Hiányzott Alice vidámsága, és talán még Emmett perverz megjegyzései is. A boldogságunk érdekében viszont csak egyetlen út járható.

– Esme, kedvesem – fogtam meg feleségem kezét, és úgy tűnt, végre észleli a külvilágot, és észrevette ittlétemet is. – Lejönnél velem a nappaliba? – kérdeztem tőle, majd gyorsan magyarázatot is adtam neki. – Valamit meg kell beszélnem a családdal – szóltam és Esme bólintott.

Kivettem a kezéből az albumot, majd becsuktam és letettem a mellettem lévő éjjeli szekrényre. Felkeltünk az ágyról, majd megfogta a kezem, és együtt, kéz a kézben indultunk le a nappaliba. Jasper és Emmett még mindig ugyanúgy ültek, mint percekkel korábban, Alice kezében is fejjel lefelé és ugyanazon az oldalon volt kinyitva a magazin, az egyetlen változást Rosalie-nál tapasztaltam, aki már nem a számítógép előtt, hanem a kanapén – Emmett és Jasper között – ült.­­

– Beszélnünk kell – szóltam nekik, de senki sem reagált a szavaimra. – Figyeljetek rám! – mondtam hangosabban, mire Esme összerándult mellettem, hiszen sosem emelem fel a hangomat, és most bizonyára egy kicsit megijesztettem őt. Aprót szorítottam a kezén, hogy tudja, nincsen baj. A többiek is végre rám figyeltek, és megkönnyebbültem, hogy nem kell hangosbemondót szereznem, hogy végre „feléledjenek”.

– Kedvesem, ülj le! – toltam feleségemet a másik fotel irányába. – Vissza akarom kapni a családomat – kezdtem és a kissé értetlen arckifejezések láttán folytattam. – Azt akarom, hogy amennyire csak lehet, minden a régi legyen. Ez, ami itt folyik, már nem állapot. A kialakult helyzetre csak egyetlen megoldás létezik. Hol van jelenleg Edward? – intéztem a kérdést Alice-nek.

– Néhány perce volt látomásom. Éppen Texasban van – felelte.

– Carlisle, miről beszélsz, és mi jár a fejedben? – nézett rám összevont szemöldökkel Rosalie. Válasz helyett viszont ismét Alice-hez fordultam.

– Hívd fel, hogy azonnal jöjjön haza! Találj ki valamit, ami miatt biztos idejön.

– Carlisle, elmondanád végre, hogy mi jár a fejedben? – kérdezte türelmetlenül Esme, és a többiek tekintete kíváncsiságot tükrözött.

– Visszaköltözünk Forksba – adtam meg a választ. A sokktól pedig mindannyian lefagytak.

– Edward nem akarja, hogy… – kezdte Jasper, de közbevágtam.

– Edward szerint Bella elfelejti őt, és boldog élete lesz, de Alice látomásaiból mindannyian tudjuk, hogy eddig ennek a közelében sem jár. Nem azt mondom, hogy Edward nem gondolta át a döntését, de nyilvánvaló, hogy a következményekkel nem volt teljesen tisztában. Ahelyett, hogy így lehetőséget adna Bellának egy hosszú, hétköznapi, boldog életre, az eltűnésünkkel csak fájdalmat okoztunk szegény lánynak. Ideje, hogy helyrehozzuk azt, amit elrontottunk. Tehát Alice, nem érdekel, hogy hogyan, de idecsábítod Edwardot. A többiek pedig lassan kezdhetnek csomagolni – adtam ki az utasítást, mire Alice-en kívül mindenki megindult az emelet irányába.

– Mit mondjak neki? – kérdezte.

– Fogalmam sincs, de meggyőzőnek kell lenned. Ez az egy esélyünk van, hogy idecsábítsuk. Ha belebukunk, akkor a későbbiekben bármit is találunk ki, nem fog nekünk többé hinni – magyaráztam.

– Tudjátok jól, hogy a hívásainkra sosem reagál, és csak akkor beszélhetünk vele, amikor neki úgy tetszik – fintorodott el Rosalie a lépcső tetején.

– Van valami ötleted, hogy mit csináljunk? – kérdezte tőle Alice.

– Tulajdonképpen van – felelte.<