Miért van az, hogy ami ilyen gyönyörű, az egyben veszélyes is? A gyönyörű dolgoknak nem lenne szabad veszélyesnek lenniük… nem?
A hóval borított hegyek monstrumként emelkedtek ki a földből, nagy részük egészen a felhők fölé magasodott, míg egy pár nem tűnt olyan óriásinak. Azok valók nekem.

- Biztos, hogy akarom én ezt? – kérdeztem félig magamtól, félig Edwardtól.
- Ha vámpír akarsz lenni – suttogta óvatosan, nehogy bárki meghallja, miről beszélünk -, akkor biztos. Hidd el, hogy nem lesz semmi bajod, hiszen akkor nem is hoztalak volna ide. Vigyázni fogok rád. Mellesleg, megígértem Charlie-nak, hogy egy darabban viszlek haza, és bár nehéz minket megölni, hidd el, neki menne. Örülök, hogy a történtek ellenére egyáltalán elenged velem bárhová. Főleg ide. Gyűlöl engem…
- Ugyan már, dehogy gyűlöl! Csak nem akar olyannak látni, mint mikor… szóval mikor az a dolog történt – suttogtam vissza, s csupán csak utalást tettem a tavaly ősszel történtekre – a sem még nem gyógyult be teljesen, inkább csak feledésbe merült.
- A gondolataiból nem éppen ezt olvastam ki – mondta, az ablak felé fordítva aranyló szemeit.

Befejezettnek tekintettem a beszélgetést. Óvatosan én is az ablak felé fordítottam a fejemet, és makacsul a csodálatos, hófehér hegyeket bámultam.
Elragadtatott ez a látvány, és szinte feledtetett minden múltbéli sérelmet, amit kaptam valaha, tőle, vagy bárki mástól.
Jacob jutott eszembe, és a legutóbbi beszélgetésünk. Még jó, hogy Edward nem tud olvasni a gondolataimban, mert úgy érzem, ez nagyon nem tetszene neki. Bár nem is csodálnám, ha megutálna miatta…

Most már magam sem tudom, hogy jó lesz-e, vagy sem. Egy részem nagyon vágyik rá, egy másik pedig irtózik ettől az egésztől, ismerve magamat. Inkább ezer Laurent, mintsem két, határozottan csúszós izével a talpamon, és két bottal a kezemben álljak egy hegyoldalon, ami mellesleg még meredek is. Nem is kicsit.

Elképzeltem, ahogy egy-egy napsugár megcsillan majd a havon, és sejtettem, hogy már-már bántani fogja a szemem a hófehér látvány. Visszanéztem Edwardra. Ó, te jó ég. Edward. Napfény. Csillogás. Edward. Napfény.
- Edward! – sikítottam fel, nem egy utas figyelmét magamra vonva. – Mi lesz a napfénnyel? – váltottam suttogásra.

Csibészesen mosolygott rám, a kedvenc mosolyommal, szemei pedig ragyogtak. Gyönyörű, hófehér, szoborszerű arcát vizslattam, és elképzeltem, ahogy az emberek meglátják ragyogó testét. Jéghideg kezével megfogta az enyémet, s hüvelykujjával gyengéden simogatta kézfejemet.

- Gondolj csak bele! Lesz egy hegy, ami csak a miénk. A tiéd és az enyém. Senki sem lesz ott, senki nem lát majd sem téged, sem engem. Annyit lehetünk a napon, amennyit csak akarunk.

Mosoly ült az arcomra, odahajoltam, és hosszú idő után először én kezdeményeztem a csókot. Kőkemény ajkai mintha ellazultak volna, ahogy hozzáértem, s utat engedett felforrósodott számnak és nyelvemnek. Tudom, hogy már nincs sok időm hátra, ezért ki akartam élvezni a pillanat szépségét… még öt másodperc…

- Azonban… lesz egy nap, mikor egy picit magadra kell, hogy hagyjalak. Hidd el, nincs ínyemre, de muszáj lesz, a te érdekedben, ha érted, mire akarok célozni.

Vadászat, hát persze. Hiszen egy hétig itt lesz velem, csak mi ketten, a közelemben. Nem várhatom, hogy ne szomjazzon meg. Elvégre, ő mondta, hogy a vérem olyan neki, mint a legtisztább drog.
Azt azonban nem tagadom, hogy nem lenne ellenemre egy esetleges harapás, ha megszomjazna. És mivel tökéletesen megbízom benne, tudom, hogy van elég ereje, és abba tudná hagyni, amikor kell, nem lenne képes megölni. Érzem.
- Min gondolkozol? – kérdezte tőlem, mikor a lámpafényekkel megvilágított reptéren vártuk a csomagjainkat.

A lehető legkésőbbi géppel jöttünk, hogy itt már nyugodt sötétség legyen. Ugyanis a hegyek, meg maga Tirol nem éppen a borongós időjárásukról híresek… Nos, ez már biztosan nem a jó öreg Forks.

- Semmin – füllentettem, de rosszallóan nézett rám.
- Bella, édesem, te nem tudsz hazudni. Neked senki nem hisz.
- Ha-ha – öltöttem nyelvet rá. – Milyen kedves vagy.
- Csak az igazat mondom. Én nem szoktam hazudni.
- Ezt inkább ne mondd – sóhajtottam, és eszembe jutott az erdő, és a hazugságai.
- Na jó. De nem szoktam gyakran hazudni.
- Aha, persze.
- Ne veszekedjünk, jó? Nem ezért jöttünk ide. Szóval. A kérdés marad. Min gondolkozol?
- Hogy… mi lenne, ha esetleg nem mennél el egy percre sem mellőlem a hét alatt? – néztem fel aranybarna szemeibe.
- Nos, körülbelül annyi, hogy annyira égetne a vágy a szomjúságtól… hogy nem tudom, mit tennék veled, de bizonyos, hogy megharapnálak, amit ugye még nem akarunk.
- Öhm, igen, persze – hebegtem.
- Bella, nem tudsz hazudni.
- Jó, ezt már megbeszéltük. De nem akarok egyedül lenni, ha már ide jöttünk, hogy együtt legyünk.
- És megtanulj síelni. Hogy kipróbáld ezt is, még emberként, hogy érezd, milyen. Vámpírként már csak a sebesség érdekelne a síelés közben. Érezned kell, Bells.
- Na jó, de erről még beszélünk. – Elugrottam mellőle, ugyanis felbukkantak a csomagjaink. Meg akartam fogni saját bőröndömet, de Edward szokás szerint gyorsabb volt…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés