La Push Vámpírja II - 12. Fejezet

  2011.07.20. 16:10

(Bella szemszöge)

 

Megállás és gondolkodás nélkül futottam a Cullen ház felé, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megálltam és az izmaimat megfeszítve löktem el Edwardot, aki a meglepetéstől csak hápogni tudott. Mire felfoghatta volna, hogy mi történt vele, én már a csípőjén ültem, és vicsorogtam rá.

-         Hogy a fenébe képzeled, hogy bejössz La Pushba engedély nélkül? Szét is téphettek volna a farkasok. Tisztában vagy vele, hogy milyen kockázatos volt ez a számodra?

-         Igen, és te tisztában vagy vele, hogy milyen kockázatos volt, amit tettél? – tepert le egy hirtelen mozdulattal. A következő pillanatban pedig már ő támaszkodott felettem, és dühösen mért végig. – Mi lett volna, hogyha Max és a lányai túszul ejtenek téged, vagy még rosszabb? Könnyedén irányíthattak volna bennünket, hogyha veled zsarolnak. Hogy a fenébe képzelted, hogy a viszonylagos biztonságból a bizonytalanságba taszítasz minket? Hogy merészeltél otthagyni engem, hogy majd szétvessen az ideg, hogy mi lehet veled? Már a legrosszabbra is gondoltam. Hiszen téged nem tudnak elbájolni, de megölni meg tudtak volna. Mi lett volna, ha bántanak?

-         Oh, szóval azért jöttél utánam, mert a gyenge kis Bellának istápolásra volt szüksége? Elárulok neked valamit, nem vagyok az a gyenge emberlány, akit itt hagytál – morogtam rá. Majd egy határozott mozdulattal elhajítottam őt, minek következtében egy fának csapódott, de még reagálni sem volt időm, amikor megragadott a két karomnál fogva, és egy hatalmas sziklafalhoz nyomott teljes erejével.

-         Nem vagy gyenge kis Bella, te soha nem is voltál az, előttem sem, és utánam sem. Annyi változott, hogy most már nem törsz össze, hogy vámpírként viselkedek veled. Te ugyanaz a Bella vagy egy borzasztóan kemény pajzs mögött, amit én mindennél jobban szeretnék feltörni. Együtt vagyunk, és együtt kellene megoldanunk a problémákat, nem pedig önkényes akciók árán – vált a tekintete gyengéddé.

-         Mondd csak, te nem önkényesen cselekedtél, amikor elhurcoltál engem Emmett segítségével, hogy törölhessétek Billy emlékeit? Ki tudja, hogy meddig tartottatok eszméletlenül. Az csak kedveskedés volt? – néztem rá dühösen. Majd egy határozott lendítéssel felemeltem a lábamat.

-         A fenébe is, Bella – nyögött fel Edward fájdalmasan. Egy pillanattal később pedig már görnyedten feküdt a földön.

-         Ezt csak a miheztartás végett kaptad – mondtam határozottan.

Majd tovább szaladtam a Cullen ház felé, amit néhány perccel később már el is értem. Azonnal a szobánkba mentem, és magamra zártam az ajtót, azután pedig megfordultam, hogy így tegyek az ablakkal is, de amint megfordultam Edwarddal találtam szemben magam, aki most már igazán dühös tekintettel mért végig.

-         Csak a miheztartás végett mondom, hogy ez talán már egy kicsit sok volt – indult meg felém fekete szemekkel.

Ajaj, talán most egy kissé túlzásba estem, bár tetszett, hogy előbújt belőle a vámpír énje. Pontosan tudom, hogy eddig egész életében úgy élt, hogy minden eszközzel próbálta visszafogni magát, amikor velem volt. Furcsa mód ez a tekintet nem félelmet váltott ki belőlem, hanem mérhetetlen vágyat. Még annál is nagyobb vágyat, mint amilyet eddig éreztem Edward iránt. Már éppen rá akartam vetni magam, amikor a talaj eltűnt a lábam alól, és a következő pillanatban pedig már az ágy felé repültem, Edward pedig szó szerint rám vetette magát. Ebben a pillanatban pedig az ágy hangos reccsenéssel adta meg magát a heves ostromnak. Már éppen csípős megjegyzést készültem tenni a szobánk megrongálásával kapcsolatban, amikor a felsőm hangos reccsenéssel vált le a testemről.

-         Edward, ha azt hiszed, hogy mi most…

-         De, mi most pontosan azt fogjuk tenni – tépte le a nadrágomat is.

-         Te most? – néztem le döbbenten. A vágyának bizonyítéka olyannyira felém irányult, hogy csak kikerekedett szemmel meredtem rá, mint egy kis csitri.

-         Igen, felizgultam rád, pedig mindent elkövettél, hogy ez ne legyen így egy darabig – mondta rosszallóan.

-         Oh, te szegény, mintha nem érdemelted volna meg – forgattam meg a szemeimet. – Te vágtál hozzá a sziklához – védtem meg magam azonnal.

-         Te pedig hozzávágtál egy fához, még megdöbbeni sem volt időm – morogta a fülembe. Jézusom, ő attól izgult fel, hogy dühömben megütöttem?

-         Te lépted át a határt engedély nélkül – kiabáltam rá, majd lelöktem magamról egy szempillantás alatt.

-         Te voltál az, aki megszökött a szigetről, és veszélybe sodorta magát – ugrott rám felbőszülten.

-         Most tényleg elkezdjük elölről ezt az egész „nem az én hibám, hanem a te hibád” típusú játékot? – téptem el az ingjét. Majd egy határozott mozdulattal a nadrágját is, az alsójával együtt. – Mert akkor visszavezethetjük a dolgot egészen odáig is, hogy idióta módon elhagytál engem és a fiadat több, mint ötven éve, és…

-         Hogy mondod? – hatolt belém egy határozott mozdulattal.

Majd olyan vad ritmusban kezdte el mozgatni a csípőjét, hogy megszólalni sem voltam képes. Annyira heves, és fékezhetetlen volt ez a pillanat, hogy csak nyögésekre, és sikításokra futotta az erőmből. Bár mentségemre szóljon, hogy nem csak én voltam ezzel így, hanem Edward is. Az ágy már darabokban hevert alattunk a hévtől, a kezeimet vasmarkokkal szorította le a párnára úgy, hogy még csak esélyem sem volt megmozdulni. A szeretkezés illata, és hangjai teljesen belengték a szobát, és valószínűleg az egész házat is. Hiszen az ölünk oly hevesen csapódott egymásnak, hogy azt még a földszinten is könnyedén hallani lehetett. Még szerencse, hogy senki nem volt itt rajtunk kívül. A lábaim Edward derekára kulcsoltam, ezzel bíztatva őt még hevesebb mozgásra, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy zuhanunk. A következő pillanatban már a nappali kanapéján voltunk mind a ketten, de egy pillanatra sem álltunk meg. Egyszerűen képtelenek voltunk rá, hogy elszakadjunk egymástól, egészen addig, amíg hirtelen elsöprő gyönyörhullám nem söpört végig a testemen. Még soha nem volt ennyire intenzív az együttlétünk, és talán még soha nem volt részem ekkora kielégülésben sem, mint az imént, ahogy Edwardnak sem. Egyenesen kimerültem hanyatlott rám, és gátlástalanul harapdálta tovább a bőrömet, hol erőteljesebben, hol pedig egy kicsit finomabban. Nem szólt semmit, csak doromboló hangot adott ki a torkából, mintha végtelenül elégedett lenne ettől az egésztől.

-         Ha ilyen a békülős szex, akkor sűrűbben kéne összevesznem veled – emelte fel a fejét Edward. Immár ismét aranyszínben pompáztak a szemei a fekete helyett, mint aki tökéletesen megnyugodott.

-         Ki mondta, hogy ez most egy békülős szex volt? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Ez most csak egy kísérlet volt rá, hogy megbocsássak, hogyha jól teljesítesz – vágtam rá azonnal.

-         Nos, a hangokból ítélve, amelyek a torkodból szakadtak fel, nagyon is jó kísérlet volt – vigyorodott el. – La Push határán még a farkasok is irigykedhettek ezekre a sikolyokra.

-         Lassan olyan perverz vagy, mint Emmett – löktem le magamról nevetve. Majd magamra húztam a takarót, ami velünk együtt zuhant le az emeletről. – Ezt a lyukat pedig te fogod megjavítani – mutattam a plafon felé.

-         Nehogy azt hidd, hogy ebben a házasságban te fogod viselni a nadrágot – rántott le a kanapéról, majd egy szempillantás alatt újra fölém került.

-         Én jelenleg nem viselek semmit, ahogy te sem – nevettem fel.

-         Ez az, menjünk át natúrba, népszerűek leszünk a környéken – lépett be Emmett az ajtón. Majd őt követték a többiek is. A lányok csak elnézően mosolyogtak, és Alice előrelátóan két köntöst nyújtott át nekünk. – Szóval, mesélj még nekem arról öcsikém, hogy hogyan is fogod megnevelni a huncut kis asszonykádat – ült le mellénk Emmett zavartalanul. – Azt mondjuk látom, hogy megkapta a magáét, legalábbis szegény házunk látta kárát, hogy jól megadtad Bellácskának a magáét. Bár, legalább a harapásnyomokból látszik, hogy van itt némi nevelési erő is. Ha viszont jobban belegondolok, meg kell kérdeznem valamit. Az öcsikém szerszáma még működőképes, vagy teljesen hazavágtad és így álcázzátok a dolgot? – fintorodott el. – Ez azért egy durva övön aluli megnyilvánulás volt.

-         Alice – néztem morcosan kedvenc testvéremre.

-         Bocsi, de még nekem is fájt az az erő, amivel elintézted Edwardot – magyarázkodott Alice. – Komolyan aggódtam a testi épségéért szegénynek.

-         Hogy kerültetek ide ilyen hamar? – kérdezte meg Edward hirtelen.

-         Hamar? Másfél napot kellett várnunk, mire a kisasszony hullámai elhagyták a partokat – mutatott rám vádlón.

-         Másfél napot? Hiszen én még csak most jöttem – kerekedtek el Edward szemei.

-         Vagy csak nem tűnt fel nektek, hogy mennyi idő telt el a távozásotok óta – állapította meg Jasper. – Ami azt illeti a fél erdőt, és egy két nagyobb sziklát is elintéztetek a házon kívül. Még szerencse, hogy Gaby, Jake, Nath és Anthony csak normálisan tud visszafelé utazni a gyerekekkel. Ha velünk jöttek volna, akkor elég durva látvány tárult volna a szemük elé. Így maradt még egy kis időnk, hogy rendbe hozzuk a károkat.

-         Ha most azt várod, hogy bocsánatot kérjek, akkor azt lesheted, mindannyian leshetitek – dühödtem fel. Majd magam köré tekertem a köntöst, és felvonultam az emeletre. – Ne képzeld azt Jasper Hale, hogy ennyivel elintéződött az elkábításom. Na és te se hidd azt Emmett Cullen, hogy megúsztad ennyivel.

-         Kicsim – mondta Edward komolyan.

-         Veled sem végeztem még, Edward Anthony Masen Cullen – szóltam le dühösen. Bár Edwardra már nem haragudtam annyira. Jól esett ez a tombolás. Olyan haragot adtam ki magamból, amelyet nagyon sokáig magamban tartottam. Több, mint ötven évnyi fájdalmat, és egyedüllétet sűrítettem ebbe az egyetlen veszekedésbe, és jól esett kiadni magamból mindent.

-         Huh, öcsém, ha a csaj így veszekszik, akkor dühítsd még, hadd legyen szép az éjszakád – hahotázott Emmett a földszinten.

-         Emmett ezzel nem segítesz – csattant fel Edward hangja. Majd néhány pillanattal később már fent volt velem a szobánkban, és nagy boci szemekkel nézett rám.

-         Helyes, legalább tudod, hogy bűnös vagy – hajoltam be a szekrénybe, hogy kerítsek magamnak valami ruhát.

-         Te pedig kegyetlen vagy – simult a hátamhoz.

Majd kivett egy hosszú farmerruhát, és egy hozzá tartozó csizmát, amíg én fehérnemű után kutattam. Gyorsan magamra vettem a bugyit és a melltartót. Azután pedig hagytam, hogy Edward kedveskedve rám adja a ruhát, és a csizmát is.

-         Drágám, komolyan meg kell beszélnünk, amit tettél – sóhajtott fel Edward előttem térdelve.

-         Mármint azt, hogy elpusztítottuk a fél erdőt, és megrongáltuk a házat? – simítottam végig a mellkasán.

-         Nem azt, Bella. Pontosan tudod, hogy mit – vált komollyá a hangja. – A többiek kicsit összepakolnak odalent, és utána leülünk megtárgyalni a dolgot. Kérlek, addig te is gondold át a stratégiát. Nem bízunk Maxben.

-         Na és ki mondta, hogy én bízom? – kérdeztem kíváncsian. – Oh, a fenébe, Maxről jut eszembe. – Carlisle, Tanya telefonját Max és a lányai megszerezték, így nem vele beszéltél, hanem valami Prue-val. Szólni kéne a Denaliknak, hogy újra itt vagyunk, és  esetleg csatlakozhatnának is.

-         Na és hol van, Tanya? – kérdezte Edward idegesen.

-         Ő megszökött, nem kell miatta aggódni – mondtam határozottan.

-         Akkor jó, remélem, hogy nem lett senkinek sem baja ettől az egésztől – fújta ki a levegőt Edward.

-         Máris hívom őket, nem lett volna szabad olyan helyet választanom, ahol nem igazán működnek a mobiltelefonok. A vonalas számot pedig a jelek szerint hiába adtam meg, mert nem Tanya kapta meg az információt.

-         Menjünk le, és találjuk ki, hogy mit csináljunk most. Kockázatos dolgot ígértél annak a Max nevű alaknak. Akármennyire is sajnálom azt, ami vele történt, ez még nem jelenti azt, hogy részt akarok venni egy nyílt támadásban a Volturi ellen. Kockázatos, és bármi balul sülhet el – fintorodott el Edward.

-         Hidd csak el, hogy a tervem teljesen jól átgondolt, ne aggódj – nyomtam puszit az arcára. Majd felsegítettem rá az ingét, és kézen fogtam, hogy lemehessünk a nappaliba. Rajtunk kívül már mindenki ott ült, és várakozott. Kivéve Carlisle-t, aki még a Denali klánnal beszélgetett.

-         Minden rendben van náluk, egy sérülés volt, méghozzá Irina, de most már elég jól van. A karja már mozog, és szinte teljesen összeforrt a sérülés. Nyoma sem fog maradni – mondta Carlisle, miközben ő is leült. – Viszont Bella, ezt az alkut, amit kötöttél meg kell beszélnünk. Alice mindenről pontosan beszámolt, és én nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Nem kételkedem benne, hogy meg tudjuk védeni magunkat bármely esetben, de azt nem tudom, hogy Marie mennyi stresszt és terhelést bír el, hiszen a képességek használata nagyon fárasztó. Nekünk is évtizedekbe telt, amíg nem volt már kimerítő a használat, és Marie még nagyon kicsi, ráadásul nem teljes vámpír, így több pihenést is igényel.

-         Ezt meg is mondtam Maxnek. Megállapodtunk, hogy nem fogja túlhajszolni az unokámat, csak addig megy a gyakorlás, ameddig Marie bírja, és természetesen végig ott leszünk mellette. Sosem hagynám, hogy bármi bántódása essen annak a csöppségnek. Ráadásul ott lesz Emily is, ha valaki megvédi a testvérét, ha úgy érzi, hogy túl fáradt, akkor az Emily – érveltem tovább. – Ráadásul, ha belegondoltok, akkor én képes vagyok blokkolni a képességüket, Edward és Anthony tud olvasni a gondolataikban, Alice pedig látni fogja, hogyha rosszban sántikálnak. Egyébként is azt mondják, hogy „tartsd közel magadhoz a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb”.

-         Jól átgondolt tervnek tűnik – gondolkodott el Jasper. – Esélyünk lenne megismerni Maxet és csapatát közelebbről, ráadásul ameddig szem előtt vannak, addig nem igen tudnak áskálódni a hátunk mögött. Ráadásul, hogyha úgy vesszük, ha a Volturi valami kellemetlenség folytán idekeveredik a két csapat egyesül, és még itt vannak a farkasok is, így könnyedén legyőzhetjük őket vészhelyzet esetén. Szerintem ez nagyon is jó gondolatmenet. Ebben a formában már egyetértek Bellával.

-         Azt hiszem, hogy én sem tudok vitatkozni Bellával, egy kis csetepaté belefér, és a terv tényleg átgondolt – biccentett felém Emmett is. – Bár részemről mehet a „durr bele” módszer is.

-         Ami azt illeti, én sem látok veszélyt a dologban, de Marie-t egyáltalán nem szeretném túlságosan is leterhelni. Ő még csak egy gyerek – mondta Carlisle.

-         Tisztában vagyok vele, ezért leszünk mindig mellette, ha elfáradt, vagy játszani akar, akkor pihenni fog – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Viszont természetesen megbeszélem majd még a dolgot Marie-val, Emilyvel, Anthonyval, és Nathalie-val is.

-         Nekem ez az egész nem tetszik, feleslegesen sodrod veszélybe a gyerekeket – vetette ellen Rosalie. Hát igen, sejtettem, hogy neki nem fog tetszeni a dolog. – Lehet, hogy jól átgondoltad, és hogy megfontoltad, de a mi tervünk sem volt rossz, amiben nem voltál partner. A gyerekek még nem bírnak ki ekkora stresszt. Tönkre akarod tenni az unokáidat, még mielőtt elkezdhetnének élni? Még olyan aprócska gyerekek. Ráadásul Tim a keresztfiam is tudom, hogy ellenezni fogja a dolgot. Miattad ő is ideges lesz, ami még inkább átragad majd Marie-ra és vissza. Hiszen még alig éltek egy kicsit. Ha rejtőzködtünk volna, akkor azt még el lehetett volna sütni úgy, hogy bújócskázunk, de egy nyílt gyakorlótábort nem lehet eljátszani. Ráadásul a fiad eddig arra nevelte azt a kislányt, hogy nem használhatja a képességét felelőtlenül, erre te mit csinálsz? Pontosan arra kéred, amit már az apukája megtiltott neki. Össze fogod zavarni. Egyébként pedig nem kell itt játszanod a sértett felet. Mi is hibáztunk, de nem akkorát, mint amekkora hibát most te követtél el azzal, hogy meggondolatlanul veszélybe sodortad a gyerekeket. Mi élhetünk veszélyben, az nem izgat fel, hiszen a mi életünk egyszerűen ilyen, de nekik nem kell. Nekik normális élet, család és barátok kellenek. Nincs joga senkinek elvenni tőlük a gyerekkort, még neked sem – mondta teljes komolysággal.

-         Baby, azt hiszem, hogy értjük a lényeget – szólalt meg Emmett néhány pillanatnyi döbbent csend után. Igazából én sem tudtam, hogy mit reagálhatnék erre. Még soha életemben nem hallottam Rose-tól ekkora szónoklatot. Habár nagyon is tetszett. Megmutatta, hogy neki is vannak igazán mély érzései és gondolatai is a rideg külső mögött. Még akkor is, hogyha ezek a dolgok leginkább csak a gyerekekre és Emmettre vonatkoznak.

-         Értitek hát, de úgysem méritek fel a dolgot ebből a szemszögből – forgatta meg a szemeit Rosalie. – Inkább megyek és főzök nekik valamit, meg készítek egy kis süteményt, hogy legalább valami jó is érje majd őket itthon – vonult ki sértetten a nappaliból.

-         Na ezt megkaptam – fintorodtam el. – Még hogy nem törődöm az unokáimmal, szerencséje, hogy ma már kitomboltam magam egyszer – morogtam fel.

-         Nem úgy értette, és ezt te is tudod, csak aggódik – simított végig Edward a karomon.

-         Velem tombolhatsz, hugicám – csapott Emmett a combomra. – Egy kis izgalom is lenne itt végre. Na mit szólsz? Elpusztítjuk az erdő másik felét is? – kezdte el húzkodni a szemöldökét. Csak azzal nem számolt, hogy nincs messze a folyó tőlünk, és ezért pontosan nagyon jó ötletem támadt Emmett megleckéztetésére.

-         Úgy gondolod, hogy van esélyed ellenem? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-         Hadd tegyek egy kísérletet, légyszi – kezdett el ugrándozni, mint egy kisgyerek.

-         Hát jól van, gyere, majd én megmutatom neked, hogy mi fán terem egy jó kis gyepálás – pattantam fel, majd kivonultam az udvarra.

-         Szerintem már elég dolog ment tönkre a környéken. Jobban örülnék, hogyha előbb rendet raknánk, majd utána püfölhetitek egymást – lépett utánunk Esme anyai szigorral a hangjában. 

-         Bocsánat – hajtottuk le a fejünket mind a ketten. Ha másra nem is, de azért Esmére hajlamosak voltunk hallgatni, hiszen mégis csak anyánk helyett anyánk lesz mindig is.

-         Nincs semmi gond, csak gyertek – lágyult el a tekintete azonnal.

Na ez is olyan Esmés volt. Egy percig sem volt képes ránk haragudni, akármit is tettünk. Pedig azt nagyon nem szerette, hogyha ritkította valaki a erdőt. Mi pedig Edwarddal még a házat sem kíméltük meg. Szerencse, hogy ilyen a természete. Én már kirúgtam volna magam a házból, ez egészen biztos.

-         Jól érzed magad? – nézett rám Edward bizonytalanul.

-         Persze. Mi bajom lehetne? – kérdeztem értetlenül.

-         Nem tudom, csak nem szoktál ennyire lobbanékony lenni – válaszolta óvatosan.

-         Sok dolgot próbáltam eddig figyelmen kívül hagyni, ami bántott, és most kijött rajtam, ennyi. Nem tehetek róla, türelmes ember voltam, vámpírnak is egész jó az önfegyelmem, de valami már nekem is sok – magyaráztam halkan. – Sajnálom, de néha el kell fogadnotok a dühkitöréseimet is, legalábbis a jelek szerint – hajtottam le a fejem. Talán túlságosan is durva voltam? Azért ilyen érzékeny ponton mégsem kellett volna megrúgnom a férjemet. Biztosan nagyon megbántottam vele, és nagy fájdalmat is okoztam dühömben. – Sajnálom, hogy… öhm… tudod, hogy oda rúgtam – suttogtam a fülébe.

-         Nem haragszom, biztos az is csak a hirtelen felindulásod része volt – nyomott puszit a nyakamra lágyan. – Már nem is érzem. Mondjuk, hogy meg is gyógyítottál az incidens után – kuncogott fel. – Remélem, hogy én sem voltam túlságosan durva a nyakaddal. Maradt rajtad egy-két foglenyomat, mert az én fogaim elbírnak a bőröddel.

-         Nem fáj, és egyébként is gyorsan meg fog gyógyulni. Főleg, hogyha adsz még rá néhány gyógyító puszit – hajtottam hátra a fejemet, hogy könnyebben hozzáférjen.

-         Ez könnyen megoldható – kezdte el a nyakamat csókolgatni. Nem hagyott ki egyetlen apró karcolást sem.

-         Khm… tubicáim, nem mintha nem élvezném a napokig tartó egymásra találásotokat, de van itt egy hatalmas lyuk a szobátok padlóján, amit orvosolni kéne. Majd utána újra tönkretehetitek – kacsintott ránk Emmett.

-         Nem fog békén hagyni, amíg nem megyünk, igaz? – kérdeztem morcosan.

-         Attól tartok, hogy nem – nézett rám kedvesem lágyan.

-         Jól van, menjünk – szusszantottam kicsit bosszúsan.

-         Hé – rántott vissza magához. – Éjjel bepótolom a gyógyítást – kaptam még egy puszit a nyakamra.

-         Rendben, akkor majd én is gyógykezelésbe veszlek még – simítottam végig a „sérült” területen.

-         Jó ötlet – nyelt egy nagyot Edward. – Na és mi lesz, ha nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedtem?

-         Azt is megoldjuk valahogy – nevettem fel. Majd magam után húztam a házba, hogy rendet rakjunk magunk után, és legalább néhány deszkával eltakarjuk ideiglenesen a szakadékot, ami a szobánkban keletkezett…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.